Bécsi Napló, 1988 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1988-09-01 / 5. szám
BECSI NAPLÓ 3 BORBÁNDI GYULA Mit hoz a jövő? — Vitaindító cikk — A cím nem az én leleményem. A Los Angeles-i Új Világ ezen a címen tette közzé tizenkét nyugati magyar író és politikus válaszát a szerkesztőség kérdéseire. A téma a magyarországi politikai változások és személycserék háttere, szerepe és jelentősége. A kérdező arra volt kíváncsi, hogyan látják a megkérdezettek a jelenlegi magyarországi helyzetet és a kommunista világon belüli magyar esélyeket. Az ötlet dicséretreméltó és csak azon csodálkozhatunk, miért nem egy Magyarországhoz közeli, hanem egy attól meglehetősen távoli magyar szerkesztőségnek jutott az eszébe. Nem érdektelen ugyanis, hogy szellemi emberek és gyakorlati politikusok hogyan ítélik meg azt, ami történt és azt, hogy mindez hová vezethet. Nagy jelentőségűnek tartom, hogy sikerült megszólaltatni Márai Sándort is, akinek véleménye fokozott figyelmet és meghallgatást érdemel. Ő némi módosítással Bacsányi János szavait idézte és azt mondotta, hogy „Vigyázó szemetek Moszkvára vessétek!” Szerinte „az az irányadó, hogy ott, Moszkvában mi történik. Figyelni kell és semmit sem szabad elhamarkodni.” Az író hozzátette, hogy „a kommunizmus mint rendszer túlélte önmagát, s mint szociális igazságtevés nem sikerült”. Az oroszok engedményekre kényszerülnek belső nyugtalanságok és veszedelmeket rejtő ázsiai helyzetük miatt. Mindezt fenntartás nélkül alá lehet írni, legfeljebb annyi tehető hozzá, hogy a Moszkvára való figyeléshez öntevékenységnek kellene társulnia, hiszen némely tekintetben Magyarország messze a Szovjetunió előtt halad és a szövetségi viszonyban bekövetkezett lazulás folytán cselekvési lehetősége erősen megnőtt. Ezt kihasználatlanul hagyni súlyos mulasztás lenne. Faludy György közölte, hogy „én örülök annak, ami történt és bizakodással nézem az eseményeket”, hozzátéve azonban, hogy ez érzéseire és nem annyira intellektuális felismeréseire épül. Teller Ede atomfizikus még tovább megy és azt mondja, hogy „Magyarország helyzete megjavult. Gorbacsov reformjai kedvezőknek látszanak. A legújabb reform Magyarország kormány változása. Remélhetőleg előnyös, de be kell várnunk a tetteket”. Könnyű Ernő republikánus képviselő kijelentette, hogy „amit Magyarországon csinálnak, előreveti az elkövetkező dolgok árnyékát, feltéve, hogy a kísérletek sikerrel járnak a szovjet tömb többi részében is. Grósz reformtervei rendkívül fontosak a Szovjetnek és az egész világnak”. Lantos Tamás demokrata képviselő „liberalizálódást és enyhülést” lát „a teljes politikai felépítésben”. Tollas Tibor is úgy ítéli meg a helyzetet, hogy „feltétlenül javulást hoz, főleg gazdaságilag. Politikailag is enyhébb érát gondolunk, de alapvető változásban nem lehet reménykedni, mert a kommunizmus szerkezetéből nem engednek”. A többi megkérdezett is, egy kivételével mind politikus és szervezeti vezető, elismeri a fejlemények fontosságát, de az említetteknél jóval nagyobb fenntartással kísérve az eseményeket és kételkedve a változások alapvető voltában. Az ankét azt mutatta, hogy a nyugati magyarok körében eleven érdeklődés kíséri a magyarországi fordulatot és azokat a lehetőségeket, amelyeket a megváltozott viszonyok kínálnak. A véleményekből arra lehet következtetni, hogy növekvőben van a politikai realizmus iránti érzék és a hajdani sommás elítéléseket lassan felváltja a differenciált gondolkodás. Magyarország napjainkban a politikai kísérletezések