Bécsi Napló, 2003 (24. évfolyam, 1-6. szám)

2003-05-01 / 3. szám

2003 május-június BÉCSI NAPLÓ Elégedett mosollyal nézte a heverőn szendergő asszonyt és rábólintott a magában megfogalma­zott, régóta formálódó gondolatra. Bárki bármit mondjon is, a külvilág bántalmaival szemben csak egyetlen módon lehet védekezni: a belső béke, a minden hatástól független harmónia megteremté­sével. Már akinek megadatik az a képesség, hogy a köznapi hajlamból művészetté nemesítse a sze­relmet. A test és a lélek szerelmét. A legtöbb em­ber képtelen erre. Születésétől a haláláig könyö­köl, tolakszik, versenyt fut valamiféle elérhetetlen célért. Sebeket oszt és sebeket kap, gyűlölködik és minden erejét megfeszítve vermet ás másoknak, míg nyakát nem szegi az általuk vájt vermek vala­melyikében. De az is lehet, hogy a magáéban. Egyre megy. Amíg fiatal, azt hiszi, minden kihívást el kell fogadnia, s ha törik, ha szakad, győznie kell. Neki nyílik minden virág, rá vár minden viadal, és meg­állás nélkül csak szakítania és taposnia kell. Ta­posni fölfelé a legyőzötteken, míg följuthat oda, a­­hol már csak egyedül áll és szédül a neki faragott talapzaton. Már bánja, hogy senkit se hozott ma­gával az egykori hű társak közül. Akit mégis, arról meg kiderül, hogy mégse annyira hű, s talán nem is annyira régi, mint gondolta. Lehet, hogy csak az alkalomra vár, hogy a mélybe lökje, s ő szakítson és taposson tovább. Pedig az összes élő közül egyedül az embernek adatott meg az átlényegülés képessége. Csak vele osztotta meg Isten a teremtés tudományát, hogy a maga számára magából teremtse meg a mennyor­szágot és a poklot. A mennyországot a szerelem­ben, a poklot meg az utána való hasztalan vágya­kozásban. Az összes többi csak kellék, díszlet, mellékszereplő egy mindhalálig tartó színjáték­ban. A többség mellékszereplőnek születik, és soha nem jut tovább az egy-két szavas szerepeknél. Da­dogva csetlik-botlik, és fogalma sincs, hol követte el a hibát, ami miatt képtelen továbblépni. Pedig csak egy láthatatlan húr kell hozzá, amelyik mint az ed­hárfa húrja felfogja és visszhangozza a szél apró rezdüléseit. A lélek a másik lélekét. A társét, mely megzengeti. És akkor együtt repülnek, száll­nak elérhetetlen régiókba csillagok, naprendszerek fölött egy olyan dimenzióban, ahol már nincsenek formák, nincs hatalma a gravitációnak. Csak szí­nek léteznek, hangtalan hangok, és a súlytalan be­teljesülés. Csak akarni kell, csak érteni és érezni... Semmi másra nem figyelni, csak rá. Lám, milyen sima a homloka. Az arca is üde, szinte hamvas, mint az érett barack a hajnali fényben. Akár húsz évvel ezelőtt. Talán ő is erre gondol álmában, ta­lán ő is emlékezik, talán ugyanezt érzi. Talán? Nem. Biztosan. Különben értelmét veszti az egész. Az egész, amit szerelemnek nevez az em­ber. Az összetartozás, a végső menedék. Mióta az eszét tudja, mindig ezt kereste. Nem az effélét, nem a hasonlót, ezt. Pont ezt. A kizáró­lagosságot, az összetéveszthetetlenséget, az egyet­len bizonyosságot. Az egyetlent, a miatta, érte anyagba öltözött szellemet, aki miatt neki is anyagba kellett öltöznie. Aki nem egy a sok ha­sonló közül, hanem az egyetlen, az önmagáért va­ló. Akit ha megérint, még így húsz év után is átjár­ja az ereit a tűz, és ellenállhatatlanul vonzza magá­hoz, mint mágnes az elrozsdált vasat. Leírt néhány vargabetűt, mire rátalált. Rég volt, s ami addig volt, nem is fontos. Csak előjáték volt az életéhez. Furcsa előjáték. Már nem remélt, csak az ösztön hajtotta tovább. A vadászösztön, meg a csakazért is dacos fővetése, hogy ő sem alábbvaló a többinél. A társak zsivaja hajtotta tovább. A tár­saké, akik zajos