Bécsi Napló, 2001 (22. évfolyam, 1-6. szám)

2001-11-01 / 6. szám

2001 november-december BÉCSI NAPLÓ PULISZKA TEJJEL Az éhség bolondját járatja velünk a nélkülözésben. Levesestányérból eszünk puliszkát tejjel, pirított ke­nyérmorzsába forgatott puliszkahalmocskák a főfo­gásunk, puliszka lekvárral az utóételünk. Mindent egy tányérból kanalazunk magunkba, de fehér damasztasztalterítőről, ezüst szalvétagyűrűbe tekert szalvétáról, ünnepi lakomáról beszélünk. Több válto­zatban teljes étlapokat állítok össze fő- és mellékfo­gásokkal, háború előtti ínyencségekkel, mártásokkal, borokkal, pudingokkal, déli gyümölcsökkel. A spe­nótnak előléptetett lándzsás útifűnek, de a cukorré­pafőzeléknek sincs nyoma se bennük. Visszafelé ha­ladok az ösvényen, hogy a jobb emlékét megőrizzem. Fiatal hallgatóságom el van ragadtatva ettől a játék­tól, számára tartalom nélküli szavak ezek. Az én ke­nyerem a Bánát fehér, illatozó és jól megkelt kenye­re, amelyik a nyelven olvad szét, nincs többé vörös lisztből készült lapos lepény, amit Nelly a korpából szitál ki. Mostani vajaskenyér-változatunk: lepényre kent fokhagymával és ledarált paradicsompaprikával ízesített olaj. Nem is rossz. Laktat is. Jobban ízlik mindenesetre, mint a „mamaliga” (puliszka), amit al­kalmilag a „kötelező munkánál” ebédként kapunk: üstben sűrűre főzik, egy deszkára borítják és cérna­szállal nagy kockákra vágják. Szemre mosószappan, ízre meg nem határozható valami, de körülöttem min­denki áhítattal eszegeti a csupasz markából. Az igazi édességek utáni vágyódás kényszerképzetté fokozó­dik. Szinte ugyanazzal a szenvedéllyel, mint ame­lyikkel nemrég még adatokat gyűjtöttem Detta múlt­jából, egészítgetem most ki a szomszéd faluban kiló­ját 5 lejért vásárolt tízkilós lekvárosládákból kihalá­szott leletgyűjteményemet. Különös apróságok ezek: rozsdás szögek, legyek, vastag barna papírdarabok, döglött mezei egerek. Ennek ellenére remek étvágy­­gyal esszük a marmeládát. Nelly egyetlen kívánsága apránként mindennapos litániává bontakozott ki: bár együtt maradhatnánk, csak el ne válasszanak bennün­ket... Ő tudja, hogy mit jelent az, ha az embernek a saját családjától különválasztva kell élnie. A határ­zárlat miatt 1941 óta nem látta budapesti unokatest­véreit. Most már levelek se érkeznek ... Csak el ne vá­lasszanak... Minden tilalomban különös inger rejlik. Mivel a tanulás itt be van tiltva, szinte minden fiatal tanulni szeretne. Amikor gyerekeinknek egy évvel ezelőtt „A vallás ópium a népnek” alapelve szerint megtiltották a templombajárást, felszólításunk nélkül mentek ti­tokban a hitoktatásra. Itt a telepen nincs se lelkész, se templom. A hívők hébe-hóba összejönnek valame­lyik házban, ahol együtt imádkoznak. Karácsony kö­zeledik, és egyházi hagyományaink felénk tárják kar­jukat. Első ízben nincs karácsonyfa, nincsenek aján­dékok - nincs pénz. Este, miután Nelly legkisebb gyermekünket ágyba vitte, háziállatokat rajzolok bar­na csomagolópapírra és Nelly kivágja üikét. Az álla­tok lába alatt kétszer bevágja a papírt. A külső széle­ket előre, a közbülsőt hátrahajlítja­­ és az asztalon áll Mária parasztgazdasága. Szegényes játék. Tulajdonképp miért mondja Anyu mindig, hogy „szegény kis Mária”? - kérdezte ma Júlia. Mert őt bosszantja a kifejezés és különben is itt nem