Bécsi Napló, 1987 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1987-01-01 / 1. szám
i>/il/v91 IV/trJUU ITIERRE, mERRE ÍRÓ/ZÖVET/ÉG? például Boldizsár Iván, Bata Imre, Garai Gábor, Juhász Ferenc, Kéry László, Király István; a korábbi tisztségviselők közül kimaradt két titkár, Ördögh Szilveszter és Varga Csaba; nem nyerték el a többség bizalmát az idősebb, dogmatikusnak ismert írók. Földeák János és Molnár Géza. A suttogó propagandaként is terjedő zsarolás tehát szándékával ellenkező hatást ért el. Nem valószínű, hogy bárki számolt volna egy ilyen összetételű választmánnyal. A személyes sértettség mechanizmusa persze könnyen előhívhat a politikusokból a saját szereplést mentő-magyarázó gondolatokat. December végén olyan vélekedések is elhangzottak tájékoztatókon, hogy az írószövetséget egy maroknyi ellenzéki manipulálta, akik hónapok óta elszánt kis csoportban készültek minderre. Ez az ,,összeesküvés”-verzió csak nevetséges lehet mindazok előtt, akik részt vettek az írók tanácskozásán. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy egyes politikusok megbántottságuktól indíttatva nem óhajtanak lépéseket tenni az írószövetség ellen. Nem lehet teljesen kizárni, hogy némelyek nem ejtették el egy új, ellen-írószövetség létrehozásának gondolatát. Erre mutat, hogy számos, az új választmányból kimaradt író december folyamán bejelentette az új vezetőségnek, hogy ezután nem kíván a Szövetség tagja lenni. Az új választmány ellen tiltakozók közé tartozik ilyenformán olyan jeles személyiség is mint Juhász Ferenc, továbbá vezető irodalmi pozíciók birtokosai mint Bata Imre, Szerdahelyi István, Pándi Pál, E. Fehér Pál, Nemeskürthy István, Gyurkó László, az említett öregkommunisták: Földeák János, Molnár Géza, Galabárdi Zoltán. Nem lehet pontosan tudni, ki döntött sértődésből, ki a vélhető haszonra sandítva, ki tudatos politikai taktikából. Mindenesetre az kétségtelennek látszik, hogy az írószövetség új vezetőinek komoly nehézségekkel kell szembenézniük. Az új választmány 1986. december 18-án tartotta meg első ülését, a 71 tagból 62-en voltak jelen, a Művelődési Minisztériumot Baczoni Gábor osztályvezető képviselte. Itt választották meg az új tisztségviselőket. Cseres Tibor (sz. 1915), az ismert prózaíró lett a Magyar írók Szövetségének új elnöke. Az írótársadalom személyében olyan írót tisztelt meg, aki erkölcsi következetességgel vizsgálta regényeiben az újabbkori magyar történelem súlyos kérdéseit. Az új főtitkár a középnemzedék kitűnő költője, Veress Miklós. Alelnöknek két neves és népszerű prózaírót választottak meg: Jókai Annát és Fekete Gyulát. Az új titkárság tagjai között szerepel Annus József, a szegedi Tiszatáj c. folyóirat volt szerkesztő-helyettese, Kovács István költő, a lengyel irodalom tolmácsolója, valamint Kalász Márton költő, a Vigília c. katolikus folyóirat munkatársa. A magyar sajtó csak az elnök és a főtitkár nevét tette közzé. Az elnökség 12 tagja: Bárány Tamás, Bertha Bulcsu, Csoóri Sándor, Csurka István, Fodor András, Galgóczi Erzsébet, Hernádi Gyula,Ilia Mihály, Mészöly Miklós, Simonffy András; a két új alelnök: Jókai Anna és Fekete Gyula; a három új titkár: Annus József, Kalász Márton és Kovács István. Beláthatatlan következményei lennének, ha a jelenlegi „repedések” a magyar irodalom kettéhasadásához vezetnének. Elképzelhető persze, hogy folytatódnak a kilépések, és „ellenzékbe” szorul a napi kultúrpolitikát kiszolgáló írók csoportja, hogy az írószövetség a hivatalok obstrukciójának lesz kitéve, hogy valamiképpen megpróbálják felszámolni, szétzilálni a november végi közgyűlés választása alapján létrejött vezetőséget. A gazdasági