Bécsi Napló, 2001 (22. évfolyam, 1-6. szám)
2001-03-01 / 2. szám
BÉCSI NAPLÓ XXII. ÉVFOLYAM 2. SZÁM 2001. MÁRCIUS-ÁPRILIS MEGJELENIK KÉTHAVONTA ÁRA: 20.- OS Erscheinungsort Wien P. b. b. • 74643W80E VERLAGSPOSTAMT 1010 WIEN Milyen mértékben érinti a bevándorlás a bécsi választásokat? Manapság bizonyos értelemben be lehetne helyettesíteni a személyes választócédulán lebonyolít választásokat a közvéleményben végzett megkérdezéseken alapuló előrejelzésekkel. Ha vannak azért itt-ott meglepetések, egy igaz, éspedig az, hogy mind a közvélemény kutatást végző intézetek, mind pedig megbízóik saját elvárásaikat általában hozzáadják az előzetes eredményekhez. Így kell tekinteni a március 25-re kitűzött bécsi tartományi és fővárosi választásokat is, amik végeredményben igazi meglepetést egyáltalán nem okoznak. Az elmúlt hónapok izgalmasnak ígérkező nekilendülései a választások hetére kifulladtak, a tulajdonképpeni tét, Dr. Michael Häupl kibuktatása lehetetlennek bizonyul, pedig az előkészületek közben a szociáldemokrata polgármester is el-elbizonytalanodott, be is jelentette „fenyegetően”, amennyiben kevesebb szavazatot kap pártja mint legutóbb 1996-ban, akkor önként megválik hivatali székétől. Csakis idegességre vallott, hogy az ősz helyett tavaszra hozta előre a választásokat, ezáltal ne maradjon kellő nekifutási ideje ellenfeleinek, mindenekelőtt a Szabadságpártnak. Utóbbi biztosan meg is izzasztóba volna, ha saját hibájából nem követ el olyan lépéseket, amik legfeljebb kezdő, kiforratlan pártra jellemzők. A választások előtt egy héttel a polgárinak mondható Die Presse napilap a következő jóslatokba” bocsátkozott: Ausztria Szociáldemokrata Pártja 38,7 %, Ausztria Szabadság Pártja 21,1 %, Osztrák Néppárt 19,2 %, Liberales Forum 5,3 %, Zöldek Pártja 13,2 %, egyéb pártok 2,4 %. Az inkább a Szabadság Pártnak kedvező Neue Kronen Zeitung előrejelzése: Szociáldemokrata Párt 40 %, Szabadság Párt 23 %, Néppárt 19 %, Zöldek Pártja 14 %, egyéb csoportosulások mindössze 4 %, míg a baloldali NEWS inkább a szociáldemokratáknak kedvez 42 %-kot előlegezve nekik, 20 %-ra lenyomva a Szabadság Pártot, míg az Osztrák Néppártot 19 %-ra, az Zöldek Pártját pedig 14 %ra becsüli, a többieknek pedig összesen 5 %-ot szab meg. Mivel különböző megközelítéssel van dolgunk, legfeljebb az azonos vagy nagyon hasonló arányok fogadhatók el a március 25-i választások feltehető végeredményeként. Ennek megfelelően a Szociáldemokrata Párt a középértéket tekintve kerek 40 %-kal mindenféleképpen első helyezést ér el, a Szabadság Párt megtartja második helyezését, ellenben bizonytalan, hogy 20 vagy 21 %-kal, a Néppárt eléggé stabil 19 %-ra számíthat, a Zöldek pedig szintén stabil 14 %-ot kapnak. A versengés most is a szociáldemokraták és a Szabadság Pártiak között ígérkezik izgalmasnak, ugyanis a választóknak mintegy 20 %-a nem döntötte el, melyik pártra fog szavazni, éppen ezért most már csak a rágalmazások és mocskolódások hatásfokától függ majd, hogy ártanak-e az ellenfélnek, vagy pedig visszafelé sülnek el. Két végletet tekintve a két rivális inkább veszíthet, mintsem nyerhet a vagdalkozásokon: a Szociáldemokrata Párt így - bár nem valószínű - 38 %-ig is lecsúszhat, a Szabadság Párt pedig 20 %nál fenekült meg; az említett bizonytalankodók táborát tekintve mindkettő érzékeny, ezért következményekkel járó veszteséggel számolhat. Ebben az esetben bizonyos fokú meglepetést a Néppárt okozhat azáltal, hogy esetleg megelőzi a Szabadság Pártot. Bárhogyan is végződnek a választások, még a NEWS szerint is 40 %-kal a legnagyobb esélye van a „vörös-fekete koalíció” folytatásának, míg a szociáldemokrata-zöld kombináció mellett csak 26 % foglalt állást. Kiforrott demokráciákban fennáll az a veszély, hogy lényegében egyik párt sem tud merőben új követelésekkel és ígéretekkel fellépni, ezáltal pedig lényegében széles választórétegek távol maradnak az urnáktól azon megfontolásból, hogy nem érdemes szavazni, mert