helyén­való, úgy találja. Idejekorán, vagy sajnálatraméltó, teljesületlen élet után elhaltakkal kapcsolatban mond­juk azt, hogy „szegény”. Mária ellenben eleven, mint a kénese és neki van mindnyájunk közül a legjobb dolga: idehaza játszhat, míg Bélának és neki felnőt­tekként kell dolgozniuk. Júlia láthatott valamit tekintetemben ami akaratom ellenére került oda, mert hirtelen elhallgatott és ijed­ten nézett rám. Azután szájába vette és rágcsálta e­­gyik hajfonatának a végét, amit mindig akkor tett, ha zavarban volt. „Meg kell gondolnod, hogy neki sem­mi se jutott a ti óvott és szép gyermekkorotokból”, mondtam neki. „Emlékszel még a két-három év előt­ti karácsonyokra?” Júlia bólintott. „A szép, várako­zásteljes adventi hangulatra? Lichtenberg plébánosra és a rovate-misékre a mi templomunkban? A ti kará­csonyi énekeltekre, a rajzokra és a betlehemi játékok­ra a zárdában? No és a nagy, szaloncukorral, óriás­gömbökkel és angyalhajjal díszített karácsonyfára? Meg a te nagy kaucsukbabádra? Az állatkertre, Béla ólomkatonáira és az építőtelepre? Nektek legalább emlékeitek vannak a gyerekkorról, amit senki el nem vehet tőletek. Mindnyájunknak vannak emlékeink a jobbról, és ez ad nehéz időkben erőt nekünk. Mária viszont, ha valaha is elkerülhetünk innen, a sztyeppe tágasságát, szalmafedeles házat, bőrén hőséget és fa­gyot, nyelvén a mamaliga ízét és kukoricacsut­kababákat visz majd gyerekkora emlékeiként magá­val. És nem ápolt, jól táplált és türelmes szülők képét, hanem kimerült, ingerült, állandóan más kötelességek által elfoglalt és idő előtt megöregedett emberekét.” Mielőtt kirohant volna a szobából, Júlia már letö­rölte keze fejével első legördülő könnyeit. A tehetet­lenség megaláz nagyobb gyerekeink előtt, akik Szenteste nagy izgalomban a néptanácshoz szalad­nak. Két csomag érkezett: az egyikben, amelyik hosszúkás és könnyű, egy háromba vágott és csapok­kal ellátott, egyszerűen összeállítható karácsonyfa van. A távoli Erdélyből küldte Mezei, a fafaragásban járatos székely. Az 1947-es ínséges évben magunk­hoz vettük Ilonka lányát. A második négyszögletes és meglehetősen nehéz csomag igazi kincsesbánya, fi­nom kolbász, édességek, igazi torta és baba Mária ré­szére. Ismerős hazai család állította össze szeretettel. „Aki a mások emlékezetében tovább él, nem halt még meg” - mondom és e mondás hálás szerzőjének ér­zem magam. SCHIFF JÚLIA Részlet a Steppensalz című, nemrég megjelent élet­rajz-regényből. Németből fordította a szerző. MAGYAR SZÁRMAZÁSÚ NOBEL-DÍJASOK Gábor Dénes (Budapest, 1900. június 5-London, 1979. február 9.) A Markó utcai reálgimnázium tizenöt éves ta­nulója otthon laboratóriumot rendezett be, ahol bátyjával az akkori idők számos modernnek szá­mító fizikai kísérletét megismételte. Egyetemi tanulmányait a budapesti Műszaki Egyetem elektromérnöki fakultásán kezdte el. Diplomáját a berlin-charlottenburgi Technische Hochschulén szerezte 1924-ben, de a műszaki tantárgyak hallgatása mellett, amilyen gyakran csak tehette, átrándult a berlini egyetemre, hogy M. Planck, A. Einstein, M. von Laue és W. H. Nernst előadásain is részt vehessen. 1927- ben (már a Siemens és Halske cég alkalmazásá­ban) doktori értekezését a katódsugárcsőről írta. Itt kezdett a gázkisülések fizikájával foglalkozni, mely egész kutatótevékenységén végighúzódott. 