és társadalmi feszültségek növekedésének időszakában azonban ez nem biztos, hogy a politika számára kedvező fejleményekkel jár majd együtt. Nem lesz könnyű összeegyeztetni az írókkal szemben hozott intézkedéseket a reformista frazeológiával, azzal a sokat hangoztatott érvvel, hogy Magyarországon a demokrácia kiszélesítése folyik. Hogy kinek használ az ellentétek élezése, írók szembeállítása egymással, új feszültségek kialakítása korántsem egyértelmű, és ennek feltehetően a politika döntéshozói is tudatában vannak. (Folytatás az 1. oldalról) RÉVÉSZ LÁSZLÓ A szovjet nemzetiségi politika Az Alma-Atában legutóbb lezajlott nyugtalanságok minden kétséget kizáróan a Szovjetunió — főként közép-ázsiai — nemzetiségei körében erősödő nemzeti ellenállásra vezethetők vissza. A jelek szerint nem pillanatnyi feszültség áll fenn, hanem hosszú távú mozgalmak vannak kibontakozóban. Ezek kapcsán elemzi az alábbi tanulmány a nagyon is időszerű kérdés főbb szempontjait. A Szovjetunió 1976. október 7-i alkotmányának 70. cikkelye a következő - a történelmi valóságnak teljes mértékben ellentmondó állítást tartalmazza: „A Szocialista Szovjet Köztársaságok Szövetsége egységes, több nemzetből álló államszövetség, amely a szocialista föderalizmus elve alapján a nemzetek szabad önrendelkezésének és az egyenjogú szocialista szovjet köztársaságok önkéntes egyesülésének eredményeként alakult”. A történelmi igazság viszont az, hogy a cári Oroszország, majd annak utódjaként (ezt a tényt ugyan szovjet részről állandóan visszautasítják) a Szovjetunió több mint száz nemzet, nemzetiség és népcsoport kegyetlen leigázása és kizsákmányolása alapján épült fel. A hivatalos pártállásfoglalás szerint az önrendelkezés célja nem lehet a szocialista többnemzetiségű országok szétdarabolása - ez csak a kisebbségeket elnyomó burzsoá államra érvényes -, hanem ezeknek a nemzetiségeknek minél szorosabb, önkéntes alapon való összeforrása. Az önrendelkezés a burzsoá államokban a nép elnyomását jelenti s az igazi nemzeti önrendelkezés eszköze ezekben az államokban csak a forradalom lehet. A szocialista forradalom a marxista-leninista elmélet szerint a dolgozó nép önrendelkezését jelenti igazságos társadalmi és államrend létrehozására. Amikor tehát a Szovjetunió idegen országokban az elnyomott népek önrendelkezését forradalmi fejlődését támogatja, ezzel csak az 1966. december 16-i két nemzetközi ENSZ-konvenció 1. paragrafusának (önrendelkezési jog) megvalósulását segíti elő s nem az önrendelkezést sérti, mint ahogyan Nyugaton állítják! Hogy a szovjet politika végső célja valóban a ma már a lakosság többségét képező nemzetiségeknek az orosz népbe való beolvasztása, ül. asszimilálása, tanúsítja a nemzetiségi politika évtizedek óta hangoztatott hivatalos alaptétele: első periódus a nemzetiségek felvirágzásának ideje (raszovet), a második jelenti az egymáshoz való közeledést (sblizsenie) és a harmadik az összeolvadást (szlijanie). Ma ennek a folyamatnak második szakaszában, a „kölcsönös” közeledés periódusában él a szovjet nép. Az idevágó szakirodalom is lépten nyomon hangoztatja, hogy a nemzetiségi politika minden szakaszának tervszerűen kell megvalósulnia s ennek a folyamatnak mindenféle akadályozása büntetendő cselekmény. Az orosz imperializmus történeti áttekintése, különös tekintettel Ázsiára Alighogy létrejött az orosz területeket egyesítő moszkvai birodalom a tatár hordák végleges (1558) szétverése után, megkezdődött az expanzió még Rettenetes Iván uralkodása alatt (1547-1584), mégpedig előbb Nyugat felé - de miután ezt mind a svédek, mind pedig az orosz veszély miatt 1569-ben létrejött lengyel litván unió győzelme meghiúsította , 1581-től kezdve megindult az invázió Kelet felé, Jermák doni kozák atamán vezetésével. Mivel a kínai birodalom belső és külső nehézségekkel küzdött, kezdetben nem tudott ellenállást kifejteni; az 1644-ben uralomra jutott Mandzsu-dinasztia (1644-1911) azonban még az 1689-i nercsinszki szerződésben lefektetett elfoglalt ázsiai területek egy részét visszafoglalta. 