Bécsi Napló, 1999 (20. évfolyam, 1-6. szám)

1999-01-01 / 1. szám

BÉCSI NAPLÓ A VENEZUELAI MAGYAR KOLÓNIA RÖVID TÖRTÉNETE A venezuelai magyarság jelenlegi létszáma kb. 4­ 5 ezer személy, akiknek az adatait kb. fele­részben össze tudta gyűjteni a Venezuelai Ma­gyar Kataszter Bizottság. Ez azt jelenti, hogy az utolsó 19 év alatt egész pontosan 2246 magyar vett részt a kolónia rendezvényein, vagy valami­lyen módon kapcsolata volt magyarokkal. Cara­­cason kívül még Valenciában működik egy aránylag nagyobb létszámú és lelkes magyar kö­zösség. E két városon kívül csak szórványokat ta­lálhatunk, melyeket lelkészlátogatások és a ma­gyar sajtó tart össze. Az itteni magyarság túlnyomó része két hul­lámban érkezett. Az első és nagyobb hullám 1947 és 50 között, a második 1956 után. A máso­dik világháború után érkezettek nagy többsége politikai menekültekből és nem emigránsokból állott. Ez azt jelenti, hogy nem azért hagyták el hazájukat, hogy a messzi idegenben jobb életmó­dot, több fizetést, kényelmesebb megélhetést ke­ressenek maguknak és családjaiknak, hanem azért indultak neki a nagy kalandnak, mert vagy nem tudtak hazatérni életük kockáztatása nél­kül, vagy már a kommunizmust ismerve, nem tudták elképzelni ilyen politikai rendszerben éle­tüket, idegen katonák által elfoglalt hazájukban. Sokan úgy vélték, hogy külföldről jobban tudják hazájuk érdekeit megvédeni, külföldön talán jobban tudják hagyományaikat fenntartani. Akiket a második világháború után ide hozott a sors, azokra sokszor nagyon nehéz kezdet várt. Több éves nyomorgás után az osztrák, német, francia és olasz menekülttáborokban, tömegszál­lító hajókkal érkeztek ide a legalább olyan nyo­morult táborokba, mint pl. az El Trompilloi alu­­mínius „quenset” kunyhókba, ahol egyben néha 8 család is lakott. Egy szó spanyol tudás nélkül, családonként 50 bolivárral a zsebükben aztán vi­lággá eresztették őket, ki ki úgy éljen meg, ahogy tud. A menekültek nagy része képzett szakem­berekből állott, zömmel a közép-felső osztály­ból: orvosok, ügyvédek, mesteremberek, katona­tisztek, közgazdászok, vállalkozók. Képzettségük dacára, a nyelvtudás hiánya miatt, kevesen tud­tak szakmáikban elhelyezkedni, így mint tornata­nárok, szakácsok, pincérek, utcai árusok, mázo­­lók, mozijegykezelők, bárzongoristák keresték meg eleinte a megélhetéshez szükséges pénzt. Talán a mesteremberek találtak leghamarabb képzettségükhöz megfelelő foglalkozást, miköz­ben kétségen kívül a volt katonatiszteknek és ügyvédeknek volt legnehezebb a helyzetük. Or­vosainkat a legsötétebb vidéki falvakba és telepü­lésekre küldték, ahova sokszor csak több napos utazás után lehetett eljutni, gépkocsin, csónakon és szamárháton, olyan helyekre, ahova itteni or­vos nem igen ment. Este, a napi munka után, spanyolul tanultak, sok esetben pedig elkezdték az átképzéshez szükséges tanulmányokat. A táborokból kikerülve, lakásviszonyaik csak lassan javultak; eleinte több család élt együtt egy lakásban, vagy többszemélyes családok egy szo­bában, olcsó panziókban. Jellemző viszont, hogy majdnem azonnal ideér­­kezésük után, elveikhez hűen és még amikor csak a legminimálisabb anyagi bázissal rendelkeztek, hoz­zákezdtek a magyar közélet megalapításához. A szervezkedésnek, a szervezetek alapításának céljai a kezdettől napjainkig ugyanazok maradtak: vallá­sunk, hagyományaink megtartása, továbbadása az új