1934-ben rövid magyarországi tartózkodás után végképp Angliában települ le. A British Thomson Houston Co. találmányi szerződést kötött vele, és alkalmazta Rugbyben működő kutatólaboratóriumában. Kutatómunká­ja legtermékenyebb időszakában a második vi­lágháborút követő években kezdett az elektron­mikroszkópiával és általában a szabad elektronok külső térbeli mozgásával foglalkozni. A megkezdett út az elektron- és ionfizikából az elektronmikroszkópián át elvezetett az optiká­hoz és az informácóelmélethez, s közben - mint­egy mellékesen - megszületett a holográfia, melynek felfedezése húsz évvel megelőzte tech­nikai megvalósításának lehetőségeit. Felismerte, hogy a tökéletes leképezéshez a tárgyról visszavert hullámoknak valamennyi in­formációját fel kell használni. Nem csak a hul­lámintenzitást - mint azt a hagyományos eszkö­zök teszik - hanem a hullám fázisát és amplitú­dóját is. Ha ez megvalósul, akkor a tárgyról tel­jes (holo) és térbeli (gráf) kép nyerhető. Az első holográfiai felvételeket I. Williams-el együtt készítették. A koherens sugarak forrása higanygőzlámpa volt. A lámpából jövő fény ko­herenciahossza és intenzitása kicsi, ezért az első kísérleteknél mindössze 1 cm átmérőjű tárgyak­ról lehetett hologramot előállítani. A holográfia robbanásszerű fejlődése az erős és koherens sugárzást kibocsátó lézerek felfede­zésével kezdődött. A hologramban tárolt infor­mációsűrűség nagyságrendekkel meghaladja a hagyományos számítógépmemóriákban tárolható információsűrűséget, ráadásul az információ elő­hívása is sokkal gyorsabb. Gábor Dénes számos jelentős tudományos ered­mény kidolgozásában vett részt: új típusú termionikus átalakító, továbbfejlesztett Wilson­­féle ködkamra, univerzális analóg számítógép, ho­lografikus mikroszkóp. Eredményeit több, mint 100 szabadalom fémjelzi. A holográfiai módszer felfedezéséért és fejlesztéséhez való hozzájárulá­sért 1971-ben fizikai Nobel-díjat kapott. 1947 és 1958 között a londoni Imperial College-ban elektronoptikát oktatott, majd 1967- ig az alkalmazott elektronika professzora volt. Ezt követően az intézmény egyik vezetője, nyug­díjazásától haláláig tanácsadója maradt. Számos tudományos szervezet, így a Royal Society tagja volt (1956). A Magyar Tudományos Akadémia 1964-ben választotta tagjává.­­ A világhelyzetet átfogó felmérésének eredmé­nyeit az Umberto Colombo professzorral közö­sen kidolgozott jelentésben tette közzé: „A hulla­dékkorszak után” (1976) címmel, mint a Római Klub 4. számú jelentését. E mű fontos mérföldkő annak emberiségméretű tudatosításában, hogy a pazarlás, a rablógazdálkodás kora végérvényesen lejárt. A világ új gazdálkodási módot és új gon­dolkodási módot követelt. Élete végéig foglal­koztatta a hatalmas történelmi kérdés, az emberi­ség jövőjének feltalálása. Gábor Dénes a mérnök, a tudós, a szociális gondolkodó életműve nagyszerűen példázza a ki­emelkedő szakembert és a felismerései, tudása alapján felelősséget vállaló közéleti ember teljes­ségére törekvő életét. Főbb művei: Gondolatok a jövőről (1963), Ta­lálmányok (1970), Az érett társadalom (1972), Válogatott tanulmányok (1976) KOVÁCS IBOLYA Emlékezés Kecskési Tollas Tiborra Tollas Tibor 1997. július 19-én bekövetkezett ha­lála után több, mint 4 évet kellett várni arra, hogy magyar