Bécsi Napló, 1987 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1987-01-01 / 1. szám

i>/il/v91 IV/trJUU ITIERRE, mERRE ÍRÓ/ZÖVET/ÉG? például Boldizsár Iván, Bata Imre, Garai Gá­bor, Juhász Ferenc, Kéry László, Király István; a korábbi tisztségviselők közül kima­radt két titkár, Ördögh Szilveszter és Varga Csaba; nem nyerték el a többség bizalmát az idősebb, dogmatikusnak ismert írók. Földeák János és Molnár Géza. A suttogó propagandaként is terjedő zsa­rolás tehát szándékával ellenkező hatást ért el. Nem valószínű, hogy bárki számolt volna egy ilyen összetételű választmánnyal. A személyes sértettség mechanizmusa persze könnyen elő­hívhat a politikusokból a saját szereplést mentő-magyarázó gondolatokat. December végén olyan vélekedések is elhangzottak tájé­koztatókon, hogy az írószövetséget egy ma­roknyi ellenzéki manipulálta, akik hónapok óta elszánt kis csoportban készültek minderre. Ez az ,,összeesküvés”-verzió csak nevetséges lehet mindazok előtt, akik részt vettek az írók tanácskozásán. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy egyes politikusok megbántottságuk­­tól indíttatva nem óhajtanak lépéseket tenni az írószövetség ellen. Nem lehet teljesen ki­zárni, hogy némelyek nem ejtették el egy új, ellen-írószövetség létrehozásának gondolatát. Erre mutat, hogy számos, az új választmány­ból kimaradt író december folyamán bejelen­tette az új vezetőségnek, hogy ezután nem kíván a Szövetség tagja lenni. Az új választ­mány ellen tiltakozók közé tartozik ilyenfor­mán olyan jeles személyiség is mint Juhász Ferenc, továbbá vezető irodalmi pozíciók birtokosai mint Bata Imre, Szerdahelyi István, Pándi Pál, E. Fehér Pál, Nemeskürthy István, Gyurkó László, az említett öregkom­munisták: Földeák János, Molnár Géza, Galabárdi Zoltán. Nem lehet pontosan tudni, ki döntött sértődésből, ki a vélhető haszonra sandítva, ki tudatos politikai taktikából. Mindenesetre az kétségtelennek látszik, hogy az írószövetség új vezetőinek komoly nehéz­ségekkel kell szembenézniük. Az új választmány 1986. december 18-án tartotta meg első ülését, a 71 tagból 62-en voltak jelen, a Művelődési Minisztériumot Baczoni Gábor osztályvezető képviselte. Itt választották meg az új tisztségviselőket. Cseres Tibor (sz. 1915), az ismert prózaíró lett a Magyar írók Szövetségének új elnöke. Az írótársadalom személyében olyan írót tisztelt meg, aki erkölcsi következetességgel vizsgálta regényeiben az újabbkori magyar történelem súlyos kérdéseit. Az új főtitkár a középnemzedék kitűnő költője, Veress Miklós. Alelnöknek két neves és népszerű prózaírót választottak meg: Jókai Annát és Fekete Gyulát. Az új titkárság tagjai között szerepel Annus József, a szegedi Tiszatáj c. folyóirat volt szerkesztő-helyettese, Kovács István köl­tő, a lengyel irodalom tolmácsolója, valamint Kalász Márton költő, a Vigília c. katolikus folyóirat munkatársa. A magyar sajtó csak az elnök és a főtitkár nevét tette közzé. Az elnökség 12 tagja: Bá­rány Tamás, Bertha Bulcsu, Csoóri Sándor, Csurka István, Fodor András, Galgóczi Erzsé­bet, Hernádi Gyula,­Ilia Mihály, Mészöly Miklós, Simonffy András; a két új alelnök: Jókai Anna és Fekete Gyula; a három új tit­kár: Annus József, Kalász Márton és Kovács István. Beláthatatlan következményei lennének, ha a jelenlegi „repedések” a magyar irodalom kettéhasadásához vezetnének. Elképzelhető persze, hogy folytatódnak a kilépések, és „el­lenzékbe” szorul a napi kultúrpolitikát kiszol­gáló írók csoportja, hogy az írószövetség a hivatalok obstrukciójának lesz kitéve, hogy valamiképpen megpróbálják felszámolni, szét­zilálni a november végi közgyűlés választása alapján létrejött vezetőséget. A gazdasági és