Bécsi Napló, 1988 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1988-09-01 / 5. szám

BECSI NAPLÓ 3 BORBÁNDI GYULA Mit hoz a jövő­? — Vitaindító cikk — A cím nem az én leleményem. A Los Angeles-i Új Világ ezen a címen tette közzé tizenkét nyugati magyar író és politikus vála­szát a szerkesztőség kérdéseire. A téma a ma­gyarországi politikai változások és személy­­cserék háttere, szerepe és jelentősége. A kér­dező arra volt kíváncsi, hogyan látják a meg­kérdezettek a jelenlegi magyarországi helyze­tet és a kommunista világon belüli magyar esélyeket. Az ötlet dicséretreméltó és csak azon csodálkozhatunk, miért nem egy Ma­gyarországhoz közeli, hanem egy attól meg­lehetősen távoli magyar szerkesztőségnek ju­tott az eszébe. Nem érdektelen ugyanis, hogy szellemi emberek és gyakorlati politikusok hogyan ítélik meg azt, ami történt és azt, hogy mindez hová vezethet. Nagy jelentőségűnek tartom, hogy sikerült megszólaltatni Márai Sándort is, akinek véle­ménye fokozott figyelmet és meghallgatást érdemel. Ő némi módosítással Bacsányi János szavait idézte és azt mondotta, hogy „Vigyá­zó szemetek Moszkvára vessétek!” Szerinte „az az irányadó, hogy ott, Moszkvában mi történik. Figyelni kell és semmit sem szabad elhamarkodni.” Az író hozzátette, hogy „a kommunizmus mint rendszer túlélte önmagát, s mint szociális igazságtevés nem sikerült”. Az oroszok engedményekre kényszerülnek belső nyugtalanságok és veszedelmeket rejtő ázsiai helyzetük miatt. Mindezt fenntartás nélkül alá lehet írni, legfeljebb annyi tehető hozzá, hogy a Moszkvára való figyeléshez ön­­tevékenységnek kellene társulnia, hiszen né­mely tekintetben Magyarország messze a Szov­jetunió előtt halad és a szövetségi viszonyban bekövetkezett lazulás folytán cselekvési lehe­tősége erősen megnőtt. Ezt kihasználatlanul hagyni súlyos mulasztás lenne. Faludy György közölte, hogy „én örülök annak, ami történt és bizakodással nézem az eseményeket”, hozzátéve azonban, hogy ez érzéseire és nem annyira intellektuális felis­meréseire épül. Teller Ede atomfizikus még tovább megy és azt mondja, hogy „Magyar­­ország helyzete megjavult. Gorbacsov reform­jai kedvezőknek látszanak. A legújabb reform Magyarország kormány változása. Remélhető­leg előnyös, de be kell várnunk a tetteket”. Könnyű Ernő republikánus képviselő kijelen­tette, hogy „amit Magyarországon csinálnak, előreveti az elkövetkező dolgok árnyékát, feltéve, hogy a kísérletek sikerrel járnak a szovjet tömb többi részében is. Grósz reform­tervei rendkívül fontosak a Szovjetnek és az egész világnak”. Lantos Tamás demokrata képviselő „liberalizálódást és enyhülést” lát „a teljes politikai felépítésben”. Tollas Tibor is úgy ítéli meg a helyzetet, hogy „feltétlenül javulást hoz, főleg gazdaságilag. Politikailag is enyhébb érát gondolunk, de alapvető vál­tozásban nem lehet reménykedni, mert a kommunizmus szerkezetéből nem engednek”. A többi megkérdezett is, egy kivételével mind politikus és szervezeti vezető, elismeri a fejle­mények fontosságát, de az említetteknél jóval nagyobb fenntartással kísérve az eseményeket és kételkedve a változások alapvető voltában. Az ankét azt mutatta, hogy a nyugati magyarok körében eleven érdeklődés kíséri a magyarországi fordulatot és azokat a lehető­ségeket, amelyeket a megváltozott viszonyok kínálnak. A véleményekből arra lehet követ­keztetni, hogy növekvőben van a politikai realizmus iránti érzék és a hajdani sommás el­ítéléseket lassan felváltja a differenciált gon­dolkodás. Magyarország napjainkban a politikai