színhelye és az lesz még jó ideig. Bebizonyosodott, hogy a kommunizmusnak mind a sztálini modellje, mind annak a diktátor halála után módosított változata csődöt mondott, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket és a társadalom felemelése helyett annak romlását idézte elő. Ezt majd’ minden kommunista rendszerű országban a felelős vezetők is kezdik belátni és arra fognak kényszerülni ott is, ahol még vonakodnak a tényeket tudomásul venni. A kommunista rendszerek közül legmesszebbre a magyar ment el a múlt tanulságainak levonásában és elkerülhetetlen reformok elindításában. Ennek esélyeit nagyban javítja az a változás, amelyet Gorbacsov kezdeményezett a Szovjetunióban és az az enyhültebb világpolitikai légkör, amely a világ két legjelentősebb hatalmának közeledése és szóértése eredményeként következett be. A kaliforniai lap kérdéseire adott válaszok is tükrözik azt az általános megfigyelést, rőt sokféle a vélemény. Adódik ez a többi között abból, hogy változáson mindenki mást és mást ért. Ezen nem kell csodálkozni, hiszen a változás folyamatot tételez fel és ennek a folyamatnak lehetnek különböző fokozatai, állomásai, amelyek az emberekből más és más reakciókat váltanak ki. Ami valakinek változás, az másnak még nem az, közmegegyezés ebben alig érhető el. Ha viszont abban egyet lehetne érteni, hogy a változás még nem a végcél, vagyis magyar vonatkozásban egy kívánatos társadalmi berendezkedés és kielégítő életforma elérése, hanem erre való törekvés és ezen az úton való haladás, akkor könnyebben lehetne a magyarországi fejlemények megítélésében is szélesebb körű megegyezésre jutni. A „nem változott semmi” megállapítás komoly diszkusszióban használhatatlan és sehová sem vezető érv. Vitatkozni nem lehet vele. A magamfajta öreg emigráns csak mosolyogni tud az ilyen kijelentéseken, mert eszébe jut 1953 nyara, amikor a nyugati magyar emigráció némely köreiben Nagy Imrét és programját ugyanolyan értetlenség és idegenkedés fogadta, mint a Kádár utáni vezető garnitúra terveit és tetteit 1988-ban. Akkor is az volt a bizalmatlanság és elutasítás indoka, hogy lényegében semmi sem változott meg és a rendszer maradt, amilyen volt. Ez természetesen így volt, de hogy az egypártrendszeren és a szövetségi kötöttségeken belül a még oly jelentéktelennek látszó reformok is milyen jelentős változások érzetét keltették a lakosságban, azt csak kevesen vették észre és a túlnyomó többség is csak akkor volt hajlandó méltányolni, amikor 1955-ben Rákosi vissza próbálta terelni az országot az 1953-as „új szakasz” előtti állapotokba. Az 1956 tavaszi és nyári erjedés sem minősült sokak tudatában apró változások sorozatának. Jelentősége csak akkor nyert általános elfogadást, amikor a forradalom kitört. Távol áll tőlem, hogy a mai állapotokat és helyzetet akár az 1953 nyárival, vagy az 1956 nyárival összehasonlítsam. Arra szeretnék történeti példákkal utalni, hogy milyen hamis helyzetmegítélésekhez vezethet az a szemlélet, amelyben csak az érdemli meg a „változás” elnevezést, ami a szabadság és a függetlenség, tehát mindannyiunk vágya teljesülését tartalmazza és nem azokat a lépéseket is, amelyek ebben az irányban történnek. A velem egyidősek vagy nálam is öregebbek tanúsíthatják, hogy a háborút megelőző korszakban jelentős változásokat és iránymódosulásokat éltünk át, jó és rossz értelemben egyaránt, anélkül, hogy az uralkodó rendszer jellegében és a hatalmi struktúrában bármi is változott volna. Ma sincs másként. De azt is