Bécsi Napló, 2003 (24. évfolyam, 1-6. szám)

2003-05-01 / 3. szám

8 BÉCSI NAPLÓ 2003 május-június HATÁRTALAN HŰSÉGGEL NYÍLT LEVÉL JUHÁSZ LÁSZLÓNAK Csodálkozva köszöntelek a legszebb férfikor hajnalán, kedves Laci! Hogy hetvenkedsz? Hi­szen ötvenesek megirigyelhetik munkatempód és vitakedved, tartásod és érdeklődésed. Mi táplálja? Kaján válaszod lehetne: genetikai ár­talom és sportszerű életmód. Egy vallomásod szerint „a jellem és a szellem fejlődése szem­pontjából egyaránt lényeges, hogy hány évesen élünk meg bizonyos történelmi jelentőségű ese­ményeket.” De nem mindegy, hol. Téged jobbára a határokon értek sorsfordító élmények. S az ősök tiszteletére, mások iránti figyelemre, gondoskodásra, felelősségtudatra, vagyis értelmes életre neveltek. Mozgalmas környezetben, a megcsonkított ország peremvi­dékein igazán sűrű és feszült korszakában nőt­tél fel. Hogy vegyültek a tanulás és a cserké­szet örömeibe szorongások, a háború meg a padlássöprés rettenetei, bátor egyetemi barátok és spiclik...? Meghatározó fordulatokat jelenít meg készülő krónikád, a Tegnapló. A legna­gyobb esemény, az 56-os forradalom már nem­zeti ünnepünk. Mint ügyvédbojtár lelki újjá­születésként élted meg, a társadalmi megújulás hitével. Csalódottan és döbbenten, de a közeli vissza­térés reményében vitted magaddal nyugatra a parittyás Dávidok eleven emlékét. S hozzá olyan különös családi örökséget, mint az éber­ség, harci kedv, győzni akarás, túlélési képes­ség. Enélkül hogy is boldogultál volna 33 évig külföldön? Mert Nagy Imréék újratemetésére térhettél csak haza, tudósítani a Szabad Európa Rádiót­­ már nem „mikrofon­ néven”. Vajon ér­tik ezt a mai fiatalok, Laci? S átérzik-e, miért éppen Fraknóba telepedtél, amikor még ellen­ségnek bélyegeztek itthon? Hogy legalább haza láss. A legendás várból sokszor fürkészted is Sopron, a hűség városa tornyait... Pedig jól érezted magad Bécsben és Mün­chenben s messzi barangolásokon. Élvezted a feladatot, hogy az éter hullámain szolgálhatod a magyarságot. Nehogy elfojtsa hagyományait, hitéletét a vasfüggöny, figyeljen erdélyi tejtest­véreire és a nyugati demokrácia szellemére. Tő­led ismertük meg például a bácskai szerb vé­rengzést. Dokumentumait két bátor pap jóvol­tából Cseres Tibornak is eljuttattad. Bár nem kerested a harcot, sokszor háborúztál is a sza­badság, a haladás és jólét határán a diktatúra, az elmaradottság és a szegénység ellen. Hivatásod olyan fokon művelted, hogy a rendszerváltozás után kényes posztra hívtak. A Magyar Televízió hírigazgatójaként lázas poli­tikai csatákban ügyeltél a pártok esélyegyenlő­ségére. Majd a Magyar Rádió Közalapítványá­ban hasznosult értékcentrikus tapasztalatod, íz­lésed. Te jeleníthetnéd meg kor- és kortörténeti hitellel. Mint ahogy az elnémult SZER-ről sze­mélyes históriát írsz, megőrzött hangtárad, fel­jegyzéseid alapján. Sok dokumentumot gyűj­töttél is hozzá. Irigylem kutató szenvedélyed és szorgalmad, ahogy cikkekben, könyvekben, fil­meken rejtőzködő értékeket mutatsz fel nemze­tünk múltjából és tényekkel cáfolsz előítélete­ket. Köteteid témája természetesen „határmenti”. Bécs magyar emlékei, a várvidéki - burgenlan­di­­ útikalauz, az idegenben raboskodott előde­ink krónikája hivatásos történészeknek is kínál meglepetéseket. Például, hogy korántsem nyögte úgy Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára, ahogy