Bécsi Napló, 2001 (22. évfolyam, 1-6. szám)
2001-01-01 / 1. szám
2001 január-február A magyar politika két diskurzusa: „EURÓPAI MINTAKÖVETÉS“ - „NEMZETI ÖNCÉLÚSÁG“ A magyar politikai diskurzus két változatát a „realista“ és a „romantikus“ narratíva határozza meg: átszövik egymást, feldolgozatlan személyes és kollektív traumákat fednek el, negatív értékelési és magatartásmintákat konzerválnak és táplálnak, s hátterük a politikai közösség katasztrofális élményekből származó, feldolgozatlan, zavarodott helyzete és ennek következtében kialakult és továbbéltetett tudathasadásos állapota. I. A „realista“ változat a pillanatnyi nagyhatalmi adottságok fétisizálásán, a hatalmi alkalmazkodás és védettség igényén, s az egyén és közösség passzivitásán, átvészelésén, s a személytelen társadalmi hierarchia és időbeli folytonossága mitizálásán alapul. Lényege az, hogy a magyar történelmi osztályok éltek a történelmi lehetőségekkel és betagozták magukat és alattvalóikat az európai civilizációba. Munkájuk eredményeit az idegen hódítás, a török uralom és az irreális, illúziókra épülő, a valóságot semmibe vevő magyar érzelmi politizálás fenyegette és rombolta le. Ez a konzervatív „realista“ interpretáció a magyar múlt monarchikus és arisztokratikus legitimitását feltételezi, de nem társul hozzá azok legfőbb követelménye, a bölcsesség és a becsület. Az, hogy van olyan érték, amely fontosabb, mint a puszta életben maradás, a túlélés. Inkább az oligarchia, a kis számú vagyonos uralmának jegyeit mutatja a nagyszámú vagyontalan felett. Jövőképe azon a reményen alapul, hogy Magyarország betagozódhat a külvilág gazdag és biztonságos országai sorába. Ez viszont belső és külső ellenségképpel társul. A belső ellenség a hazai többség, a megbélyegzett nagyszámú vagyontalan, s ehhez társul a tőlük való félelem és az a belső bizonytalanság, amelyet annak a tudata vált ki, hogy mindenki előtt nyilvánvaló, hogy az oligarchia rossz kormányforma és a nagy vagyoni megoszlás nem teljesítményekhez kapcsolódik. A külső ellenségkép természetesen ugyancsak oligarchikus: a szegény, vagyontalan, a vagyonosok helyzetére irigy külvilág alkotja azt. Mindkettőhöz járul az oligarchikus informális döntések és a demokratikus intézményrendszer, a birtokon belüli vagyonosok és a birtokon kívüli, de befelé vágyó vagyontalanok feszültsége, az oligarchia többszörösen is feloldhatatlan ellentéte a demokráciával. Azzal a kormányformával, amely nem a nagyszámú vagyontalannak a kisszámú vagyonos kirablására irányuló vágyait testesíti meg (ahogy Platón értelmezte), hanem amely a legnehezebben megvalósítható kormányforma. A demokrácia - Montesquieu interpretációjában - ugyanis azon a közmeggyőződésen alapul, hogy a köz java előbbre való saját hasznunknál és hosszú távon az a garanciája személyes boldogulásunknak és annak, hogy a politikai arénát nem sajátíthatják ki maguknak a „grandi ambiciosis, a nagyétvágyú hatalmasok. Harrington republikánus érvelését idézve Lucca szabad polgárai ugyanis tudják, hogy szabadságukat akár életük árán is érdemes megvédeniük, és meg is teszik, mert nem rabszolgái senkinek. Szemben - ugyancsak Harrington példáját folytatva - a török szultán alattvalóival, akiknek háborítatlan nyugalma azon múlik, hogy uruk mennyire kegyes és milyen hangulatban van. ők ugyanis a jó vagy rossz zsarnok rabszolgái, akik beletörődtek sorsukba és fátumként élik át életük jobb vagy rosszabb napjait. II. A „romantikus“ múltértelmezés az akarat szerepének meghatározó jelentőségét, az igazságtalan, oligarchikus viszonyok elkerülhetetlen megváltoztatását, a nemzeti múlt jegyében végrehajtandó újraelosztást foglalja magában. Mindenekelőtt azt, hogy a politikai közösség nem mintakövető, hanem öncélú, értékét magában hordozza, múltja, jellege és történelmi érdemei