1858-ban újra kezdődött és 40 évig tartó ázsiai hadjárat óriási területfoglalással végződött. Erről 1964-ben Mao egy japán szocialista delegáció előtt a következő kijelentést tette: „Az orosz cárok több mint 1,5 millió négyzetkilométer kínai területet elfoglaltak, ezért még nem nyújtottuk be a számlát”. Míg az USA-ban számos film foglalkozik a fehér lakosság terjeszkedésével a bennszülött indián lakosság rovására (vadnyugati filmek), addig a Szovjetunióban nemcsak játékfilmek nem készültek, de semmiféle objektív történelmi leírás sincs erről, az emberiség történetében ritka kegyetlenséggel folytatott orosz imperialista hadjáratról. Hivatalos állásfoglalás szerint a leigázott népek mind a nyugati, mind a keleti területeken önként csatlakoztak a „dicsőséges nagy orosz néphez”. Számukra — még a nyugati népek számára is az orosz hódítás „objektív haladó”, progresszív, jellegű volt, legalábbis a hivatalos történetírás meghatározásában. A leigázott népeket pedig Moszkva arra kényszerítette, hogy az orosz néphez való „önkéntes csatlakozás” százéves évfordulóját mindenütt hivatalosan megünnepeljék, így Kirgizisztánban 1963-ban. Hogy mennyire volt önkéntes a csatlakozás, mutatja a sok szabadságukért, és emberibb bánásmódért folytatott szabadságharc: a lengyeleké (1794, 1830/31, 1863/64), a leigázott mohamedán népeké - így a kazahoké a 18. és 19. században több alkalommal, majd 1916-ban. Egyedül a finneknél (I. Sándor 1809), a balti bojároknál (Nagy Péter hódítása) nem volt jelentősebb fegyveres ellenállás. A cári Oroszországban nem volt egységes állampolgárság, nemzetiség és vallás szerint az állampolgároknak nyolc csoportja párosult különböző jogi és társadalmi státusszal. Az elsőbe tartoztak az oroszok és orthodoxok, a többiekbe pedig a nemzetiségek (inoszemcy) és más vallásúak (inovercy). Az utolsó kategóriát alkották a zsidók és az akkor javarészt nomád életmódot folytató közép-ázsiai mohamendánok. A 19. század második felében megindított tervszerű orosz telepítési akció következtében majdnem minden művelhető föld orosz telepesek kezébe került. A turkesztáni orosz telepítési akció az első világháborúig, majd újból 1954 után, a Hruscsov-uralom idején (1953-1964) pl. azt eredményezte, hogy éppen Kazahsztánban az 1970. évi népszámlálás adatai alapján, a kazahok az összlakosságnak mindössze 32,6%-át alkotta, míg az oroszok 48%-át. Az 1979. január végén tartott legutolsó népszámlálás semmiféle lényeges változást nem hozott. Ez utóbbi adatai szerint az összlakosság 52%-át alkották a Szovjetunióban az oroszok, 48%-át pedig a nemzetiségek. Ezek azonban önkényes adatok, mert az oroszok valójában a hetvenes évek végén a lakosságnak csak relatív többségét alkották s a nemzetiségek egészével szemben kisebbségbe kerültek. * A hivatalos szovjet történetírás a leigázott népek küzdelmeit ma is reakciós lázadásoknak minősíti. A buharai balmacsok, a kazahok ellenállása a szovjet polgárháború (1918-1921) után még három éven át tartott, bár a moszkvai pártközpont 1922. május 18-i határozatával megkísérelte egységüket megbontani, így a balmacsok és a többi felkelők elleni harcot „reakciós jellegű” lázadásnak nyilvánította. 