Bécsi Napló, 2003 (24. évfolyam, 1-6. szám)
2003-05-01 / 3. szám
8 BÉCSI NAPLÓ 2003 május-június HATÁRTALAN HŰSÉGGEL NYÍLT LEVÉL JUHÁSZ LÁSZLÓNAK Csodálkozva köszöntelek a legszebb férfikor hajnalán, kedves Laci! Hogy hetvenkedsz? Hiszen ötvenesek megirigyelhetik munkatempód és vitakedved, tartásod és érdeklődésed. Mi táplálja? Kaján válaszod lehetne: genetikai ártalom és sportszerű életmód. Egy vallomásod szerint „a jellem és a szellem fejlődése szempontjából egyaránt lényeges, hogy hány évesen élünk meg bizonyos történelmi jelentőségű eseményeket.” De nem mindegy, hol. Téged jobbára a határokon értek sorsfordító élmények. S az ősök tiszteletére, mások iránti figyelemre, gondoskodásra, felelősségtudatra, vagyis értelmes életre neveltek. Mozgalmas környezetben, a megcsonkított ország peremvidékein igazán sűrű és feszült korszakában nőttél fel. Hogy vegyültek a tanulás és a cserkészet örömeibe szorongások, a háború meg a padlássöprés rettenetei, bátor egyetemi barátok és spiclik...? Meghatározó fordulatokat jelenít meg készülő krónikád, a Tegnapló. A legnagyobb esemény, az 56-os forradalom már nemzeti ünnepünk. Mint ügyvédbojtár lelki újjászületésként élted meg, a társadalmi megújulás hitével. Csalódottan és döbbenten, de a közeli visszatérés reményében vitted magaddal nyugatra a parittyás Dávidok eleven emlékét. S hozzá olyan különös családi örökséget, mint az éberség, harci kedv, győzni akarás, túlélési képesség. Enélkül hogy is boldogultál volna 33 évig külföldön? Mert Nagy Imréék újratemetésére térhettél csak haza, tudósítani a Szabad Európa Rádiót már nem „mikrofon néven”. Vajon értik ezt a mai fiatalok, Laci? S átérzik-e, miért éppen Fraknóba telepedtél, amikor még ellenségnek bélyegeztek itthon? Hogy legalább haza láss. A legendás várból sokszor fürkészted is Sopron, a hűség városa tornyait... Pedig jól érezted magad Bécsben és Münchenben s messzi barangolásokon. Élvezted a feladatot, hogy az éter hullámain szolgálhatod a magyarságot. Nehogy elfojtsa hagyományait, hitéletét a vasfüggöny, figyeljen erdélyi tejtestvéreire és a nyugati demokrácia szellemére. Tőled ismertük meg például a bácskai szerb vérengzést. Dokumentumait két bátor pap jóvoltából Cseres Tibornak is eljuttattad. Bár nem kerested a harcot, sokszor háborúztál is a szabadság, a haladás és jólét határán a diktatúra, az elmaradottság és a szegénység ellen. Hivatásod olyan fokon művelted, hogy a rendszerváltozás után kényes posztra hívtak. A Magyar Televízió hírigazgatójaként lázas politikai csatákban ügyeltél a pártok esélyegyenlőségére. Majd a Magyar Rádió Közalapítványában hasznosult értékcentrikus tapasztalatod, ízlésed. Te jeleníthetnéd meg kor- és kortörténeti hitellel. Mint ahogy az elnémult SZER-ről személyes históriát írsz, megőrzött hangtárad, feljegyzéseid alapján. Sok dokumentumot gyűjtöttél is hozzá. Irigylem kutató szenvedélyed és szorgalmad, ahogy cikkekben, könyvekben, filmeken rejtőzködő értékeket mutatsz fel nemzetünk múltjából és tényekkel cáfolsz előítéleteket. Köteteid témája természetesen „határmenti”. Bécs magyar emlékei, a várvidéki - burgenlandi útikalauz, az idegenben raboskodott elődeink krónikája hivatásos történészeknek is kínál meglepetéseket. Például, hogy korántsem nyögte úgy Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára, ahogy Kölcsey vélte és a köztudatba tapadt Himnuszunkból. Örülök, hogy ezt a könyvet Corvina-köntösben adhattam ki és a bécsi bemutatója olyanokat is vonzott, akik évekig nem keresték egymás társaságát. Mi gyakran találkozunk Veszprémben vagy Paloznakon, ahol tavasztól őszig tanyázol. Szőlőskertedből a Balatonra látni. A pannon derű évődésre pezsdít, vagy éppen dühít, ha a politikai szekértáborokban érvek helyett indulatok fortyognak. Rühelled a hőzöngést és tisztességes közéleti vitakultúrát szeretnél. Amilyen például a Magyar Örökség-díj kuratóriumában meghonosult. Ez a testület a hungarikumok elismeréséért fáradozik, akárcsak Te meg-megújuló szenvedélyeddel, a filmezéssel is. Megörökítetted többek közt költő barátod és mentorod, a Nemzetőr szerkesztője, Tollas Tibor emlékét, aki határtalan hűséggel szolgálta a magyarság