Bécsi Napló, 1996 (17. évfolyam, 1-6. szám)
1996-11-01 / 6. szám
Errefelé homokot hajt a szél s a meztérlábas ember arca megrándul a fájdalomtól, ha királydinnyébe lép. Egyébként nyugodt vidék, békében legelésznek az őzek, de agreccsenéstől is megmegriad a fácán. Itt járt valaha Petőfi Sándor is, „Kecskemétre menvén a vásárra” azon a középkori földúton, mely hajdanában Bugac monostort kötötte össze Kecskeméttel. Mára már nem egységes, összeszabdalta a kenyértermő gond — ittott beültette gabonával. Csak a helybéliek tudják, hol kell keresni a folytatást Ennek a históriás útnak a közelében, Matkópusztán él és dolgozik Pólyák Ferenc baltás fafaragó, a népművészet mestere B.N.: Hogyan telt ebben a különös, csendes, rejtelmes paraszti miliőben gyermekkorod közel, mégis távol attól a szép, nyugodt, nagyon liberális — hat felekezet templomtornyai számlálhatók — Kecskeméttől? Beszélj családodról, rokonaidról és azokról az emberekről, körülményekről, akik erre a pályára ösztökéltek Gyermekkoromat itt töltöttem, s ugyanúgy, mint a mesében, vagy mint a bibliában, pásztornéként. Szüleim nyáját őrizgettem, legeltettem. Azóta persze nagyot változott minden, ma már a juhász világvevő rádióval szaladgál — én még az erdő susogását hallgattam, tavaszi virágok nyílását, felhőket, eget csodáltam a birkák mellől. És ott kezdtem a faricskálást. Fejeket próbáltam faragni, olyanokat, amilyeneket a környezetemben láttam. Apám 1910-ben született Kecskeméten, ősi máriavárosi Pólyák család sarjadéka, tizenegyen voltak testvérek. Nagyon szép verseket írt. A városban mindenkit ismertek: iparosokat, kereskedőket. Piacoltak, vásárokba jártak. Anyám fülöpjakabi, Kunszállás mellől. Apám 1942-ben került ki ide a tanyára, édesanyám meg odajárt gyümölcsöt szedni és hát így ismerkedtek össze. Mikor egyszer 1940-ben anyám eljött a matkói búcsúra — a Vatikán város két védőszentjére, Péter és Pál apostolra van felszentelve ez az egyszerű templom; ez a mi Rómánk — mezítláb, mert ugye Péter-Pál-kor jó idő volt, azt mondta: csak az Isten ne segítsen Matkóra. Két esztendő múlva aztán idejött férjhez. Dédnagyapám, nemzetes Pólyák József hatalmas, kétméteres ember volt. Amikor Ferenc Jóska itt járt átutazóban a múlt század 60-as, 70-es éveiben, ő kínálta kenyérrel, borral, barackpálinkával. De ha bármikor vendégek érkeztek Kecskemétre, az öreg Pólyák fogadta őket. Amit te a templomokról mondtál, jellemző volt az én famíliámra is: a Pólyák családban mindenféle vallása megtalálható volt. Mesélték, hogy hol ebbe a templomba mentek, hol abba. Különböző vallású emberek jól megfértek egymással, például a reformátusok, amikor még nem volt imaházuk, a Kecskeméten legöregebb, XIV. században épült katolikus templomot használták. Errefelé vallásháború, vallási türelmetlenség nem létezett, a felekezetek együtt építették a templomokat. A kecskeméti ember még pénzt is szánt rá, legalább egy téglára valót. Mindegy, hogy milyen templom volt. Mindenki segített. A város körkörösen terjeszkedett a XIII. századtól, ez időben rakta le alapjait Matkó is, ahol én élek, de a templomunk ezeréves. Kecskemét vendégszerető város volt, mindenféle nációt befogadott: tótokat, rácokat, törököket, tatárokat. Meg aztán a fontosabb utak sem kerülhették el jövet Bácskából, Bánátból, Bulgáriából, Törökországból Bécs felé. Bécs olyan volt nekünk, mint testben a szív. A polgárosodás, a kulturális fejlődés kezdetei az 1850—60-as évekre tehető, hiszen a szőlőt, gyümölcsöt