1924-ben igyekezett Moszkva a közép-ázsiai népek elkeseredett ellenállását végleg letörni azzal, hogy a „nemzeti elhatárolás” jelszavával minden dialektusból önálló nemzetet igyekezett teremteni s nekik különböző jogi státuszt (a harmincas évektől az ún. „szuverén szövetségi köztársaság” státuszát) biztosítani. így alakult ki az öt közép-ázsiai szovjet köztársaság. A Szovjetunió Tudományos Akadémiája még a különböző muzulmán népek történetírásának végső következtetéseit is igyekezett — s igyekszik ma is kötelezően előírni s a történelmi igazság közlését megakadályozni. Moszkva elvárja az ottani történészektől, hogy maguk bizonyítsák be: 1917-ben, az októberi forradalom idején, a forradalom előfeltételei mindenütt adva voltak. Mivel pedig a középázsiai irodalom - mint a balti államoké is - ennek a követelménynek csak részben tesz eleget, a pártvezetés és az állam folyton kritizálja a nemzetiségi történészeket. Egyik ismert orosz történész pl. 1963- ban Moszkvában megjelent könyvében szemére veti még a kazán pártfolyóiratnak is, hogy Kazahsztánban az ázsiai nemzeteknek az orosz, ill. a szovjet néphez való „önkéntes csatlakozását” sem a tudomány és belpolitika, sem a közvélemény nem méltatja kellőképpen. A nemzetiségek önvédelmi törekvései Hogy mennyire igyekeznek a kazahok és a többi mohamedán népek elkülönülni az orosz bevándorlóktól - akik újabban többek között a „nemzetközi kádercsere” folytán kerülnek oda — mutatja az orosz részről erőltetett vegyes házasságok csekély száma, különösen összehasonlítva más területekkel és nemzetiségekkel. Orosz férfiak és kazah nők közötti vegyes házasságok száma az egyes nagy területi egységekben (régiókban) 1940. és 1969. között, az orosz részről meghirdetett propaganda ellenére, a következő volt: Kokcsetov 6, Kosztanaj 18, Pavlodar 11 és Celinograd 14. Az oroszokat azonban leginkább a demográfiai fejlődés nyugtalanítja; az oroszoknál s a Szovjetunió többi nyugati népeinél alig van szaporodás, inkább stagnáció észlelhető, ezzel szemben a középázsiai mohamedánoknál szinte néprobbanás következett be, főleg a hetvenes évek közepéig. Az 1970- es népszámlálás még közölte a legkevesebb tíz tagból álló „nagycsaládokra” vonatkozó adatokat. Az egész Unióban 402 084 ilyen családot mutatott ki a statisztika. Míg azonban az oroszoknál az összes családoknak mindössze 0,11%-a tartozott ehhez a csoporthoz, addig a kirgizeknél 5,0%, a tadzsikoknál 8,24%, a türkméneknél 6,75 és a kazahoknál 5,61%. Ilyen részletes, az oroszokra rendkívül kedvezőtlen adatokat azóta nem olvashatunk, mert Moszkva nem akar az uralkodó orosz népben pánikhangulatot kelteni; valószínűleg nem túlzott az az állítás, hogy tíz év múlva a szovjet hadsereg katonáinak majdnem fele mohamedán lesz. Amint a szovjet katonai folyóiratok (Kommunist Vooruzennych Sil, 1981/12., 16. és a Vojennij Vestnik 1981/7. stb.) egyhangúlag megállapítják, ez a fejlődés a hadseregre újabb, nehéz feladatokat ró, többek között a muzulmán katonák mai napig sem kielégítő orosz tudása miatt. Egyes orosz írókból és az orosz közvélemény egy részéből ez a fejlődés a következő reakciót váltotta ki: az 1974-ben bevezetett gyermekpótlék összegében különbséget kell tenni a Szovjetunió nyugati és keleti területein lakó polgárok között, természetesen az utóbbiak rovására. Ez az elgondolás száz évvel korábban megvalósítható lett volna - ha akkor az oroszok ismerték volna a családi pótlékot, tekintettel az ott élő népek ellenállóképességére és viszonylag csekély értelmiségi rétegére. Ma azonban az ennyire nyilvánvaló diszkriminálás megvalósíthatatlannak látszik. Iskolapolitika mint az oroszosítás eszköze A nemzetiségi kérdés tehát könnyen sorsdöntő kérdéssé válhat a