Bécsi Napló, 1997 (18. évfolyam, 1-6. szám)

1997-07-01 / 4. szám

BECSI NAPLÓ 7 Állva haljak meg, mint a fák, írja Könyörgés szép halálért c. versében (1979). Nemcsak akkor, azóta is vívódott a kórral, ami mégsem a várt irányból teperte le. Végül is minden más­ként alakult: A „korrida erkölcse” szerint nyomo- rodott el, csak hogy vigyoroghasson felette a Halál, pedig önmagát csúfolja meg minden em­ber végső gyötrődésében. Legalábbis így volna ez, ha ténylegesen mint valami nagy nagy Ka­szás gázolna az emberi vetésben. Vannak emberek, emberi kapcsolatok, amik jóval a fizikai vég előtt megszűnnek. így volt ez Tollas Tiborral is, aki azért ajándékként megkap­ta a sorstól, hogy hazalátogasson gyermek- és ifjúkora színhelyeire. Meg is tisztelték benne az emigráció egyik legjellegzetesebb, de minden bizonnyal legmozgékonyabb alakját; ünnepel­ték, kitüntették a fordulat utáni Magyarországon. Élete így lett teljes, befejezett. Ami ezen túl kö­vetkezett, siralomházi várakozás volt. Kecskési Tollas Tibor a maga feszültségek­kel teli egyéniségével ívelte át az emigrációs hullámok közti szakadékot, azzal az ered­ménnyel, hogy mindenütt voltak barátai, de esküdt ellenségei is. Mégis nyugodt lélekkel állítható róla: ő volt a magyar emigráció szent Pálja. Földrészeken át kutatta fel és kereste meg a különböző magyar csoportosulásokat, nem csupán azért, hogy leginkább szeretett gyermeke, a Nemzetőr fennmaradásához összekoldulja az adományokat, hanem azért is, hogy erősítse hitüket, reményt vigyen ne­kik. Vaskos címtárát mindig jó helyen ütötte fel, ha kapcsolatteremtésről, közvetítésről volt szó. Gyermekien idealista volt. Egyik levelé­ben arra intett, ne adjam fel idealizmusomat, mert nekünk csak ez van, s ha ezt is elveszít­KOPJAFA HELYETT TOLLAS TIBOR (1920—1997) jük, nem marad semmink. Azt is tőle tanultam, hogy nekünk itt Nyugaton mindenütt baráto­kat kell szereznünk. Ezért is tartotta létfontos­ságúnak a Nemzetőr megjelentetését külön­böző nyelveken. Min­den határozott program nélkül, a szabadság köl­tői, de korántsem politi­kus alkatú apostola volt. Majd a jövő fogja vég­leg eldönteni, milyen he­lyet foglal el a magyar Parnasszuson. Annyi azonban megelőlegezhe­tő a jövőnek, hogy a bör­tönben fogant versei kor- tünetként a magyar líra egészen sajátságos vál­fajának gerincét alkotják. Ő Nyugaton is úgy és azt írta — egyre elmélyülteb­ben—, ami beléje plántá- lódott az ötvenes évek börtöneiben. A Gloria victis 1848 és Gloria victis 1956 kiadásával minden bizonnyal jelentős érté­keket gyűjtött össze és mentett meg a jövőnek. Tollas Tibor mind­amellett egészen sze­mélyes megjelenülésé- ben is szenvedélyesen hűséges tudott lenni. Az emigrációt ismételten megfutamodásnak nevezte, ezért egész itteni tevékenységét egy­ben személyes vezeklésnek is tekintette a baj­társakért. Érzelmi túlfűtöttségében persze nem egyszer átlendült az inga, főként amikor rossz irányból jött a sugallat. Nem feledhetők azonban a sötétség ha­talmának erői sem, amik mindent elkövet­tek egymás kijátszásá­ra, megrontására. Is­merjük be, bizony nem egyszer szinte megha­tározó jelleget öltött so­rainkban a bizalmatlan­ság, gyanakvás, ezzel szemben hiányzott az egyetértés, megértés, a higgadtság és kimért­ség, a mássággal szembeni éltető türe­lem. Tollas Tibort is el­elragadta az indulat, a végsőkig el