el kellett adni. Megépült a vasút, jöttek a kereskedők, vitték a termést. A homokot megszelídítették, azt a homokot, amely a XVIII. században el akarta lepni a várost. Az 1900-as években hatalmas építkezés kezdődött, tehát a millennium éveiben s ehhez az időhöz kapcsolódott a dunántúli szőlő filoxéra általi teljes kipusztulása. Itt a homokon a szőlőt a filoxéra nem bántotta — azt mondta a kecskeméti ember, hogy a szemét kiveri a homok. B.N.: Mi a tanyavilág? Kecskeméti embernek a szabadságát, a szerelmét, a nótázását, megélhetését a tanya jelentette. A nép kint élt őszig, majd visszahúzódott a városba. Kétlaki volt a kecskeméti ember. A tanyasi ember még most is azt mondja: hazamegyek. Tehát hazamegy a városba. Télen evett, ivott, disznót vágott, bort kóstolt. Komáztak, barátkoztak, lakodalmat ültek. Szóval élték világukat. Télen nemigen dolgoztak. És ez a kint lakó, bent lakó, pásztorkodó, gazdálkodó nép nagyon szerette az Istenét. Imádságos volt. Ez a szűzmáriás tanyai, vidéki hit adta meg életük igazi szépségét. B.N.: Beszélj a fafaragásról Annak, aki fafaragó — talán nem is tudja, hogy ő az, csak farag—a lelkében lévő szépséget viszi a fára: soha nem hervadó virágot, vonalakat, indákat. Engem inkább az arc karaktere izgat. Ez a nép fajilag nem volt egységes. Amikor itt a templom körül feltárták a honfoglalás kori temetőket, rekonstruálni próbáltam, amit a régész kiásott: nagy orrúak, nagy fülűek lehettek ezek az ősmagyarok. De itt voltak a kazárok, mongolok, szkíták, avarok, szarmaták, szlávok. Mint Kecskeméten az a hat féle templom, hát itt a fejek sokféle keveredése. Csodálatos arcok, hatalmas szemöldökök. Oly változóak, mint itt e homokos, alföldi tájon a természet. Ezeket a fejeket nagyon megfigyeltem, s faragtam botok végére. A népi faragás, a pásztorfaragás, mesterség. Apáról fiúra, rokonról rokonra száll. Az én rokonságomban Koncz József volt a fafaragó, sajnos elesett a II. világháborúban — tőle örököltem valamit. De vigyázzunk! A fafaragás a régmúltban az Istenség megjelenítését is jelentette — ősi Istenbálványt, melyek utak mentén, házak védőjeként kapufélfákra voltak kifaragva, felvésve. Élt errefelé egy Jézusfaragó asszony, Csikós Etelka, aki a környéket telefaragta Krisztus-kereszttel. Bálint Sándor néprajzosnak mutattam belőlük néhányat, s ő azt mondta: szinte megegyezik az Árpád-kori krisztusokkal. A pásztorfaragás másik nagy motiválója a szerelem. Mángorlókat, tükörtartókat, bármilyen faragást, ami most létezik, a szerelem hozott létre. Szerelem volt az alapja, szerelemből faragták. Szerelem van legszebb népdalainkban is, hogy „rakd meg babám lobogó tüzedet”. Mikor a szomszéd Ilonkával összeismerkedtem — ő tehenet legeltetett, én birkát — díszeket faragtam neki, tárgyakat, szép dolgokat. Aztán 1971-ben feleségül vettem. Gyermekeink is faricskálnak: Icuka szobrászkodik, faragtak már Ferike is, Józsika is. A gének mozgolódnak. Mondják, hogy gyümölcseitekről ismernek meg titeket. Ha én nem ide nősülök, akkor erről a pusztáról elkerültem volna. Szobrász akartam lenni, de a szobrászat nekem nem sikerült. Hát aztán népi szobrász lettem, népi faragó. A nép szobrásza lettem. S ezt Ilonkának köszönhetem. Szép Ilonkának, így szoktam hívni. B.N.: Itt élsz a természetben, mely megújul, pusztul, ismét megújul. Bár a vizek mintha végleg elfolytak volna. Akadozik a körforgás. Mit gondolsz, e környék jövőjéről? Jött a demokratikus átváltozás, a vörös szín zöldre, kékre, sárgára