szovjet birodalomban a ma már csak relatív többségben lévő oroszok számára. Moszkva a különböző nemzetiségek, főleg a muzulmánok nemzeti öntudatának további elmélyülését látszólag ügyes, de átlátszó iskolapolitikával akarja megakadályozni. Nemzetiségek voltak ugyanis a cári Oroszországban is, de ezeknek még nem volt nemzeti intelligenciája; ma azonban még a muzulmán népeknek is jelentős értelmiségük van, amelyre többek között nemzeti gondolkodás és érzés jellemző. A legutóbbi kazahsztáni egyetemista mozgalmak bizonyítják ezt legjobban, hiszen ezeken az egyetemeken és főiskolákon már nem az őslakosok, hanem az oroszok alkotják a többséget, akik kazah kollégáiknak ezekben a nemzeti megmozdulásaiban természetesen nem vettek részt. Bár a szovjet híradási eszközök igyekeztek elkendőzni a halálos áldozatokkal járt nyugtalanságok valóságos okait, éppen úgy, mint a hetvenes években a grúziai és a balti diákok mozgalmát, mégis gyorsan köztudomásúvá vált az egész Szovjetunióban: a fiatal kazahok tiltakoznak az oroszosítás, a kizsákmányolás, az elnemzetlenesítés, a saját hazájukból való céltudatos eltávolítás ellen. Ugyanakkor a hivatalos pártsajtó élesen elítélte az egyes nemzetiségi körökben jelentkező nacionalista irányzatot. Az oroszosítás egyik leghatékonyabb fegyvere az orosz ortodox egyház mellett a szovjet iskola. Míg t.i. a nem orosz területek államigazgatásában a húszas évek végétől pártszempontból kiválasztott funkcionáriusok között bizonyos százalékban a helybeli lakosság is képviseletet kapott, addig az oktatásügy, a nemzetiségi oktatás irányítása számtalan ok miatt — többek között a kiképzett pedagógusok hiánya a nemzetiségeknél - elejétől fogva orosz kézben maradt. Jellemző volt, hogy a húszas évek második felében rohamosan meginduló oroszosítás ellen, pl. 1926/1927-ben, éppen az ukrán kommunisták tiltakoztak legélesebben. A mai szovjet alkotmány 45. cikkelye biztosítja az állampolgárok részére a tanulást és az anyanyelven történő oktatás lehetőségét. Az általános iskolákban ma 56 szovjet nyelven történik az oktatás - főleg azonban csak az alsó tagozaton ami azt jelenti, hogy a nemzetiségeknek és népcsoportoknak majdnem fele semmiféle iskolával sem rendelkezik. A nemzetiségi, főleg közép-ázsiai vidékeken három iskolatípus található: az ún. „nemzeti" iskola anyanyelvi oktatással, az orosz tanítási nyelvű iskola és a vegyes iskolatípus, ahol a fontosabb tárgyakat oroszul, a többit pedig a nemzetiségek nyelvén tanítják. Figyelve a fejlődés irányát, kétségtelenül a ,,b" típus, azaz a kétnyelvű iskola van előnyben. Nem mellékes azonban, hogy a tankönyvek az egész Szovjetunióban egységesek. A kazah és üzbég tanulók pl. a Moszkvában kiadott és cenzúráit, de anyanyelvűkbe lefordított tankönyvekből tanulják - orosz megvilágításban - saját történelmüket. Ezek a tankönyvek azt tanítják, milyen előnyös volt a nem orosz népeknek az oroszokhoz való önkéntes csatlakozás és milyen ártalmas, reakciós az ellenállás. Azt is tudni kell ehhez, hogy az orosz nyelv és irodalom még a nemzeti iskolákban is egyike a legfontosabb tantárgyaknak. A Pedagógiai Enciklopédia ezzel kapcsolatosan a következőt szögezi le: „A viszonylag kevés nem orosz iskolában, amelyek a forradalom előtt Oroszországban léteztek, az orosz nyelvet mint a helybéli lakosság oroszosításának egyik eszközét használták. Ma viszont az orosz nyelvet azért kell tanítani, mert ez a nemzetiségek és népcsoportok fejlődésének elengedhetetlen feltétele. Az orosz nyelv elsajátítása a Szovjetunió összes nemzetisége számára a fejlődés életfontosságú előfeltétele. A nem orosz szovjet iskolákban, ahol az első három