feljogosítják arra, hogy ne ő igazodjon másokhoz, hanem mások igazodjanak hozzá. Ennek a történelem-értelmezésnek az a lényege, hogy az idegen dinasztia, a Habsburgok nem csupán kívülre helyezték az ország súlypontját, hanem lecserélték vezetőrétegét, középosztályát és csak a parasztságot hagyták meg magyarnak. A 400 éves idegen uralom kontraszelekcióhoz vezetett és csupán a gyarmatosítók váltógazdaságában nyílhatott rés a magyarok túlélésére. A távoli dicső és a közeli gyarmati múlt képe olyan jövőképhez társul, amely ezen a jogalapon kivételes helyet és elbánást követel és vár el. Aktivizmusra sarkall és szolgainak bélyegzi a puszta mintakövetést. Jövőképe elvontan magában foglalja a mindenkinek kijáró igazságosság és méltányosság követelményét, konkrétan viszont a nemzetek szociáldarwinista versengésének meggyőződését és azt, hogy abban a magyar nemzetet kivételes helyzet illeti meg, amelyet minden eszközzel ki kell vívnia. Igazi ereje pedig ellenségképében rejlik, hiszen annak immár évszázados hagyománya van és a kommunista időszak igazán belénk sulykolta, hogy a közösséget veszély fenyegeti belső és külső ellenségei részéről s hogy fennmaradjon és boldoguljon, militánsan küzdenie kell és vezérekre van szüksége. Minthogy az oligarchia rendszerének számtalan igazságtalansága hitelesíti azt a kritikát, hogy az önmagát demokráciának nevező politikai szisztéma a lényeget tekintve nem a nép akaratának megtestesítője, könnyen kialakul az ellenhatás: a vagyontalanok a vagyonosok megbélyegzése és kirablása révén szeretnének vagyonosok lenni. Ez a beállítottság először a vagyoni uralom indulati kritikáját, a dicsőségvágy felkeltését, a timokratikus uralmat, a harciasságot gerjeszti fel, majd a többség diktatúráján keresztül vezet az egyéni vagy kisebbségi önkényuralomhoz, zsarnoksághoz. Ahhoz, amely távolabb áll a demokráciától, mint az oligarchia, hiszen alapja ennek sem a köz java, hanem az egyéni haszonszerzés gátlástalan, rabló érvényesítése. A zsarnok magán sem tud uralkodni, nemhogy másokat lenne képes irányítani. S a történelmi érdemek, a kivételesség romantikája és a jövő mítosza gátlástalan, alig leplezett pozíció- és vagyonszerzési vágyat takar. A két múltértelmezés át-meg átszövi egymást, hiszen mindkettő ellenségképen alapul és kompenzációs mechanizmusokat működtet. Miközben mindkettő az alkotó élet folytonossága hiányának és a kisebbségi érzetnek a következménye. III. A „realista“ értelmezés a reformkori magyar konzervatívok és Szekfű Gyula narratívájának az öröksége, amelyet a Molnár Erik-vita erősített fel. A Horthy-kori német támogatású területi revízió, a Varsói Szerződés és a KGST iránti kötelező alkalmazkodás, ma pedig a NATO és az Európai Unió integrációja iránti vágyakozás rögzíti a mintakövetés diskurzusát és magatartásmintáját. Azt, amely a saját sorsunkért való személyes felelősséget ráolvasással, szerencsés külpolitikai fordulattal, a mindenkori pillanatnyi nagyhatalmi adottságok kihasználásával helyettesíti. S bár a körülmények szerencsés konstellációja szükséges feltétele annak, hogy szabad emberek világa épüljön ki Magyarországon, az csak akkor lesz elégséges is, ha méltóságteljes, együttműködésre képes, és szolidáris, életüket, szabadságukat, s a közjó keresését elidegeníthetetlen joguknak tekintő emberek lépnek kapcsolatba egymással s alkotják meg a szabadság kis köreit. A mintakövetés diskurzusa és a szolgalelkű alkalmazkodás magatartásmintája konzerválja a negatív szocializációt. A „romantikus“ múltértelmezés a nemzeti öncélúság húszas, harmincas évekbeli diskurzusán nyúlik vissza, Szabó Dezső történelemfelfogásán és programideológiáján alapul, és Révai József, Andics Erzsébet és mindenekelőtt Mód Aladár, majd Király István „kuruc“ romantikáján keresztül jutott el a napjainkban érzékelhető nemzeti önazonosságkeresés torz formáihoz. Ahhoz a meggyőződéshez, hogy a Nyugat számtalanszor becsapta Magyarországot és amúgy is önző és romlott, a magyar nemzeti sajátosságok viszont lehetővé teszik (ha feltárjuk és követjük őket), hogy saját utunkat járva elkerüljük a nyugati civilizáció hibáit. Tyutcsev a múlt században - saját hazájára vonatkoztatva - ezt így fejezte ki: „Oroszországot ész, nem érted, / Méter, sing sose méri fel. / Külön úton jár ott az élet./ Oroszországban hinni kell.