biztatással követték, míg tőle re­mélhették a baksist, s szó nélkül az út szélén hagy­ták, mihelyt más fújta a trombitát. „Állj félre, öreg vagy már! - mondták - Mit akarsz itt ötvenéve­sen? Manapság már a negyvenes is vén. Menj Is­ten hírével, amerre látsz!” Csak ő maradt, az édes társ, az aggódó remény­ség. Csak ő hordta a mosolyát a kórházi ágyhoz, s magába fojtotta a rossz híreket. Az orvos a vállát rándította, köznapi eset. A szív néha kihagy, a tüdő kopott, a pánik meg újkori divat. Mit tehetünk túl az ötvenen? „Gyógyítsa meg!” - így az asszony. Mire az orvos: „rokkantnyugdíjas így is lehet...” S ha lehet, hát lett is. Távol a világ roppant za­jától, a régi kollégáktól, a magukat barátnak neve­ző egykori társaktól. Senki se kereste, s ő sem ke­resett senkit. Ketten ültek a szobában, ő, meg a sü­ket csönd. A félig leeresztett redőnyt! ablakok mö­gött csupán arra kereste a választ, hogy meddig még, s mi végre? De nem volt válasz, s az se, aki adja. Az asszony olykor vitatkozott vele, amikor értelmetlennek nevezte ezt az egész cirkuszt, amit egyesek világnak, meg emberi társadalomnak ne­veznek. Máskor csak elfordult és a zsebkendője sarkával elmorzsolta a kicsorduló könnycseppe­ket. Hetek, hónapok teltek el így, már egy év is, hogy csak az orvosi rendelőig ismerte az utat. Elég volt arra gondolnia, hogy egyedül kellene átkelnie a zebrán, máris elfogta a furcsa szédülés, s a hom­lokán lecsordult a hideg verejték. Már az is kivé­teles alkalomnak számított, ha hosszabb ideig megállt az ablak előtt, s megnézte az úton elmenő­ket. Olykor az asszony hívta oda, hogy valami ér­dekeset mutasson neki. Kezdetben felbosszantotta a dolog, mondván, hogy mi köze neki azokhoz, s mi köze az egész kinti világhoz? Egyszer s min­denkorra végzett velük. Aztán egyre kevésbé vo­nakodott, mert az asszony mindig gyengéden megsimogatta, s neki egyre jobban esett ez a simo­­gatás. Később már ő is megsimogatta az asszonyt, s ez is jólesett, hiszen tetszett neki. Egyik éjjel azt álmodta, hogy szeretkeztek. Máskor is volt már ilyen álma, de ez valahogy egészen más volt, mint a hasonló álmok. Egybeol­vadt a testük, és mintha egyetlen lényként repültek volna ismeretlen fények felé az ismeretlen dimen­ziókon át. Amikor fölébredt, megcsókolta a felesé­gét, és újra átvillant rajta az a különös, ismeretlen fény. Ugyanaz az asszony ébredezett mellette, aki­vel este álomra hajtotta a fej­ét, valahogy mégis más volt. A mosolyában volt valami biztató, vala­mi földöntúli cinkosság, mintha ő is ugyanazt ál­modta volna. - Meg akarok gyógyulni - jelentette ki határo­zottan a férfi. - Ugye segítesz nekem? - Hát persze, hogy segítek, azért vagyok - mondta az asszony. - Ki segítene, ha nem én? - Neked akarok meggyógyulni. - Tudom. - Azért, mert... - Én is, te vén pernahajder. Különben nem sír­tam volna annyit titokban. - Délután elmehetnénk abba a kis moziba, ahol régen... Tudod... Ne félj, most nem leszek rosszul. Lehet? - Hát persze. Ha megvan még... Megvolt a régi mozi. Igaz, egy kissé átépítették, de székek voltak benne, és sötétben pergett a film. A vásznon sorjázó képekből nem túl sokat láttak. Nem is azért mentek oda. Mire újra felkapcsolták a villanyt, két mosolygós szemű ember sétált ki a nézőtérről egymás kezét szorongatva, mint a tiné­dzserek. Az asszonynak kissé összekócolódott a frizurája, a férfinek meg enyhén gyöngyözött a homloka. T. ÁGOSTON LÁSZLÓ MENEDÉK KERTÉSZ IMRE KÖZELRŐL Stephen Barlay sikeres író Angliában, meg­jelent vagy tizenkét könyve. 