Bécsi Napló, 2003 (24. évfolyam, 1-6. szám)
2003-05-01 / 3. szám
2003 május-június BÉCSI NAPLÓ Elégedett mosollyal nézte a heverőn szendergő asszonyt és rábólintott a magában megfogalmazott, régóta formálódó gondolatra. Bárki bármit mondjon is, a külvilág bántalmaival szemben csak egyetlen módon lehet védekezni: a belső béke, a minden hatástól független harmónia megteremtésével. Már akinek megadatik az a képesség, hogy a köznapi hajlamból művészetté nemesítse a szerelmet. A test és a lélek szerelmét. A legtöbb ember képtelen erre. Születésétől a haláláig könyököl, tolakszik, versenyt fut valamiféle elérhetetlen célért. Sebeket oszt és sebeket kap, gyűlölködik és minden erejét megfeszítve vermet ás másoknak, míg nyakát nem szegi az általuk vájt vermek valamelyikében. De az is lehet, hogy a magáéban. Egyre megy. Amíg fiatal, azt hiszi, minden kihívást el kell fogadnia, s ha törik, ha szakad, győznie kell. Neki nyílik minden virág, rá vár minden viadal, és megállás nélkül csak szakítania és taposnia kell. Taposni fölfelé a legyőzötteken, míg följuthat oda, ahol már csak egyedül áll és szédül a neki faragott talapzaton. Már bánja, hogy senkit se hozott magával az egykori hű társak közül. Akit mégis, arról meg kiderül, hogy mégse annyira hű, s talán nem is annyira régi, mint gondolta. Lehet, hogy csak az alkalomra vár, hogy a mélybe lökje, s ő szakítson és taposson tovább. Pedig az összes élő közül egyedül az embernek adatott meg az átlényegülés képessége. Csak vele osztotta meg Isten a teremtés tudományát, hogy a maga számára magából teremtse meg a mennyországot és a poklot. A mennyországot a szerelemben, a poklot meg az utána való hasztalan vágyakozásban. Az összes többi csak kellék, díszlet, mellékszereplő egy mindhalálig tartó színjátékban. A többség mellékszereplőnek születik, és soha nem jut tovább az egy-két szavas szerepeknél. Dadogva csetlik-botlik, és fogalma sincs, hol követte el a hibát, ami miatt képtelen továbblépni. Pedig csak egy láthatatlan húr kell hozzá, amelyik mint az edhárfa húrja felfogja és visszhangozza a szél apró rezdüléseit. A lélek a másik lélekét. A társét, mely megzengeti. És akkor együtt repülnek, szállnak elérhetetlen régiókba csillagok, naprendszerek fölött egy olyan dimenzióban, ahol már nincsenek formák, nincs hatalma a gravitációnak. Csak színek léteznek, hangtalan hangok, és a súlytalan beteljesülés. Csak akarni kell, csak érteni és érezni... Semmi másra nem figyelni, csak rá. Lám, milyen sima a homloka. Az arca is üde, szinte hamvas, mint az érett barack a hajnali fényben. Akár húsz évvel ezelőtt. Talán ő is erre gondol álmában, talán ő is emlékezik, talán ugyanezt érzi. Talán? Nem. Biztosan. Különben értelmét veszti az egész. Az egész, amit szerelemnek nevez az ember. Az összetartozás, a végső menedék. Mióta az eszét tudja, mindig ezt kereste. Nem az effélét, nem a hasonlót, ezt. Pont ezt. A kizárólagosságot, az összetéveszthetetlenséget, az egyetlen bizonyosságot. Az egyetlent, a miatta, érte anyagba öltözött szellemet, aki miatt neki is anyagba kellett öltöznie. Aki nem egy a sok hasonló közül, hanem az egyetlen, az önmagáért való. Akit ha megérint, még így húsz év után is átjárja az ereit a tűz, és ellenállhatatlanul vonzza magához, mint mágnes az elrozsdált vasat. Leírt néhány vargabetűt, mire rátalált. Rég volt, s ami addig volt, nem is fontos. Csak előjáték volt az életéhez. Furcsa előjáték. Már nem remélt, csak az ösztön hajtotta tovább. A vadászösztön, meg a csakazért is dacos fővetése, hogy ő sem alábbvaló a többinél. A társak zsivaja hajtotta tovább. A társaké, akik zajos