Bécsi Napló, 1999 (20. évfolyam, 1-6. szám)
1999-01-01 / 1. szám
BÉCSI NAPLÓ A VENEZUELAI MAGYAR KOLÓNIA RÖVID TÖRTÉNETE A venezuelai magyarság jelenlegi létszáma kb. 4 5 ezer személy, akiknek az adatait kb. felerészben össze tudta gyűjteni a Venezuelai Magyar Kataszter Bizottság. Ez azt jelenti, hogy az utolsó 19 év alatt egész pontosan 2246 magyar vett részt a kolónia rendezvényein, vagy valamilyen módon kapcsolata volt magyarokkal. Caracason kívül még Valenciában működik egy aránylag nagyobb létszámú és lelkes magyar közösség. E két városon kívül csak szórványokat találhatunk, melyeket lelkészlátogatások és a magyar sajtó tart össze. Az itteni magyarság túlnyomó része két hullámban érkezett. Az első és nagyobb hullám 1947 és 50 között, a második 1956 után. A második világháború után érkezettek nagy többsége politikai menekültekből és nem emigránsokból állott. Ez azt jelenti, hogy nem azért hagyták el hazájukat, hogy a messzi idegenben jobb életmódot, több fizetést, kényelmesebb megélhetést keressenek maguknak és családjaiknak, hanem azért indultak neki a nagy kalandnak, mert vagy nem tudtak hazatérni életük kockáztatása nélkül, vagy már a kommunizmust ismerve, nem tudták elképzelni ilyen politikai rendszerben életüket, idegen katonák által elfoglalt hazájukban. Sokan úgy vélték, hogy külföldről jobban tudják hazájuk érdekeit megvédeni, külföldön talán jobban tudják hagyományaikat fenntartani. Akiket a második világháború után ide hozott a sors, azokra sokszor nagyon nehéz kezdet várt. Több éves nyomorgás után az osztrák, német, francia és olasz menekülttáborokban, tömegszállító hajókkal érkeztek ide a legalább olyan nyomorult táborokba, mint pl. az El Trompilloi alumínius „quenset” kunyhókba, ahol egyben néha 8 család is lakott. Egy szó spanyol tudás nélkül, családonként 50 bolivárral a zsebükben aztán világgá eresztették őket, ki ki úgy éljen meg, ahogy tud. A menekültek nagy része képzett szakemberekből állott, zömmel a közép-felső osztályból: orvosok, ügyvédek, mesteremberek, katonatisztek, közgazdászok, vállalkozók. Képzettségük dacára, a nyelvtudás hiánya miatt, kevesen tudtak szakmáikban elhelyezkedni, így mint tornatanárok, szakácsok, pincérek, utcai árusok, mázolók, mozijegykezelők, bárzongoristák keresték meg eleinte a megélhetéshez szükséges pénzt. Talán a mesteremberek találtak leghamarabb képzettségükhöz megfelelő foglalkozást, miközben kétségen kívül a volt katonatiszteknek és ügyvédeknek volt legnehezebb a helyzetük. Orvosainkat a legsötétebb vidéki falvakba és településekre küldték, ahova sokszor csak több napos utazás után lehetett eljutni, gépkocsin, csónakon és szamárháton, olyan helyekre, ahova itteni orvos nem igen ment. Este, a napi munka után, spanyolul tanultak, sok esetben pedig elkezdték az átképzéshez szükséges tanulmányokat. A táborokból kikerülve, lakásviszonyaik csak lassan javultak; eleinte több család élt együtt egy lakásban, vagy többszemélyes családok egy szobában, olcsó panziókban. Jellemző viszont, hogy majdnem azonnal ideérkezésük után, elveikhez hűen és még amikor csak a legminimálisabb anyagi bázissal rendelkeztek, hozzákezdtek a magyar közélet megalapításához. A szervezkedésnek, a szervezetek alapításának céljai a kezdettől napjainkig ugyanazok maradtak: vallásunk, hagyományaink megtartása, továbbadása az új