érdekeit. Elhivatottságában talán a legközelebbi szellemi rokonod. S forgattál az olaszországi magyar légióról, a tiszahátiak kálváriájáról, Ferenc József utolsó diplomatájáról, az egyházüldözés pogány világáról... s úgy kiművelted magad ebben a műfajban, hogy születésnapod táján a lakiteleki filmszemlén mutatják be requiemed a 40 ezer bácskai magyarért és a nagyapáink doberdói emlékhelyeit. Még az ő palatáblájukra róttad az ábécét, s már kalandozhatsz az interneten. Nem sok nemzedék élt meg ilyen minőségű változást, mint a Te harminchármasod, amelynek igazán szerencsés képviselőjének érezlek. Kíváncsiságod és tettrekészséged olyan természetesen hajt, mint ahogy püspökkel és kanásszal egyaránt szót tudsz érteni. Jó erőnlétben és kedélylyel töprengsz sorsunkról és jellemünkről. „A jövő értékrendje sem épülhet másra, mint a kőtáblára vésett erkölcsi parancsokra, az Új Testamentumban hirdetett felebaráti szeretetre és az alkotó ember megbecsülésére. Miközben a fejlődéstől újabb csodákat várok, remélem, hogy a világháló nem szövi be a könyvtárakat, hogy a Maros, a Garam és a Latorca partján tovább él a magyar szó, valamint hogy a 22. század magyarja is büszke lehet majd őseire.” RAFFAI ISTVÁN A minőségi televíziózás utolsó mohikánjai közé tartozik. Miután a közszolgálati Magyar Televízió nívótlanságban versenyre kelt a kereskedelmi csatornákkal, Jánosi Antal filmjei kivételes értéket képviselnek a hazai televíziós palettán. A mai mérce ugyanis nem a színvonal, hanem a műsorok reklám vonzata. Egy-egy reklámpercért annál nagyobb összeget fizetnek a hirdetők, mennél magasabb a környező adások nézettsége. Márpedig a nézők széles tömegének igényküszöbével kapcsolatban nem lehetnek illúzióink. Ez az oka annak, hogy a legdrágább reklámperceket a szappanoperák, lagzilajcsik, akciófilmek és a Big Brotherhez hasonló erkölcsromboló műsorok szomszédságában lehet elérni. A közszolgálati Magyar Televízió műsorpolitikáját tehát egyre kevésbé a jó ízlésre, erkölcsre, tudásra, az értékek megbecsülésére való nevelés szándéka vezeti, hanem az a törekvés, hogy a fennmaradás biztosítása érdekében minél nagyobb szeletet tudjon kihasítani a reklámpiac kínálatából. Valljuk be őszintén, hogy erre rá is kényszerül, miután elzárták azt a bevételi forrást, ami a független műsorpolitika egyetlen anyagi bázisa volt : a televíziótulajdonosok előfizetési díját. A közszolgálati média a reklámbevétel mellett részesül ugyan állami támogatásból is, amíg azonban az előbbi nívósülyedést, a kormánytámogatás politikai függőséget okoz. Ennek igazolására elég azokra a változásokra hivatkozni, amik 2002. nyara óta a főszerkesztőségek összetételében és a televízió műsorpolitikájában bekövetkeztek. Erről többet nem kívánok szólni. Örüljünk annak, hogy mindezek ellenére még vannak olyan színvonalas adások, mint vendégünk filmjei. Jánosi Antal, 1966-ban, a bölcsészdiploma megszerzése és különböző munkakörök betöltése után 1971-ben került a MTV-hez, mivel a Magyar Televíziónál helyezkedett el, mint dramaturg. Öt évvel később az Irodalmi és Drámai Főosztály munkatársa lett, ahol fő feladata a kortárs magyar irodalom képernyőre adaptálása volt. Nagy igyekezettel kereste a versek vizuális, képekkel való aláfestésének lehetőségeit. Olyan nagy író-egyéniségekkel dolgozott együtt, mint Galgóczi Erzsébet, Thurzó Gábor, vagy Weöres Sándor. 1987-ben rendezett első filmjéért, amely egy televízió-költemény, a vers és a képzőművészet sajátos kompozíciója volt, elnöki nívódíjat kapott. Az elmúlt három évtizedben több mint 150 tévéfilmet és tévéjátékot készített. Közülük hat nemzetközi elismerésben részesült, öt film pedig a hazai tévétalálkozókon kapott fesztivál-díjat. Új korszakot jelentett Jánosi Antal életében a Magyarország 2000 Szerkesztőség megalakulása 1997-ben, ahol főmunkatárs lett. Ebben a beosztásában, szerkesztő-rendezőként, havi 2-3 portréfilmet forgatott írókról, festőkről, szobrászokról és más érdekes személyekről. Elsőként rajzolta meg Márai Sándor televízió-portréját, legutóbb pedig Szabó Lőrincre emlékezett, a költő halálának 45. évfordulója alkalmából. A témaválasztásnál mindig fontos szempont