biztatással követték, míg tőle remélhették a baksist, s szó nélkül az út szélén hagyták, mihelyt más fújta a trombitát. „Állj félre, öreg vagy már! - mondták - Mit akarsz itt ötvenévesen? Manapság már a negyvenes is vén. Menj Isten hírével, amerre látsz!” Csak ő maradt, az édes társ, az aggódó reménység. Csak ő hordta a mosolyát a kórházi ágyhoz, s magába fojtotta a rossz híreket. Az orvos a vállát rándította, köznapi eset. A szív néha kihagy, a tüdő kopott, a pánik meg újkori divat. Mit tehetünk túl az ötvenen? „Gyógyítsa meg!” - így az asszony. Mire az orvos: „rokkantnyugdíjas így is lehet...” S ha lehet, hát lett is. Távol a világ roppant zajától, a régi kollégáktól, a magukat barátnak nevező egykori társaktól. Senki se kereste, s ő sem keresett senkit. Ketten ültek a szobában, ő, meg a süket csönd. A félig leeresztett redőnyt! ablakok mögött csupán arra kereste a választ, hogy meddig még, s mi végre? De nem volt válasz, s az se, aki adja. Az asszony olykor vitatkozott vele, amikor értelmetlennek nevezte ezt az egész cirkuszt, amit egyesek világnak, meg emberi társadalomnak neveznek. Máskor csak elfordult és a zsebkendője sarkával elmorzsolta a kicsorduló könnycseppeket. Hetek, hónapok teltek el így, már egy év is, hogy csak az orvosi rendelőig ismerte az utat. Elég volt arra gondolnia, hogy egyedül kellene átkelnie a zebrán, máris elfogta a furcsa szédülés, s a homlokán lecsordult a hideg verejték. Már az is kivételes alkalomnak számított, ha hosszabb ideig megállt az ablak előtt, s megnézte az úton elmenőket. Olykor az asszony hívta oda, hogy valami érdekeset mutasson neki. Kezdetben felbosszantotta a dolog, mondván, hogy mi köze neki azokhoz, s mi köze az egész kinti világhoz? Egyszer s mindenkorra végzett velük. Aztán egyre kevésbé vonakodott, mert az asszony mindig gyengéden megsimogatta, s neki egyre jobban esett ez a simogatás. Később már ő is megsimogatta az asszonyt, s ez is jólesett, hiszen tetszett neki. Egyik éjjel azt álmodta, hogy szeretkeztek. Máskor is volt már ilyen álma, de ez valahogy egészen más volt, mint a hasonló álmok. Egybeolvadt a testük, és mintha egyetlen lényként repültek volna ismeretlen fények felé az ismeretlen dimenziókon át. Amikor fölébredt, megcsókolta a feleségét, és újra átvillant rajta az a különös, ismeretlen fény. Ugyanaz az asszony ébredezett mellette, akivel este álomra hajtotta a fejét, valahogy mégis más volt. A mosolyában volt valami biztató, valami földöntúli cinkosság, mintha ő is ugyanazt álmodta volna. - Meg akarok gyógyulni - jelentette ki határozottan a férfi. - Ugye segítesz nekem? - Hát persze, hogy segítek, azért vagyok - mondta az asszony. - Ki segítene, ha nem én? - Neked akarok meggyógyulni. - Tudom. - Azért, mert... - Én is, te vén pernahajder. Különben nem sírtam volna annyit titokban. - Délután elmehetnénk abba a kis moziba, ahol régen... Tudod... Ne félj, most nem leszek rosszul. Lehet? - Hát persze. Ha megvan még... Megvolt a régi mozi. Igaz, egy kissé átépítették, de székek voltak benne, és sötétben pergett a film. A vásznon sorjázó képekből nem túl sokat láttak. Nem is azért mentek oda. Mire újra felkapcsolták a villanyt, két mosolygós szemű ember sétált ki a nézőtérről egymás kezét szorongatva, mint a tinédzserek. Az asszonynak kissé összekócolódott a frizurája, a férfinek meg enyhén gyöngyözött a homloka. T. ÁGOSTON LÁSZLÓ MENEDÉK KERTÉSZ IMRE KÖZELRŐL Stephen Barlay sikeres író Angliában, megjelent vagy tizenkét könyve. 