tudott kese­redni, hogy aztán — mintha mi sem történt volna — főnikszként lel­kesedjen, lobogjon to­vább. Ember volt s ma­gyar: tüzének megvolt a füstje és lángja. Túllépve az emberi tö­kéletlenségek mesgyé- jén távolodó fény, ami­nek legalább a szívek­ben nem szabad kialud­nia. Különösen vonatkozik ez azokra, akikben ő gyújtotta, vagy lobbantotta lángra a tüzet, netán tartotta bennük a lelket, oly módon, ahogyan középiskolásként fogadott Bécsben Kaitán Róbert: könyvborítólap a Graf Starhemberg-Gasse-i szerkesztőség­ben: Mi valamennyien tegeződünk, hiszen ba­rátok vagyunk. Azokban az években útbaiga- zítóan sokat jelentett nekem ez a barátság; ha váltakozó intenzitással is, negyedszázadon át tartott a kapcsolat. Az azóta kiesett éveket ugyan nem pótolja semmi, a mélyebb réte­gekből most mégis feltör a vállalás vallomása. DEÁK ERNŐ TOLLAS TIBOR WESTERLANDI HALÁSZOK — Üzenet a szétszóródott magyarsághoz — A ködbefúlt harangok súlyos gyásza Csak búcsúztat testvér, de nem temet. Messzi utadat Westerland vigyázza, Egy-egy darabka otthon minden bárka, S körül örvénylő tengerek. Ha sós viharban pálmás partok hívnak, Kísérjenek a kopár szirtfalak — Két óceán közt fogyó kis sziget — Biztos horgonyként kösse meg szíved, Ha süllyednél, se hagyd magad! Westerland küldött idegen vizekre, Hogy visszatérjél zsákmánnyal teli. Mert szikláinkon kenyér sem terem, Vess hát magot a zúgó tengeren, Melynek hátát ma csónakod szeli. Tartsuk a hálót, társak, láthatatlan, így foguk egymás gyöngülő kezét. S kékülő szájjal, éhen, félhalottan Gyűl már a kincsünk ezüstös szavakban S küldjük keletre, hazám, tefeléd. SÜTŐ ANDRÁS HETVENÉVES Sütő András pályája fényes bizonyítéka annak a régóta köztudott, ám az utóbbi években sok­szor megkérdőjelezett ténynek, hogy a művészi alkotások esztétikai és morális értékei nem kiolt­ják, hanem erősítik egymást. Az író, aki népe gondját, sorsát saját személyes ügyeként éli meg, sohasem állítja kibékíthetetlen ellentétpárba az életét és az esztétikumot. Nem keveri össze a kettőt, de vállalja, hogy a műben léte legmélyebb kérdéseivel vet számot. S ha ezek a legmélyebb kérdések az ő számára saját veszélyeztetett hely­zetű közösségnek létkérdései, akkor a műben szükségszerűen jelennek meg ezek a közösségi gondok. Szó sincs arról, hogy az ilyen író a sza­badság elvét közösségi képviseletre szűkítené, hogy művészi autonómiáját feladná. Épp ellen­kezőleg: nem csupán a maga számára igényli a teljes emberi élet jogát és lehetőségét, hanem közössége, s ezáltal minden ember számára is. A kisebbségi kérdés tehát egyetemes emberi kér­dés, mert az emberiét minőségét védi az, aki a ki­sebbség természetes emberi jogainak képvisele­tét magára veszi. Sütő András életműve az erdé­lyi magyarság sorskérdéseinek egyetemes érvé­nyű művészi kifejezése révén vált nemzeti irodal­munk klasszikus értékévé. Pályája szorosan összefonódott az erdélyi ma­gyarság utóbbi félévszázadának történelmével. Első novelláit „szocializmus hajnali óráinak” len­dületében az új életbe induló emberekről írta — bizodalmas reménykedéssel sorsuk jobbra for­dulásában. Hamarosan csalódnia kellett azon­ban szép elképzeléseiben. Előbb humoros és sza­tirikus novellák sorában jelezte, hogy az eszmény és valóság messzire kerül egymástól. Fiatalon lett az erdélyi magyar irodalom népszerű novellistája és színműírója, de pályája később szinte elakadni látszott az ötvenes-hatvanas évek iroda­lompolitikai, irodalomszemléleti vakvágányain. 