úgy sem változik semmi. A szociáldemokraták évtizedek óta ebből a beállítottságból húztak hasznot, ezért is bizonyult igazi tétnek a választások napjáni időjárás, jó idő esetén a bécsi polgár ugyanis többre értékeli a kirándulást a választásnál, míg a szociáldemokrata tábor azért inkább fordítva látja a dolgokat. A vörös-fekete városházi koalíciót egyedül a Szabadság Pártnak sikerült volna elmozdítni helyéből, igaz a szociáldemokratákra kacsingató zöldeknek is lennének hasonló elképzeléseik. Utóbbi kombináció csak akkor képzelhető el, amennyiben a szociáldemokraták esetleges veszteségeit felfogják a zöldek és így kettőjük által biztosítva lenne az önkormányzatban a többség. Természetesen ez esetben biztosan több mozgás, egyben persze feszültség is következne, mint a jelenlegi összeállításban, hiszen a Néppárt inkább csendesen dolgozik, mint szövetségese ellen ágál. Innen tekintve természetesen a Szociáldemokrata Pártnak is leginkább az eddigi együttes további fennmaradása lenne leginkább ínyére, hiszen jól összeszoktak már, s ha nincsenek különösebben nagyobb botrányok, szekerük gördülhet tovább. Szerencsére Bécs egész berendezettsége annyira kiegyensúlyozott, hogy a választók sem hajlanak a kísérletezésre, különösen az után, hogy Dr. Jörg Haider és pártja az 1999 októberi választások után nem éppen váltotta be a választói (különösen kiábrándult szociáldemokraták) részéről beléje helyezett reményeket. Stájerország után legutóbb Burgenlandban is érzékeny veszteséggel kerültek ki a csatából, Bécs meg olyan terület, ahol ugyan könnyen lehet érvelni a külföldiek elszaporodása ellen, csak hogy a szövetségi kormányban alig egy éven belül négy Szabadság Párt-i miniszter leváltását kellett átvészelni, ami csakis arra vall, hogy ígéretek és magvalósítás között ugyancsak nagy a különbség. A jelenlegi kormány szigorú és következetes takarékosság programját ugyan türelemmel veszi a közvélemény, csak hogy nem lehet tudni, hol lyukad ki a léggömb és kényszerül leszállásra. Amennyiben a jelenlegi kormány hivatali idejének lejártakor végül is sikeresnek mondható majd a kormánytervezet, akkor bizonyosodna csak be, hogy kiállta-e a Szabadság Párt a próbát. Egyelőre azonban - köztes helyzetben - nem tudható semmi közelebbi. A Szabadság Párt túlságosan merész, ezért kényes kérdéseket is felvet. Ezek közé tartozik mindenekelőtt a külföldiek emelkedő letelepedése egész Ausztriában, különösen Bécsben. Egyesek szerint a tényleges számok jóval meghaladják a hivatalos adatokat. Utóbbiakat véve figyelembe az 1991. évi népszámláláskor az ausztriai népcsoportok tagjait nem tekintve 209 411 nem német nyelvű egyént mutattak ki az akkor 1 539 848 lelket számláló városban, közülük 80 973 szerbhorvát, 45 948 török nyelvű volt, kereken az összlakosság 14 %-a. Becslések szerint a nem német nyelvű idegenek, jövevények aránya ténylegesen jóval 20 % fölött van. A monarchiára gondolva ez az arány egyáltalán nem jelenthetne problémát, ellenben az utca embere eleve érzelmi oldalról közelíti meg a kérdést. Hiába hozta létre Bécs városa a betelepülőknek az osztrák társadalomba való minél előbbi és feszültségmentes beépülését célzó integrációs alapot, amikor a másság eleve ellenszenvet vált ki. Ha viszont valamely párt érzelmileg, nacionalista szólamok hangoztatásával közelíti meg ezt a kétségtelen növekvő gondot okozó problémát, minden bizonnyal érdemén felül számíthat szavazatokra, csak hogy ezzel nem járul hozzá a megoldáshoz. Ha hozzágondoljuk ehhez az utóbbi időben egyre másra észlelhető kilengéseket, akkor inkább visszahúzódik a nyugalomra vágyó polgár. Ellensúlyozásként odáig merészkedik a Szabadság Párt, hogy a rend és biztonság őrének nyilvánítja magát, viszont ebben a vonatkozásban már az egyes szófordulatok is nemzetiszocialista töltetűen hangzanak, ami aztán kellő hőfokú visszautasításra talál a baloldalon. Más, nagyobb hatósugarú kérdés nem foglalkoztatja sem a politikusokat, sem