Bécsi Napló, 1997 (18. évfolyam, 1-6. szám)

1997-01-01 / 1. szám

BÉCSI NAPLÓ KÖZÉP-EURÓPA: AZ INTEGRÁCIÓ ESÉLYEI Közép-Európa és Köztes-Európa Közép-Európa ma inkább irodalmi fogalom, mint gazdasági, politikai és lelki valóság: a fogalmát írók tartják életben, egy lengyel Milosz, egy cseh Kundera, egy magyar Mészöly Miklós beszélnek arról, hogy a közép-európai régiónak — az általá­nosabb európai integráció keretében — magára kellene találnia, és el kellene indulnia a kölcsönös kiengesztelődés és összefogás felé. Közép-Európá­­ról sok és sokféle meghatározást ismerhettünk meg az elmúlt években és évtizedekben. A legegysze­rűbb és leginkább használható talán az, amellyel annak idején Németh László is élt,­­ ugyanis a né­met és az orosz nagyhatalmak között élő kisnépek, lengyelek, csehek, szlovákok, osztrákok, magyarok, szlovének, horvátok, szerbek, makedónok, romá­nok, bolgárok és albánok övezetét tekintette Kö­­zép-Európának, vagy talán inkább Köztes („Zwis­­chen”)-Európának. A régió népei hagyományosan egymással voltak utalva, és valójában csak akkor kaptak történelmi szerepet Európában, midőn integrálódni tudtak, vagyis meg tudták találni azt a hatalmi keretet, amely gazdasági és politikai integrációjuk formája lehet, és védelmezni képes őket nagyhatalmú és ál­talában terjeszkedő politikát folytató (nyugati és keleti) szomszédaiktól: a német és az orosz (keleti szláv) birodalomtól. Közép-Európa története ilyen módon úgy is leírható, mint a térség integrációs tö­rekvéseinek története. Integrációs törekvések a történelemben Ilyen integráció több alkalommal is létrejött azóta, hogy a közép-európai népek, nagyjából a Krisztus születése utáni első évezred végeztével beilleszkedtek a keresztény Európa népei közé. A középkorban ilyen integrációs keret volt maga a Magyar Királyság, amely dél- és észak-kelet felé terjeszkedve a saját hatalma alatt tudta egyesíteni a régió nagy részét (sőt, Nagy Lajos lengyel királysága idején szinte a teljes régiót!), illetve a Lengyel Királyság, amely a lengyel—lit­ván unió után maga is a térség, sőt, a kelet-euró­pai övezet integratív hatalmává (és az akkori Eu­rópa legnagyobb területű királyságává) vált. Mindkét integrációnak a délről, illetve keletről támadó katonai hatalmak vetettek véget: a ma­gyarnak a török, a lengyelnek az orosz, s az első integrációs törekvés a 16. század elején (Mohács után), a második a 18. században (Lengyelország többszörös felosztásával) megbukott. Ezt követve a 18. században felemelkedő du­nai Habsburg-monarchia hozott létre a közép­európai régióban integrációs keretet. A monar­chia két történelmi alkalommal is kelet-dél-kelet felé orientálódott: a 18. század elején-közepén, midőn a spanyol örökösödési háború következ­tében kiszorult az atlanti térségből, és a 19. szá­zad közepétől, midőn mindinkább bizonyossá vált, hogy az egységesült német birodalomnak nem Ausztria, hanem Poroszország lesz a vezető ereje. Az első keleti fordulatot Savoyai Jenő stra­tégiai tervei készítették elő, ezek szerint ugyanis a Habsburg-háznak nem nyugati, hanem keleti politikát kell folytatnia, és a visszavonuló török hatalom helyét kell elfoglalnia, mielőtt még az ugyancsak felemelkedő orosz birodalom balkáni pozíciókat szerez. A második fordulatot pedig a Königrätz-i csatavesztés és következményeként az 1867-es osztrák—magyar kiegyezés idézte elő, midőn a Monarchia valóban elszánta magát arra, hogy a közép-európai régió megszervezésé­ben és modernizációjában vállaljon küldetést. Jól tudjuk, hogy ennek a küldetésnek, a térség integrációjának az első világháborús vereség és a Monarchia feldarabolása vetett véget, csakúgy mint annak a szűkebb körben kialakuló integrá­ciós folyamatnak, amelynek a történelmi Ma­gyarország volt a színtere. Az mindenesetre a bé­kecsináló nagyhatalmak, mindenekelőtt az egész európai stratégiát a maga németellenes indula­tainak kiszolgáltató francia kormánynak a fele­lőtlenségét és vakságát tanúsítja, hogy a közép­európai integrációról lemondva a térséget elő­ször a kisnemzetek vetélkedésének, majd ezt kö­vetve Hitlernek és Sztálinnak engedte át. Önkritikusan el kell mondanunk, hogy a közép­európai intregráció vereségéért mi magyarok is felelősek vagyunk, pontosabban a dualista magyar politikai stratégia is felelős. 