Kölcsey vélte és a köztudatba ta­padt Himnuszunkból. Örülök, hogy ezt a köny­vet Corvina-köntösben adhattam ki és a bécsi bemutatója olyanokat is vonzott, akik évekig nem keresték egymás társaságát. Mi gyakran találkozunk Veszprémben vagy Paloznakon, ahol tavasztól őszig tanyázol. Sző­lőskertedből a Balatonra látni. A pannon derű évődésre pezsdít, vagy éppen dühít, ha a politi­kai szekértáborokban érvek helyett indulatok fortyognak. Rühelled a hőzöngést és tisztessé­ges közéleti vitakultúrát szeretnél. Amilyen például a Magyar Örökség-díj kuratóriumában meghonosult. Ez a testület a hungarikumok elismeréséért fáradozik, akárcsak Te meg-megújuló szenve­délyeddel, a filmezéssel is. Megörökítetted töb­bek közt költő barátod és mentorod, a Nemzet­őr szerkesztője, Tollas Tibor emlékét, aki határ­talan hűséggel szolgálta a magyarság érdekeit. Elhivatottságában talán a legközelebbi szellemi rokonod. S forgattál az olaszországi magyar lé­gióról, a tiszahátiak kálváriájáról, Ferenc József utolsó diplomatájáról, az egyházüldözés po­gány világáról... s úgy kiművelted magad eb­ben a műfajban, hogy születésnapod táján a lakiteleki filmszemlén mutatják be requiemed a 40 ezer bácskai magyarért és a nagyapáink do­­berdói emlékhelyeit. Még az ő palatáblájukra róttad az ábécét, s már kalandozhatsz az interneten. Nem sok nemzedék élt meg ilyen minőségű változást, mint a Te harminchármasod, amelynek igazán szerencsés képviselőjének érezlek. Kíváncsisá­god és tettrekészséged olyan természetesen hajt, mint ahogy püspökkel és kanásszal egy­aránt szót tudsz érteni. Jó erőnlétben és kedély­­lyel töprengsz sorsunkról és jellemünkről. „A jövő értékrendje sem épülhet másra, mint a kő­táblára vésett erkölcsi parancsokra, az Új Tes­tamentumban hirdetett felebaráti szeretetre és az alkotó ember megbecsülésére. Miközben a fejlődéstől újabb csodákat várok, remélem, hogy a világháló nem szövi be a könyvtárakat, hogy a Maros, a Garam és a Latorca partján to­vább él a magyar szó, valamint hogy a 22. szá­zad magyarja is büszke lehet majd őseire.” RAFFAI ISTVÁN A minőségi televíziózás utolsó mohikánjai közé tartozik. Miután a közszolgálati Magyar Televízió nívótlanságban versenyre kelt a ke­reskedelmi csatornákkal, Jánosi Antal filmjei kivételes értéket képviselnek a hazai televízi­ós palettán. A mai mérce ugyanis nem a szín­vonal, hanem a műsorok reklám vonzata. Egy-egy reklámpercért annál nagyobb össze­get fizetnek a hirdetők, mennél magasabb a környező adások nézettsége. Már­pedig a né­zők széles tömegének igényküszöbével kap­csolatban nem lehetnek illúzióink. Ez az oka annak, hogy a legdrágább reklámperceket a szappanoperák, lagzilajcsik, akciófilmek és a Big Brotherhez hasonló erkölcsromboló mű­sorok szomszédságában lehet elérni. A köz­­szolgálati Magyar Televízió műsorpolitikáját tehát egyre kevésbé a jó ízlésre, erkölcsre, tudásra, az értékek megbecsülésére való ne­velés szándéka vezeti, hanem az a törekvés, hogy a fennmaradás biztosítása érdekében minél nagyobb szeletet tudjon kihasítani a reklámpiac kínálatából. Valljuk be őszintén, h­­ogy erre rá is kényszerül, miután elzárták azt a bevételi forrást, ami a független műsorpoli­tika egyetlen anyagi bázisa volt : a televízió­tulajdonosok előfizetési díját. A közszolgálati média a reklámbevétel mellett részesül u­­gyan