pedig a közvéleményt. Az a fontos, hogy legfeljebb kisebb változtatásokon kívül, amiket bármelyik párt úgyszólván menet közben is megejthet, ne váljék Bécs politikai mozgalmak kísérleti alanyává. Bécs lakossága évtizedek óta fogy, és csak külföldiek befogadásával lehet kiegyenlíteni a veszteségeket. Ez pedig népgazdaságilag is tényleges gondot okoz, amit nem lehet sem megkerülni, sem pedig megszüntetni a jövevények kiutasítása által. Marad tehát az okos és higgadt kezelési mód, ezáltal elfogadhatóvá tenni a másságot, ami természetesen amolyan köztes megoldást jelentene, éspedig a letelepülni vágyó külföldiek mentalitásbeli alkalmazkodását, ez viszont nem könnyű más vallású, más kultúrkörből származó egyének esetén, akik a rájuk szakadt elszigetelődés elkerülése céljából a minél szorosabb együttlakást keresik. Van olyan elképzelés is, hogy a jövevényeknek eleve biztosítani kell legalább lakónegyedükben a beleszólást, tehát meg kell adni nekik a választójogot; természetesen azzal a hátsó gondolattal, hogy az érintett csoportok nyilvánvalóan az adományozókra szavaznának. Bármelyik oldalról is tekintjük, a szükséges bevándorlás kezelési módja fokozott mértékben kihat a politikai pártok programjára, ennek megfelelően a választásokon is érezteti hatását. -de- Rajnai Móni: Vihar, 1992 A FÜGGETLEN KISGAZDAPÁRTRÓL A magyar belpolitikai élet hónapok óta meghatározó eseménye a Független Kisgazdapárt válsága. A parlament legrégebbi, történelmi pártjának krízise nem váratlanul robbant ki, hiszen már az 1998-as kormányalakításnál alig volt olyan politikai elemző, aki a koalíciós kormányzás legnagyobb próbatételének nem a Torgyán József által vezetett politikai alakulat és a választásokon győztes FIDESz Magyar Polgári Párt várható együttműködésének nehézségeit tekintette volna. Máig megoszlanak a vélemények arról, mennyi volt a koalíciós szerződéskötéskor az együttműködés kialakításában a kényszeres elem, azaz a választási matematikából következő körülmény, s mennyi a természetesnek mondható szellemi- politikai azonosság és célirányosság. Kétségtelen, hogy a politikai aritmetika szemszögéből tekintve mindkét párt jobboldalinak számít Magyarországon, vagyis elkötelezetten polgári- piacgazdasági beállítottságú, amihez legalább ilyen konzekvensen kapcsolható a nemzeti elkötelezettség és a konzervativizmusként is definiálható hagyománytisztelet, amelynek szerves részét képezi a konfesszionális értékek megbecsülése. Akik a koalíció várható nehézségeit taglalták kihangsúlyozták, hogy nem lesz könnyű összehangolni egymással a két egymástól karakteresen eltérő szavazótábort, még akkor sem, ha a FIDESz MPP 1998-ra ifjúsági rétegpártból a nemzeti polgárság érdekeinek képviseletét - a választási eredmények egyértelműen tanúsították - legeredményesebben ellátó párt lett. A Kisgazdapárt agrárorientációja, s az idősebb vidéki választók közötti népszerűsége mindazonáltal meglehetősen elválasztotta tömegbázisát szövetségesétől. Fia lehetséges még nagyobb különbségek mutatkoztak a két párt politikusai esetében. A FIDESz MPP vezető magja iskoláit ugyan a késő Kádár-korszakban végezte el, műveltsége mégis nyugatosan demokrácia és piacgazdaság párti. Liberalizmusuk jelentős módosuláson ment keresztül azáltal, hogy 1992-től kezdődően egyre nyilvánvalóbban felvállalták a magyar történelemben talán legértékesebbnek tekinthető nemzeti liberális hagyománykört, amelyet Széchenyi, Kossuth, Eötvös és Deák nevével fémjelezhetünk. Ezzel együtt sem távolodtak el túlságosan a politikai centrumtól, viszont a Torgyán által alkalmazott radikalizmus révén a rendszerváltozás óta sokkal inkább jobbra tolódott a Kisgazdapárt, mint ahol valaha is elhelyezkedett hosszú története során. Konfliktussal lehetett számolni 1998-ban amiatt is, hogy mindkét párt vezetője karizmatikus, erős egyéniség; nemcsak pártjukban, hanem egész világfelfogásukban a határozottságot, a kitartó céltudatosságot tekintik