változott és visszakaptuk a szüleinktől elvett földet. S most látom csak, mekkorát változott a természet. Az ő idejükben még alig kellett permetezni, az időjárás normális volt. Tél, tavasz, nyár, ősz, ritmikusan követték egymást olyképpen, mint a pentatónia, a népdal ötfokúsága. Hát, kérem szépen, átkozott legyen minden atombombarobbantás. Ma az időjárás meg van bolondulva, úgy meg lett zavarva, mint amelyik szerelmespárra rátörtek. Itt rátörtek a természet szerelmére, önazonosságára, virágbaborulástól lombhullásig. Megzavarták itt a levegőt, esőt, napsütést, mindent. Szóval, nagyon féltem a természetet. Azt szoktam mondani, hogy a földön addig lesz élet, amíg fák lesznek. Sajnos, a fák betegek, betegek a levelek, rengeteg a vírus, rengeteg a soha nem látott bogár. Itt volt nyolc—tíz olyan esztendő, hogy nem esett csapadék. B.N.: Gondoltál-e valaha is arra, hogy az anyag amellyel dolgozol, lefékezi közölnivalód lendületét? Nem tudod megjeleníteni felhők vonulását, madár repülését, egy vörös háttérből közeledő alkonyat hangulatát, hiszen akkor a fejszét ecsettel kéne felváltanod Régen próbáltam festeni és rajzolni is, nemegyszer tűzből visszamaradt üszkös fadarabokkal keménypapírra. Nagyon tetszett a felhők járása, csodáltam a virágokat, ligetes erdőket. De lefestésük, lerajzolásuk nemigen sikerült. Az én szellemem a véső és a balta, egyben ezek a korlátaim is. Idők során aztán letettem a vésőt s maradt a balta, amióta termetesebb dolgokat készítek: a fát lenaggyázom, lecsapkodom a fölösleges részt. Az ószövetségből nagyon jól lehet tudni, hogy az akkoriak kitűnő baltás faragók voltak, a természetben élő népek rengeteg faeszközt használtak. És benne élek itt egy Munkácsy-képben, ahogy a természet megfesti, megvilágítja ezt a vidéket ősztől tavaszig. Semmihez nem hasonlítható élmény. De a fa keményebb, szilárdabb. Izzad az ember, feltöri a baltanyél a kezét, köpköd, krákog, mérgelődik, dühöng és mégis teszi a dolgát. Követ is faragok. Van bennem egy szenvedély. Szenvedély az ember iránt. Azokat akarom megörökíteni, akikről nem állít szobrot senki. Itt az édesanyám, édesapám, nagyszüleim, rokonaim, ismerőseim, tanyai jó szomszédok, a tanyavilágbeliek. Akiket láttam, s látok. Mind becsületes emberek voltak — de nagy betűvel. Nagyon becsületesek, szavatartók. Itt nem volt írás, meg szerződés, hanem mint annak idején a bibliai népek, szóban volt az egyezség. Ők mind a tízparancsolat emberei voltak. Itt fejben voltak a parancsolatok betartva. Ezek a pásztorok, parasztok, tanyasiak az én „modelljeim”. Az ember teremt, mint az Isten. Kezébe veszi a fát és megfaragja. Megpróbálja visszaadni azt a nagybajuszát, nagyfülűt, nótáskedvűt. Élt itt olyan parasztember, aki órákon keresztül mondta a népmesét, Ortutay Gyula, Népművészet a homokon c. filmjében meg is örökítette. Ismertem olyat, aki több tízezer sor verset, népdalt, nótát fejből tudott írni, olvasni meg alig. Hát micsoda szellemi tudás ez! Bizony, a szellem, kultúra, műveltség egymást csiszolgatják az idők hosszú folyamatában, mint ahogy elindul egy nagy kő fentről a Fekete-erdőből, s mire ideér a Duna völgyébe, szemünkbe fújja a szél, mint finom homokot. Kicsit én is ilyennek tartom a munkámat: addig csiszolom, várom, vésem a fát, míg végül valami nemesebb dolog lesz belőle. Mert a homok az olyan. Szőlőt terem. Meg barackot. A néphagyomány sokkal erősebb a köveknél. A köveket szétvájja az idő, eső kimossa, templomok összedőlnek, de