nemzedékeknek, azzal a reménnyel, hogy vala­mikor hasznosak lehetnek hazájuknak. Már 1950-ben megindult a szervezkedés: a protestánsok, akik már megérkezésük óta privát lakásokban bibliaórákat tartottak, megalakítot­ták a Magyar Református Közösséget, egy angol nyelvű templomban kezdtek rendszeresen isten­tiszteleteket tartani lelkész nélkül. A katoliku­sokkal együtt vasárnapi hittanórákat is rendeztek gyerekeiknek. Az egyik presbiter országszerte felkutatta a magyarokat: 3000 lelket mért fel, kikből 35 % protestáns, 60 % katolikus volt. Ez az arány nap­jainkig is megmaradt. Megindult a cserkészmunka is: összejövetelek­kel, csapatok, szervezésével, cserkészkorú gyere­kek toborzásával. A volt hivatásos katonák, akiknek helyzete ta­lán a legnehezebb volt, kölcsönös támogatás cél­jából kezdték egymást felkeresni és gyűléseket rendezni. Az ő kezdeményezésükre kezdődött a római katolikus közösség megszervezése is. Már a következő évben, 1951-ben megérke­zett az első római katolikus pap és a ferences rend Gaudelupe apácaiskolája kápolnájában kezdődtek a rendszeres misék. Ugyanott meg­rendezték az első nagyobb­ szabású hazafias és vallásos ünnepet: Szt. István napját, amin már sorfalat álltak a cserkészek, díszmagyarban és né­pi ruhákban jelent meg a többi fiatalság és az in­tézet dísztermében rendezték az ünnep világi ré­szét. Ez az iskola maradt hosszú éveken át a ka­tolikus közösség központja. Ugyanebben az évben megvolt már az első cserkészotthon is, amikor az akkori fiúcserkész­­parancsnok átadott házában egy pár helyiséget a rendszeres cserkészösszejöveteleknek. 1952-ben a protestánsok csoportja, a Luterán Világszövetség támogatásával taggyülekezete lett az alakulóban lévő Feltámadás Egyházkö­zösségnek, a lett, német, majd később skandináv és spanyol gyülekezetekkel együtt. Ebben az év­ben érkezett az első magyar lelkipásztor is, aki 19 éven át szolgálta a gyülekezetét. Ő szerkesztette az első magyar újságot, az „Üzenet”-et, amely azóta is rendszeresen megjelenik. Pár nappal érkezése után indítványozta a „Lo­­rántffy Zsuzsanna” Protestáns Nőegylet meg­szervezését is. Az egyházak megszervezése és a cserkészott­hon létrehozatala nagy hatással voltak a magya­rok összevonását illetően: szombaton a cserkész­szülők, vasárnapokon a templomi látogatók ta­lálkoztak rendszeresen, ami nagyban hozzájárult az összetartozandóság tudatához. 1954- ben megalakult a „Szent Erzsébet” Ka­tolikus Nőegylet is. Mind a két nőegylet hasonló céllal alakult és munkálkodik napjainkig: a szegé­nyeken, sokgyermekes családokon, megszorulta­­kon segít, betegeket, öregeket támogat, halotta­kat temet, lelkészüknek segít a szociális munká­ban és hozzájárul a lelkészi állás és az egyházkö­zösség fenntartásához. 1955- ben indult el világi újságunk, a „Caribi Újság”, ami hosszú éveken át hetente, később kéthetente, 1994 januárja óta pedig havonta jele­nik meg. Egyik alapítója és hosszú éveken át, egészen 1984-ben bekövetkezett haláláig, min­denese (szerkesztő, íródeák, kiadó, pénztáros, ki­­hordó fiú, Venezuela határain túl is ismert írónk és költőnk, Bozanich István volt. Abban az évben szintén megalakult, most már hivatalosan, a Magyar Harcosok Bajtársi Közös­sége. Megalakulásuk pillanatától kezdve célkitű­zésük volt egy közösségi otthon létesítése az itte­ni magyarok számára. 