kísér­letezések színhelye és az lesz még jó ideig. Bebizonyosodott, hogy a kommunizmusnak mind a sztálini modellje, mind annak a diktá­tor halála után módosított változata csődöt mondott, nem váltotta be a hozzá fűzött re­ményeket és a társadalom felemelése helyett annak romlását idézte elő. Ezt majd’ minden kommunista rendszerű országban a felelős vezetők is kezdik belátni és arra fognak kény­szerülni ott is, ahol még vonakodnak a ténye­ket tudomásul venni. A kommunista rend­szerek közül legmesszebbre a magyar ment el a múlt tanulságainak levonásában és elkerülhe­tetlen reformok elindításában. Ennek esélyeit nagyban javítja az a változás, amelyet Gorba­csov kezdeményezett a Szovjetunióban és az az enyhültebb világpolitikai légkör, amely a világ két legjelentősebb hatalmának közele­dése és szóértése eredményeként következett be. A kaliforniai lap kérdéseire adott válaszok is tükrözik azt az általános megfigyelést, rőt sokféle a vélemény. Adódik ez a többi kö­zött abból, hogy változáson mindenki mást és mást ért. Ezen nem kell csodálkozni, hiszen a változás folyamatot tételez fel és ennek a folyamatnak lehetnek különböző fokozatai, állomásai, amelyek az emberekből más és más reakciókat váltanak ki. Ami valakinek válto­zás, az másnak még nem az, közmegegyezés ebben alig érhető el. Ha viszont abban egyet lehetne érteni, hogy a változás még nem a vég­cél, vagyis magyar vonatkozásban egy kívá­natos társadalmi berendezkedés és kielégítő életforma elérése, hanem erre való törekvés és ezen az úton való haladás, akkor könnyebben lehetne a magyarországi fejlemények megítélé­sében is szélesebb körű megegyezésre jutni. A „nem változott semmi” megállapítás komoly diszkusszióban használhatatlan és sehová sem vezető érv. Vitatkozni nem lehet vele. A magamfajta öreg emigráns csak moso­lyogni tud az ilyen kijelentéseken, mert eszébe jut 1953 nyara, amikor a nyugati magyar emigráció némely köreiben Nagy Imrét és programját ugyanolyan értetlenség és idegen­kedés fogadta, mint a Kádár utáni vezető garnitúra terveit és tetteit 1988-ban. Akkor is az volt a bizalmatlanság és elutasítás indoka, hogy lényegében semmi sem változott meg és a rendszer maradt, amilyen volt. Ez természe­tesen így volt, de hogy az egypártrendszeren és a szövetségi kötöttségeken belül a még oly jelentéktelennek látszó reformok is milyen jelentős változások érzetét keltették a lakos­ságban, azt csak kevesen vették észre és a túl­nyomó többség is csak akkor volt hajlandó méltányolni, amikor 1955-ben Rákosi vissza próbálta terelni az országot az 1953-as „új szakasz” előtti állapotokba. Az 1956 tavaszi és nyári erjedés sem minősült sokak tudatá­ban apró változások sorozatának. Jelentősége csak akkor nyert általános elfogadást, amikor a forradalom kitört. Távol áll tőlem, hogy a mai állapotokat és helyzetet akár az 1953 nyárival, vagy az 1956 nyárival összehasonlít­sam. Arra szeretnék történeti példákkal utalni, hogy milyen hamis helyzetmegítélésekhez vezethet az a szemlélet, amelyben csak az ér­demli meg a „változás” elnevezést, ami a szabadság és a függetlenség, tehát mind­annyiunk vágya teljesülését tartalmazza és nem azokat a lépéseket is, amelyek ebben az irányban történnek. A velem egyidősek vagy nálam is öregebbek tanúsíthatják, hogy a háborút megelőző korszakban jelentős válto­zásokat és iránymódosulásokat éltünk át, jó és rossz értelemben egyaránt, anélkül, hogy az uralkodó rendszer jellegében és a hatalmi struktúrában bármi is változott volna. Ma sincs másként. De azt is hozzátehetném, hogy a