a néphagyomány nem dől össze. Az a fejekben él és a fejek tovább élnek. B.N.: Babonás világ ez itten? Nagyon babonásak voltak az emberek. Az ősi magyar hitvilág, régi pogánykori vallás maradványai. Bennem is előfordul — én ugyan nem hiszek benne, de sokat láttam magam körül. Moldován Domokos forgatott is itt filmet, Szerelmi varázslások címmel. B.N.: A mű, amit megalkotsz, úgy véled, hogy készen is van? Vagy kényszerű megszakítottság az állandó változásban? Minden művem befejezetlen. A legtökéletesebb római, vagy egyiptomi szobrot, Michelangelo alkotásait is lehetne folytatni. Mert ez olyan, mint a verseny. A rajt. Elindultam, célba értem. De amikor célba érek, tovább rohanok. Ezért az örök elégedetlenség minden alkotóban. Bennem is vezúvnyi erők munkálnak, nem lehet megállni. Tudom, hogy jobb szobrokat tudnék csinálni, állandó bennem a kérdés: hogyan, miként? B.N. :Elég fárasztó lehet ez a — ahogy te mondod — mesterség. Hálát adot az Istennek, fizikailag nagyon erős vagyok — azt mondják, ez is egy erény. És itt a tizenkét hold földön, amit a családdal művelünk... elmondtam Habsburg Ottónak, hogy gépeink nincsenek, de van fizikai erőnk hozzá. Tehát a fizikai munkám nem egyoldalú. Én nem bemelegítek mint egy sportoló, itt mindig be van melegítve az embernek, be van gyújtva. Aztán a ház körül tyúk, liba, disznó, birka, ganézás. Ganézni is szoktam, már csak azért is, mert a világ legnagyobb ura a gané. Az a büdös trágya, amiből a legszebb virágok nőnek és összes terményeink. Itt élünk a síró homokon — ha nem kapna trágyát, semmink nem lenne. Sokan kerülik a szart, de előbb-utóbb mindenki belelép. B.N.: Munkáid a valóságot türközik — a valóság a modell De hát amit megcsináltál már nem valóság? Tényleg csak tükörkép? Megfaragtam egy csúnya, öreg paraszt nénit. Megnézte a szobromat, azt mondta, nem hasonlít rá. Pedig azt kell mondanom, hogy a szobor szebb volt. Ha tükörbe nézett volna! Bizony nem tud a paraszteke akkora barázdákat szántani a földön, mint annak az arcán volt. Rengeteg féligazság létezik: az, hogy valaki csúnya? Mi az, hogy csúnya? Mi a szépség? A szépség talán az, amit az ember magában hordoz. Ez a csúnya parasztasszony-arc magában hordozta az ősi, középkori máriás miatyánkokat, búcsújáró énekeket, verseket, meséket, szerelmi históriákat. Magában hordozta a szépség várát. Ezt próbáltam hozzá hasonlóvá tenni. Mert borzasztó tévedésben van a magyar népművészet is, ha azt hiszi, ez az oldal is, meg amaz is egyforma. Mert az aki véste, faragta, hímezte, ideges volt, szerelmes volt, reszketett a keze a késsel, meg a varrással — a faragómester kevesebb pálinkát ivott, vagy több bort. Másként ment a véső, mert egész éjszaka dalolt, járta a táncot. Egyszer megvettek egy szobromat és veszekedtek, hogy nem hasonlít a parasztemberre. Mégis, mikor bejött a pulikutya a házba, megugatta. Végül az asszony kibökte: ha már a kutya megismeri az alkotást, az ember mért nem ismeri meg? B.N.: Hol tart a művészet manapság? A művészet talán a görögöknél, rómaiaknál kapott igazán megbecsülést. Igaz, az egyiptomiak még ki is végezték a mestert, ha nem sikerült jól a szobor. De ma, kérem szépen, nincs megbecsülés. Ne is legyen. Mert a mai művészet rögtön kikevert szemétből, mocsokból, műanyagból építkezik. Mindenünnen azt hallod: modern, meg nonfiguratív. A pásztorember faragásánál, ahogy a csillagképeket ábrázolta, nem kell modernebb. Picasso tanulhatott volna egy olyan analfabéta pásztortól, aki