1956 előtt Bokor Istvánnak hívták. Budapesten Kertész Imrével együtt járt gimnáziumba, együtt dolgoztak a honvédség filmcsoportjánál és a Világosság című lapnál. A BBC magyar rádióműsorában Nobel-díjas barátjáról beszélgettünk vele. Tízéves korunkban együtt kerültünk gimnáziumba. Pesten akkor két gimnáziumban létesült zsidó osztály, hogy zsidó gyerekek egyáltalán középiskolába kerülhessenek. Az egyik a Barcsay utcai Madách Gimnázium volt. A negyven diák közül nem mindegyik élte túl a háborút, s a túlélők többsége külföldre távozott. Aki már a többiek előtt átlépte a határt, az Imre volt. Külföldi utazása célpontját úgy hívták, hogy Auschwitz. Nem volt rossz ennek az osztálynak az összetétele. Immár van közöttünk oxfordi egyetemi tanár, a brit Akadémia tagja, négy-öt főorvos, négy egyetemi tanár és most egy Nobel-díjas. Az irodalomtanárunk nagyon rendes ember volt, állandóan Vörösmartyt szavalt, néha könnyekig meghatódva. S volt egy nagyszerű tanár, Staud Géza. Utoljára akkor láttam, amikor egy hátizsáknyi élelmiszert vitt be a budapesti gettóba a barátainak. Mint tudjuk, Kertész Imrét nem annyira valamelyik tanára, mint inkább az élet inspirálta arra, hogy író legyen. De íráskészsége korán megmutatkozott, hiszen Auschwitzból visszatérve, középiskolai tanulmányait befejezve, újságíró lett. Együtt dolgoztunk a Világosságnál. Az auschwitzi élmény megírásának az az érdekessége, hogy Imrétől mintegy meglepetés volt ez a könyv. Ő nagyon barátságos, mindig mosolygós, de mégis olyan valaki, aki sok mindent magába zár, s nem mutat meg a külvilágnak. 1945 és 1948 között bolondozó fiatalok voltunk, 1949-ben kezdtük pályafutásunkat a Világosságnál. Imrében ekkor kezdett élni az élmény, és nekem az az érzésem - lehet, hogy ezzel Imre nem értene egyet -, hogy amikor belső emigrációban élt, amikor oly sokan éljen Rákosit, majd éljen Kádárt kiáltottak, mert „hát valamiből csak meg kell élni”, s amikor Imre bezárkózott, fordításból tartva el magát (Nietzschét, Wittgensteint ültetett át magyarra), akkor tudatosodott benne, hogy meg kell írnia a Sorstalanságot. De nem lehetett próféta a saját hazájában. Ahhoz az kellett, hogy előbb próféta legyen az egész világon. Persze, kapott már régebben Kossuth-díjat, de az ország és a hatalom igazán csak most ismerte el. Bár nem hiszem, hogy sok ország van, ahol támadják a saját Nobel-díjasukat. Igen. Egy kisebbség támadja. De egy ekkora elismerés a magyar irodalomnak mégiscsak támadhatatlan. Ha Kertészt támadják, akkor a Nobel-díjat támadják. Ami abszurdum. Egyesek azt veszik zokon, hogy „eltúlozza a magyar antiszemitizmus súlyát, elvégre, minden országban van antiszemitizmus." Mindenütt van antiszemitizmus. Meggyőződésem, hogy ehhez még zsidókra sincs szükség. Lengyelországban ugyanúgy meg van, mint régen volt, holott a lengyel zsidóságnak öt százaléka ha megmaradt. De nem csak erről van szó. Nem összehasonlítható az, ha egy angol golfklub nem vesz be egy zsidót a tagjai közé, azzal, hogy zsidókat megölnek. Kertész Imre egyik kifogása, hogy Magyarország még nem dolgozta fel magában a zsidóság elleni bűneit, míg szerinte a németek már magukba szálltak. Ezért képes ott élni. Kétlaki életet él. Most nagyrészt Németországban dolgozik és ott nagy elismerésben van része. De kétlaki. Egy magyar újságíró érdeklődött nálam, hogy jár-e néha Kertész Imre, ez a külföldi író Budapesten. Mondtam neki, hogy igen. Olykor naponta áthúz a Moszkva téren. Ti jó barátok vagytok ma is. Budapesten rendszeresen meglátogatod, és ha ő jön Angliába, találkoztok. Mit mond az őt érő támadásokról? Képes intellektuális fensőbbséggel túltenni magát ezeken? Elég jól tűri a sérelmeket. Meg kell mondanom, hogy nekem jobban fájnak, mint neki. Annyira