“ A szolgai mintakövetés elvetése viszont nem csupán a nemzeti öncélúság programszerű hangoztatásával járt és jár együtt, hanem - látens módon - az autarkia, a zárt társadalom meghirdetésével, az „ádáz próféta“ szerepek elterjedésével, az összeesküvéspszichózisok elburjánzásával, kinyilatkoztatásokkal, artikulálatlan indulatokkal, a sértettségek eszkalálódásával, sérelmi és félelmi reakciókkal. S mindenekelőtt azzal a meggyőződéssel, hogy a között lehet és kell választanunk, hogy más oligarchiák uralma alatt éljünk, vagy magunkat szervezzük harcos oligarchiává. IV. Tudjuk, Kölcsey így fogalmazott: .Jelszavaink valának haza és haladás.“ A magyar liberálisok és vezéreik, Wesselényi és Kossuth úgy vélték és 1848-ban ki is harcolták, hogy az egyéni és közösségi önazonosság, a politikai szabadság és a civilizáció ne álljanak egymással szemben, hanem erősítsék egymást. Igaz, örökségüket a „realista“ értelmezés megbélyegezte, a „romantikus“ pedig meghamisította. Most viszont úgy látszik, mintha az „európai mintakövetés“, a globalizáció, a modernizáció, illetve a „„emzeti öncélúság“, a szellemi elzárkózás, a hagyomány diskurzusai közül kellene választanunk. Ez azonban egyáltalán nem így van. Ugyanis a felzárkózás, az elmaradottság leküzdése, a modernizáció csak akkor lehet emberközpontú és emberszabású, ha nem (Leopold Lajos szavaival),színlelt kapitalizmuson“, a feudális viszonyok kapitalista kihasználásán“, a nyers kizsákmányoláson, a lakosok rabszolgai alávetettségén alapul, hanem az önazonosságukat és méltóságukat - először vagy ismét - birtokba vevő emberek önkéntes közösségeinek hálózataiba illeszkedik. Abba, amely lehetővé teszi az együttműködés egyenrangú kapcsolatainak a megtanulását, begyakorlását és elsajátítását, s amely újból bázist kínál a diktatúrák által szétrombolt hagyományos közösségek újjászerveződésére is. Hiszen sem igazi modernizáció, sem szabadon gyakorolt tradíció nem létezhetett a diktatúra idején. Az előbbinek töredezett és embertelen változatai, az utóbbinak bezárult, megmerevedett formái mutatták, hogy a kettő egymástól elválasztva és egymással szembeállítva elsatnyul és önkorrekcióra képtelenné válik. S ha a politikai pártoknak a szimbolikus megkülönböztetés jegyében programjaik érdemleges különbségei híján - jól is jött az egymásra vonatkozó fogalmak, hagyomány és modernitás szembeállítása, az attól még torz és embertelen maradt. Személyes identitásaink keresése és megtalálása ugyanis mindenekelőtt azt feltételezi, hogy kölcsönhatást érzékelhessünk saját boldogulásunk és környezetünk, közösségeink, emberi hálózataink boldogulása, a köz javának előmozdítása között. Ha úgy tapasztaljuk, hogy a „minden rajtunk múlik“ romantikus heroizmusa és a „semmi sem múlik rajtunk“ fatalizmusa helyett valami tényleg múlik rajtunk és annak területét ki tudjuk rajzolni, nem lesz szükségünk mitikus ön- és diabolikus ellenségképekre, a hatalom és az akarat ,h hamis realista“ és ,ádáz próféta“ narratíváira, a , mintakövetés“ és az ,öncélúság“ diskurzusaira. Ám, hogy ezeken túl léphessünk, s ahelyett, hogy másokat leckéztetnénk arról, hogy a helyükben mit kellett volna tenni, fel kell dolgoznunk azokat a megalázó élményeket, amelyeket nagyszüleink, szüleink és mi magunk éltünk át. Személyes történelmünk