irodalmunkban a költő az őt megillető mél­tó helyre kerüljön. Igazolásképpen, hogy mennyire mellőzte az irodalomkritika, jellemző. Kimaradt a Béládi szerkesztette Vándorének c. antológiából (Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1980.), de a 6 évvel később A nyugati magyar irodalom 1945. után című (Béládi-Pomogáts-Rónay) első hazai értékelő kötet is csupán félénken annyit említ költészetéről, hogy az Irgalmas fák (1975) és az Évgyűrűk (1979) c. kö­tetei bizonyítják, személyes indulatait és nosztalgiá­it igyekszik általánosítani és lírateremtő funkciójá­val felruházni, pedig a tollasi költői mű mennyivel több, teljesebb és harmonikusabb ennél. Tollas Tibor 1920. december 21-én született a Borsod megyei Bagybarca községben. Édesapja Kohlmann Tamás ezredes arra volt büszke, hogy nagyapjának testvére Kohlmann József császári tiszt 1848-ban, mint táborkari honvéd-ezredes az osztrák és cári seregek ellen harcolt a magyar szabadságért. Édesanyja Kecskéssy Jolán református zsoltárfordí­tó leszármazottja, akitől nem csak a szülői házat, ha­nem a hazaszeretetét is örökölte, és akinek a nevét vette fel 14 éves korában. Középiskoláit Kőszegen, illetve Sopronban a Rákóczi Ferenc honvéd reál­is­kolában végezte, ahonnan a Ludovika Akadémiára került és 1941-ben hadnaggyá avatták. Hadibeosztá­sában 1945 tavaszán Veszprém mellett mindkét ke­ze súlyosan megsebesült. 1945. után a demokratikus honvédségnél szolgált, majd 1947-ben hamis vá­dakkal letartóztatták. A kiszabott 10 év büntetésből 9 évet a fogházban, a váci börtönben töltött, 1956 júliusában szabadult. Bécshez több szállal is kötő­dött, itt kötött házasságot 1958-ban, 3 gyermeke kö­zül Tamás és Csilla is Bécsben születettek. Bagybarca Község Önkormányzata és a Kecské­si Tollas Tibor Emlékére Alapítvány 2001. október 21-ére ünnepi istentiszteletre és Tollas Tibor Em­lékház könyvtárának ünnepélyes átadására hívta a költő, lapszerkesztő barátait, olvasóit. Az ünnepsé­gen Szakolczay Lajos - a határon túli és az emigráns irodalom avatott és ismert szakértője - tartott elő­adást Parányi mécsem, a hitem. (A börtön szerepe Tollas Tibor költészetében) címmel, melyben olyan nagyszerűen mutatta be azt a költői fejlődést, ame­lyen keresztül megállapítható, hogy Tollas lírája mi­ként jutott börtönköltészetünk csúcsára. Az iroda­lomkritikus Illyés Gyulát idézte, miszerint nincs pesszimista vers, hiszen a költő avval, hogy fölis­meri iszonytató lélekállapotát, már megtette az első lépést a rosszon való felemelkedésre. Ahogy fogal­mazott: a létezés fájdalmas boldogságát visszhang­zó, kozmikus világát megtestesítő líra ez. Szakolczay szerint Tollas Tibor emberségére aligha kell jobb példa, mint a kis pillanatok, a semmib­en semmi helyzetek megdicsőítése, szerinte börtönpoé­­zisének legremekebb darabjai is innen kerülnek ki. Költészetét a tiszta metszeti képek, költőileg végig­vitt látomások jellemzik, s az Új Krisztust zengek, és a Fekete karácsony c. versei már döbbenetes líra. A költő megigazulva tud szólni a családról, a hűségről, a szerelemről, a természetről, egyszóval az egész vi­lágról. Értékelését végül a következőkkel zárja: „Tollas Tibor börtönköltészete azért érdekes, mert élet. Szabadságunkat a hozzá hasonló boldog­ ra­boknak köszönhetjük.” Az ünnepség másik