1867 körül ugyanis le­hetőség lett volna arra, hogy a Monarchia államal­kotó nemzetei közé a csehek és a horvátok is beke­rüljenek, és a létrejövő terralisztikus birodalom sokkal teherbíróbb lett volna, mint a pusztán oszt­rák és magyar érdekeket kifejező dualisztikus be­rendezkedés. Ebben az esetben a Monarchia la­kosságának túlnyomó többsége érdekelt lett volna a közös állam fenntartásában, amely természetes módon egészülhetett volna ki a mindenképpen fel­támadásra váró Lengyelországgal, és létrehozhatta volna a legjobbak álmaiban is megjelenő közép-eu­rópai föderációt. Mindez a történelmi magyar ál­lam fennmaradására is jóval szerencsésebb helyze­tet idézett volna elő. Dezintegrációs tényezők A kívánatos közép-európai integrációt mind­azonáltal igen súlyos tehertételek nyomasztot­ták. Ezek között első helyen kell említeni a 19. században kifejlődött és mindig véres konfliktu­sokkal, antidemokratikus törekvésekkel és ön­gyilkos intoleranciával együttjáró nacionalizmu­sokat. Ezek a nacionalizmusok minden esetben etatista államrezonra épülő nemzetállamokat kí­vántak létrehozni, és ez egy történelmi okok foly­tán kevert etnikumú térségben törvényszerűen nemzeti konfliktusokhoz vezetett, úgy egyetlen nemzetet sem lehetett egyesíteni, hogy a nemzeti főhatalom alá nem kellett volna másnyelvű, más identitású milliókat kényszeríteni. A nemzeti egység jelszavát hangoztató naciona­lizmusok miatt a föderalizmus eszméje és a méltá­nyos kiegyezés politikája mindig elbukott. Végül mindennek a következményei elsősorban bennün­ket, magyarokat sújtottak: a történelmi Magyaror­szág romjain berendezkedő utódállamok ugyan nem váltak nemzeti államokká (minthogy az állam­alkotó nemzet egyetlen országban sem töltötte ki a megszerzett területet, sőt, Románia kivételével mindenütt kisebbséget alkotott), a magyarság nemzeti egysége viszont elveszett, és minden har­madik magyar idegen és vele szemben ellenséges kormányzatok uralma alá kényszerült. Van azonban a „közép-európai” régiónak egy másik, jóval nagyobb történelmi múltra visszave­zethető dezintegrációs tényezője is. Ezt az a törté­nelmi és civilizációs törésvonal szabja meg, amely a térségen észak-dél irányban végigvonul. Ettől a tö­résvonaltól nyugatra a nyugati kereszténység, kul­túra és mentalitás, keletre a keleti kereszténység, kultúra és mentalitás rendezkedett be. A régió két felének alapvető eltérése az ember alkotta „máso­dik természet” világában is tanulmányozható: az észtországi Tallinban és az erdélyi Brassóban talál­juk meg az utolsó gótikus templomokat, Lemberg­­ben az európai barokk legkeletibb emlékeit — mindezektől keletre, délkeletre pedig a bizánci ort­hodox kultúra emlékműveit. A törésvonalnak természetesen nemcsak mű­vészettörténeti, hanem mentalitástörténeti kö­vetkezményei is vannak. A nyugati társadalmak erősen tagoltak: az arisztokrácia, a nemesség, a polgárság, az értelmiség, a parasztság és a mun­kásság mindenütt kialakította a maga szerveze­teit, intézményeit, és ezeknek a szervezeteknek az értelmét az autonómia gondolata jelölte meg. A nyugati ember mindig független személyiség­nek tekintette magát, illetve arra törekedett, hogy ilyen legyen. A keleti társadalmak kevésbé tagoltak, egy viszonylag vékony uralkodó réteg alatt a kiszolgáltatott köznép igen széleskörű so­kasága helyezkedik el, és a keleti ember nem sza­bad személyiség, hanem alattvaló. Következés­képp más a nyugati és más a keleti politikai kul­túra. Ez még a kommunista diktatúrák körülmé­nyei között is kitapintható volt: a lengyelek, a csehek, a magyarok helyzete egészen más volt, mint a Ceausescu