12 MHBK tag, akiket a „12 apostolnak” neveztek, kibérelt egy kertes vil­lát a mostani Magyar Ház szomszédságában és garantálták, hogy egy évig fejenként 100 bolivárt fizetnek, hogy így a havi lakbért biztosítsák. Az Alapszabályok tisztán lefektetik a Ház céljait. A Magyar Ház minden Venezuelában élő és magát magyarnak valló személy otthona — célja tagjai­nak összetartása társadalmi alapon,..., a magyar nyelv és nemzeti hagyományok ápolása. Tehát minden magyar számára nyitva voltak kapui, minden más feltétel nélkül. Aki tudott, hozzájá­rult a Ház anyagi fenntartásához lehetőségei sze­rint — ezek vehettek részt a szavazásokon, de más joguk nem volt. Ez így megmaradt a mai na­pig is, a néha nagyon nehéz, sőt, kritikus, anyagi helyzet ellenére. A Magyar Ház meghívására, akkor már több átszervezés után mai formában működő Szt. Er­zsébet cscs, mely ekkor egy bérelt garázsban tar­totta gyűléseit, áthelyezte ide cserkészotthonát és hozzájárult a lakbér kifizetéséhez. Pár évre rá, öt év szünetelés után, itt újból megindult a fiú­cserkészet, a Szt. István király cscs alapításával. Mikor az 1956-os forradalom kitört, a magyarság legfontosabb szervezetei már működtek, így, elő­ször a forradalom megsegítésére, később pedig en­nek leverése után, az 56-os menekültek fogadására, komoly megmozdulásokat tudott véghezvinni az it­teni magyarság. A forradalom idején pénzgyűjtés­sel, véradással próbáltak segíteni, a menekültek ér­kezésénél pedig ruhát, lakást, munkát szereztek nekik és amennyire csak lehetett, megkönnyítették egy új élet kezdését Venezuelában. 1000—1500 főre becsülhető az újonnan érke­zett magyarok száma. Az összetétele ennek az új hullámnak kissé más volt mint a második világhá­ború után érkezetteké: kb. a fele gazdasági me­nekült, általában fiatalabbak, kevesebben csalá­dosok. Ebben az esetben is főleg középosztálybe­liek, képzettek, sok szakember. Az itteni magyar­ság segítségével gyorsan lábra tudtak állni, sokan hamarosan függetlenítették magukat és már pár év után aránytalanul kevesen vettek részt a ma­gyar közéletben. 1957-ben, egy újonnan érkezett magyar fiatal­ember vezetésével megindult a Gyöngyösbokré­ta tánccsoport, ami pár évig nagy sikerrel műkö­dött a Magyar Házban. Ugyanebben az évben indult, szintén a Ma­gyar Házban az első magyar óvoda is, ami 7 éven keresztül működött. Ugyanebben az időben Vaszary Piri közremű­ködésével, aki egy pár évig Venezuelában tartóz­kodott, megalakult a Vaszary Piroska Színésztár­sulat, amely az évek során több mint 30 színielő­adást rendezett a fiatal cserkészek közreműkö­désével. Utolsó rendezése 1990-ben volt. Azóta szünetel. ■ 1963-ban alapítják meg a Szt. Erzsébet leány­­cscs volt tagjai a „Ráskai Lea” cscs-ot. Fő céljuk a cserkészcsapatok kisegítése, munkájuk szel­lemi és anyagi támogatása. Egy évre rá, 1964-ben ismét egy lelkes kis cso­portnak elhatározása és áldozatkészsége megva­lósítja a régi álmot: több sikertelen kísérlet után, saját otthont teremteni az itteni magyarságnak. Mindegyik felajánl 10 000 bolivárt a Magyar Ház Rt. alapítására. Már egy évre rá megvették ezt a telket és 1969. január 19-én, ünnepélyes keretek között, felavatták a mai Magyar Házat. Mintha a nagy erőfeszítés kimerítette volna a kolóniát: fásulás, lankadás, közömbösség fogta el tagjait. A növekvő jólét megnövelte a tagok lehe­tőségeit, többen utaztak, sportklubokba jártak inkább, mint a Magyar Házba. Ekkor, 