társadalmi feszültségek növekedésének idő­szakában azonban ez nem biztos, hogy a poli­tika számára kedvező fejleményekkel jár majd együtt. Nem lesz könnyű összeegyeztetni az írókkal szemben hozott intézkedéseket a re­formista frazeológiával, azzal a sokat hangoz­tatott érvvel, hogy Magyarországon a demok­rácia kiszélesítése folyik. Hogy kinek használ az ellentétek élezése, írók szembeállítása egy­mással, új feszültségek kialakítása­­ koránt­sem egyértelmű, és ennek feltehetően a poli­tika döntéshozói is tudatában vannak. (Folytatás az 1. oldalról) RÉVÉSZ LÁSZLÓ A szovjet nemzetiségi politika Az Alma-Atában legutóbb lezajlott nyugtalanságok minden kétséget kizáróan a Szovjetunió — fő­ként közép-ázsiai — nemzetiségei körében erősödő nemzeti ellenállásra vezethető­k vissza. A jelek szerint nem pillanatnyi feszültség áll fenn, hanem hosszú távú mozgalmak vannak ki­bontakozóban. Ezek kapcsán elemzi az alábbi tanulmány a nagyon is idő­szerű kérdés főbb szempontjait. A Szovjetunió 1976. október 7-i alkotmányának 70. cikkelye a következő - a történelmi valóságnak teljes mértékben ellentmondó­­ állítást tartalmazza: „A Szocialista Szovjet Köztársaságok Szövetsége egységes, több nemzetből álló államszövetség, amely a szocialista föderalizmus elve alapján a nemzetek szabad önrendelkezésének és az egyenjogú szocialista szovjet köztársaságok önkéntes egyesülésének ered­ményeként alakult”. A történelmi igazság viszont az, hogy a cári Oroszország, majd annak utódjaként (ezt a tényt ugyan szovjet részről állandóan vissza­utasítják) a Szovjetunió több mint száz nemzet, nemzetiség és népcsoport kegyetlen leigázása és ki­zsákmányolása alapján épült fel. A hivatalos párt­állásfoglalás szerint az önrendelkezés célja nem lehet a szocialista többnemzetiségű országok szét­­darabolása - ez csak a kisebbségeket elnyomó bur­­zsoá államra érvényes -, hanem ezeknek a nemzeti­ségeknek minél szorosabb, önkéntes alapon való összeforrása. Az önrendelkezés a burzsoá államokban a nép elnyomását jelenti s az igazi nemzeti önrendel­kezés eszköze ezekben az államokban csak a forra­dalom lehet. A szocialista forradalom a marxista-le­ninista elmélet szerint a dolgozó nép önrendelkezését jelenti igazságos társadalmi és államrend létrehozá­sára. Amikor tehát a Szovjetunió idegen országokban az elnyomott népek önrendelkezését forradalmi fejlődését támogatja, ezzel csak az 1966. december 16-i két nemzetközi ENSZ-konvenció 1. paragrafu­sának (önrendelkezési jog) megvalósulását segíti elő s nem az önrendelkezést sérti, mint ahogyan Nyuga­ton állítják! Hogy a szovjet politika végső célja valóban a ma már a lakosság többségét képező nemzetiségeknek az orosz népbe való beolvasztása, ül. asszimilálása, tanúsítja a nemzetiségi politika évtizedek óta hangoz­tatott hivatalos alaptétele: első periódus a nemzeti­ségek felvirágzásának ideje (raszovet), a második jelenti az egymáshoz való közeledést (sblizsenie) és a harmadik az összeolvadást (szlijanie). Ma ennek a folyamatnak második szakaszában, a „kölcsönös” közeledés periódusában él a szovjet nép. Az idevágó szakirodalom is lépten nyomon hangoztatja, hogy a nemzetiségi politika minden szakaszának tervszerűen kell megvalósulnia s ennek a folyamatnak mindenféle akadályozása büntetendő cselekmény. Az orosz imperializmus történeti áttekintése, különös tekintettel Ázsiára Alighogy létrejött az orosz területeket egyesítő moszkvai birodalom a tatár hordák végleges (1558) szétverése után, megkezdődött az expanzió még Rettenetes Iván uralkodása alatt (1547-1584), még­pedig előbb Nyugat felé - de miután ezt mind a svédek, mind pedig az orosz veszély miatt 1569-ben létrejött lengyel litván­ unió győzelme meghiúsítot­ta , 1581-től kezdve megindult az invázió Kelet felé, Jermák doni kozák atamán vezetésével. Mivel a kínai birodalom belső és külső nehézségekkel küz­dött, kezdetben nem tudott ellenállást kifejteni; az 1644-ben uralomra jutott Mandzsu-dinasztia (1644-1911) azonban még az 1689-i nercsinszki szerződésben lefektetett elfoglalt ázsiai területek egy részét visszafoglalta. 