1970-ben megjelent műfajteremtő remekmű­ve, az Anyáin könnyű álmot ígér viszont egyszer­re a készülődés periódusává fokozta le a korábbi évtizedek értékes kísérleteit. Ennek a sok-sok mozaikból épített regénynek a szociográfiai pon­tosságú életanyagát és a sokféle epikus perspek­tíváját az író személyes jelenléte, alakító, vallo­mást tevő, magyarázó, elemző magatartása fogja egységbe. Önéletrajzi hitelességgel szólaltatja meg a sokszínű életanyag érzelmi és intellektuá­lis tartalmait: nemcsak vállalja szülőföldjének, a mezőségi kis falunak a világát, hanem egyetemes távlatokba is emeli azt. Az egyes eseményeket, történeteket gazdag képi kifejezésmódja révén általános érvényű példázatokká emeli, másrészt az egyszerű kisemberek életét a kultúra és a vi­lágtörténelem ismert személyiségeinek magatar­tásmódjaival is szembesíti. így mutatja meg, hogy az élet egyetemes törvényeit a falusi kisem­berek is éppoly mélyen átélik és megszenvedik, mint a világtörténelem ismert alakjai. Gyü­mölcsoltó Gergely „álorcás főhajtása” Galilei ön­megtagadásával kerül párhuzamba. A regény hőseinek élete csupa szenvedés volt, de a nehéz történelmi időszak sem tudta belőlük kiirtani az emberséget, a kedélyt, életakaratot, az önma­gukkal való azonosság igényét. A dokumentum­szerű tényirodalomnak és a példázatszerű prózá­nak különleges szintézise ez a regény. Fájdalom­ból és derűből teremtett atmoszférájának azért van erősen lírai jellege, mert ez a belső értékeivel megjelenített világ egyben búcsúzó, pusztuló vi­lág is: a szétszóródás folyamata árnyékolja be a derű színeit is. Hőseinek erkölcsi erejét, szelíd öntudatát az adja meg, hogy annyi szenvedést, megpróbáltatást kibírtak már. Helytálltak a ne­héz történelemben. Az író megszolgálta a könnyű álmot, melyet édesanyja ígért neki, ha igaz könyvet ír róluk tanúskodásképpen. Könnyű álom helyett azonban az erdélyi ma­gyarság tovább komoruló történelmében egyre kegyetlenebb sors és küzdelem várt a következő években, évtizedekben Sütő Andrásra. Az anya­nyelv és a nemzet, nemzetiség elválaszthatatla­nul közös létezése az anyanyelvért való felelősség terhét rakta az íróra, aki a „magunk megőrzésé­vel” foglalatoskodott. Engedjétek hozzám jönni a szavakat című esszéregénye a veszélyeztetett, üldözött magyar anyanyelv védőírata is értékei­nek nagyszabású bemutatásával, teremtő mun­kásainak megidézésével, mert „nyelvéből kiesve: létének céljából is kiesik az ember”. A hetvenes években nagy drámáinak sorában — Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Abel, A szlizai menyegző — pedig azt vizsgálta, hogyan viszonyul az ember a létét, egyéniségét, nembeli kiteljesülését befolyá­soló eszmékhez, erőkhöz. Mi lesz az emberrel a hatalom kezében, és mivé válik az ember, ha ha­talomhoz jut? A személyiség és hatalom ütközé­sének drámáiban a hetvenes évek erdélyi ma­gyarságának alapvető magatartás-kérdései szó­lalnak meg a sajátosság értékét, méltóságát védő eltökéltséggel. Az „itt állok, másként nem tehe­tek” felemelt fejű egyenességével a „térdeplő re­ménykedés” helyett. Sütő András szemléletes, képekben gazdag, költőien intellektuális és biblikus veretű nyelve morális erővel, elszántsággal, igénnyel tölti fel