1975-ben, Mindszenty bíboros herceg­­prímás egy hétre ellátogatott Venezuelába, pár héttel halála előtt. Nehéz múltjára és magas ko­rára való tekintettel kíméletesen állítottuk össze a programot, de erre nem volt szükség: életünk­ben nem láttunk lelkileg fiatalabb, férfiasabb em­bert! Az elkészített műsort pillanatok alatt felbo­rította, se kényelem, se étel, se szórakozás nem érdekelték, a múltról soha nem beszélt, fáradtsá­got nem ismert. Úgyszólván minden egyes ma­gyarral személyesen beszélt, a mának és a jövő­nek élt. Meggyőzött minket arról, hogy van ma­gyar jövő és fáradhatatlanul azt tanította, mit kell most, ma csinálni, hogy ennek a megvalósulása meggyorsuljon. Szeretetével, erejével felrázta a magyar kolóniát, új tettekre serkentette tagjait, kibékített ellenségeket, elgördített addig látszóla­gosan mozdíthatatlan sziklákat. Pár héttel távozása után újból beindult a magyar óvoda a Ráskai Len­csés kezdeményezésére, a Ma­gyar Ház által bérmentesen adott helyiségben, a Katolikus Egyház által lehetővé tett berendezéssel. Magyar közéletünk egyik, ha nem a legfontosabb alapköve, hiszen itt tanulnak meg gyermekeink, unokáink magyarul imádkozni, énekelni, írni, olvas­ni és sokszor, főleg a vegyesházasságokból szárma­zó csemeték esetében, beszélni is. Ebben az időben született újjá a Gyöngyös­bokréta tánccsoport is, most már a Szt. Erzsébet és Szt. István cscs-ok keretében. Megalakult a Venezuelai Magyar Kataszter Bizottság is, Mindszenty hercegprímás utolsó le­velében tartalmazott felhívását követve: „Fon­tos, hogy tudjunk egymásról — ezért le kell fek­tetni mindenhol... a magyar katasztert”. Célja a magyaroknak és azok leszármazottainak felkuta­tása, adataik feljegyzése és ezek közlése a külön­böző magyar szervezetekkel. 1979-ben alakulnak a Mindszenty cserkészcsa­patok. Céljuk olyan cserkészet létrehozatala, ame­lyekben a magyarul nem tudó, magyar származású gyerekek is beléphetnek és így ezekben is erősíteni a magyar öntudatot. 1997 tavaszán szüntették meg működésüket, utánpótlás hiánya miatt. Egy évre rá megalakul a Mindszenty Alapít­vány, melynek kitűzött céla Mindszenty herceg­­prímás szellemének ébrentartása a caracasi ma­gyar ifjúságban és ellenállás a kommunista rend­szer beavatkozási kísérletei ellen. Támogatói a Mindszenty cserkészcsapatoknak és segítségükkel alakult meg ugyanebben az év­ben a Búzavirág Tánccsoport. 1984-től nekik kö­szönhető a Caribi Újság fennmaradása. A Venezuelai Magyar Szervezetek Koordiná­ciós Bizottsága a legfiatalabb szervezetünk és lét­­rejövetele talán kolóniánk legkiválóbb tulajdon­ságáról tanúskodik: a magyarok között sajnos szokásos vitatkozások és veszekedések ellenére, az összmagyarság érdekeiért egy akarattal kívánt dolgozni, cselekedni és megszólalni. 1990-ben alakult meg és öt tagja képviseli az összes Vene­zuelában működő szervezetet. Ezzel eljutottunk a mai napig. Közéletünk központja a Magyar Ház: itt gyűlnek, teljesen bérmentesen a cserkészcsapatok és a népi tánccsoportok, itt rendezik a cserkészcsapatok évente felváltva a Fehér bált és a farsangi bált, a katolikus nőegylet a Szt. Erzsébet teát és a Szt. István napi ünnepét, itt gyűlnek havonta a MHBK tagjai, rendeznek a különböző szerveze­tek havonta egyszer társas vacsorát, itt ünnepel­jük hazafias ünnepeinket, március 15-ét, a hősök ünnepét, az októberi emlékünnepélyt, havonta egyszer