jogtalan és oktalan minden támadás ami meg akar fosztani egy kis országot egy nagy kitüntetéstől. A Nobel-díj kétségtelenül jót tesz Kertész Imre karrierjének, de még jobbat Magyarországnak. Imre bizonyos fokig napirendre tér fölötte, mert egész életében volt benne egy adag szerénység. Mint angol író, jól ismered az angol könyvpiacot. Milyen esélye van ott a Nobel-díjas Sorstalanságnak és a többi Kertész-műnek? Lehet, hogy alapjában véve a Sorstalanság kapta a Nobel-díjat. De úgy tudom, hogy a felterjesztés után körülbelül két évig figyeli a Nobel-díj bizottság a jelölt író pályafutását. Hogy inkább életművet jutalmazzon, mint egyetlen könyvet. Az angol piacon Kertész Imrének a stílusa lehet a hátrányára, írásai jobban fordíthatók németre. Hosszú mondatokat ír, néha írásjelek nélkül. Nagyon jól szerkesztett mondatok, de hosszúak. Ez a stílus az angol olvasónak nehézséget okoz. Talán fordítás helyett átültetni kellene Kertész prózáját. Nincs könnyű dolga a fordítónak. Még talán a Sorstalanság a legkevésbé nehéz feladat. A Sorstalanságnak van már egy régebbi amerikai kiadása, ami nem nagyon nagy példányszámban került a boltokba, és ha jól tudom, a szerző elégedetlen a fordítás minőségével. Az egyik legnagyobb és legtekintélyesebb amerikai kiadó tudtommal meg akarja venni az összes Kertész-mű jogait, ami azt jelentheti, hogy a Sorstalanság eredeti kiadójától, ami egy kisebb amerikai egyetem, ki kellene vásárolni a jogot. Én is úgy hallom, hogy gyenge a fordítás. Ez nagy probléma. Az Imre stockholmi Nobel-díj átvevő beszéde például egészen kiváló szöveg, de ennek az angol fordítása se elég jó. Magyarországon hatalmas tradíciója van a műfordításnak. A legjobb írók, költők fordítanak, és az átültetések remekek. A Shakespeare-drámák számomra jobban hangzanak magyar fordításban, mint angol eredetiben. Angliában viszont kisebb a fordítás hagyománya. Persze, az angol, francia, német, olasz csere folyamatos. A nagy nyelvek kissé arrogánsak a kisebbekkel szemben. Itt az írók nem kényszerülnek arra, hogy fordításból éljenek, mint ahogyan Imre kényszerült erre Budapesten. A Nobel-díjnak persze varázsa van, s így remélhető, hogy Kertész Imre műveit az angol olvasó megvásárolja majd. ________________________SÁRKÖZI MÁTYÁS A VÖRÖS PÉTER MAGÁNLELTÁR Az a vén Kálvin-kép a fehér falon... meg a nagy Károlyi Biblia az íróasztalon... apám két ökölbe zárt gyűrött tenyere... anyám koporsóba űzött madárcsontú teste... meg a rézmozsár mely kondul ha akarom... egy kicsi gipsz Liszt-szobor ott a tapadón... emitt egy acélkék útlevél a Dunára címezve... az meg a lombok alatti nagyanyám sírköve... ez egy borítékolt hajtincs, még ma is az enyém... amott egy kopott fotográfia Fehére L. halászlegény... van itt egy szakadt varsa csak Ő és hal és Ő nincs... és a legalsó fiókba sok lim-lom meg pár kincs... Leltáram még így is hiányos mint a fogsorom... ha majd hozzájuk vénülök akkor tán folytatom... ?! KAPHATÓ A történelmi Magyarország színes térképe. Az ország és a vármegyék címereivel, plasztikkal védett kartonon, 55 x 82 cm-es nagyságban. Ára 20 US dollár postaköltséggel együtt. Megrendelhető a következő címen: MAGYAR NAPLÓ - ÚJSÁG - Video Osztály - P.O.Box 822 Beach Street, Daytona Beach, FL 32115, USA. Kérjen ingyenes mutatványszámot a Magyar Naplóból! ++ + PAUDITS ZOLTÁN A MESSZESÉGBEN Az égen fekete madarak szállnak, súlyos szárnyukat tépi a szél, s a végtelen idős zajában, valaki szebb jövőt ígér. A múlt percei sorra elmerülnek, egy hang a messzeségbe kiált, távoli tüzek fényeit látom, és a végtelenbe nyúló országhatárt. __________________________| 9