jeles szónoka Juhász László újságíró volt, akit a költőhöz több évtizedes barátság is fűzött, így a szubjektum hangján szólt a jelenlé­vőkhöz. Elmondta, hogy 1956. október 30-án Gérecz Attila, Tibor börtöntársa és barátja rádióüze­netben fordult a váci szamizdat antológia, a Füveskert íróihoz, hogy vegyenek részt egy Nemzet­őr címen tervezett lap szerkesztésében. Tollas Tibor másnap már Pesten volt és társaival megkezdte a lap első számának összeállítását. A november 4-i szov­jet katonai beavatkozás következtében ez az újság idehaza már nem jelenhetett meg, egy hónappal ké­sőbb azonban Bécsben, a Starkenberggasse 4. szá­mú épület 4. emeletén lévő szerkesztőségben meg­született a szabadságharcos írók lapjának első szá­ma, amely ezt követően, Tollas Tibor vezetésével 35 éven át őrizte, ápolta 1956 szellemét és harcolt Magyarország szabadságáért. Juhász elmondotta: Tollas Tibor a forradalom ügyének utazó nagyköve­te, fáradhatatlan misszionáriusa volt. Minden év szeptember végétől december közepéig a tengeren­túli emigráns magyar közösségeket látogatta végig. New Yorktól Los Angelesig­­ évről, évre - legalább tíz nagyvárosban ő volt a forradalmi emlékünnepsé­gek díszszónoka. Oroszlánrésze volt abban, hogy a nyugati ma­gyarság lelkében sohasem aludt ki ’56 lángja. A Lakitelek Alapítvány nevében Gálfalvi György marosvásárhelyi költő a Látó című erdélyi irodalmi lap szerkesztője szintén személyes barátként eleve­nítette fel közös élményeiket, emlékezett Tollas Ti­borra, illetve arra a néhány évre, amikor együtt dol­gozhattak a kuratóriumban. Elmondta azt is, hogy Bagybarca több évszázados történetéletében Tollas Tiboron kívül nem akadt olyan személy, aki annyit adott volna a községnek, mint ő. Az ünnepségeken megjelent Tollas Tibor özve­gye dr. Kecskési Mária is, aki fáradhatatlanul dol­gozott az emlékház és a könyvtár megvalósításáért, sőt döntő része volt abban, hogy Mezey István gra­fikájával 2001-ben az edmontoni magyarok támoga­tásával Kazincbarcikán posztumusz kötet jelenhetett meg a Kecskési Tollas Tibor Alapítvány kiadásában. Meg kell említenünk azt is, hogy a könyvtár törzs­anyagát Tollas Tibor privát könyvgyűjteménye ké­pezte, de könyvadományokkal hozzájárultak a Lakiteleki Népfőiskola és az Antológia Kiadó, név szerint Lezsák Sándor és A­gocs Sándor, Turcsányi Péter kiadója, a Politikai Elítéltek Közössége (Bu­dapest), továbbá a müncheni magyarok is. UDVARHELYI OLIVÉR BÚCSÚZUNK NYESTE ZOLTÁN PÉTER 1922. augusztus 23., Mezőteleki-2001. október 2., Nadap Mély megrendüléssel és fájdalommal búcsúzunk hirtelen elhunyt barátunktól, a Magyar Öregdiák Szövetség-Bessenyei György Kör, a Magyar Baráti Közösség, a Recski Szövetség tagjától, a Manville-i Magyar Református Egyház presbiterétől, a RECSK - emberek az embertelenségben című történelmi forrásértékű könyv szerzőjétől, az emberségben, mi­nőségigényben messze ragyogó példát mutató gon­dolkodótól, a magyar versirodalom remekműveinek egyedi értékű tolmácsolójától, a mindig segítőkész közösségi embertől, Nyeste Zoltántól. Feleségének, Magdinak, lányának, Katicának vigasztalódást kí­vánva küldjük őszinte részvétünket, baráti együttér­zésünket. Rutgers egyetemi, 1985. november 2-i TANÚK-KORUKRÓL előadása meghívója számá­ra ezt írta önéletrajzi bemutatkozóul Nyeste