vezető politikai módszerüknek. Éppen ezért meglepő, hogy a lassan 3 éve tartó közös kormányzás mégsem vezetett súlyos nézeteltérésekhez a két párt között. Mi több, jóval simábban kapcsolódtak össze fogaskerekeik - az ellenzék nem kis bosszúságára - mint az előző kormányzati ciklusban együtt kormányzó szocialistáknak és szabad demokratáknak. Mindkét pártvezető levonta a korábbi kormányok működésének tanulságait, s arra törekedett, hogy komolyabb szakítópróba nélkül oldja meg közös gondjait. Folytatás a 4. oldalon A jogot, melyet az erőszak elvesz... Deák Ferenc intelme örök érvényű: „Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják; de amiről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz és kétséges”. Ez az intés még hatványozottabban érvényes az anyaországtól elszakadt nemzeti közösségekre. Az elmúlt évszázadok alatt nemzetünk átvészelte a megpróbáltatásokat és többszöri összeomlás után is talpra tudott állni, mert nem mondott le az élethez való jogról, önazonosságáról és a szabadságról. Dicsőség és fájdalom, öröm és bánat, siker és kudarc kísérte végig múltunkat, de mindig felegyenesedtünk. Hiába rendítették meg létünket a tatárok, a törökök majd a Habsburg-önkény nyomasztó uralma - hol van ma mindez? A történelem süllyesztőjében. Mi vagyunk, élünk, dolgozunk és alkotunk. Nemcsak a nemzet nagyjainak helytállása, hanem a magyar nép számtalan egyszerű fiának bátorsága, merészsége - hűsége kellett ahhoz, hogy megmaradjunk, éljünk a Kárpát-medencében, szülőföldünkön, Európában. Tavaly a keresztény magyar államszervezés ezeréves évfordulóját ünnepeltük. Amikor első királyunk szt. István kemény akarattal és céltudatosan megalapította, megszervezte magyarságunk államát, megmutatkozott nemcsak István király kimagasló egyénisége, hanem nemzetünk rátermettsége, államalkotó képessége is. Ennek az erőnek köszönhető, hogy a magyar állam elindult a történelmi fejlődés útján, s az országból birodalom lett. A külső erőkkel dacolva átvészeltük a megpróbáltatásokat. Hiába voltak kísérletek, hogy szétszórjanak, asszimiláljanak bennünket - az elmúlt 80 esztendő sem volt képes erre. Az anyanemzettől elszakadt magyar nemzeti közösségek is tovább őrzik nyelvünket, irodalmunkat, hagyományainkat és történelmünket. Nincs különbség, bárhova vetett is a sors - ezen értékek közösek, ezeket nem lehet elvenni tőlünk. Elemi jogunk, hogy az egyetemes magyarsághoz tartozzunk. Azt, amit elődeinktől örököltünk, és főleg, amit szüleink belénk neveltek, ami bensőnkben, érzéseinkben és lelkünkben él, nem lehet erőszakkal kiszakítani, megsemmisíteni. Szent kötelességünk ismerni múltunkat, ápolni hagyományainkat, büszkén vállalni hovatartozásunkat, őseinket. Kötelességünk azért, mert mindez nemzetünk jelenének és jövőjének éltető ereje. Kötelességünk azért, mert csak ez ad szilárd meggyőződést, öntudatot a jelenben, és erőt ahhoz, hogy kiharcoljuk gyermekeink számára a minket megillető jogokat. Amióta mi magyarok figyelemmel kísérjük és megörökítjük múltunk egyes mozzanatait, történelmünkön végigvonulnak a gyászos események is. De ahhoz, hogy éljünk és építsük, erősítsük nemzetünket, az erőt adó fénypontokra kell emlékeznünk. Ma történelmünk egyik legkiemelkedőbb eseményére, az 1848. március 15-én kitört forradalomra, s az ezt követő szabadságharcra emlékezünk. Március 15-e számos egymást követő nemzedék szimbólumává vált, a szabadságért folytatott küzdelem szimbólumává. Óriási a hatásköre - körülöleli földgolyónkat, elér minden magyart, bárhol is éljen a nagyvilágon. Több mint 150 éves kisugárzása nem vesztett erejéből. Napjaink küzdelmének, a jogainkért és egyenrangúságunkért folytatott harcnak kiapadhatatlan éltető forrása. A márciusi forradalmat megelőző évszázadok alatt pusztulás és rombolás sorvasztotta nemzetünket. A nemzet lelke elhalóban volt, szabadságvágyát költőnk így fogalmazta meg: „Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?" Folytatás a 6. oldalon