hozzátehetném, hogy a formai vagy külsődleges változások a tartalmat és a lényeget is befolyásolják, változtatnak és módosítanak rajta. A mai mégoly diktatórikus és önkényes, de a magyar nép vágyai és igényei kielégítésén is fáradozó kommunista rendszer azért mégsem tekinthető azonosnak azzal, amely embereket gyilkolt le, börtönöket és kényszermunkatáborokat töltött meg, milliókat tett tönkre vagy alázott meg, a magyarságnak jóvátehetetlen károkat okozott. A kettő közé egyenlőségi jelet tenni annak megállapításával, hogy „nem változott meg semmi” vagy „a lényeg ugyanaz” nemcsak méltánytalan és igazságtalan, de ráadásul megfoszt attól, hogy a magyar állapotokat, a lakosság helyzetét és a nemzet jövőjét helyesen ítéljük meg. Ha a kedvező változások felismeréséhez és tudomásulvételéhez a jó helyzetismereten kívül elegendő a józan ész és az elfogulatlanságra, toleranciára való készség, a változások maradandóságába vetett hithez és a reformok elindítói érdemei elismeréséhez bizalomra van szükség. Ez a bizalom viszont hiányzik a magyar társadalom nagy részéből, még inkább a nyugaton élő magyarokból. A múlt ugyanis annyi keserves tapasztalattal szolgált, hogy nem meglepő, ha még a jóérzéssel és jóindulattal szemben is bizalmatlanság nyilvánul meg. A kommunista politikusoknak még sok mindent meg kellene tenniük a magyar nemzet érdekében és javára, hogy a bizalmatlanság feloldódjék és tetteik kellő méltánylásban részesüljenek. Ez nem lehetetlen, hiszen vannak példák, hogy kommunista funkcionáriusok is országos népszerűséghez juthatnak. Elég a maiak közül csak Pozsgay Imre, Nyers Rezső és Szűrös Mátyás nevét megemlíteni. Viszont a bizalom megnyerésének útján minden fáradozást leront és minden elért eredményt megsemmisíteni képes a nemzeti és-Magyar változásokról beszélnek mindenfelé. Hogy új emberek vannak odafönt, meghogy itt a grósznoszty, és megváltozott a rádió, a tévé stílusa, bátrabban oda lehet mondogatni. Pedig, ha jobban odafigyel az ember, valójában igen kevés egyelőre a valódi fordulat. A hatalom gyakorlásának a módja nem változott, az igazi döntések továbbra is a közvélemény kizárásával születnek, a pártapparátus uralma semmiben nem csorbult, a legfőbb vezetők éppúgy mindenhatóak, mint annak előtte. Nyíltabb a hangnem a tömeghírközlésben, néhány súlyos gondról kiderült, hogy a nyilvánosság előtt is létezik, hébekorba lecseréltek egy-egy obsitost a pártközpontban (nagykövetnek „bukott” Lakatos Ernő, a sztálinista agit-prop főnök), de azért igazi politikai engedményre az új vezetés sem volt képes. Napról napra óriási anyag- és munkabefektetéssel épül az évszázad szörnyű magyar emlékműve, a bős-nagymarosi erőmű, s hiába jelennek meg újabban cikkek sőt, tüntetnek ellene, a vízügyi lobbi magabiztos bennfentesei kézlegyintéssel intézik el a dolgot, fölösleges a hűhó, ez a dolog már elvégeztetett! Az utóbbi hónapok várakozó és óvatosan reménykedő hangulatába meglepetésként robbant bele a hír, hogy az új kulturális miniszter mellé Knopp Andrást teszik meg államtitkárnak. A kipróbált, régi hű cselédet, aki jó másfél évtizede mindig résen volt, hogy elfojtsa a magyar szellemi élet megújítására tett erőfeszítéseket. Ott volt a magyar kultúrát démoni módszerekkel gleccsaltoló Aczél György jobbján, mint végrehajtó, mint a brutális akciók lebonyolítója, jelentések (pontosabban: feljelentések) megfogalmazója, az új stílusú, sima modorú kultúrpotentát, aki nyugati értelmiségiekkel (köztük magyarokkal) beszélve liberális vonzalmairól