kultúrestet. Fontos megemlíteni, hogy a két egyházközös­ség kivételével, egyik szervezetünk se kapott so­ha sehonnan anyagi segítséget és részben a koló­nia hozzájárulásával, részben rendezvényeink bejöveteleiből teremtették meg a szükséges anyagi alapot működésükhöz. Egészen addig, ameddig az új parlament és az új kormány, a sza­bad és független magyar nép szavazásának ered­ményeként hatalomra nem került, nem tartot­tunk semmilyen kapcsolatot a magyar kormány képviselőivel. Ezekre úgy tekintettünk, mint egy megszálló, idegen hatalom képviselőire. 1990 májusában, az összes szervezet beleegye­zésével, felvettük a hivatalos kapcsolatot az itteni követséggel és a rákövetkező hónapban fogadást rendeztünk az új kormány tiszteletére, amin elő­ször vettek részt hivatalos magyar személyek. Azóta végre együtt dolgozhatunk teljes egyetér­tésben a közös ügyért. A Magyarok Világszövetségével sem tartott a kolónia semmiféle kapcsolatot, mivel csupán a magyar kormány propaganda és az emigrációt aláaknázó szervének tartották. Értesülve meg­újulási kísérleteiről, amikor 1992 augusztusára összehívták az állítólagos új, demokratikus elvek szerint megszervezett Magyarok Világszövetsé­gének első küldöttközgyűlését, a venezuelai ma­gyarság két küldöttel képviseltette magát. Ezek­nek a küldötteknek az ajánlására, és annak dacá­ra, hogy még sok kifogásolnivalót találtunk mű­ködésében, a fizető tagokkal bíró egyesületek na­gyobbik része (Búzavirág néptánccsoport, Gyön­gyösbokréta néptánccsoport, Magyar Ház, MHKB, Protestáns egyházközség, Ráskai Len­csés) csatlakozott az MVSZ-hez és 1993 áprilisá­ban Venezuelában alakult meg, elsőként a vilá­gon az MVSZ Országos Tanácsa, abban a re­ményben, hogy egy valóban összefogó, az össz­­magyarságot képviselő, demokratikus elvekre alapított folyamatot támogatunk. Visszatekintve érdemes megkérdezni, mennyire sikerült szüleink, néha már nagyszüleink, célkitűzé­seit megvalósítani? Magyarország szabad, függet­len és van egy szabadon megválasztott kormánya: mi előnye van abból, hogy mi ilyen nagy erőfeszítés árán, megmaradtunk magyarnak? Elsősorban az, hogy az eredeti menekültek le­származottainak nagy részét sikerült megtartani magyarnak. Ezeknek komoly százaléka magas képzettséggel bíró szakember, akik a venezuelai kulturális, oktatási és kereskedelmi élet úgyszól­ván minden területén kiválóan végzik munkáju­kat. Sokan közülük kitüntetést is nyertek munká­jukért, így pl. magyar származású fizikus Vene­zuela egyik legkiválóbb kutatója, aki nem csak a Nemzeti Természettudományi Díjat, hanem az amerikai Guggenheim Díjat is megnyerte. Vene­zuela sportéletének fellendítésében is kimagasló szerepet játszottak kolóniánk tagjai, ezért szintén kitüntetéseket nyervén eredményeikért. A gaz­dasági és gazdaságpolitikai életben elért sikeres munkájukért ugyancsak a legmagasabb kitünte­téseket érték el honfitársaink. Még megemlíten­dő, hogy Venezuela egyik szépségkirálynője egy magyar származású lány volt. Ezek a honfitársa­ink úgy egyénileg, mint szervezeteink tagjaiként, képviselői a magyar érdekeknek és sok esetben hathatósan tudnak ezekért dolgozni. Büszkék vagyunk arra is, hogy itt nevelkedett magyarnak az a hölgy, aki megalapította a Ma­gyar Máltai Szeretetszolgálatot. A nőegyleteink által rendezett vásárok nem csak a működésükhöz szükséges anyagi alap megszerzését biztosítják, hanem az