formai vagy külsődleges változások a tartalmat és a lényeget is befolyásolják, változtatnak és mó­dosítanak rajta. A mai mégoly diktatórikus és önkényes, de a magyar nép vágyai és igényei kielégítésén is fáradozó kommunista rendszer azért mégsem tekinthető azonosnak azzal, amely embereket gyilkolt le, börtönöket és kényszermunkatáborokat töltött meg, millió­kat tett tönkre vagy alázott meg, a magyarság­nak jóvátehetetlen károkat okozott. A kettő közé egyenlőségi jelet tenni annak megálla­pításával, hogy „nem változott meg semmi” vagy „a lényeg ugyanaz” nemcsak méltányta­lan és igazságtalan, de ráadásul megfoszt at­tól, hogy a magyar állapotokat, a lakosság helyzetét és a nemzet jövőjét helyesen ítéljük meg. Ha a kedvező változások felismeréséhez és tudomásulvételéhez a jó helyzetismereten kívül elegendő a józan ész és az elfogulatlan­ságra, toleranciára való készség, a változások maradandóságába vetett hithez és a reformok elindítói érdemei elismeréséhez bizalomra van szükség. Ez a bizalom viszont hiányzik a ma­gyar társadalom nagy részéből, még inkább a nyugaton élő magyarokból. A múlt ugyanis annyi keserves tapasztalattal szolgált, hogy nem meglepő, ha még a jóérzéssel és jóindulat­tal szemben is bizalmatlanság nyilvánul meg. A kommunista politikusoknak még sok min­dent meg kellene tenniük a magyar nemzet érdekében és javára, hogy a bizalmatlanság feloldódjék és tetteik kellő méltánylásban részesüljenek. Ez nem lehetetlen, hiszen van­nak példák, hogy kommunista funkcionáriu­sok is országos népszerűséghez juthatnak. Elég a maiak közül csak Pozsgay Imre, Nyers Rezső és Szűrös Mátyás nevét megemlíteni. Viszont a bizalom megnyerésének útján min­den fáradozást leront és minden elért ered­ményt megsemmisíteni képes a nemzeti és-Magyar változásokról beszélnek minden­felé. Hogy új emberek vannak odafönt, meg­­hogy itt a grósznoszty, és megváltozott a rá­dió, a tévé stílusa, bátrabban oda lehet mon­dogatni. Pedig, ha jobban odafigyel az ember, valójában igen kevés egyelőre a valódi fordu­lat. A hatalom gyakorlásának a módja nem változott, az igazi döntések továbbra is a közvélemény kizárásával születnek, a párt­apparátus uralma semmiben nem csorbult, a legfőbb vezetők éppúgy mindenhatóak, mint annak előtte. Nyíltabb a hangnem a tömeghír­közlésben, néhány súlyos gondról kiderült, hogy a nyilvánosság előtt is létezik, hébe­­korba lecseréltek egy-egy obsitost a pártköz­pontban (nagykövetnek „bukott” Lakatos Ernő, a sztálinista agit-prop főnök), de azért igazi politikai engedményre az új vezetés sem volt képes. Napról napra óriási anyag- és mun­kabefektetéssel épül az évszázad szörnyű ma­gyar emlékműve, a bős-nagymarosi erőmű, s hiába jelennek meg újabban cikkek sőt, tün­tetnek ellene, a vízügyi lobbi magabiztos bennfentesei kézlegyintéssel intézik el a dol­got, fölösleges a hűhó, ez a dolog már elvégez­tetett! Az utóbbi hónapok várakozó és óvatosan reménykedő hangulatába meglepetésként rob­bant bele a hír, hogy az új kulturális minisz­ter mellé Knopp Andrást teszik meg államtit­kárnak. A kipróbált, régi hű cselédet, aki jó másfél évtizede mindig résen volt, hogy el­fojtsa a magyar szellemi élet megújítására tett erőfeszítéseket. Ott volt a magyar kultú­rát démoni módszerekkel gleccsaltoló Aczél György jobbján, mint végrehajtó, mint a bru­tális akciók lebonyolítója, jelentések (ponto­sabban: feljelentések) megfogalmazója, az új stílusú, sima modorú kultúrpotentát, aki nyu­gati értelmiségiekkel (köztük magyarokkal) beszélve liberális vonzalmairól szaval s