1956 előtt Bokor Istvánnak hívták. Budapesten Kertész Imré­vel együtt járt gimnáziumba, együtt dolgoztak a honvédség filmcsoportjánál és a Világos­ság című lapnál. A BBC magyar rádióműsorá­ban Nobel-díjas barátjáról beszélgettünk ve­le. Tízéves korunkban együtt kerültünk gimná­ziumba. Pesten akkor két gimnáziumban léte­sült zsidó osztály, hogy zsidó gyerekek egyál­talán középiskolába kerülhessenek. Az egyik a Barcsay utca­i Madách Gimnázium volt. A negyven diák közül nem mindegyik élte túl a háborút, s a túlélők többsége külföldre távo­zott. Aki már a többiek előtt átlépte a határt, az Imre volt. Külföldi utazása célpontját úgy hívták, hogy Auschwitz. Nem volt rossz ennek az osztálynak az összetétele. Immár van kö­zöttünk oxfordi egyetemi tanár, a brit Akadé­mia tagja, négy-öt főorvos, négy egyetemi ta­nár és most­­ egy Nobel-díjas. Az irodalomta­nárunk nagyon rendes ember volt, állandóan Vörösmartyt szavalt, néha könnyekig megha­tódva. S volt egy nagyszerű tanár, Staud Gé­za. Utoljára akkor láttam, amikor egy háti­zsáknyi élelmiszert vitt be a budapesti gettó­ba a barátainak. Mint tudjuk, Kertész Imrét nem annyira va­lamelyik tanára, mint inkább az élet inspirálta arra, hogy író legyen. De íráskészsége korán megmutatkozott, hiszen Auschwitzból vissza­térve, középiskolai tanulmányait befejezve, újságíró lett. Együtt dolgoztunk a Világosságnál. Az auschwitzi élmény megírásának az az érde­kessége, hogy Imrétől mintegy meglepetés volt ez a könyv. Ő nagyon barátságos, mindig mosolygós, de mégis olyan valaki, aki sok mindent magába zár, s nem mutat meg a kül­világnak. 1945 és 1948 között bolondozó fia­talok voltunk, 1949-ben kezdtük pályafutá­sunkat a Világosságnál. Imrében ekkor kez­dett élni az élmény, és nekem az az érzésem - lehet, hogy ezzel Imre nem értene egyet -, hogy amikor belső emigrációban élt, amikor oly sokan éljen Rákosit, majd éljen Kádárt ki­áltottak, mert „hát valamiből csak meg kell él­ni”, s amikor Imre bezárkózott, fordításból tartva el magát (Nietzschét, Wittgensteint ül­tetett át magyarra), akkor tudatosodott benne, hogy meg kell írnia a Sorstalanság­ot. De nem lehetett próféta a saját hazájában. Ahhoz az kellett, hogy előbb próféta legyen az egész világon. Persze, kapott már régeb­ben Kossuth-díjat, de az ország és a hatalom igazán csak most ismerte el. Bár nem hi­szem, hogy sok ország van, ahol támadják a saját Nobel-díjasukat. Igen. Egy kisebbség támadja. De egy ekko­ra elismerés a magyar irodalomnak mégis­csak támadhatatlan. Ha Kertészt támadják, akkor a Nobel-díjat támadják. Ami abszur­dum. Egyesek azt veszik zokon, hogy „eltú­lozza a magyar antiszemitizmus súlyát, el­végre, minden országban van antiszemitiz­mus." Mindenütt van antiszemitizmus. Meggyő­ződésem, hogy ehhez még zsidókra sincs szükség. Lengyelországban ugyanúgy meg van, mint régen volt, holott a lengyel zsidó­ságnak öt százaléka ha megmaradt. De nem csak erről van szó. Nem összehasonlítható az, ha egy angol golf­klub nem vesz be egy zsidót a tagjai közé, azzal, hogy zsidókat megölnek. Kertész Imre egyik kifogása, hogy Magyar­­ország még nem dolgozta fel magában a zsi­dóság elleni bűneit, míg szerinte a németek már magukba szálltak. Ezért képes ott élni. Kétlaki életet él. Most nagyrészt Németor­szágban dolgozik és ott nagy elismerésben van része. De kétlaki. Egy magyar újságíró érdeklődött nálam, hogy jár-e néha Kertész Imre, ez a külföldi író Budapesten. Mondtam neki, hogy igen. Oly­kor naponta áthúz a Moszkva téren. Ti jó ba­rátok vagytok ma is. Budapesten rendszere­sen meglátogatod, és ha ő jön Angliába, talál­koztok. Mit mond az őt érő támadásokról? Képes intellektuális fensőbbséggel túltenni magát ezeken? Elég jól tűri a sérelmeket. Meg kell monda­nom, hogy nekem jobban fájnak, mint neki. Annyira