totális rémuralmának kiszol­gáltatott romániai polgároké. A közép-európai nacionalizmusok és a „klasszikus” közép-európai törésvonal következ­ményei okozták, hogy a kommunizmus bukása után rendre megbuktak a mesterségesen létre­hozott és kikényszerített regionális integrációk is. A csehszlovák és a jugoszláv állam szétesésére gondolok. Csehszlovákiában a nacionalizmus fe­szítőereje működött, az egykori Jugoszláviában ezen kívül még a civilizációs törésvonal is konflik­tusokat okozott, a szerbek és horvátok, szerbek és szlovénok között. Sőt, éppen a civilizációs tö­résvonal okozhatta azt, hogy a jugoszláv integrá­ció nem békés körülmények között bomlott fel (mint a csehszlovák), hanem egy totális és vé­rengző háború közepette olyan pokoli esemé­nyeket produkálva, amelyekre egyáltalán nem voltak felkészülve a századvégi, félévszázada vi­szonylag békésen élő európai nemzetek. Nemzeti stratégia és integrációs politika A közép-európai integrációnak ilyen módon komoly nehézségei vannak, az integrációs kész­ség — mindenekelőtt a nagyobb európai keret­ben — mégis mindenütt kimutatható. Az általá­nos európai keretekben történő elhelyezkedés­nek természetesen együtt kell járnia a regionális megbékélés és együttműködés szándékával, egy­mással konfliktusban álló országok ugyanis alig­ha helyezkedhetnek el a kontinentális integráció­ban: a nyugati világ nehezen fogadja be azokat a nemzeteket, amelyek egymás között képtelenek rendezni hagyományos ellentéteiket. Az integrációs készség mindazonáltal eléggé eltérő módon van jelen a különböző közép-euró­pai országokban. Vannak országok (és kormá­nyok), amelyek esetében egyértelmű integrációs készség tapasztalható: ilyen Lengyelország, Ma­gyarország, Horvátország és Szlovénia. E négy ország identitásképéhez szorosan hozzátartozik a közép-európaiság tudata, nemzeti stratégiáju­kat is a közép-európai (és európai) integrálódás jegyében alakították ki. Kissé más a helyzet Csehország és Ausztria esetében. A csehek saját nemzeti (és történelmi) önazonosságukat újabban nem közép-, hanem nyugat-európai nemzetként határozzák meg, ar­ra hivatkozva, hogy Prága nyugatabbra esik, mint Bécs, és nem Pozsonnyal, Budapesttel, Krakkóval áll szoros kapcsolatban, hanem Mün­chennel és Lipcsével. Ausztria lakóinak nagy ré­sze pedig ugyancsak újabban némi bizalmatlan­ságot tanúsít az egykori kommunista országok európai integrációjával szemben, és az ország keleti határát európai határvonalként értelmezi, csakúgy, mint korábban a nyugat és kelet politi­kai szembenállása idején. Mégis remélni lehet, hogy Csehország is, Ausztria is felismeri a maga közép-európai hivatását, és ahogy a múltban, a közeli jövőben is a régió gazdasági, politikai és kulturális megszervezésében, valamint európai integrációjának támogatásával vállal szerepet. Megint más azoknak az országoknak az integrá­ciós készsége és hatékonysága, amelyek még nem szakítottak teljesen a kommunista korszak etatista és diktatórikus örökségével, és csak felszínei orien­tálódnak nyugati irányba, miközben fenntartják a kelet felé történő tájékozódást is. Szlovákiára, Szer­biára, Romániára és Bulgáriára, általában a Bal­kánra gondolok. Igaz, ezekben az országokban is növekedett az európai integrációs készség, minde­nekelőtt Romániában, ahol a legutóbbi választáso­kon alulmaradtak a posztkommunista-nacionalista pártok, és a hatalomra került kormányzat elköte­lezte magát az integráció mellett. De a szlovák, a szerb és a bolgár ellenzék körében is igen erősek az integrációs politika hadállásai, erősek azok a politi­kai modernizációs törekvések, amelyek az integrá­ció bázisát alkotják. Végül is a közép-európai régióban az utóbbi két­­három esztendő során erősödtek az integrációs po­litikai stratégiák, ennek jele az is, hogy ismét meggyengültek az egykori kommunista pártok utódszervezetei, gyengülni látszik a nacionalista etatizmus, és több helyen is azok a középpártok erősödnek, amelyek szakítani