nemzedékeknek, azzal a reménnyel, hogy valamikor hasznosak lehetnek hazájuknak. Már 1950-ben megindult a szervezkedés: a protestánsok, akik már megérkezésük óta privát lakásokban bibliaórákat tartottak, megalakították a Magyar Református Közösséget, egy angol nyelvű templomban kezdtek rendszeresen istentiszteleteket tartani lelkész nélkül. A katolikusokkal együtt vasárnapi hittanórákat is rendeztek gyerekeiknek. Az egyik presbiter országszerte felkutatta a magyarokat: 3000 lelket mért fel, kikből 35 % protestáns, 60 % katolikus volt. Ez az arány napjainkig is megmaradt. Megindult a cserkészmunka is: összejövetelekkel, csapatok, szervezésével, cserkészkorú gyerekek toborzásával. A volt hivatásos katonák, akiknek helyzete talán a legnehezebb volt, kölcsönös támogatás céljából kezdték egymást felkeresni és gyűléseket rendezni. Az ő kezdeményezésükre kezdődött a római katolikus közösség megszervezése is. Már a következő évben, 1951-ben megérkezett az első római katolikus pap és a ferences rend Gaudelupe apácaiskolája kápolnájában kezdődtek a rendszeres misék. Ugyanott megrendezték az első nagyobb szabású hazafias és vallásos ünnepet: Szt. István napját, amin már sorfalat álltak a cserkészek, díszmagyarban és népi ruhákban jelent meg a többi fiatalság és az intézet dísztermében rendezték az ünnep világi részét. Ez az iskola maradt hosszú éveken át a katolikus közösség központja. Ugyanebben az évben megvolt már az első cserkészotthon is, amikor az akkori fiúcserkészparancsnok átadott házában egy pár helyiséget a rendszeres cserkészösszejöveteleknek. 1952-ben a protestánsok csoportja, a Luterán Világszövetség támogatásával taggyülekezete lett az alakulóban lévő Feltámadás Egyházközösségnek, a lett, német, majd később skandináv és spanyol gyülekezetekkel együtt. Ebben az évben érkezett az első magyar lelkipásztor is, aki 19 éven át szolgálta a gyülekezetét. Ő szerkesztette az első magyar újságot, az „Üzenet”-et, amely azóta is rendszeresen megjelenik. Pár nappal érkezése után indítványozta a „Lorántffy Zsuzsanna” Protestáns Nőegylet megszervezését is. Az egyházak megszervezése és a cserkészotthon létrehozatala nagy hatással voltak a magyarok összevonását illetően: szombaton a cserkészszülők, vasárnapokon a templomi látogatók találkoztak rendszeresen, ami nagyban hozzájárult az összetartozandóság tudatához. 1954- ben megalakult a „Szent Erzsébet” Katolikus Nőegylet is. Mind a két nőegylet hasonló céllal alakult és munkálkodik napjainkig: a szegényeken, sokgyermekes családokon, megszorultakon segít, betegeket, öregeket támogat, halottakat temet, lelkészüknek segít a szociális munkában és hozzájárul a lelkészi állás és az egyházközösség fenntartásához. 1955- ben indult el világi újságunk, a „Caribi Újság”, ami hosszú éveken át hetente, később kéthetente, 1994 januárja óta pedig havonta jelenik meg. Egyik alapítója és hosszú éveken át, egészen 1984-ben bekövetkezett haláláig, mindenese (szerkesztő, íródeák, kiadó, pénztáros, kihordó fiú, Venezuela határain túl is ismert írónk és költőnk, Bozanich István volt. Abban az évben szintén megalakult, most már hivatalosan, a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége. Megalakulásuk pillanatától kezdve célkitűzésük volt egy közösségi otthon létesítése az itteni magyarok számára. 12 MHBK tag, akiket a „12 apostolnak” neveztek, kibérelt egy kertes villát a mostani Magyar Ház szomszédságában és garantálták, hogy egy évig fejenként 100 bolivárt fizetnek, hogy így a havi lakbért biztosítsák. Az Alapszabályok tisztán lefektetik a Ház céljait. A Magyar Ház minden Venezuelában élő és magát magyarnak valló személy otthona — célja tagjainak összetartása társadalmi alapon,..., a magyar nyelv és nemzeti hagyományok ápolása. Tehát minden magyar számára nyitva voltak kapui, minden más feltétel nélkül. Aki tudott, hozzájárult a Ház anyagi fenntartásához lehetőségei szerint — ezek vehettek részt a szavazásokon, de más joguk nem volt. Ez így megmaradt a mai napig is, a néha nagyon nehéz, sőt, kritikus, anyagi helyzet ellenére. A Magyar Ház meghívására, akkor már több átszervezés után mai formában működő Szt. Erzsébet cscs, mely ekkor egy bérelt garázsban tartotta gyűléseit, áthelyezte ide cserkészotthonát és hozzájárult a lakbér kifizetéséhez. Pár évre rá, öt év szünetelés után, itt újból megindult a fiúcserkészet, a Szt. István király cscs alapításával. Mikor az 1956-os forradalom kitört, a magyarság legfontosabb szervezetei már működtek, így, először a forradalom megsegítésére, később pedig ennek leverése után, az 56-os menekültek fogadására, komoly megmozdulásokat tudott véghezvinni az itteni magyarság. A forradalom idején pénzgyűjtéssel, véradással próbáltak segíteni, a menekültek érkezésénél pedig ruhát, lakást, munkát szereztek nekik és amennyire csak lehetett, megkönnyítették egy új élet kezdését Venezuelában. 1000—1500 főre becsülhető az újonnan érkezett magyarok száma. Az összetétele ennek az új hullámnak kissé más volt mint a második világháború után érkezetteké: kb. a fele gazdasági menekült, általában fiatalabbak, kevesebben családosok. Ebben az esetben is főleg középosztálybeliek, képzettek, sok szakember. Az itteni magyarság segítségével gyorsan lábra tudtak állni, sokan hamarosan függetlenítették magukat és már pár év után aránytalanul kevesen vettek részt a magyar közéletben. 1957-ben, egy újonnan érkezett magyar fiatalember vezetésével megindult a Gyöngyösbokréta tánccsoport, ami pár évig nagy sikerrel működött a Magyar Házban. Ugyanebben az évben indult, szintén a Magyar Házban az első magyar óvoda is, ami 7 éven keresztül működött. Ugyanebben az időben Vaszary Piri közreműködésével, aki egy pár évig Venezuelában tartózkodott, megalakult a Vaszary Piroska Színésztársulat, amely az évek során több mint 30 színielőadást rendezett a fiatal cserkészek közreműködésével. Utolsó rendezése 1990-ben volt. Azóta szünetel. ■ 1963-ban alapítják meg a Szt. Erzsébet leánycscs volt tagjai a „Ráskai Lea” cscs-ot. Fő céljuk a cserkészcsapatok kisegítése, munkájuk szellemi és anyagi támogatása. Egy évre rá, 1964-ben ismét egy lelkes kis csoportnak elhatározása és áldozatkészsége megvalósítja a régi álmot: több sikertelen kísérlet után, saját otthont teremteni az itteni magyarságnak. Mindegyik felajánl 10 000 bolivárt a Magyar Ház Rt. alapítására. Már egy évre rá megvették ezt a telket és 1969. január 19-én, ünnepélyes keretek között, felavatták a mai Magyar Házat. Mintha a nagy erőfeszítés kimerítette volna a kolóniát: fásulás, lankadás, közömbösség fogta el tagjait. A növekvő jólét megnövelte a tagok lehetőségeit, többen utaztak, sportklubokba jártak inkább, mint a Magyar Házba. Ekkor, 1975-ben, Mindszenty bíboros hercegprímás egy hétre ellátogatott Venezuelába, pár héttel halála előtt. Nehéz múltjára és magas korára való tekintettel kíméletesen állítottuk össze a programot, de erre nem volt szükség: életünkben nem láttunk lelkileg fiatalabb, férfiasabb embert! Az elkészített műsort pillanatok alatt felborította, se kényelem, se étel, se szórakozás nem érdekelték, a múltról soha nem beszélt, fáradtságot nem ismert. Úgyszólván minden egyes magyarral személyesen beszélt, a mának és a jövőnek élt. Meggyőzött minket arról, hogy van magyar jövő és fáradhatatlanul azt tanította, mit kell most, ma csinálni, hogy ennek a megvalósulása meggyorsuljon. Szeretetével, erejével felrázta a magyar kolóniát, új tettekre serkentette tagjait, kibékített ellenségeket, elgördített addig látszólagosan mozdíthatatlan sziklákat. Pár héttel távozása után újból beindult a magyar óvoda a Ráskai Lencsés kezdeményezésére, a Magyar Ház által bérmentesen adott helyiségben, a Katolikus Egyház által lehetővé tett berendezéssel. Magyar közéletünk egyik, ha nem a legfontosabb alapköve, hiszen itt tanulnak meg gyermekeink, unokáink magyarul imádkozni, énekelni, írni, olvasni és sokszor, főleg a vegyesházasságokból származó csemeték esetében, beszélni is. Ebben az időben született újjá a Gyöngyösbokréta tánccsoport is, most már a Szt. Erzsébet és Szt. István cscs-ok keretében. Megalakult a Venezuelai Magyar Kataszter Bizottság is, Mindszenty hercegprímás utolsó levelében tartalmazott felhívását követve: „Fontos, hogy tudjunk egymásról — ezért le kell fektetni mindenhol... a magyar katasztert”. Célja a magyaroknak és azok leszármazottainak felkutatása, adataik feljegyzése és ezek közlése a különböző magyar szervezetekkel. 1979-ben alakulnak a Mindszenty cserkészcsapatok. Céljuk olyan cserkészet létrehozatala, amelyekben a magyarul nem tudó, magyar származású gyerekek is beléphetnek és így ezekben is erősíteni a magyar öntudatot. 1997 tavaszán szüntették meg működésüket, utánpótlás hiánya miatt. Egy évre rá megalakul a Mindszenty Alapítvány, melynek kitűzött céla Mindszenty hercegprímás szellemének ébrentartása a caracasi magyar ifjúságban és ellenállás a kommunista rendszer beavatkozási kísérletei ellen. Támogatói a Mindszenty cserkészcsapatoknak és segítségükkel alakult meg ugyanebben az évben a Búzavirág Tánccsoport. 1984-től nekik köszönhető a Caribi Újság fennmaradása. A Venezuelai Magyar Szervezetek Koordinációs Bizottsága a legfiatalabb szervezetünk és létrejövetele talán kolóniánk legkiválóbb tulajdonságáról tanúskodik: a magyarok között sajnos szokásos vitatkozások és veszekedések ellenére, az összmagyarság érdekeiért egy akarattal kívánt dolgozni, cselekedni és megszólalni. 1990-ben alakult meg és öt tagja képviseli az összes Venezuelában működő szervezetet. Ezzel eljutottunk a mai napig. Közéletünk központja a Magyar Ház: itt gyűlnek, teljesen bérmentesen a cserkészcsapatok és a népi tánccsoportok, itt rendezik a cserkészcsapatok évente felváltva a Fehér bált és a farsangi bált, a katolikus nőegylet a Szt. Erzsébet teát és a Szt. István napi ünnepét, itt gyűlnek havonta a MHBK tagjai, rendeznek a különböző szervezetek havonta egyszer társas vacsorát, itt ünnepeljük hazafias ünnepeinket, március 15-ét, a hősök ünnepét, az októberi emlékünnepélyt, havonta egyszer kultúrestet. Fontos megemlíteni, hogy a két egyházközösség kivételével, egyik szervezetünk se kapott soha sehonnan anyagi segítséget és részben a kolónia hozzájárulásával, részben rendezvényeink bejöveteleiből teremtették meg a szükséges anyagi alapot működésükhöz. Egészen addig, ameddig az új parlament és az új kormány, a szabad és független magyar nép szavazásának eredményeként hatalomra nem került, nem tartottunk semmilyen kapcsolatot a magyar kormány képviselőivel. Ezekre úgy tekintettünk, mint egy megszálló, idegen hatalom képviselőire. 1990 májusában, az összes szervezet beleegyezésével, felvettük a hivatalos kapcsolatot az itteni követséggel és a rákövetkező hónapban fogadást rendeztünk az új kormány tiszteletére, amin először vettek részt hivatalos magyar személyek. Azóta végre együtt dolgozhatunk teljes egyetértésben a közös ügyért. A Magyarok Világszövetségével sem tartott a kolónia semmiféle kapcsolatot, mivel csupán a magyar kormány propaganda és az emigrációt aláaknázó szervének tartották. Értesülve megújulási kísérleteiről, amikor 1992 augusztusára összehívták az állítólagos új, demokratikus elvek szerint megszervezett Magyarok Világszövetségének első küldöttközgyűlését, a venezuelai magyarság két küldöttel képviseltette magát. Ezeknek a küldötteknek az ajánlására, és annak dacára, hogy még sok kifogásolnivalót találtunk működésében, a fizető tagokkal bíró egyesületek nagyobbik része (Búzavirág néptánccsoport, Gyöngyösbokréta néptánccsoport, Magyar Ház, MHKB, Protestáns egyházközség, Ráskai Lencsés) csatlakozott az MVSZ-hez és 1993 áprilisában Venezuelában alakult meg, elsőként a világon az MVSZ Országos Tanácsa, abban a reményben, hogy egy valóban összefogó, az összmagyarságot képviselő, demokratikus elvekre alapított folyamatot támogatunk. Visszatekintve érdemes megkérdezni, mennyire sikerült szüleink, néha már nagyszüleink, célkitűzéseit megvalósítani? Magyarország szabad, független és van egy szabadon megválasztott kormánya: mi előnye van abból, hogy mi ilyen nagy erőfeszítés árán, megmaradtunk magyarnak? Elsősorban az, hogy az eredeti menekültek leszármazottainak nagy részét sikerült megtartani magyarnak. Ezeknek komoly százaléka magas képzettséggel bíró szakember, akik a venezuelai kulturális, oktatási és kereskedelmi élet úgyszólván minden területén kiválóan végzik munkájukat. Sokan közülük kitüntetést is nyertek munkájukért, így pl. magyar származású fizikus Venezuela egyik legkiválóbb kutatója, aki nem csak a Nemzeti Természettudományi Díjat, hanem az amerikai Guggenheim Díjat is megnyerte. Venezuela sportéletének fellendítésében is kimagasló szerepet játszottak kolóniánk tagjai, ezért szintén kitüntetéseket nyervén eredményeikért. A gazdasági és gazdaságpolitikai életben elért sikeres munkájukért ugyancsak a legmagasabb kitüntetéseket érték el honfitársaink. Még megemlítendő, hogy Venezuela egyik szépségkirálynője egy magyar származású lány volt. Ezek a honfitársaink úgy egyénileg, mint szervezeteink tagjaiként, képviselői a magyar érdekeknek és sok esetben hathatósan tudnak ezekért dolgozni. Büszkék vagyunk arra is, hogy itt nevelkedett magyarnak az a hölgy, aki megalapította a Magyar Máltai Szeretetszolgálatot. A nőegyleteink által rendezett vásárok nem csak a működésükhöz szükséges anyagi alap megszerzését biztosítják, hanem az ezeken eladott kézimunkák és magyaros ételek ismertetik népi kultúránkat, szokásainkat. Ilyen szempontból még fontosabb a népi tánccsoportok szerepe: nem csak a mi fiatalságunkkal szerettetik meg ezt az oldalát népi kultúránknak, hanem a Magyar Házon kívül rendezett fellépéseik során (klubokban, iskolákban, cserkészjubileumokon) mind nagyobb körben ismertetik meg a magyar táncot, éneket, zenét. A Gyöngyösbokréta megnyerte az 1982-es venezuelai néptáncfesztivált, a következő évben ugyanezt a fesztivált 6000-es közönség részére rendezte az egész kolónia segítségével és a múlt esztendőben, Venezuelában rendezte meg nagy sikerrel a Latin-amerikai Magyar Néptánccsoportok találkozóját. Az évek folyamán támogattuk az emigrációban élő úgyszólván összes magyar írói: Gábor Áron, Fázy Lajos, Flórián Tibor, Petres Judit, Hajnal László, Kerecsendi Kiss Márton, Oláh György és Tollas Tibor vendégeink voltak. Venezuelai magyar írók hat magyar nyelvű könyvet adtak ki, miközben a venezuelai magyarok teljes vagy jelentékes hozzájárulásával 14 magyar nyelvű vagy magyar érdeket képviselő könyv jelent meg. A többszázezres amerikai magyar kolónia után a „Nemzetőr”-nek itt volt legtöbb pártoló tagja, de amellett számos előfizetője volt itt majdnem az összes magyar folyóiratnak. Szintén meghívtuk Szelecky Zitát, Szörényi Évát, Laurisin Lajost, Bobula Idát előadásokra. 1990-től kezdve Magyarországról is voltak már vendégeink. Találkozhattunk és megismerhettük Göncz Árpád államelnököt, minisztereket, írókat, művészeket, államtitkárokat, képviselőket és ezekkel a találkozásokkal is közelebb juthattunk hazánkhoz. De ennél közvetlenebbül is próbáltunk segíteni hazánkon. Az 1979—80-as években gyűjtést rendeztünk az Aranyosgerendi Árpádházi templom tatarozására. Felhívtuk az itteni közösség figyelmét Ceausescu faluirtási politikája ellen: ismét az egész kolónia részvételével tiltakoztunk újságcikkekkel, felvonulással, röpcédulák osztásával. A televízióban nyilatkozatban tiltakoztunk. Venezuela az ENSZ-ben ennek a politikának kivitelezése ellen szavazott. Aláírásgyűjtéssel tiltakoztunk a Bős—Nagymarosi vízlépcső építése ellen. Amikor Tőkés László élete veszélyben forgott, táviratküldési akciót szerveztünk úgy egyesületeink, mint privát személyek részéről. 1990 januárjában gyűjtést indítottunk erdélyi honfitársaink megsegítésére. Kis kolóniánk számához képest nagyon szép volt az eredményünk: pár hét alatt félmillió bolivár gyűlt össze, amit az MMSZ segítségével egy itteni képviselőnk adott át. Utána több mint ezer aláírást gyűjtöttünk Tőkés László Béke Nobel-díjra való jelölése érdekében. Az 1990. március 19. marosvásárhelyi vérengzés ellen tiltakoztunk az itteni vezető politikai személyeknél, írásban ígéretet kaptunk Venezuela elnökétől, hogy minden nemzetközi fórumon a magyar kisebbség jogai védelmében fog szavazni. A magyarországi demokrácia visszaállítása óta rendszeresen támogatunk otthoni jótékonysági intézményeket, valamint az új felállított felekezeti oktató intézeteket. Lezsák Sándor látogatása alkalmából is jelentős összeget ajándékoztunk a Lakitelek Alapítvány részére. 1993-ban, az SOS Transsylvania indítványát követve, több mint 1500 aláírást gyűjtöttünk és küldtünk az ENSZ főtitkárához a Dél-baranyai és vajdasági magyarság érdekében. KUNOKÉT, DIETRICHNÉ FÉNYES ILDIKÓ 6