megismerése és feldolgozása pedig - ha kölcsönhatásba kerül a többiek megismert és feldolgozott történeteivel - az egyik (és nem az utolsó) feltétele annak, hogy a diktatúra átkos örökségén, a negatív szocializáción és annak diskurzusain (s bennük a korábbi sérelmek elfojtásain) túlléphessünk és kidolgozhassuk magunknak és utódainknak azokat a társadalmi integrációs formákat és azok szocializációs mechanizmusait, amelyek az együttműködésre épülnek. Régóta, de II. József óta bizonyosan uralta a magyar politikai diskurzust a haza és a haladás dilemmája. Az, hogy aki emberbarát, nem lehet hazafi, aki pedig hazafi, nem lehet emberbarát. Ezt a rossz kettősséget már Hajnóczy József feloldotta és megmutatta, hogy ez nem igaz, és lehet valaki egyszerre emberbarát és hazafi. Ebben az esetben pedig nem kerülünk szembe a „Szükségképpen vagyok ember, s csak véletlenül francia“ Montesquieu-féle meghatározása és De Maistre definíciója .Láttam francia, brit, orosz alattvalót és Montesquieu úrnak hála arról is hallottam, hogy perzsák is vannak. De olyan lénnyel, aki ember általában, sohasem találkoztam.“ közötti választással. Ennek viszont feltétele, hogy túllépjünk az „európai mintakövetés“-“nemzeti öncélúság“ diskurzusainak tételein, logikáján, mitológiáin, s a mögöttük meghúzódó sérelmeken és traumákon, és az azokkal összefüggő szocializációs mintákon. „Egy közösség lényegét nem az adja meg, hogy a közös jelleget, a közös jegyeket a tagok valamiképpen a homlokukon viselik, hanem a közösségben mint közös vállalkozásban való részesség. Alkati vonások, nemzeti jellegzetességek tudatosítása helyett sokkal fontosabb azt tudatosítani, hogy mi mindent csinálhat egy közösségből a valóság helyes érzékelése, a tehetetlenség, hazugság és félelmek zárt köreiből való kitörés, feladatok vállalása, értük való helytállás, közös erőfeszítés és közösségi teljesítmény. Ezért haszontalan, sőt szánalmas az a közkeletű beállítás, mely azzal búsong a magyar alkotóerők különböző akadályain, hogy »milyen kár pedig, mert milyen tehetséges, milyen eredeti, milyen zseniális ez a nemzet.« Mondjuk meg végre egyszer, hogy ennek így semmi értelme nincsen, sőt egyszerűen nem igaz. Tehetségről, eredetiségről, zsenialitásról csak kibontakozóban lévő adottságokkal kapcsolatban érdemes és lehet beszélni, hogy bedugult lehetőségekből milyen csodák lehettek volna vagy lehetnének, azt mondhatja, aki akarja, és hiszi, aki akarja, de ez nem tehetség, nem eredetiség, nem zsenialitás. Semmi sem terméketlenebb, mint magunknak ez az érdekességgel való felsallangozása, ez az »elátkozott királyfi« módjára való viselkedés, mely egyrészt a tehetetlenség önmagát ünneplő kibúvója, másrészt a régi, Nagy-Magyarországra méretezett magyar és úri felsőbbrendűségi tudatnak egy kósza maradványa. E lelki beállítás számára mindig megrázkódtatást jelent, hogyha szembekerül azzal a ténnyel, hogy egy bizonyos távolságból nézve magyarnak lenni semmivel sem érdekesebb, mint mondjuk lettnek vagy albánnak. Ami pedig egyáltalán nem borzasztó, mert ha lettek vagy albánok vagyunk, akkor sincs más dolgunk, mint az, hogy a valóságot szemügyre vegyük, s a dolgunkhoz hozzáfogjunk, s ha ezt meg tudjuk tenni, akkor tehetségesek vagyunk, akkor érdekesek vagyunk...