1858-ban újra kezdődött és 40 évig tartó ázsiai hadjárat óriási területfoglalással végződött. Erről 1964-ben Mao egy japán szocialista delegáció előtt a következő kijelentést tette: „Az orosz cárok több mint 1,5 millió négyzetkilométer kínai területet elfoglaltak, ezért még nem nyújtottuk be a számlát”. Míg az USA-ban számos film foglal­kozik a fehér lakosság terjeszkedésével a bennszülött indián lakosság rovására (vadnyugati filmek), addig a Szovjetunióban nemcsak játékfilmek nem készültek, de semmiféle objektív történelmi leírás sincs erről, az emberiség történetében ritka kegyetlenséggel folytatott orosz imperialista hadjáratról. Hivatalos állásfoglalás szerint a leigázott népek mind a nyugati, mind a keleti területeken önként csatlakoztak a „di­csőséges nagy orosz néphez”. Számukra — még a nyugati népek számára is­­ az orosz hódítás „objek­tív haladó”, progresszív, jellegű volt,­­ legalábbis a hivatalos történetírás meghatározásában. A leigázott népeket pedig Moszkva arra kényszerítette, hogy az orosz néphez való „önkéntes csatlakozás” százéves évfordulóját mindenütt hivatalosan megünnepeljék, így Kirgizisztánban 1963-ban. Hogy mennyire volt önkéntes a csatlakozás, mutatja a sok szabadságukért, és emberibb bánás­módért folytatott szabadságharc: a lengyeleké (1794, 1830/31, 1863/64), a leigázott mohamedán népeké - így a kazahoké a 18. és 19. században több alkalommal, majd 1916-ban. Egyedül a finneknél (I. Sándor 1809), a balti bojároknál (Nagy Péter hó­dítása) nem volt jelentősebb fegyveres ellenállás. A cári Oroszországban nem volt egységes állampolgár­ság,­ nemzetiség és vallás szerint az állampolgároknak nyolc csoportja párosult különböző jogi és társadal­mi státusszal. Az elsőbe tartoztak az oroszok é­s or­­thodoxok, a többiekbe pedig a nemzetiségek (ino­­szemcy) és más vallás­úak (inovercy). Az utolsó kate­góriát alkották a zsidók és az akkor javarészt nomád életmódot folytató közép-ázsiai mohamendánok. A 19. század második felében megindított terv­szerű orosz telepítési akció következtében majdnem minden művelhető föld orosz telepesek kezébe ke­rült. A turkesztáni orosz telepítési akció az első vi­lágháborúig, majd újból 1954 után, a Hruscsov-ura­­lom idején (1953-1964) pl. azt eredményezte, hogy éppen Kazahsztánban az 1970. évi népszámlálás adatai alapján, a kazahok az összlakosságnak mindössze 32,6%-át alkotta, míg az oroszok 48%-át. Az 1979. január végén tartott legutolsó nép­­számlálás semmiféle lényeges változást nem hozott. Ez utóbbi adatai szerint az összlakosság 52%-át al­kották a Szovjetunióban az oroszok, 48%-át pedig a nemzetiségek. Ezek azonban önkényes adatok, mert az oroszok valójában a hetvenes évek végén a lakos­ságnak csak relatív többségét alkották s a nemzeti­ségek egészével szemben kisebbségbe kerültek. * A hivatalos szovjet történetírás a leigázott népek küzdelmeit ma is reakciós lázadásoknak minősíti. A buh­arai balmacsok, a kazahok ellenállása a szovjet polgárháború (1918-1921) után még három éven át tartott, bár a moszkvai pártközpont 1922. május 18-i határozatával megkísérelte egységüket megbontani, így a balmacsok és a többi felkelők elleni harcot „reakciós jellegű” lázadásnak nyilvánította. 