állami támogatásból is, amíg azonban az előbbi nívósülyedést, a kormánytámogatás politikai függőséget okoz. Ennek igazolására elég azokra a változásokra hivatkozni, amik 2002. nyara óta a főszerkesztőségek össze­tételében és a televízió műsorpolitikájában bekövetkeztek. Erről többet nem kívánok szólni. Örüljünk annak, hogy mindezek elle­nére még vannak olyan színvonalas adások, mint vendégünk filmjei. Jánosi Antal, 1966-ban, a bölcsészdiploma megszerzése és különböző munkakörök be­töltése után 1971-ben került a MTV-hez, mi­vel a Magyar Televíziónál helyezkedett el, mint dramaturg. Öt évvel később az Irodalmi és Drámai Főosztály munkatársa lett, ahol fő feladata a kortárs magyar irodalom képernyő­re adaptálása volt. Nagy igyekezettel kereste a versek vizuális, képekkel való aláfestésé­nek lehetőségeit. Olyan nagy író-egyénisé­gekkel dolgozott együtt, mint Galgóczi Er­zsébet, Thurzó Gábor, vagy Weöres Sán­dor. 1987-ben rendezett első filmjéért, amely egy televízió-költemény, a vers és a képző­művészet sajátos kompozíciója volt, elnöki ní­vódíjat kapott. Az elmúlt három évtizedben több mint 150 tévéfilmet és tévéjátékot készí­tett. Közülük hat nemzetközi elismerésben ré­szesült, öt film pedig a hazai tévétalálkozókon kapott fesztivál-díjat. Új korszakot jelentett Jánosi Antal életében a Magyarország 2000 Szerkesztőség megalakulása 1997-ben, ahol főmunkatárs lett. Ebben a beosztásában, szerkesztő-rendezőként, havi 2-3 portréfilmet forgatott írókról, festőkről, szobrászokról és más érdekes személyekről. Elsőként rajzolta meg Márai Sándor televízió-portréját, leg­utóbb pedig Szabó Lőrincre emlékezett, a költő halálának 45. évfordulója alkalmából. A témaválasztásnál mindig fontos szempont számára, hogy olyan személyeket állítson a kamera elé, akik odahaza, vagy idegenben hűséggel ápolják a magyar nyelvet és kultú­rát. Alkalmam volt forgatás közben betekintést nyerni vendégünk műhelytitkaiba. Ma, ami­kor a modern rendezők jelentős része spon­tán alkotónak képzelve magát, a véletlenre és a helyszíni adottságokra bízza, hogy mi lesz a filmből, Jánosi Antal minden feladatra lelkiis­meretesen felkészül. Legfőbb rendezői eré­nye az igényesség, amelynek jegyében ma­gas követelményeket támaszt nemcsak mun­katársaival, de önmagával szemben is. Pon­tosan tudja, hogy mit akar kihozni az interjú­­alanyból és a tervein, elképzelésein ritkán szokott változtatni. Előzetesen megbeszéli a portréfilm alanyával, hogy mire kíváncsi, a ka­mera bekapcsolása után azonban már nem szakítja meg kérdésekkel a beszélőt. Nagy súlyt fektet a környezet hiteles ábrázolására és arra, hogy a hosszú szinkronokat hangula­tos vágóképekkel fedje le. Autoriter rendező, aki azonban munkatársai véleményét is meg­hallgatja, majd teszi azt, amit meggyőződése szerint legjobbnak tart. Jól tud bánni az ope­ratőrökkel, akik köztudomásúan önfejű embe­rek és gyakran vitába szálnak a rendezői uta­sításokkal. Ilyenkor nem tanácsos összevesz­ni velük, mert az hogy mi valósul meg a ren­dező elképzeléséből, nem utolsósorban tőlük függ. Jánosi Antal szelíden bánik a renitens operatőrökkel, nem parancsol, hanem kér és ellentmondás esetén türelmesen megmagya­rázza, hogy miért abból a szögből kér egy svenket, vagy bevak­ót és miért nem máshon­nan. A míves mester igényessége, a színvonal és a líraiság annyira jellemző