ol­vasóit. Szállóigévé lett mondatai a kisebbségi magyarság önvédekezésének erkölcsi bázisaivá lettek. A megalkuvás, a lehajtott fejű alázat el­utasított alternatívái fölött képzett szellemi-lelki erőforrások: „Mert ha porból lettünk is, ember­ként meg nem maradhatunk az alázat porában.” Az erdélyi magyarság sorsa ösztönözte Sütő Andrást ezeknek az egyetemes érvényű drámák­nak a megírására. Ez az indíték a nyolcvanas években a romániai magyarság üldöztetése foly­tán még erősebb lett. Ekkor már Sütő András nem is publikálhatta műveit Romániában. Ma­gyarországon jelent meg két új drámája, az erdé­lyi magyarság menekülésének, szétszóródásának balladai hangvételű siratója, az Advent a Hargi­tán, illetve a fasiszta jellegű román diktatúrának az abszurd drámákra emlékeztető bemutatása, az Álomkommandó. S Magyarországon jelentek meg újabb esszéi is. A lehetetlen körülmények között sem adta fel a harcot, elűzni sem hagyta magát szülőföldjéről. Újabb szállóigévé vált ma­gatartás-mondatot fogalmazott: „Maradok, másként nem tehetek.” A felemás romániai rendszerváltás után publi­kált naplójegyzetei döbbenetes képet adnak a ki­sebbségek teljes felszámolására elszánt romániai diktatúra cselekedeteiről és módszereiről épp­úgy, mint a rendszerváltás után újra gerjesztett román sovinizmusról. Szemet, szóért — ez a cí­me naplójegyzetei egyik kötetének. Tragikus pontosságú cím. Sütő András arról is beszámolt már, hogy a marosvásárhelyi magyarellenes pogromnak — melynek során az életére törtek, egyik szemét ki­verték — a kiváltó oka az volt, hogy Marosvásár­helyen egyetlen magyar szót — gyógyszertár — is kiírtak. Sütő András nem tehet mást, számot ad arról, ami vele és övéivel történik. Magára nézve is ér­vényesnek tartja az értelmiségi hivatás biblikus szavait, melyeket Szervát Mihállyal mondat el a Csillag a máglyán című drámájában: „Gyertyát nem azért gyújtanak, hogy véka alá rejtsék, ha­nem, hogy a gyertyatartóba tegyék és fényét ves­se mindazokra, akik a házban vannak. Gondol­kodó emberek, ti vagytok a világ világossága, nem rejthető el a hegyen épített város.” Sütő András ma is dolgozik. Elkészült új drá­mája. Naplóinak újabb kötete is. Életműve a magyar irodalom egyik legértéke­sebb, legmesszebbre világító „hegyen épített'vá- ros”-a. Szeretettel köszöntjük Sütő Andrást het­venedik születésnapján. Hálásan gondolunk Rá mindazért a szellemi erkölcsi táplálékért, ame­lyet kaptunk tőle. Várjuk újabb és újabb műveit. GÖRÖMBEI ANDRÁS Ballagás a Kastl-i Magyar Gimnáziumban A Németországban működő magyar kö­zépiskola jövőre ünnepli fennállásának 40. év­fordulóját. A festői környezetben fekvő volt bencés kolostor minden tekintetben erősen Pannonhalmára emlékeztet. Burg Kastl mint a nyugati magyarság legjelentősebb oktatási intézménye 1947—1997 között (beszámítva a Passau-i, Lindenberg-i, Bauschlotti és Fürs- tenried-i éveket) összesen 1007 diáknak adott érettségit. Az iskolai statisztika szerint az évek során 29 országból érkeztek tanulók a vár fa­lai közé, majd szóródtak szét szerte a nagyvi­lágban. Idén pünkösdkor harmincán búcsúztak az alma matertől. Mint minden évben, így most is jól átgondolt és megszervezett kulturális mű­sorral fogadták és szórakoztatták a szülőket, a vendégeket és az öregdiákokat. Az elbúcsú­zó, az iskola zászlaját továbbadó ballagási ünnepség után a