1924-ben igyekezett Moszkva a közép-ázsiai népek elkeseredett ellenállását végleg letörni azzal, hogy a „nemzeti elhatárolás” jelszavával minden dialektusból önálló nemzetet igyekezett teremteni s nekik különböző jogi státuszt (a harmincas évektől az ún. „szuverén szövetségi köztársaság” státuszát) biztosítani. így alakult ki az öt közép-ázsiai szovjet köztársaság. A Szovjetunió Tudományos Akadémiája még a különböző muzulmán népek történetírásának végső következtetéseit is igyekezett — s igyekszik ma is­­ kötelezően előírni s a történelmi igazság közlését megakadályozni. Moszkva elvárja az ottani történé­szektől, hogy maguk bizonyítsák be: 1917-ben, az októberi forradalom idején, a forradalom előfelté­telei mindenütt adva voltak. Mivel pedig a közép­ázsiai irodalom - mint a balti államoké is - ennek a követelménynek csak részben tesz eleget, a pártveze­tés és az állam folyton kritizálja a nemzetiségi tör­ténészeket. Egyik ismert orosz történész pl. 1963- ban Moszkvában megjelent könyvében szemére veti még a kazán pártfolyóiratnak is, hogy Kazahsztán­ban az ázsiai nemzeteknek az orosz, ill. a szovjet néphez való „önkéntes csatlakozását” sem a tudo­mány és belpolitika, sem a közvélemény nem mél­tatja kellőképpen. A nemzetiségek önvédelmi törekvései Hogy mennyire igyekeznek a kazahok és a többi mohamedán népek elkülönülni az orosz bevándor­lóktól - akik újabban többek között a „nemzetközi kádercsere” folytán kerülnek oda — mutatja az orosz részről erőltetett vegyes házasságok csekély száma, különösen összehasonlítva más területekkel és nem­zetiségekkel. Orosz férfiak és kazah nők közötti ve­gyes házasságok száma az egyes nagy területi egysé­gekben (régiókban) 1940. és 1969. között, az orosz részről meghirdetett propaganda ellenére, a követ­kező volt: Kokcsetov 6, Kosztanaj 18, Pavlodar 11 és Celinograd 14. Az oroszokat azonban leginkább a demográfiai fejlődés nyugtalanítja; az oroszoknál s a Szovjet­unió többi nyugati népeinél alig van szaporodás, inkább stagnáció észlelhető, ezzel szemben a közép­ázsiai mohamedánoknál szinte néprobbanás követ­kezett be, főleg a hetvenes évek közepéig. Az 1970- es népszámlálás még közölte a legkevesebb tíz tag­ból álló „nagycsaládokra” vonatkozó adatokat. Az egész Unióban 402 084 ilyen családot mutatott ki a statisztika. Míg azonban az oroszoknál az összes családoknak mindössze 0,11%-a tartozott ehhez a csoporthoz, addig a kirgizeknél 5,0%, a tadzsikok­­nál 8,24%, a türkméneknél 6,75 és a kazahoknál 5,61%. Ilyen részletes, az oroszokra rendkívül kedvezőt­len adatokat azóta nem olvashatunk, mert Moszkva nem akar az uralkodó orosz népben pánikhangulatot kelteni; valószínűleg nem túlzott az az állítás, hogy tíz év múlva a szovjet hadsereg katonáinak majdnem fele mohamedán lesz. Amint a szovjet katonai folyó­iratok (Kommunist Vooruzennych Sil, 1981/12., 16. és a Vojennij Vestnik 1981/7. stb.) egyhangúlag megállapítják, ez a fejlődés a hadseregre újabb, nehéz feladatokat ró, többek között a muzulmán katonák mai napig sem kielégítő orosz tudása miatt. Egyes orosz írókból és az orosz közvélemény egy részéből ez a fejlődés a következő reakciót váltotta ki: az 1974-ben bevezetett gyermekpótlék összegében különbséget kell tenni a Szovjetunió nyugati és keleti területein lakó polgárok között, természetesen az utóbbiak rovására. Ez az elgondo­lás száz évvel korábban megvalósítható lett volna - ha akkor az oroszok ismerték volna a családi pótlé­kot, tekintettel az ott élő népek ellenállóképessé­gére és viszonylag csekély értelmiségi rétegére. Ma azonban az ennyire nyilvánvaló diszkriminálás meg­­valósíthatatlannak látszik. Iskolapolitika mint az oroszosítás eszköze A nemzetiségi kérdés tehát könnyen sorsdöntő kérdéssé válhat a szovjet