kívánnak a diktatóri­kus korszak politikai kultúrájának hagyományaival és a közép-európai (európai) integrációban látják az egyedül eredményesnek tetsző, új nemzeti stra­tégiát. Magyarország és Ausztria Magyarországnak mindenképpen elsőrendű ér­deke az integráció. Nemcsak gazdasági helyzete és kulturális tradíciója következtében, hanem azért is, mert csakis ennek az integrációnak a révén képes helyreállítani a Kárpát-medencében élő mintegy ti­zenhárom millió magyarnak azt a szellemi, kulturá­lis és lelki egységét, amelyet oly kegyetlenül felszám A 90-ben kormányra került jobbközép, amint az közismert, külső és belső okok, tár­sadalmi támogatottságának gyengesége, sa­ját hibái és az ellenérdekelt erők ellenállása folytán messze az ígéretei alatt teljesített. És ezért elkerülhetetlenül megbukott. A jobbközép 98-as választási sikerének az egyik legfontosabb feltétele, hogy ennek az ügy­nek, a nemzeti polgárosodás, a szolidáris Ma­gyarország, szolidáris nemzet ügyének az elej­tett zászlaját, amelyet az elmúlt két és fél évben a balközép koalíció látványosan megtagadott, újra a magasba emelte. Meggyőző bizonyítékát adva azonban annak is, hogy a rendszerváltozás hét évének tapasztalatait feldolgozta, tanulságait megfontolta. És e program eredményesebb po­litikai képviseletéhez elengedhetetlenül szüksé­ges következtetéseket levonta. A FIDESZ—Magyar Polgári Párt múlt év vé­gén közreadott vitairata, amely A polgári Ma­gyarországért címet viseli, erre a kihívásra vála­szol. Majd két évvel a választások előtt nem le­het és nem is célszerű persze kimondani egy pártnak az utolsó szót. Ez majd a választási program dolga lesz. Nagyon is indokolt azon­ban a szeme közé nézni a kihívásoknak, méltó mércét állítani saját maga és a köz ügyeiről gon­dolkodó polgárok számára. Elemezni az elmúlt hét év tapasztalatait, megkísérelni, megérteni, ami velünk történt és összefüggéseiben, vagyis egységes rendszerben ábrázolni. Valamint felrajzolni annak a politikai prog­ramnak a körvonalait, amely esélyt ad arra, hogy 98-ban a jobbközép felváltsa a kor­mányzásban az MSZP—SZDSZ-koalíciót. És megkezdődhessen a rendszerváltozás folya­matának a közjó érdekében elkerülhetetlen re­víziója, megvalósulhasson a demokráciában kialakult politikai rendszer és piacgazdaság múlhatatlanul szükséges kiigazítása. Erről szól a vitairat, és amint a műfaji megjelö­lése is jelzi, miközben társadalmi kihívásnak akar megfelelni, maga is szántszándékkal kihívást te­remt a politikai közvélemény közhangulattal és a kormánykoalíció felől nagy erővel szugerált né­zettel szemben, hogy ugyanis nincs alternatíva. Nincs jobb út a társadalmi boldogulásra annál, amin most járunk és nincs jobb politikai garnitúra azoknál, akik most kormányoznak. Én persze elfogult vagyok ez ügyben, mert van némi közöm a vitairathoz, ám ha az elfo­gultságom a legszigorúbb ellenőrzés alá ve­tem, akkor is azt kell mondanom, az elmúlt években született válaszok közül ez a könyv­méretű tanulmány a legszínvonalasabb cáfo­lata a politikai alternatívátlangságot hirdető kormánypárti tételnek. A vitairat három fejezetre tagolódik. Az első a FIDESZ értékvilágának rövid jellemzése. S egyben annak a világos bizonyítéka, hogy a múltak a huszadik századi történelem esemé­nyei: a két vesztes háború, Trianon és Párizs, az utódállamok kisebbségellenes politikája. Szá­munkra az európai (közép-európai) integráció a nemzeti egységnek legalább részleges helyreállí­tását hozhatja, más lehetőség (például határmó­dosítás) ugyanis erre nem kínálkozik. Ugyancsak fontos érdeke az integráció Ausztriá­nak is, amely éppen a közép-európai integráció elő­segítésével kaphat új európai kontinentális és vi­lágpolitikai szerepet. Ha ugyanis az európai integ­rációs folyamat Kismartonnál és Németújvárnál megáll, Ausztria megint csupán határtartomány („Ostmark”) marad, ha viszont az integráció átfog­ja a teljes közép-európai régiót (Danzigtól, esetleg Tallintól Zágrábig és