“ *’ A fenti gondolatmenet szerzője, Bibó István lezárta a magyar alkatról, a magyar nemzeti jellegzetességekről folytatott két világháború közötti diskurzust. Úgy zárta le, hogy minden sérelmet és fájdalmat igyekezett megérteni, de azokat nem ráolvasásokkal kívánta gyógyítani, hanem teljes diagnózist kísérelt meg adni. Elvetette az Alkatdiskurzust, s azt a hanyatlástörténeti műfajt, amely annak az alapját képezte és választ keresett a magyar „közösségi skizofrénia“ okaira és történetére. Terápiája pedig a konkrét feladatok megoldása volt. S bár a diktatúra eltaposta annak a lehetőségét, hogy kiformálódhasson az a demokratikus magyar politikai diskurzus, amin meg lehet beszélni és fel lehet dolgozni az átélt traumákat és pozitív jövőkép jegyében a konkrét feladatokra lehet összpontosítani, annak példája és időszerűsége ma is aktuális. Mindenekelőtt az, hogy az oligarchia múltértelmezéseit, ellenség- és jövőképeit, s azok diskurzusait, amelyekbe azok illeszkednek és amelyekkel összeszövődnek, felválthassuk a demokratikus, önkéntes közösségek tagjai közötti beszélgetésekkel és véleménycserékkel, azok változatos, sokszínű és terapikus világával. Azokkal, amelyek méltóságteljes, demokratikus emberek önkéntes közösségeinek, a „szabadság kis köreinek“ a diszkussziói eredményeként formálódhatnak ki és amelyek maguk is feltételei annak, hogy tagjai méltóságteljes, szabad emberek lehessenek. Ennek a tanulási folyamatnak egyik feltétele az a kommunikáció, így az a diskurzus, amely az együttműködés kifejezője. *’ Bibó István: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. In Bibó István: Válogatott tanulmányok. I—III. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986. III. 571-619, az idézet: 615-616. Az esszé hátterére: Dénes Iván Zoltán: Eltorzult magyar alkat. Bibó István vitája Németh Lászlóval és Szekfű Gyulával. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. DÉNES IVÁN ZOLTÁN Bécsben jártunk a „Betlehemi Lángért” Folytatás a 2. oldalról Annyira jó volt szeretett ismerős embereket viszontlátni ott, a Szeretet Templomában, és látni a még ismeretlen, de „egyszer majd találkozunk valahol" arcokat. Nagy, tiszta és igaz boldogságot éreztünk amikor gyertyáinkat, viharlámpáinkat meggyújtottuk... Jelvénycserék, fényképezkedések... és a Betlehemből érkezett Láng elindult a szélrózsa minden irányába, sokszáz kilométereket utazva, hogy karácsony este betölthesse szent küldetését. A Lángátvételt követően még Schönbrunnba is kiszaladtunk, a császári nyári palotához, majd a bécsi csapat karácsonyi ünnepélyén vettünk részt, tevékenyen, - reméljük - jól sikerült táncos-énekes műsorral. Azt hiszem, nem elfogódottság azt mondani: Bécs ilyenkor, karácsonyvárosban a legszebb. Tehát az est, az éjszaka ismét Bécsé volt, a szemgyönyörködtető karácsonyi vásáré, a Burg fényesen ünneplő utcáié, a csodálatos látványé. Másnap, vasárnap korán reggel fájó szívvel indultunk vissza, hiszen Budapesten az Országház és Áder János, a Parlament elnöke is várták a Lángot. A szeretet jelképe első ízben került a Parlamentbe, jóleső büszkeséggel töltött el annak tudata, hogy a Szent Korona melletti fenyő alatt ott fényesedhetett a Láng. Nagyon szép volt a parlamenti kiskarácsony, gyermekkarácsony; bár az ünnepi nagyműsort sajnos lekéstük, a megannyi érdekes programba így is betekinthettünk. Csodálatos, felemelő volt, amikor az Országház előtti pompás fenyő alatt a jászol mécsesét meggyújthatták a pécsi 673. sz. Pius cs. cs. (cspk. Gulyás Kovács Gergely) cserkészei, és mi, nagybányaiak - így hivatalosan is átadva a Lángot az Ország Házának, Magyarországnak. Kiválasztottaknak éreztük magunkat, s ezt még tetézték a Magyar Köztársaság és a Parlamenti Elnöki Iroda ajándékai. Az egész olyan volt, mint egy végigélt csodás álom... köszönjük, hogy álmodhattunk... Indultunk is hazafelé vasárnapról hétfőre virradóra szatmári cserkésztestvéreinknek szintén átadtuk a Lángot, akik Kárpátaljára továbbították. Karácsony estjéig pedig erdélyi vonatos körútját is végigjárta a Láng, hogy mindenhol mindenkinél ott lehessen, nemcsak a fenyők alatt, de a szívekben is... DOBES HAJNAL, Nagybánya A Nemzeti Kulturális Minisztérium által meghirdetett anyanyelvi pályázaton Dr. Radics Jenőné „Nyelv illem nagyszínleink kiskorában” című munkájával kétszázezer Ft pályadíjban részesült. BÉCSI NAPLÓ 3