birodalomban a ma már csak relatív többségben lévő oroszok számára. Moszkva a különböző nemzetiségek, főleg a mu­zulmánok nemzeti öntudatának további elmélyülé­sét látszólag ügyes, de átlátszó iskolapolitikával akarja megakadályozni. Nemzetiségek voltak ugyanis a cári Oroszországban is, de ezeknek még nem volt nemzeti intelligenciája; ma azonban még a muzulmán népeknek is jelentős értelmiségük van, amelyre töb­bek között nemzeti gondolkodás és­­ érzés jellemző. A legutóbbi kazahsztáni egyetemista mozgalmak bizonyítják ezt legjobban, hiszen ezeken az egyete­meken és főiskolákon már nem az őslakosok, hanem az oroszok alkotják a többséget, akik kazah kollé­gáiknak ezekben a nemzeti megmozdulásaiban ter­mészetesen nem vettek részt. Bár a szovjet híradási eszközök igyekeztek elkendőzni a halálos áldozatok­kal járt nyugtalanságok valóságos okait, éppen úgy, mint a hetvenes években a grúziai és a balti diákok mozgalmát­­, mégis gyorsan köztudomásúvá vált az egész Szovjetunióban: a fiatal kazahok tiltakoznak az oroszosítás, a kizsákmányolás, az elnemzetlene­­sítés, a saját hazájukból való céltudatos eltávolítás ellen. Ugyanakkor a hivatalos pártsajtó élesen elítélte az egyes nemzetiségi körökben jelentkező nacionalis­ta irányzatot. Az oroszosítás egyik leghatékonyabb fegyvere az orosz ortodox egyház mellett a szovjet iskola. Míg t.i. a nem orosz területek államigazgatásában a hú­szas évek végétől pártszempontból kiválasztott funk­cionáriusok között bizonyos százalékban a helybeli lakosság is képviseletet kapott, addig az oktatás­ügy, a nemzetiségi oktatás irányítása számtalan ok miatt — többek között a kiképzett pedagógusok hiánya a nemzetiségeknél - elejétől fogva orosz kézben maradt. Jellemző volt, hogy a húszas évek második felében rohamosan meginduló oroszosítás ellen, pl. 1926/1927-ben, éppen az ukrán kommu­nisták tiltakoztak legélesebben. A mai szovjet alkotmány 45. cikkelye biztosítja az állampolgárok részére a tanulást és az any­any­el­ven történő oktatás lehetőségét. Az általános iskolák­ban ma 56 szovjet nyelven történik az oktatás - fő­leg azonban csak az alsó tagozaton ami azt je­lenti, hogy a nemzetiségeknek és népcsoportoknak majdnem fele semmiféle iskolával sem rendelkezik. A nemzetiségi, főleg közép-ázsiai vidékeken három iskolatípus található: az ún. „nemzeti" iskola anya­nyelvi oktatással, az orosz tanítási nyelvű iskola és a vegyes iskolatípus, ahol a fontosabb tárgyakat oroszul, a többit pedig a nemzetiségek nyelvén tanít­ják. Figyelve a fejlődés irányát, kétségtelenül a ,,b" típus, azaz a kétnyelvű iskola van előnyben. Nem mellékes azonban, hogy a tankönyvek az egész Szov­jetunióban egységesek. A kazah és üzbég tanulók pl. a Moszkvában kiadott és cenzúráit, de anyanyelvűkbe lefordított tankönyvekből tanulják - orosz megvilá­gításban - saját történelmüket. Ezek a tankönyvek azt tanítják, milyen előnyös volt a nem orosz népek­nek az oroszokhoz való önkéntes csatlakozás és mi­lyen ártalmas, reakciós az ellenállás. Azt is tudni kell ehhez, hogy az orosz nyelv és irodalom még a nem­zeti iskolákban is egyike a legfontosabb tantárgyak­nak. A Pedagógiai Enciklopédia ezzel kapcsolatosan a következőt szögezi le: „A viszonylag kevés nem orosz iskolában, amelyek a forradalom előtt Orosz­országban léteztek, az orosz nyelvet mint a helybéli lakosság oroszosításának egyik eszközét használták. Ma viszont az orosz nyelvet azért kell tanítani, mert ez a nemzetiségek és népcsoportok fejlődésének elen­gedhetetlen feltétele. Az orosz nyelv elsajátítása a Szovjetunió összes nemzetisége számára a fejlődés életfontosságú előfeltétele. A nem orosz szovjet iskolákban, ahol az első három osztályban az oktatás anyanyelven történik, s az orosz nyelvet csak mint tantárgyat oktatják, a tanulóknak ezt a nyelvet olyan mértékben kell elsajátítaniuk, hogy az egy­szerű, koruknak megfelelő szintű orosz beszédet megértsék".