a világ öt csodáját oda tudta karcolni bicskaheggyel—abban benne volt az istenhit, a hatalom, a világ pusztulása. B.N.: Mi a hazaszeretet? A hazaszeretet? A hazafiság? Anti bátyámmal már nagyon sokat beszéltünk erről. Mi annak idején sokat jártunk templombúcsúkra, vittek a szüleink. És ezek a régi templombúcsúk mások voltak. Ott hallottunk még olyan beszédet azoktól a tanyasi prédikáló papoktól, hogy egész esztendőre — a következő búcsúig — elegendő lelki gyümölcs volt a népnek. Mert ott mindig olyasmit mondtak, amit azelőtt soha. De az a beszéd nem tért el az igazságtól. És a szent énekek, a Himnusz éneklése közben az a sok ember együtt érzett, együtt gondolkodott. Azért hozom fel ismételten a vallást, mert minden jelenben a múltnak megörökítője. És a templomban ott kellett lenni a nemzeti színű zászlónak, a magyar címernek. Figyeld meg az amerikai filmeket, majd mindegyikben ott a csillagos lobogó. Hát akkor mibennünk a magyarság nem loboghat?! Én mindenféle nemzetiségű emberrel találkoztam itt Matkón is, akik eljöttek ebbe a tanyai műhelyembe, ebbe a kis rom-galériámba, ebbe a több száz éves házba és mondtam nekik: ha valaki egyszer magyarnak született, az magyarnak is vallja magát. És ez a magyarság nemre, fajra, bármire való tekintettel jelenti az összetartozást. És ebbe beletartoznak mindenféle jelképek. A zászlónk, a Boldogasszony-anyánk, a Himnuszunk. A hazafiságot, a magyarságtudatot megpróbálják kiölni a médiumok. A másodlagosan látott szemtelen, szembeszúró adások. Ahol igencsak mást hirdetnek, s hogy az a másik jobb. Mindig az a másik. De az ami nekünk tényleg jó, az nem jó. Na most, itt hibásak a családok. A legnagyobb hibát a szülők követik el, mert a hazaszeretet láthatatlan búzaszemeit el kellett volna vetni a fiatal lelkekben. Hogy a magyar ehhez a földhöz tartozik. Összes búja, bánata, háborúk, pusztítás, a szenvedés, a múlt, a jelen, meg a jövendő is, amiről még nem tudunk. Az is hozzá tartozik. B.N.: Van még mondanivalód? Tragédia, hogy a népművészetet, a humánumot nem elsőként tanítják. Nem az a legfontosabb. De így van ez bárhol a világon, bármelyik iskolában. Ma a matematika a legfontosabb. Számolni a parasztember is tudott. Számolni mindenki tudott. De az emberiség háborúra, pusztításokra készül a számításokkal, technikával. Nem a humánum van előtérben. A humánum a béka feneke alatt kullog valahol. Mindenfajta tevékenység számításokon alapszik. De én azt hiszem, hogy ez a világ nem számítástechnikára lett tervezve. Ez a tudomány valami nagyon nagy katasztrófával fenyeget. Álmokban ugyan nem hiszek, pedig sok rossz álmom van erről a világról. L. CSOMA JÁNOS A FAFARAGÓ Olvasónapló Képeink egy szerény válogatás Pólyák Ferenc baltás fafaragó mester műveiből. 11 Monoszlóy Dezső kapta a Német Nyelvű Országok Pen Clubjának (Exil-Pen Deutschsprachiger Länder) díját. A Köln melletti Wesselingben ünnepélyes keretek közt átnyújtott irodalmi díjat a klub fennállásának 40. évfordulója alkalmából először adományozták. A közelmúltban „Hány óra van délután kettőkor?” címmel jelent meg cseh nyelven az író válogatott novelláskötete I. Zelezny prágai könyvkiadónál, A. Okrouhlá fordításában. MONOSZLÓY DEZSŐ MIT OLVASOL? Mit olvasol? Most magamat nem a megírtat azt ítélje más a meg nem éltet ki nem mondottat amely olyan mint életen túli feltámadás tapinthatatlan szavakból szőve teste egészet ígérőn kettőbe szelve egyik felével a nemlétezőre lesve a megtalálhatatlant keresve száll