pa­naszkodik a hazai elmaradottságra. Elővették hát a pártközpontból kikopott Knopp And­rást, aki annak idején már a budapesti iskola filozófusai ellen folytatott kampányban is részt vett, aki a Bibó emlékkönyv szerzőit rangsorolta a „vétkek” mértéke szerint, aki­nek kulcsszerepe volt az igazi Mozgó Világ és az igazi Tiszatáj felszámolásában. Nem is olyan régen ő volt a karmester az írószövetség kongresszusa idején, nem rajta múlt, hogy akkor a kultúrpolitika húzta a rövidebbet és kudarcba fulladt az oly szépen kitervelt ak­ció, az ellen-írószövetség létrehozása. Persze azért erőfeszítései nem maradtak teljesen ered­ménytelenek: társaival sikerült neki kompro­mittálnia az írószövetség új vezetőségét a két titkár (Annus József és Kovács István) lemon­­datásával, a szervezet munkájának akadályozá­sával, semmibe vevő, kellően át nem gondolt véle­mény és ítélkezés. Erre is akadt példa a kö­zelmúltban. Ma Magyarországon a legtöbbször előfor­duló szó a válság és a reform. Eltekintve attól, hogy a válságot ki milyen súlyosnak látja és hatásait hogyan ítéli meg, kétségtelen, hogy kilábolni belőle csak reformok útján lehet­séges. A reformhoz viszont bizakodás a si­kerbe vetett hit és a reális teljesítőképesség biztos tudata szükséges. A válság hangozta­tása és a válsághangulat erjesztése cselekvésre serkenthet, de ugyanakkor a nyomában je­lentkező pesszimizmus lemondóvá tehet, el­bátortalaníthat, letaglózhat, a reformok áldá­sos hatását illetően kételyeket ébreszthet. Éppen ezért kívánatos volna, hogy Magyar­­országon kevesebb szó essék a válságról, jó­val több a reformról. A bajok miatti keser­­gésnél hasznosabbnak látszik a reformok melletti komoly eltökéltség. A Magyar De­mokrata Fórum országos népszerűsége is rész­ben azzal magyarázható, hogy a hangsúlyt a tennivalókra helyezi, nem a mindennapok panaszaira. A társadalom is hiába várna a felüllevők belátására és megértésére, ha a maga részéről nem tartaná állandó nyomás alatt. A társa­dalom alulról történő megszerveződése, auto­nóm csoportok működése, a legalitás szférái­nak meghódítása és kiterjesztése kínálhat olyan politikai légköri változásokat, hogy mélyreható társadalmi reformok is bekövet­kezhessenek nagyobb fokú megrázkódtatások nélkül. Az igazi és tartós reform nem a hata­lom ajándéka, hanem a társadalom vívmánya. A mai „pongyola” társadalomnak ennek eléré­séhez nemcsak öntudatossá és határozottá, de a szocializmus körülményei között is pol­gári rendkedvelővé és hatékonnyá kellene válnia. Részben ettől függ, hogy mit hoz a A nyíltabb viták idején, a pártkonferencia elmúltával egyre feltűnőbbé válik, hogy a kul­turális életben ugyanazok tartják kézben a po­zíciókat, akik évtizedek alatt bebizonyították képességeiket a cenzori munkában, az értékek pusztításában, a tehetségtelen akarnokok pár­tolásában, a hatalom elvtelen kiszolgálásában. Az új központi bizottságnak egyetlen író tagja az az Ördögh Szilveszter, aki az elsők között lépett ki a rakoncátlankodó írószövet­ségből — bizonyítván feltétlen hűségét a „vo­nalhoz”. És ott vannak az élen mind a régi harcosok, kiadói igazgatók, főszerkesztők, ro­vatvezetők, az az egész formális és informális hálózat, amelyet még Aczél György alakított ki, és amely a hatalom szempontjából oly ki­tűnően működött. Az Új Tükör szerkesztője Gyurkó László, Kádár bizánci stílusú életraj­zának szerzője, mellette az annyi köpönyeget megforgatott Fekete Sándor; ott van a fedél­zeten az ideológiai front egyik vezéralakja Szerdahelyi István (a Kritika főszerkesztője), az