rá, hogy filmjét akkor is megismerem, ha véletlenül bukkanok rá, a távirányító billentyűinek spontán nyom­kodása közben. Jó érzés, hogy művei ma sem hiányoznak az MTV műsorából és csak remélni lehet, hogy az alkotás lehetősége még sokáig biztosítva lesz számára. Kedves Tóni, köszönjük, hogy látogatásod­dal megtisztelted a bécsi magyarokat és kí­váncsian várjuk - a nagyböjt közeledte miatt időszerű - filmjeid, a Nagypénteki passió és a Feltámadott bemutatását. JUHÁSZ LÁSZLÓ­ ­ A bécsi Kaláka-clubban április 9-én rendezett filmbemutatón felolvasott üdvözlés JÁNOSI ANTALRÓL* BESZÉLGETÉS SZAMOSI JÓZSEFFEL Folytatás a 6. oldalról A 40-es évek elején vasárnaponként a Pilvax Kávéház „Közvélemény asztalánál" rendszerint Móricz Zsiga bácsi ült az asztal­főn. De nem hiányzott Németh László, Kodolányi sem, meg Erdélyi Jóska, Kovách Ali, a Püskiék, Gombos Gyuszi, én meg az asztal végén meg sem mertem mukkanni, pe­dig a fiatalabbak közül néhányat barátaim kö­zé számíthattam. Nem csak a népiekre gon­dolok, hanem elsősorban Weöres Sanyi, Jankovich Feri, Takáts Gyula barátságára. Szobrászok közül mindenekelőtt Medgyessy Feri bácsi, Boda Gábor, Szervátiusz Jenő, a festők, grafikusok közül Szalay Lajos, Szabó Vladimir, az erdélyi zsögödi Nagy Imre, Pérely Imre, meg a fametsző Gy. Szabó Béla és a Magyar Képírók Társasága tagjai. Ki volt a költőideálod? Minden jó versért rajongtam, de nem volt külön költő­ideálom, Csokonaitól­ Pilinszkyig mindenki egymást váltva volt a kedvencem. A magyar költészet csúcsán azonban - szerin­tem - vitathatatlanul Vörösmarty áll. Miért mondom ezt? Mert ő nem ragadt meg a ma­gyar glóbuson; az Éj monológja a Csongor és Tündé­ben Shakespeare-i remek, a Vén cigány modern szürrealizmus, telítve értel­men túli asszociációkkal; irodalmunkban ő az egyetlen kozmikus költő. Esti olvasmányaim­ra évtizedek óta Pázmány és Arany János, újabban Márai naplója. Századunk költői kö­zül legtöbbet Erdélyi Józseffel foglalkoztam, őt méltatlanul igyekszenek félretenni; én Jó­zsef Attilával és Illyés Gyulával legalábbis e­­gyenrangú költőnek ítélem. Milyen kapcsolatod volt az emigrációban Máraival, Szabó Zoltánnal, Cs. Szabó László­val, vagy Wass Alberttel? Márainak egy hozzám írt köszönő levelét őrzöm. Szabó Zoltánnal és Cs. Szabóval a rádióval kapcsolatosan, meg konferenciákon, előadásokon (Mikes Kelemen Kör, Lugánia Tanulmányi Napok, a bécsi „Europa’’-Club, Pax Romana) sokszor találkoztam. Wass Al­berttel futólag még Pesten ismerkedtem meg és egyszer, kivándorlása előtt közvetlenül, egy teljes napot együtt barangoltunk a Harz hegységben. Nemcsak költő, szobrász és festő vagy, ha­nem egyéb művészi tevékenységet is folytat­tál, így például te tervezted az ausztriai Szentkorona emlékművet, meg egy Mind­­szenty-emléket is. Mi vitt arra, hogy részt ve­gyél a Szentkorona Emlékmű-pályázaton? Belső igény? Nem! Feladat talán. Legtöbbször a szük­ség vagy a körülmények késztettek ilyesmire. Az emlékműre pl. elég sok pályamű érkezett­­ még Magyarországról is, csak hát vagy olyan monumentális tervek, amelyeknek a ki­vitelezése meghaladta az emigráció anyagi erejét, vagy olyan modern elképzelések, amelyek sehogysem illettek a Mattsee-i tájba, két hársfa közé és egy hatalmas tiroli kereszt mellé. Bombasztikus „irredenta jellegű” ter­vek szóba sem jöhettek. Az idő meg­haladt, elfogadható