osztályban az oktatás anyanyelven történik, s az orosz nyelvet csak mint tantárgyat oktatják, a tanulóknak ezt a nyelvet olyan mértékben kell elsajátítaniuk, hogy az egyszerű, koruknak megfelelő szintű orosz beszédet megértsék". Különös gondot fordít az állam a nemzeti és vegyes iskolákban oktató orosz tanítók és tanárok kiképzésére. A moszkvai felsőoktatási miniszter 1970-ben kiadott rendelete előírja, hogy a nemzeti iskolákban tanító orosz tanárok kötelesek magukat rendszeresen továbbképezni. Évenként legalább 20%uknak kell résztvenniük a továbbképző tanfolyamokon. A nemzeti iskolákban is egyre több orosz tanár található, nekik egyik fő feladatuk a nem orosz gyerekek „internacionalista nevelése". A nem orosz iskolákban növekvő számban működnek az ún. orosz diákkörök, pl. Üzbegisztánban a hatvanas évek végén már 7376. Azonkívül arra törekednek a hatóságok, hogy a hat éven aluli nemzetiségi gyermekeket orosz nyelvű óvodába adják a szülők. A nemzetiségi iskolák száma a legtöbb vidéken állandóan fogy, az orosz hatóságok közlése szerint azért, mert a szülők gyermekeiket orosz iskolákba akarják járatni. A nem orosz köztársaságokban rendszeresen tartanak konferenciákat az orosz oktatás tökéletesítése érdekében, Moszkvában pedig „technikai-tudományos” konferenciákat rendeznek olyan témával mint „Az orosz nyelv a népek barátságának és együttműködésének nyelve’’.Valószínűleg központi nyomásra minden nem orosz köztársaságban külön pedagógiai főiskolákat nyitottak orosz tanárok kiképzésére, ahol az egyetemistákat egyben a „szovjet internacionalista politika” agitátorai és propagandistái szerepre is kiképzik. A főiskolákon még jobban kiéleződik a helyzet, hiszen az oroszokat is beleértve - csak 15 nemzetnek van saját főiskolája. Amennyiben nem orosz érettségizőket saját főiskolájukon eredményes felvételi vizsga ellenére helyhiány miatt nem vettek fel, az újabb rendelkezések szerint az orosz főiskolákon újabb felvételi vizsga nélkül tanulhatnak. Mindezeken túl a végzősöknek hároméves praktikumot kell végezniük, mégpedig ott, ahová a főiskola, ill. annak pártszervezete kinevezi őket. A gyakorlat a következő: számtalan orosz fiatal értelmiségit küldenek nemzetiségi területre, míg a nemzetiségi fiatalokat, főleg a közép-ázsiai muzulmánokat, orosz területre helyezik ki. Mindezt azzal a számítással teszik, hogy a fiatal értelmiségiek nem fognak visszatérni eredeti hazájukba és nemzetük az értelmiségiek egy részét ezáltal előbb-utóbb elveszíti. A legnagyobb valószínűség szerint azonban ezt a módszert már elkésve vezették be, és ezért távolról sem lesz olyan eredménye, amelyet elvárnak tőle a hivatalos körök. AFGANISZTÁN Kabulban a kommunista kormányzat január 15-vel fegyverszünetet helyezett kilátásba. Ugyancsak ígéretet tett arra, hogy mindazon felkelők kegyelemben részesülnek, akik leteszik a fegyvert és hűségére térnek. Mi több, új alkotmány készül, amelyben az izlámot államvallásként hirdetik meg. Az ellenálló csoportok mindezt taktikai lépésnek tekintik és kijelentették, addig nem szüntetik be a harcot, amíg nem létesül a jelenlegi helyében mohamedán kormány. Nehéz lenne eldönteni, mi késztette a Szovjetuniót erre az elhatározásra: Gorbacsov reformpolitikája vagy a hétéves háború eredménytelensége. Mint ismeretes, egy évvel ezelőtt szovjet részről ígéret hangzott el a csapatok teljes kivonására 1986. végéig. Ezzel szemben mindössze 4000 embert vezényeltek vissza, mintegy 110 000 továbbra is megszállva tartja az országot. Az újabb hírt, amely szerint a Szovjetunió felülvizsgálja csapatai kivonásának lehetőségét és módozatait, az Egyesült Államok kormánya hűvösen fogadta.