Bukarestig), akkor Ausztria (a Savoyai Jenőtől származó hagyományokat kö­vetve) a térség egyik megszervezője, az integrációs folyamatok és kezdeményezések közvetítője lehet. Ebben a tekintetben (a történelemben nem elő­ször) Magyarországnak és Ausztriának igen hason­lóak az érdekei. Mi magyarok igen sokszor tévesztettünk utat történelmünk során, huszadik századi történel­münkben is. Ezek az útvesztések nem mindig írha­tók a külső erőszak számlájára, szerepet kaptak nemzeti elfogultságaink, illúzióink is: készületlensé­­günk, téves döntéseink. Ideje volna, hogy most, az új század-, sőt, évezredfordulón, mind­ alighanem minden eldől abban a tekintetben, hogy miként ala­kul sorsunk a következő emberöltők során, végre okos nemzeti stratégiát alakítsunk ki, bölcs dönté­seket hozzunk, és állhatatos építő munkával vált­suk valóra ezeket a bölcs döntéseket. (Ahogy Deák Ferenc nemzedéke a kiegyezés előtt és után!). Fe­lelősségünk mindebben nem kevés: éljünk Buda­pesten, Kolozsváron, Pozsonyban vagy Bécsben. Ahogy Vörösmarty mondotta volt: előttünk is „egy nemzetnek sorsa áll”. POMOGÁTS BÉLA * A bécsi „Europa’’­Clubban az Európai Utas c. folyóirat bemutatkozó estjén, 1996. december 5-én elhangzott beszámoló szerkesztett változata. párt az értékrendjében az elmúlt három­­négy évben kétségtelenül végbement hang­súlyváltozások eredményeképpen méltán ne­vezi magát az ezredforduló polgári középpárt­jának, és ugyanakkor szabadelvű néppárt­nak. A polgári jelző ugyanis nem szűkítő értel­mű szó ebben az önértelmezésben, nem va­lamiféle réteg- vagy osztályérdek képviseleté­re utal. Ellenkezőleg. A polgár „az anyagi és szellemi tulajdonára támaszkodó, önálló, em­bertársaival együttérző, önmagáért, közössé­geiért és környezetéért — a közös jövőért — felelősséget vállaló ember. A szabad ember — aki otthon van a világban — ahogy a vita­irat fogalmaz. A pártnak az a célja, „hogy mi­nél több ember számára vonzóvá váljon a polgári életeszmény és elérhetővé a polgári életforma. Ne gyökérvesztett, anyagilag-szel­­lemileg kiszolgáltatott, kívülről vezérelt egye­­dekből, fogyasztókból álló tömeg, kiskorú­ságban tartott, állami gondoskodásra szoruló lakosság legyünk, hanem önálló ítélőképes­ségű, a maguk lábán megálló, magukról gon­doskodó, gyermekeik jövőjéért is felelősséget érző személyek alkotta társadalom, saját kul­túráját megőrző közösség, nemzet.” Polgári demokrácia, társadalom- és termé­szetbarát piacgazdaság, jogállamiság, nem­zeti és euroatlanti elkötelezettség — e szavak jelzik a párt legfontosabb eszményeit és elve­it. Múlt- és társadalomszemléletét pedig: tör­ténelmi hagyományaink megbecsülése és kü­lönösképpen annak a reformokban gyökere­ző magyar szabadelvű tradíciónak a tisztelete, amely megteremtette egykor az egyéni sza­badság és a nemzeti érdek, haza és haladás egységét; a polgárosodás és korszerűsítés ügyét szolgáló széles társadalmi egyetértést, az érdekegyesítés programját. És a XX. szá­zadi radikálliberálisokkal ellentétben még az egyéni szabadság eszményének a termé­szetes közösségi formákat nagyra becsülő, a család, a kisközösségek, a vallás értékét tisz­telő irányzatát képviselte. A történelmi egyhá­zak társadalmi hivatását, morális, integráló szerepét pedig különösen fontosnak tartotta. Amit a társadalom értékrendjével kapcso­latban mindenekelőtt szükségesnek nevez a párt: a társadalmi szolidaritás erősítése belső viszonyainkban; a közösségi intézmények és az együttélést szabályozó törvények, a sza­bálykövető magatartás és a becsületes mun­ka tekintélyének megteremtése, a józan ön­­korlátozás és a mások iránti felelős­ségvállalás felébresztése. A haza és a nemzet iránti elkötelezettség érzésének társadalmi méretű rehabilitálása. Külső kapcsolataink­ban pedig nemzeti önhittség nélküli öntuda­tos és határozott nemzeti érdekképviselet. Folytatás a 7. oldalon A RENDSZERVÁLTOZÁS REVÍZIÓJA A FIDESZ—Magyar Polgári Párt vitairata. A POLGÁRI MAGYARORSZÁGÉRT 3

Next