szaval s panaszkodik a hazai elmaradottságra. Elővették hát a pártközpontból kikopott Knopp Andrást, aki annak idején már a budapesti iskola filozófusai ellen folytatott kampányban is részt vett, aki a Bibó emlékkönyv szerzőit rangsorolta a „vétkek” mértéke szerint, akinek kulcsszerepe volt az igazi Mozgó Világ és az igazi Tiszatáj felszámolásában. Nem is olyan régen ő volt a karmester az írószövetség kongresszusa idején, nem rajta múlt, hogy akkor a kultúrpolitika húzta a rövidebbet és kudarcba fulladt az oly szépen kitervelt akció, az ellen-írószövetség létrehozása. Persze azért erőfeszítései nem maradtak teljesen eredménytelenek: társaival sikerült neki kompromittálnia az írószövetség új vezetőségét a két titkár (Annus József és Kovács István) lemondatásával, a szervezet munkájának akadályozásával, semmibe vevő, kellően át nem gondolt vélemény és ítélkezés. Erre is akadt példa a közelmúltban. Ma Magyarországon a legtöbbször előforduló szó a válság és a reform. Eltekintve attól, hogy a válságot ki milyen súlyosnak látja és hatásait hogyan ítéli meg, kétségtelen, hogy kilábolni belőle csak reformok útján lehetséges. A reformhoz viszont bizakodás a sikerbe vetett hit és a reális teljesítőképesség biztos tudata szükséges. A válság hangoztatása és a válsághangulat erjesztése cselekvésre serkenthet, de ugyanakkor a nyomában jelentkező pesszimizmus lemondóvá tehet, elbátortalaníthat, letaglózhat, a reformok áldásos hatását illetően kételyeket ébreszthet. Éppen ezért kívánatos volna, hogy Magyarországon kevesebb szó essék a válságról, jóval több a reformról. A bajok miatti kesergésnél hasznosabbnak látszik a reformok melletti komoly eltökéltség. A Magyar Demokrata Fórum országos népszerűsége is részben azzal magyarázható, hogy a hangsúlyt a tennivalókra helyezi, nem a mindennapok panaszaira. A társadalom is hiába várna a felüllevők belátására és megértésére, ha a maga részéről nem tartaná állandó nyomás alatt. A társadalom alulról történő megszerveződése, autonóm csoportok működése, a legalitás szféráinak meghódítása és kiterjesztése kínálhat olyan politikai légköri változásokat, hogy mélyreható társadalmi reformok is bekövetkezhessenek nagyobb fokú megrázkódtatások nélkül. Az igazi és tartós reform nem a hatalom ajándéka, hanem a társadalom vívmánya. A mai „pongyola” társadalomnak ennek eléréséhez nemcsak öntudatossá és határozottá, de a szocializmus körülményei között is polgári rendkedvelővé és hatékonnyá kellene válnia. Részben ettől függ, hogy mit hoz a A nyíltabb viták idején, a pártkonferencia elmúltával egyre feltűnőbbé válik, hogy a kulturális életben ugyanazok tartják kézben a pozíciókat, akik évtizedek alatt bebizonyították képességeiket a cenzori munkában, az értékek pusztításában, a tehetségtelen akarnokok pártolásában, a hatalom elvtelen kiszolgálásában. Az új központi bizottságnak egyetlen író tagja az az Ördögh Szilveszter, aki az elsők között lépett ki a rakoncátlankodó írószövetségből — bizonyítván feltétlen hűségét a „vonalhoz”. És ott vannak az élen mind a régi harcosok, kiadói igazgatók, főszerkesztők, rovatvezetők, az az egész formális és informális hálózat, amelyet még Aczél György alakított ki, és amely a hatalom szempontjából oly kitűnően működött. Az Új Tükör szerkesztője Gyurkó László, Kádár bizánci stílusú életrajzának szerzője, mellette az annyi köpönyeget megforgatott Fekete Sándor; ott van a fedélzeten az ideológiai front egyik vezéralakja Szerdahelyi István (a Kritika főszerkesztője), az