jogtalan és oktalan minden támadás ami meg akar fosztani egy kis országot egy nagy kitüntetéstől. A Nobel-díj kétségtelenül jót tesz Kertész Imre karrierjének, de még jobbat Magyarországnak. Imre bizonyos fokig napirendre tér fölötte, mert egész életében volt benne egy adag szerénység. Mint angol író, jól ismered az angol könyv­piacot. Milyen esélye van ott a Nobel-díjas Sorstalanságnak és a többi Kertész-műnek? Lehet, hogy alapjában véve a Sorstalanság kapta a Nobel-díjat. De úgy tudom, hogy a fel­­terjesztés után körülbelül két évig figyeli a No­bel-díj bizottság a jelölt író pályafutását. Hogy inkább életművet jutalmazzon, mint egyetlen könyvet. Az angol piacon Kertész Imrének a stílusa lehet a hátrányára, írásai jobban fordíthatók németre. Hosszú mondatokat ír, néha írásje­lek nélkül. Nagyon jól szerkesztett mondatok, de hosszúak. Ez a stílus az angol olvasónak nehézséget okoz. Talán fordítás helyett átül­tetni kellene Kertész prózáját. Nincs könnyű dolga a fordítónak. Még talán a Sorstalanság a legkevésbé nehéz feladat. A Sorstalanságnak van már egy régebbi amerikai kiadása, ami nem nagyon nagy pél­dányszámban került a boltokba, és ha jól tu­dom, a szerző elégedetlen a fordítás minősé­gével. Az egyik legnagyobb és legtekintélyesebb amerikai kiadó tudtommal meg akarja venni az összes Kertész-mű jogait, ami azt jelent­heti, hogy a Sorstalanság eredeti kiadójától, ami egy kisebb amerikai egyetem, ki kellene vásárolni a jogot. Én is úgy hallom, hogy gyenge a fordítás. Ez nagy probléma. Az Im­re stockholmi Nobel-díj átvevő beszéde pél­dául egészen kiváló szöveg, de ennek az an­gol fordítása se elég jó. Magyarországon ha­talmas tradíciója van a műfordításnak. A leg­jobb írók, költők fordítanak, és az átültetések remekek. A Shakespeare-drámák számomra jobban hangzanak magyar fordításban, mint angol eredetiben. Angliában viszont kisebb a fordítás hagyománya. Persze, az angol, fran­cia, német, olasz csere folyamatos. A nagy nyelvek kissé arrogánsak a kisebbekkel szemben. Itt az írók nem kényszerülnek arra, hogy fordításból éljenek, mint ahogyan Imre kényszerült erre Budapesten. A Nobel-díjnak persze varázsa van, s így remélhető, hogy Kertész Imre műveit az an­gol olvasó megvásárolja majd. ________________________SÁRKÖZI MÁTYÁS A VÖRÖS PÉTER MA­GÁ­NLELTÁ­R Az a vén Kálvin-kép a fehér falon... meg a nagy Károlyi Biblia az íróasztalon... apám két ökölbe zárt gyűrött tenyere... anyám koporsóba űzött madárcsontú teste... meg a rézmozsár mely kondul ha akarom... egy kicsi gipsz Liszt-szobor ott a tapadón... emitt egy acélkék útlevél a Dunára címezve... az meg a lombok alatt­i nagyanyám sírköve... ez egy borítékolt hajtincs, még ma is az enyém... amott egy kopott fotográfia Fehére L. halászlegény... van itt egy szakadt varsa csak Ő és hal és Ő nincs... és a legalsó fiókba sok lim-lom meg pár kincs... Leltáram még így is hiányos mint a fogsorom... ha majd hozzájuk vénülök akkor tán folytatom... ?! KAPHATÓ A történelmi Magyarország színes térképe. Az ország és a vármegyék címereivel, plasztikkal védett kartonon, 55 x 82 cm-es nagyságban. Ára 20 US dollár postaköltséggel együtt. Megrendelhető a következő címen: MAGYAR NAPLÓ - ÚJSÁG - Video Osztály - P.O.Box 822 Beach Street, Daytona Beach, FL 32115, USA. Kérjen ingyenes mutatványszámot a Magyar Napló­ból! ++ + PAUDITS ZOLTÁN A MESSZESÉGBEN Az égen fekete madarak szállnak, súlyos szárnyukat tépi a szél, s a végtelen idős zajában, valaki szebb jövő­t ígér. A múlt percei sorra elmerülnek, egy hang a messzeségbe kiált, távoli tüzek fényeit látom, és a végtelenbe nyúló országhatárt. _____________­_____________| 9

Next