Élet és Irodalom kormányrúdjánál Bata Imre (emlékezhetünk sok egyéb mellett Hajdú János Csoóri Sándor ellenes pamflet­­jére — az is tudnivaló, hogy ez a Hajdú ma Svájcban nagykövetként képviseli a Magyar Népköztársaságot), a Népszabadság kulturális rovatának élén E. Fehér Pál (húsz esztendeje haditudósító a Csehszlovákiába bevonuló szö­vetséges hadsereg kötelékében), a leváltott főszerkesztők székébe dicstelenül magát be­fészkelő P. Szűcs Julianna (új Mozgó Világ), aki újabban nagy igyekezettel próbálja meg át­menteni magát az elkövetkező időkre, továb­bá a bojkott miatt mindmáig válságban lévő új Tiszatájnál Kaposi Márton. A kulturális élet és a hatalom konfliktusai, ellentétei mitsem csökkentek az írószövetség 1986-os közgyűlése óta, csak a felső politika látvá­nyos mozgása és a hosszú ideig Csipkerózsika álmát alvó magyar társadalom ébredezése, az új független mozgalmak megjelenése fokozták le a kultúra területét mellékszíntérré. Ami persze nem jelenti ezt, hogy akut probléma­gócok ne válhatnának ki országos felzúdulást. Knopp kinevezése nem az egyik napról a másikra történt. Érzékelték az új vezetők, hogy kényes ügyről van szó. Állítólag a Grósz Károly favoritjának tartott új kulturá­lis minisztert még korábbi időkből származó lekötelezettség fűzi az új államtitkárhoz. A mostani időkben az a demokratikus szokás járja ám, hogy egy ilyen kinevezés előtt kon­zultálnak a politikusok az illető terület pro­minens képviselőivel. Megvolt most is ez a demokrácia! Megkérdezték sorra-rendre a „vi­tézi rendet", a kulturális nómenklatúra min­den fontos hatalmasságát. Azokat, akik már annyiszor bizonyították, hogy jól szolgálnak. Véleményt kértek azoktól, akik éppen a kul­túrpolitikának köszönhetően kerültek privile­gizált helyzetbe, akik évekig szórhatták a pénzt számlálatlanul, akiket nemigen bírál­hatott a kritika, akiktől függenek más alko­tók. S csoda talán, hogy egytől-egyig (néhány kivétellel) mindnyájan felsorakoztak Knopp mögött, akit nem kisebb személy támogatott a felső politikában, mint a pártfőtitkár-mi­­niszterelnök? A pesti pletykák szerint volt, aki maga jelentkezett a voksával Knopp mellett. Mivelhogy az ilyesmiről nem készül jegyző­könyv, és a sajtóban sem adják hírül, pontosan nem tudható, kiknek kérték ki a véleményét. Állítólag köztük volt például Bacsó Péter és Jancsó Miklós filmrendező, Hernádi Gyula, Szabó Magda, Gyurkó László. Úgy mondják, akkora volt a demokrácia, hogy Csoóri Sán­dort is meginterjúvolták, és ő nem lelkesedett az ötletért (a hálátlanja! Pedig mennyi szabad időt kapott azzal a pártközpont szorgos Knoppjának közreműködésével, hogy szilen­­ciumra ítélték!). Dehát Csoórit leszavazták, és a demokrácia az demokrácia. Azután pedig a Politbüro, a párt legfelsőbb testülete sem foglalt egyhangúan Knopp mellett állást (állí­tólag Berecz, Nyers és Pozsgay szavazott elle­ne). De végül is a pártközpontban feleslegessé vált politikus kulturális államtitkárként foly­tathatja majd pályáját. A tanulság annyi: az előző, dicstelen kor­szak bajnokai rákapcsoltak, nem akarnak le­maradni. A politikusok éppúgy, mint a kul­turális privilégiumok (és pénzek!) birtokosai. Jön a régi gárda, válság ide vagy oda. Mit szá­mít nekik, hogy a társadalom bizalmatlan irántuk. Ők meg akarják őrizni mindazt, amit megszereztek. Ezért aztán nekik semmi sem túl drága. Mindenesetre a kulturális államtit­kár kiválasztása azt bizonyítja, hogy a sokat hangoztatott változtatások nem jelentenek egyebet: szeretnénk úgy tenni, hogy egy­ előre régi gárda!

Next