Zoltán: A TANÚ­­ ÖNMAGÁRÓL Az első világháború kitörése előtt néhány eszten­dővel csaknem egyszerre érkezett meg Bihar várme­gye egy hétszáz lelkes falujába az új pap meg az új tanítónő. Nem csoda, hogy hamar összekerültek. A tiszteletes - békési és bihari parasztok és papok iva­déka­­ Debrecen konok kálvinizmusát hozta, a taní­tónő tartásán még látszott valami az egykori nemesi família másfajta büszkeségéből. Én harmadik - és utolsó - gyerekükként születtem 1922-ben. Mire eszmélni kezdtem, körülöttem már rég „románvi­lág” volt - így, egy szuszra ejtették ki -, de az engem akkor még nem nagyon zavart. Kisebbségi sorsból akkor kaptam az első leckét, amikor - hiába voltam jó tanuló - nem vettek fel a váradi gimnáziumba. Viszont egy anyaországi iskola igazgatója - némi levelezés után - távollétemben beírt magántanuló­nak addig is, amíg sikerült átszöknöm a határon. A kisújszállási Református Gimnázium a debre­ceni kollégium fináléjaként alakult a XVIII. század elején. Szerencsémre az én diákkoromban - a Hor­­thy-korszak második évtizedében - még őrzött vala­mit a hagyományokból. Hiába maradt ki az ósdi tan­könyvből Ady Endre is (négy sor volt róla), magyar­tanárunk négy hétig foglalkozott vele. Borbély And­rás tanár úr pedig irgalmatlanul hajtott bennünket, hogy a logaritmust meg a tehetetlenség törvényét gyorsan felfogjuk, de csak azért, hogy az így sza­baddá vált időben Szabó Dezső és Németh László tanulmányokat olvastathasson fel velem az osztály­nak. Amikor 1941-ben először léptem át a Műegyetem küszöbét, már nagyjából a fejemben volt a népi írók mondanivalójából annyi, amennyi 19 éves fejjel megérthető. Ez a szellemi táplálék meg a kálvinista örökség (a kettő nem egészen független egymástól) határozta meg magatartásomat s talán sorsomat is. Ma is hiszem, hogy jobb nevelést csak színvonal szempontjából kaphattam volna; az útbaigazítás olyan szerencsés volt, hogy az akkor zsebretett iránytűn azóta se kellett igazítanom. A továbbiakat már szinte ki lehet találni. Átvitat­kozott esték a Diákok Házában, írók, költők hallga­tása - lélegzetünket visszafojtva - az SDG-ben és másutt, új diákszervezetek létrehozása a hivatalosan támogatott bajtársi egyesületek helyébe, az ellenál­lási mozgalomban való részvétel a német megszál­lás és különösen a nyilas puccs után - mindez fon­tosabb volt nekem s jó néhány társamnak néha még az egyetemi előadásoknál is. 1945 januárjától pedig én is azok között voltam, akik megkísérelték a lehe­tetlent: demokráciát teremteni a szovjet tankok ár­nyékában. Körülbelül hat éven át - 1942 és 1948 között - szinte minden fontosabb ifjúsági mozgalomhoz volt valami közöm. Nem az első vonalban, de mégis úgy, hogy az események tanúja és olykor részese le­hettem. Mindezekért hat karácsonyestét töltöttem börtön­ben, internáló- és kényszermunkatáborokban. Egyet Szálasi Ferenc nemzetvezetősködése idején, ötöt egyfolytában­­ akkor, amikor Rákosi Mátyás tartot­ta magát a magyar nép atyjának. Ebből az ötből há­rom a recski táborban köszöntött rám. 1956 novemberében Ausztrián át Németországba menekültem. Feleségem kislányunkkal pár hét múl­va utánam szökött. 1963 óta élünk Amerikában. Je­lenleg egy amerikai nagyvállalat mérnöke vagyok és turbógépek tervezésével foglalkozom. Közreadja: NAGY KÁROLY 9

Next