ezeken el­adott kézimunkák és magyaros ételek ismertetik népi kultúránkat, szokásainkat. Ilyen szempontból még fontosabb a népi tánccsoportok szerepe: nem csak a mi fiatalsá­gunkkal szerettetik meg ezt az oldalát népi kultú­ránknak, hanem a Magyar Házon kívül rendezett fellépéseik során (klubokban, iskolákban, cser­készjubileumokon) mind nagyobb körben ismer­tetik meg a magyar táncot, éneket, zenét. A Gyöngyösbokréta megnyerte az 1982-es venezu­elai néptáncfesztivált, a következő évben ugyan­ezt a fesztivált 6000-es közönség részére rendez­te az egész kolónia segítségével és a múlt eszten­dőben, Venezuelában rendezte meg nagy siker­rel a Latin-amerikai Magyar Néptánccsoportok találkozóját. Az évek folyamán támogattuk az emigrációban élő úgyszólván összes magyar írói: Gábor Áron, Fázy Lajos, Flórián Tibor, Petres Judit, Hajnal László, Kerecsendi Kiss Márton, Oláh György és Tollas Tibor vendégeink voltak. Venezuelai ma­gyar írók hat magyar nyelvű könyvet adtak ki, mi­közben a venezuelai magyarok teljes vagy jelenté­kes hozzájárulásával 14 magyar nyelvű vagy magyar érdeket képviselő könyv jelent meg. A többszázezres amerikai magyar kolónia után a „Nemzetőr”-nek itt volt legtöbb pártoló tagja, de amellett számos előfizetője volt itt majdnem az összes magyar folyóiratnak. Szintén meghívtuk Szelecky Zitát, Szörényi Évát, Laurisin Lajost, Bobula Idát előadásokra. 1990-től kezdve Magyarországról is voltak már vendégeink. Találkozhattunk és megismer­hettük Göncz Árpád államelnököt, minisztere­ket, írókat, művészeket, államtitkárokat, képvi­selőket és ezekkel a találkozásokkal is közelebb juthattunk hazánkhoz. De ennél közvetlenebbül is próbáltunk segíteni hazánkon. Az 1979—80-as években gyűjtést rendeztünk az Aranyosgerendi Árpádházi templom tataro­zására. Felhívtuk az itteni közösség figyelmét Ce­­ausescu faluirtási politikája ellen: ismét az egész kolónia részvételével tiltakoztunk újságcikkek­kel, felvonulással, röpcédulák osztásával. A tele­vízióban nyilatkozatban tiltakoztunk. Venezuela az ENSZ-ben ennek a politikának kivitelezése el­len szavazott. Aláírásgyűjtéssel tiltakoztunk a Bős—Nagymarosi vízlépcső építése ellen. Ami­kor Tőkés László élete veszélyben forgott, táv­iratküldési akciót szerveztünk úgy egyesületeink, mint privát személyek részéről. 1990 januárjában gyűjtést indítottunk erdélyi honfitársaink megse­gítésére. Kis kolóniánk számához képest nagyon szép volt az eredményünk: pár hét alatt félmillió bolivár gyűlt össze, amit az MMSZ segítségével egy itteni képviselőnk adott át. Utána több mint ezer aláírást gyűjtöttünk Tőkés László Béke No­­bel-díjra való jelölése érdekében. Az 1990. már­cius 19. marosvásárhelyi vérengzés ellen tiltakoz­tunk az itteni vezető politikai személyeknél, írás­ban ígéretet kaptunk Venezuela elnökétől, hogy minden nemzetközi fórumon a magyar kisebb­ség jogai védelmében fog szavazni. A magyaror­szági demokrácia visszaállítása óta rendszeresen támogatunk otthoni jótékonysági intézménye­ket, valamint az új felállított felekezeti oktató in­tézeteket. Lezsák Sándor látogatása alkalmából is jelentős összeget ajándékoztunk a Lakitelek Alapítvány részére. 1993-ban, az SOS Transsyl­vania indítványát követve, több mint 1500 alá­írást gyűjtöttünk és küldtünk az ENSZ főtitkárá­hoz a Dél-baranyai és vajdasági magyarság érde­kében. KUNOKÉT, DIETRICHNÉ FÉNYES ILDIKÓ 6

Next