­­­ Különös gondot fordít az állam a nemzeti és vegyes iskolákban oktató orosz tanítók és tanárok kiképzésére. A moszkvai felsőoktatási miniszter 1970-ben kiadott rendelete előírja, hogy a nemzeti iskolákban tanító orosz tanárok kötelesek magukat rendszeresen továbbképezni. Évenként legalább 20%­­uknak kell résztvenniük a továbbképző tanfolyamo­kon. A nemzeti iskolákban is egyre több orosz tanár található, nekik egyik fő feladatuk a nem orosz gye­rekek „internacionalista nevelése". A nem orosz iskolákban növekvő számban működnek az ún. orosz­ diákkörök, pl. Üzbegisztánban a hatvanas évek végén már 7376. Azonkívül arra törekednek a hatóságok, hogy a hat éven aluli nemzetiségi gyer­mekeket orosz nyelvű óvodába adják a szülők. A nemzetiségi iskolák száma a legtöbb vidéken állandóan fogy, az orosz hatóságok közlése szerint azért, mert a szülők gyermekeiket orosz iskolákba akarják járatni. A nem orosz köztársaságokban rend­szeresen tartanak konferenciákat az orosz oktatás tökéletesítése érdekében, Moszkvában pedig „tech­nikai-tudományos” konferenciákat rendeznek olyan témával mint „Az orosz nyelv a népek barátságának és együttműködésének nyelve’’.Valószínűleg köz­ponti nyomásra­­ minden nem orosz köztársaság­ban külön pedagógiai főiskolákat nyitottak orosz tanárok kiképzésére, ahol az egyetemistákat egyben a „szovjet internacionalista politika” agitátorai és propagandistái szerepre is kiképzik. A főiskolákon még jobban kiéleződik a helyzet, hiszen­­ az oroszokat is beleértve - csak 15 nemzet­nek van saját főiskolája. Amennyiben nem orosz érettségizőket saját főiskolájukon eredményes fel­vételi vizsga ellenére helyhiány miatt nem vettek fel, az újabb rendelkezések szerint az orosz főiskolákon újabb felvételi vizsga nélkül tanulhatnak. Mindeze­ken túl a végzősöknek hároméves praktikumot kell végezniük, mégpedig ott, ahová a főiskola, ill. annak pártszervezete kinevezi őket. A gyakorlat a követ­kező: számtalan orosz fiatal értelmiségit küldenek nemzetiségi területre, míg a nemzetiségi fiatalokat, főleg a közép-ázsiai muzulmánokat, orosz területre helyezik ki. Mindezt azzal a számítással teszik, hogy a fiatal értelmiségiek nem fognak visszatérni eredeti hazájukba és nemzetük az értelmiségiek egy részét ezáltal előbb-utóbb elveszíti. A legnagyobb való­színűség szerint azonban ezt a módszert már elkésve vezették be, és ezért távolról sem lesz olyan ered­ménye, amelyet elvárnak tőle a hivatalos körök. AFGANISZTÁN Kabulban a kommunista kormányzat január 15-vel fegyverszünetet helyezett kilátásba. Ugyancsak ígére­tet tett arra, hogy mindazon felkelők kegyelemben részesülnek, akik leteszik a fegyvert és hűségére tér­nek. Mi több, új alkotmány készül, amelyben az iz­­lámot államvallásként hirdetik meg. Az ellenálló cso­portok mindezt taktikai lépésnek tekintik és kijelen­tették, addig nem szüntetik be a harcot, amíg nem létesül a jelenlegi helyében mohamedán kormány. Nehéz lenne eldönteni, mi késztette a Szovjetuniót erre az elhatározásra: Gorbacsov reformpolitikája vagy a hétéves háború eredménytelensége. Mint ismeretes, egy évvel ezelőtt szovjet részről ígéret hangzott el a csapatok teljes kivonására 1986. végé­ig. Ezzel szemben mindössze 4000 embert vezényel­tek vissza, mintegy 110 000 továbbra is megszállva tartja az országot. Az újabb hírt, amely szerint a Szovjetunió felülvizsgálja csapatai kivonásának lehe­tőségét és módozatait, az Egyesült Államok kormá­nya hűvösen fogadta.

Next