nyugati magyarság püspö­kének, Dr. Miklósházy Attilának a szentmisé­jén vettek részt az összesereglettek. Ebéd után az iskola tanulói Arany János Toldiját vitték színpadra, majd néptáncbemu­tató, illetve az öregdiákok köszöntése követ­kezett. Este a rendezvénysorozatot a már ha­gyományos diákbál zárta. Jelen beszámoló írójának feltűnt, hogy a rendszerváltás óta egyre több diák érkezik Magyarországról, és sajnos egyre keveseb­ben a tengeren túlról. Ma már 240 diák közül 100 otthoni. (A magyarországi fiatalok közül hatvanan részesülnek 600 márkás bajor ösz­töndíjban). A nyugati magyarság elmaradásá­nak oka a költségekben rejlik, tudniillik a ma­gyarországi internátusok jóval olcsóbbak, mint Kastl. Ennek, az iskola számára kellemet­len jelenségnek köszönhető az a tény is, hogy jelenleg jó néhány szoba üresen áll. Valami­kor Burg Kastlnak 300—350 diákja is volt. így nem csoda, hogy az igazgatóság továbbra is nagy anyagi gondokkal küzd. Sőt, az iskolát a bezárás veszélye fenyegeti, mivel — híreszte­lések szerint — a bajor állam az anyagi támo­gatások fokozatos leállítását helyezte kilátás­ba. Elnézve a sok magyar rendszámú luxus­autót az a gyanúja támad az embernek, hogy ma a magyarországi „újgazdagok” gyermekei tanulnak az emigráció egykori fellegvárában. Hiszen ki más tudja megfizetni a havi 700 már­kás internátusi költségeket? Sajnos Borbándi Gyula (A magyar emigrá­ció életrajza, 1985) által ecsetelt problémák, hogy tudniillik a Kastlban végzett diákok kitű­nő orvosok, jogászok, mérnökök, gazdasági szakemberek lesznek, de az iskolából kikerül­ve a szigetmagyarság közösségi életében nem vállalnak vezető szerepet, nemcsak aktu­álisak, hanem tovább mélyülnek. A nyugati magyarság intézményei tehát nem igen kap­nak utánpótlást a Kastlban végzettek köréből. Csak szaporítja a gondokat, hogy egyre keve­sebb Nyugaton élő szülő küldi ide gyermekét tanulni. Szomorú tapasztalat volt számunkra egyik­másik „öregdiák’’^ erősen megkopott magyar nyelvtudása is. Úgy tűnik, hogy igaza van Papp Lászlónak, a MVSZ nyugati régiója el­nökének, amikor azt állítja, hogy ez a generá­ció már nem annyira nyelvében, inkább csak szívében és lelkületében része a nemzetnek. Az viszont pozitív tény, hogy az anyagilag „megtollasodott” öregebbek egymás után vá­sárolják fel a magyarországi házakat és ingat­lanokat, és válnak ezáltal úgynevezett wee- kend-magyarokká, anyanyelvűnk gyakoribb használatára kényszerülve. Nem ártana megszívlelnünk erre a pünkös­di találkozóra készült diákújság egyik idéze­tét: „Ne csak a hamut őrizzük, tartsuk a tüzet is ébren”. Sajnos az igazgatóság évekig el­mulasztotta a volt diákokkal való szoros kap­csolattartást, illetve ezáltal az utánpótlás biz­tosítását. A címeket is csak most kezdték újra begyűjteni, sőt, a volt kastli baráti kör (Alumni) újraélesztését is tervbe vették. Mi csak szívből remélhetjük, hogy ezek a kezdeményezések eredménnyel járnak. SMUK Az idei év magyar Herder-díját Glatz Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke kapta. Friedrich Scholz münsteri egyetemi tanár mint Magyarország egyik legkiválóbb történészét mél­tatta. Külön kiemelte a „Nemzetiségi kérdés Kö- zép-Európában” című 1993-ban hat nyelven megjelent művét, melyet az európai politikusok kötelező olvasmányának nevezett.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék