Bécsi Napló, 2001 (22. évfolyam, 1-6. szám)

2001-03-01 / 2. szám

BÉCSI NAPLÓ XXII. ÉVFOLYAM 2. SZÁM 2001. MÁRCIUS-ÁPRILIS MEGJELENIK KÉTHAVONTA ÁRA: 20.- OS Erscheinungsort Wien P. b. b. • 74643W80E VERLAGSPOSTAMT 1010 WIEN Milyen mértékben érinti a bevándorlás a bécsi választásokat? Manapság bizonyos értelemben be lehetne helyettesíteni a személyes választócédulán le­bonyolít választásokat a közvéleményben végzett megkérdezéseken alapuló előre­jelzésekkel. Ha vannak azért itt-ott meglepetések, egy igaz, és­pedig az, hogy mind a közvélemény kutatást végző intézetek, mind pedig megbízóik saját elvárásaikat általában hozzáadják az előzetes ered­ményekhez. Így kell tekinteni a március 25-re kitűzött bécsi tartományi és fővárosi választásokat is, amik végeredményben igazi meglepetést egyáltalán nem okoznak. Az elmúlt hónapok izgalmasnak ígérkező nekilendülései a választások hetére kiful­ladtak, a tulajdonképpeni tét, Dr. Michael Häupl kibuktatása lehetetlennek bizonyul, pedig az előkészületek közben a szociáldemokrata pol­gármester is el-elbizonytalanodott, be is jelentette „fenyegetően”, amennyiben kevesebb szavazatot kap pártja mint legutóbb 1996-ban, akkor önként megválik hivatali székétől. Csakis idegességre vallott, hogy az ősz helyett tavaszra hozta előre a választásokat, ezáltal ne maradjon kellő nekifutási ideje ellenfeleinek, mindenekelőtt a Szabad­ságpártnak. Utóbbi biztosan meg is izzasztóba volna, ha saját hibájából nem követ el olyan lé­péseket, amik legfeljebb kezdő, kiforratlan pártra jellemzők. A választások előtt egy héttel a polgárinak mondható Die Presse napilap a következő jósla­tokba” bocsátkozott: Ausztria Szociáldemokrata Pártja 38,7 %, Ausztria Szabadság Pártja 21,1 %, Osztrák Néppárt 19,2 %, Liberales Forum 5,3 %, Zöldek Pártja 13,2 %, egyéb pártok 2,4 %. Az inkább a Szabadság Pártnak kedvező Neue Kronen Zeitung előrejelzése: Szociáldemokrata Párt 40 %, Szabadság Párt 23 %, Néppárt 19 %, Zöldek Pártja 14 %, egyéb csoportosulások mindössze 4 %, míg a baloldali NEWS inkább a szociáldemokratáknak kedvez 42 %-kot előlegezve nekik, 20 %-ra le­nyomva a Szabadság Pártot, míg az Osztrák Néppártot 19 %-ra, az Zöldek Pártját pedig 14 %­­ra becsüli, a többieknek pedig összesen 5 %-ot szab meg. Mivel különböző megközelítéssel van dolgunk, legfeljebb az azonos vagy nagyon hason­ló arányok fogadhatók el a március 25-i választá­sok feltehető végeredményeként. Ennek meg­felelően a Szociáldemokrata Párt a középértéket tekintve kerek 40 %-kal mindenféleképpen első helyezést ér el, a Szabadság Párt megtartja má­sodik helyezését, ellenben bizonytalan, hogy 20 vagy 21 %-kal, a Néppárt eléggé stabil 19 %-ra számíthat, a Zöldek pedig szintén stabil 14 %-ot kapnak. A versengés most is a szociáldemokraták és a Szabadság Pártiak között ígérkezik izgalmas­nak, ugyanis a választóknak mintegy 20 %-a nem döntötte el, melyik pártra fog szavazni, éppen ezért most már csak a rágalmazások és mocs­­kolódások hatásfokától függ majd, hogy ártanak-e az ellenfélnek, vagy pedig visszafelé sülnek el. Két végletet tekintve a két rivális inkább veszíthet, mintsem nyerhet a vagdalkozásokon: a Szo­ciáldemokrata Párt így - bár nem valószínű - 38 %-ig is lecsúszhat, a Szabadság Párt pedig 20 %­­nál fenekült meg; az említett bizonytalankodók táborát tekintve mindkettő érzékeny, ezért következményekkel járó veszteséggel számolhat. Ebben az esetben bizonyos fokú meglepetést a Néppárt okozhat azáltal, hogy esetleg megelőzi a Szabadság Pártot. Bárhogyan is végződnek a vá­lasztások, még a NEWS szerint is 40 %-kal a leg­nagyobb esélye van a „vörös-fekete koalíció” folytatásának, míg a szociáldemokrata-zöld kom­bináció mellett csak 26 % foglalt állást. Kiforrott demokráciákban fennáll az a veszély, hogy lényegében egyik párt sem tud merőben új követelésekkel és ígéretekkel fellépni, ezáltal pedig lényegében széles választórétegek távol maradnak az urnáktól azon megfontolásból, hogy nem érdemes szavazni, mert úgy sem változik semmi. A szociáldemokraták évtizedek óta ebből a beállítottságból húztak hasznot, ezért is bizonyult igazi tétnek a választások napjáni időjárás, jó idő e­­setén a bécsi polgár ugyanis többre értékeli a kirán­dulást a választásnál, míg a szociáldemokrata tábor azért inkább fordítva látja a dolgokat. A vörös-fekete városházi koalíciót egyedül a Szabadság Pártnak sikerült volna elmozdítni helyéből, igaz a szociáldemokratákra kacsingató zöldeknek is lennének hasonló elképzeléseik. Utóbbi kombináció csak akkor képzelhető el, a­­mennyiben a szociáldemokraták esetleges vesz­teségeit felfogják a zöldek és így kettőjük által biztosítva lenne az önkormányzatban a többség. Természetesen ez esetben biztosan több mozgás, egyben persze feszültség is következne, mint a je­lenlegi összeállításban, hiszen a Néppárt inkább csendesen dolgozik, mint szövetségese ellen ágál. Innen tekintve természetesen a Szociáldemokrata Pártnak is leginkább az eddigi együttes további fennmaradása lenne leginkább ínyére, hiszen jól összeszoktak már, s ha nincsenek különösebben nagyobb botrányok, szekerük gördülhet to­vább. Szerencsére Bécs egész berendezettsége annyi­ra kiegyensúlyozott, hogy a választók sem haj­lanak a kísérletezésre, különösen az után, hogy Dr. Jörg Haider és pártja az 1999 októberi választások után nem éppen váltotta be a választói (különösen kiábrándult szociáldemokraták) részéről beléje helyezett reményeket. Stájerország után legutóbb Burgenlandban is érzékeny veszteséggel kerültek ki a csatából, Bécs meg olyan terület, ahol ugyan könnyen lehet érvelni a külföldiek elszaporodása ellen, csak hogy a szövetségi kormányban alig egy éven belül négy Szabadság Párt-i miniszter levál­tását kellett átvészelni, ami csakis arra vall, hogy ígéretek és magvalósítás között ugyancsak nagy a különbség. A jelenlegi kormány szigorú és következetes takarékosság programját ugyan türelemmel veszi a közvélemény, csak hogy nem lehet tudni, hol lyukad ki a léggömb és kényszerül leszállásra. Amennyiben a jelenlegi kormány hi­vatali idejének lejártakor végül is sikeresnek mondható majd a kormánytervezet, akkor bizo­nyosodna csak be, hogy kiállta-e a Szabadság Párt a próbát. Egyelőre azonban - köztes helyzetben - nem tudható semmi közelebbi. A Szabadság Párt túlságosan merész, ezért kényes kérdéseket is felvet. Ezek közé tartozik mindenekelőtt a külföldiek emelkedő letelepedése egész Ausztriában, különösen Bécsben. Egyesek szerint a tényleges számok jóval meghaladják a hi­vatalos adatokat. Utóbbiakat véve figyelembe az 1991. évi népszámláláskor az ausztriai népcsopor­tok tagjait nem tekintve 209 411 nem német nyelvű egyént mutattak ki az akkor 1 539 848 lelket számláló városban, közülük 80 973 szerb­­horvát, 45 948 török nyelvű volt, kereken az összlakosság 14 %-a. Becslések szerint a nem német nyelvű idegenek, jövevények aránya ténylegesen jóval 20 % fölött van. A monarchiára gondolva ez az arány egyáltalán nem jelenthetne problémát, ellenben az utca embere eleve érzelmi oldalról közelíti meg a kérdést. Hiába hozta létre Bécs városa a betelepülőknek az osztrák tár­sadalomba való minél előbbi és feszültségmentes beépülését célzó integrációs alapot, amikor a másság eleve ellenszenvet vált ki. Ha viszont valamely párt érzelmileg, nacionalista szólamok hangoztatásával közelíti meg ezt a kétségtelen növekvő gondot okozó problémát, minden bi­zonnyal érdemén felül számíthat szavazatokra, csak hogy ezzel nem járul hozzá a megoldáshoz. Ha hozzágondoljuk ehhez az utóbbi időben egyre másra észlelhető kilengéseket, akkor inkább visszahúzódik a nyugalomra vágyó polgár. Ellensúlyozásként odáig merészkedik a Szabadság Párt, hogy a rend és biztonság őrének nyilvánítja magát, viszont ebben a vonatkozásban már az e­­gyes szófordulatok is nemzetiszocialista töltetűen hangzanak, ami aztán kellő hőfokú visszautasítás­ra talál a baloldalon. Más, nagyobb hatósugarú kérdés nem foglalkoztatja sem a politikusokat, sem pedig a közvéleményt. Az a fontos, hogy legfeljebb kisebb változtatásokon kívül, amiket bármelyik párt úgy­szólván menet közben is megejthet, ne váljék Bécs politikai mozgalmak kísérleti ala­nyává. Bécs lakossága évtizedek óta fogy, és csak külföldiek befogadásával lehet kiegyenlíteni a veszteségeket. Ez pedig népgazdaságilag is tényleges gondot okoz, amit nem lehet sem meg­kerülni, sem pedig megszüntetni a jövevények ki­utasítása által. Marad tehát az okos és higgadt kezelési mód, ezáltal elfogadhatóvá tenni a mássá­got, ami természetesen amolyan köztes megoldást jelentene, éspedig a letelepülni vágyó külföldiek mentalitásbeli alkalmazkodását, ez viszont nem könnyű más vallású, más kultúrkörből származó egyének esetén, akik a rájuk szakadt elszige­telődés elkerülése céljából a minél szorosabb együttlakást keresik. Van olyan elképzelés is, hogy a jövevényeknek eleve biztosítani kell legalább lakónegyedükben a beleszólást, tehát meg kell adni nekik a választójo­got; természetesen azzal a hátsó gondolattal, hogy az érintett csoportok nyilvánvalóan az adomá­nyozókra szavaznának. Bármelyik oldalról is te­kintjük, a szükséges bevándorlás kezelési módja fokozott mértékben kihat a politikai pártok prog­ramjára, ennek megfelelően a választásokon is érezteti hatását. -de- Rajnai Móni: Vihar, 1992 A FÜGGETLEN KISGAZDAPÁRTRÓL A magyar belpolitikai élet hónapok óta meghatározó eseménye a Független Kis­gazdapárt válsága. A parlament legrégebbi, történelmi pártjának krízise nem váratlanul robbant ki, hiszen már az 1998-as kor­mányalakításnál alig volt olyan politikai elem­ző, aki a koalíciós kormányzás legnagyobb próbatételének nem a Torgyán József által vezetett politikai alakulat és a választásokon győztes FIDESz Magyar Polgári Párt várható együttműködésének nehézségeit tekintette volna. Máig megoszlanak a vélemények arról, mennyi volt a koalíciós szerződéskötéskor az együttműködés kialakításában a kényszeres elem, azaz a választási matematikából következő körülmény, s mennyi a termé­szetesnek mondható szellemi- politikai a­­zonosság és célirányosság. Kétségtelen, hogy a politikai aritmetika szemszögéből te­kintve mindkét párt jobboldalinak számít Magyarországon, vagyis elkötelezetten pol­gári- piacgazdasági beállítottságú, amihez legalább ilyen konzekvensen kapcsolható a nemzeti elkötelezettség és a konzervativiz­musként is definiálható hagyománytisztelet, amelynek szerves részét képezi a kon­­fesszionális értékek megbecsülése. Akik a koalíció várható nehézségeit taglalták kihangsúlyozták, hogy nem lesz könnyű összehangolni egymással a két egy­mástól karakteresen eltérő szavazótábort, még akkor sem, ha a FIDESz MPP 1998-ra ifjúsági rétegpártból a nemzeti polgárság érdekeinek képviseletét - a választási ered­mények egyértelműen tanúsították - legered­ményesebben ellátó párt lett. A Kisgazdapárt agrárorientációja, s az idősebb vidéki válasz­tók közötti népszerűsége mindazonáltal meg­lehetősen elválasztotta tömegbázisát szövet­ségesétől. Fia lehetséges még nagyobb kü­lönbségek mutatkoztak a két párt politikusai e­­setében. A FIDESz MPP vezető magja iskoláit ugyan a késő Kádár-korszakban végezte el, műveltsége mégis nyugatosan demokrácia és piacgazdaság párti. Liberalizmusuk jelentős módosuláson ment keresztül azáltal, hogy 1992-től kezdődően egyre nyilvánvalóbban felvállalták a magyar történelemben talán legértékesebbnek tekinthető nemzeti liberális hagyománykört, amelyet Széchenyi, Kossuth, Eötvös és Deák nevével fémjelezhetünk. Ezzel együtt sem távolodtak el túlságosan a politikai centrumtól, viszont a Torgyán által al­kalmazott radikalizmus révén a rendszervál­tozás óta sokkal inkább jobbra tolódott a Kisgazdapárt, mint ahol valaha is elhe­lyezkedett hosszú története során. Konfliktussal lehetett számolni 1998-ban amiatt is, hogy mindkét párt vezetője kariz­matikus, erős egyéniség; nemcsak pártjuk­ban, hanem egész világfelfogásukban a határozottságot, a kitartó céltudatosságot te­kintik vezető politikai módszerüknek. Éppen ezért meglepő, hogy a lassan 3 éve tartó közös kormányzás mégsem vezetett sú­lyos nézeteltérésekhez a két párt között. Mi több, jóval simábban kapcsolódtak össze fo­gaskerekeik - az ellenzék nem kis bosszúságára - mint az előző kormányzati ciklusban együtt kormányzó szocialistáknak és szabad demokratáknak. Mindkét párt­vezető levonta a korábbi kormányok mű­ködésének tanulságait, s arra törekedett, hogy komolyabb szakítópróba nélkül oldja meg közös gondjait. Folytatás a 4. oldalon A jogot, melyet az erőszak elvesz... Deák Ferenc intelme örök érvényű:­­ „Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse is­mét visszahozhatják; de amiről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak vissza­szerzése mindig nehéz és kétséges”. Ez az intés még hatványozottabban érvényes az anyaország­tól elszakadt nemzeti közösségekre. Az elmúlt évszázadok alatt nemzetünk átvészelte a meg­próbáltatásokat és többszöri összeomlás után is talpra tudott állni, mert nem mondott le az élethez való jogról, önazonosságáról és a szabadságról. Dicsőség és fájdalom, öröm és bánat, siker és ku­darc kísérte végig múltunkat, de mindig felegye­nesedtünk. Hiába rendítették meg létünket a tatárok, a törökök majd a Habsburg-önkény nyo­masztó uralma - hol van ma mindez? A történelem süllyesztőjében. Mi vagyunk, élünk, dolgozunk és alkotunk. Nemcsak a nemzet nagy­jainak helytállása, hanem a magyar nép számtalan egyszerű fiának bátorsága, merészsége - hűsége kellett ahhoz, hogy megmaradjunk, éljünk a Kárpát-medencében, szülőföldünkön, Európában. Tavaly a keresztény magyar államszervezés ezer­éves évfordulóját ünnepeltük. Amikor első kirá­lyunk szt. István kemény akarattal és céltudatosan megalapította, megszervezte magyarságunk ál­lamát, megmutatkozott nemcsak István király kimagasló egyénisége, hanem nemzetünk ráter­mettsége, államalkotó képessége is. Ennek az erőnek köszönhető, hogy a magyar állam elindult a történelmi fejlődés útján, s az országból biro­dalom lett. A külső erőkkel dacolva átvészeltük a megpróbáltatásokat. Hiába voltak kísérletek, hogy szétszórjanak, asszimiláljanak bennünket - az elmúlt 80 esztendő sem volt képes erre. Az anyanemzettől elszakadt magyar nemzeti közösségek is tovább őrzik nyelvünket, irodal­munkat, hagyományainkat és történelmünket. Nincs különbség, bárhova vetett is a sors - ezen értékek közösek, ezeket nem lehet elvenni tőlünk. Elemi jogunk, hogy az egyetemes magyarsághoz tartozzunk. Azt, amit elődeinktől örököltünk, és főleg, amit szüleink belénk neveltek, ami ben­sőnkben, érzéseinkben és lelkünkben él, nem lehet erőszakkal kiszakítani, megsemmisíteni. Szent kötelességünk ismerni múltunkat, ápolni hagyo­mányainkat, büszkén vállalni hovatartozásunkat, őseinket. Kötelességünk azért, mert mindez nemzetünk jelenének és jövőjének éltető ereje. Kötelességünk azért, mert csak ez ad szilárd meg­győződést, öntudatot a jelenben, és erőt ahhoz, hogy kiharcoljuk gyermekeink számára a minket megillető jogokat. Amióta mi magyarok figyelemmel kísérjük és megörökítjük múltunk egyes mozzanatait, törté­nelmünkön végigvonulnak a gyászos események is. De ahhoz, hogy éljünk és építsük, erősítsük nemzetünket, az erőt adó fénypontokra kell em­lékeznünk. Ma történelmünk egyik legkiemelkedőbb ese­ményére, az 1848. március 15-én kitört forra­dalomra, s az ezt követő szabadságharcra em­lékezünk. Március 15-e számos egymást követő nemzedék szimbólumává vált, a szabadságért folytatott küzdelem szimbólumává. Óriási a hatásköre - körülöleli földgolyónkat, elér minden magyart, bárhol is éljen a nagyvilágon. Több mint 150 éves kisugárzása nem vesztett erejéből. Napjaink küzdelmének, a jogainkért és egyen­rangúságunkért folytatott harcnak kiapadhatatlan éltető forrása. A márciusi forradalmat megelőző évszázadok alatt pusztulás és rombolás sorvasztot­ta nemzetünket. A nemzet lelke elhalóban volt, szabadságvágyát költőnk így fogalmazta meg: „Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?" Folytatás a 6. oldalon

Next