Élet és Irodalom kormányrúdjánál Bata Imre (emlékezhetünk sok egyéb mellett Hajdú János Csoóri Sándor ellenes pamfletjére — az is tudnivaló, hogy ez a Hajdú ma Svájcban nagykövetként képviseli a Magyar Népköztársaságot), a Népszabadság kulturális rovatának élén E. Fehér Pál (húsz esztendeje haditudósító a Csehszlovákiába bevonuló szövetséges hadsereg kötelékében), a leváltott főszerkesztők székébe dicstelenül magát befészkelő P. Szűcs Julianna (új Mozgó Világ), aki újabban nagy igyekezettel próbálja meg átmenteni magát az elkövetkező időkre, továbbá a bojkott miatt mindmáig válságban lévő új Tiszatájnál Kaposi Márton. A kulturális élet és a hatalom konfliktusai, ellentétei mitsem csökkentek az írószövetség 1986-os közgyűlése óta, csak a felső politika látványos mozgása és a hosszú ideig Csipkerózsika álmát alvó magyar társadalom ébredezése, az új független mozgalmak megjelenése fokozták le a kultúra területét mellékszíntérré. Ami persze nem jelenti ezt, hogy akut problémagócok ne válhatnának ki országos felzúdulást. Knopp kinevezése nem az egyik napról a másikra történt. Érzékelték az új vezetők, hogy kényes ügyről van szó. Állítólag a Grósz Károly favoritjának tartott új kulturális minisztert még korábbi időkből származó lekötelezettség fűzi az új államtitkárhoz. A mostani időkben az a demokratikus szokás járja ám, hogy egy ilyen kinevezés előtt konzultálnak a politikusok az illető terület prominens képviselőivel. Megvolt most is ez a demokrácia! Megkérdezték sorra-rendre a „vitézi rendet", a kulturális nómenklatúra minden fontos hatalmasságát. Azokat, akik már annyiszor bizonyították, hogy jól szolgálnak. Véleményt kértek azoktól, akik éppen a kultúrpolitikának köszönhetően kerültek privilegizált helyzetbe, akik évekig szórhatták a pénzt számlálatlanul, akiket nemigen bírálhatott a kritika, akiktől függenek más alkotók. S csoda talán, hogy egytől-egyig (néhány kivétellel) mindnyájan felsorakoztak Knopp mögött, akit nem kisebb személy támogatott a felső politikában, mint a pártfőtitkár-miniszterelnök? A pesti pletykák szerint volt, aki maga jelentkezett a voksával Knopp mellett. Mivelhogy az ilyesmiről nem készül jegyzőkönyv, és a sajtóban sem adják hírül, pontosan nem tudható, kiknek kérték ki a véleményét. Állítólag köztük volt például Bacsó Péter és Jancsó Miklós filmrendező, Hernádi Gyula, Szabó Magda, Gyurkó László. Úgy mondják, akkora volt a demokrácia, hogy Csoóri Sándort is meginterjúvolták, és ő nem lelkesedett az ötletért (a hálátlanja! Pedig mennyi szabad időt kapott azzal a pártközpont szorgos Knoppjának közreműködésével, hogy szilenciumra ítélték!). Dehát Csoórit leszavazták, és a demokrácia az demokrácia. Azután pedig a Politbüro, a párt legfelsőbb testülete sem foglalt egyhangúan Knopp mellett állást (állítólag Berecz, Nyers és Pozsgay szavazott ellene). De végül is a pártközpontban feleslegessé vált politikus kulturális államtitkárként folytathatja majd pályáját. A tanulság annyi: az előző, dicstelen korszak bajnokai rákapcsoltak, nem akarnak lemaradni. A politikusok éppúgy, mint a kulturális privilégiumok (és pénzek!) birtokosai. Jön a régi gárda, válság ide vagy oda. Mit számít nekik, hogy a társadalom bizalmatlan irántuk. Ők meg akarják őrizni mindazt, amit megszereztek. Ezért aztán nekik semmi sem túl drága. Mindenesetre a kulturális államtitkár kiválasztása azt bizonyítja, hogy a sokat hangoztatott változtatások nem jelentenek egyebet: szeretnénk úgy tenni, hogy egy előre régi gárda!