terv sehol. Eszembe sem volt mások elé tolakodni, de hogy ne legyen bot­rány, végül is készítettem három tervet, ezek közül választotta ki a bírálóbizottság (dr. And­rás Mária művészettörténész, dr. Bogyay Ta­más történész és dr. Kecskési Mária etnológus) a megvalósítandó tervet. „Klasszikus stílusú”, falusi keresztút-stáció lebegett a szemem előtt. Ezt választották ki s az elkészült emlék­művet 1983-ban Karl Berg, akkori salzburgi érsek szentelte fel azon a helyen, ahol a ko­ronát egy kettéfűrészelt benzines hordóba rejtve, elásták. Nem szóltál még a máriacelli Mindszenty­­emlékről. Előzménye az, hogy Máriacellben az 1650 körül épült, méreteivel is impozáns barokk Rózsafüzér-stáció, amely a bazilika építő­mestere, Domenico Sciassia munkája, idők folyamán annyira megrongálódott, hogy ösz­­szeomlás fenyegette. Az újjáépítéskor a ma­gyar emigráció vállalta a X. stáció rendbe hozását, amely most magasan az országút felett, egy hatalmas sziklatömb alatt messzi­ről is látható. 1977-ben 1500 zarándok jelen­létében szentelték fel s ahogy a díszes vörös­márvány tábla hirdeti, Mindszenty hercegprí­más, valamint a háború és az októberi sza­badságharc áldozatainak emlékére. Nos, ezt az emléktáblát is én terveztem meg és bécsi szobrász­növendékek faragták ki. A „Magyar Stáció” (Mindszenty Station) azóta Máriacell egyik látványos nevezetessége. Mi ösztönzött arra, hogy - amint írásaidból látszik - munkásságod egy jelentős részét szántad a külföldön lévő magyar emlékek fel­kutatására? Nézd, az Európában vagy bárhol a világon fellelhető magyar emlékek számbavételét és dokumentálását csak a kint élő magyar írók, tudósok végezhetik el. Ilyen irányban a kuta­tás még az ötvenes években elindult. Sajnos, a szép tervek nem valósultak meg olyan mér­tékben és teljességben, ahogy kívánatos lett volna. De még így is van dicsekedni valónk. Néhány példát mondok: az emigráció fedezte fel - az otthoniakat évekkel megelőzve­­ Simone Martini Altomonte-ban (Kalábria) lévő Szent László képet. Hasonlóképpen Mécs László ismeretlen „Magyarok Misekönyve”-t, amit az Életünk hasábjain ismertettem, aztán odahaza kiadták 13 évvel később, az elsőség érdemét is maguknak vindikálták. Más. Nem tudok róla, hogy valaha is írtak volna Landshut/Schönbrunni Rákóczi-forrás­­ról! - rajtam kívül! Keresztül-kasul utaztam egész Ausztriát Nagy Lajos királyunk legen­dájának képzőművészeti emlékeit kutatva s erről egy könyvecskét adtam közre. Megje­lent Münchenben 1995-ben. Fia valaki kézbe veszi „Szerelmes napló és hogyan tovább?”, 1997-ben megjelent finom kis könyvedet és nézegeti a melléklet rajzait, festményeit, fényképeit, velem együtt arra a megállapításra juthat, hogy hosszú és boldog út áll mögötted. Egyetértesz ezen megállapí­tásommal? A Szerelmes napló csupán csak egy fél év lírai története. Valóban kitartóan és talán nem terméketlenül fogyasztottam az éveket. Az is való, hogy jósorsom sok mindentől megkí­mélt, utóvégre megéltem két világháborút, forradalmakat, román megszállást, hadifog­ságot, menekülttáborok szegénységét, hazát­­lanságot,­­ mégis az események viharaiban legtöbbször szélárnyékba kerültem. Hogy boldog voltam-e? A körülményekhez képest, életem második felében csaknem igennel fe­lelhetnék. Mert nem kellett soha megalkud­nom, és mégis élek. Ez a legtöbb UDVARHELYI OLIVÉR

Next