számára, hogy olyan személyeket állítson a kamera elé, akik odahaza, vagy idegenben hűséggel ápolják a magyar nyelvet és kultúrát. Alkalmam volt forgatás közben betekintést nyerni vendégünk műhelytitkaiba. Ma, amikor a modern rendezők jelentős része spontán alkotónak képzelve magát, a véletlenre és a helyszíni adottságokra bízza, hogy mi lesz a filmből, Jánosi Antal minden feladatra lelkiismeretesen felkészül. Legfőbb rendezői erénye az igényesség, amelynek jegyében magas követelményeket támaszt nemcsak munkatársaival, de önmagával szemben is. Pontosan tudja, hogy mit akar kihozni az interjúalanyból és a tervein, elképzelésein ritkán szokott változtatni. Előzetesen megbeszéli a portréfilm alanyával, hogy mire kíváncsi, a kamera bekapcsolása után azonban már nem szakítja meg kérdésekkel a beszélőt. Nagy súlyt fektet a környezet hiteles ábrázolására és arra, hogy a hosszú szinkronokat hangulatos vágóképekkel fedje le. Autoriter rendező, aki azonban munkatársai véleményét is meghallgatja, majd teszi azt, amit meggyőződése szerint legjobbnak tart. Jól tud bánni az operatőrökkel, akik köztudomásúan önfejű emberek és gyakran vitába szálnak a rendezői utasításokkal. Ilyenkor nem tanácsos összeveszni velük, mert az hogy mi valósul meg a rendező elképzeléséből, nem utolsósorban tőlük függ. Jánosi Antal szelíden bánik a renitens operatőrökkel, nem parancsol, hanem kér és ellentmondás esetén türelmesen megmagyarázza, hogy miért abból a szögből kér egy svenket, vagy bevakót és miért nem máshonnan. A míves mester igényessége, a színvonal és a líraiság annyira jellemző rá, hogy filmjét akkor is megismerem, ha véletlenül bukkanok rá, a távirányító billentyűinek spontán nyomkodása közben. Jó érzés, hogy művei ma sem hiányoznak az MTV műsorából és csak remélni lehet, hogy az alkotás lehetősége még sokáig biztosítva lesz számára. Kedves Tóni, köszönjük, hogy látogatásoddal megtisztelted a bécsi magyarokat és kíváncsian várjuk - a nagyböjt közeledte miatt időszerű - filmjeid, a Nagypénteki passió és a Feltámadott bemutatását. JUHÁSZ LÁSZLÓ A bécsi Kaláka-clubban április 9-én rendezett filmbemutatón felolvasott üdvözlés JÁNOSI ANTALRÓL* BESZÉLGETÉS SZAMOSI JÓZSEFFEL Folytatás a 6. oldalról A 40-es évek elején vasárnaponként a Pilvax Kávéház „Közvélemény asztalánál" rendszerint Móricz Zsiga bácsi ült az asztalfőn. De nem hiányzott Németh László, Kodolányi sem, meg Erdélyi Jóska, Kovách Ali, a Püskiék, Gombos Gyuszi, én meg az asztal végén meg sem mertem mukkanni, pedig a fiatalabbak közül néhányat barátaim közé számíthattam. Nem csak a népiekre gondolok, hanem elsősorban Weöres Sanyi, Jankovich Feri, Takáts Gyula barátságára. Szobrászok közül mindenekelőtt Medgyessy Feri bácsi, Boda Gábor, Szervátiusz Jenő, a festők, grafikusok közül Szalay Lajos, Szabó Vladimir, az erdélyi zsögödi Nagy Imre, Pérely Imre, meg a fametsző Gy. Szabó Béla és a Magyar Képírók Társasága tagjai. Ki volt a költőideálod? Minden jó versért rajongtam, de nem volt külön költőideálom, Csokonaitól Pilinszkyig mindenki egymást váltva volt a kedvencem. A magyar költészet csúcsán azonban - szerintem - vitathatatlanul Vörösmarty áll. Miért mondom ezt? Mert ő nem ragadt meg a magyar glóbuson; az Éj monológja a Csongor és Tündében Shakespeare-i remek, a Vén cigány modern szürrealizmus, telítve értelmen túli asszociációkkal; irodalmunkban ő az egyetlen kozmikus költő. Esti olvasmányaimra évtizedek óta Pázmány és Arany János, újabban Márai naplója. Századunk költői közül legtöbbet Erdélyi Józseffel foglalkoztam, őt méltatlanul igyekszenek félretenni; én József Attilával és Illyés Gyulával legalábbis egyenrangú költőnek ítélem. Milyen kapcsolatod volt az emigrációban Máraival, Szabó Zoltánnal, Cs. Szabó Lászlóval, vagy Wass Alberttel? Márainak egy hozzám írt köszönő levelét őrzöm. Szabó Zoltánnal és Cs. Szabóval a rádióval kapcsolatosan, meg konferenciákon, előadásokon (Mikes Kelemen Kör, Lugánia Tanulmányi Napok, a bécsi „Europa’’-Club, Pax Romana) sokszor találkoztam. Wass Alberttel futólag még Pesten ismerkedtem meg és egyszer, kivándorlása előtt közvetlenül, egy teljes napot együtt barangoltunk a Harz hegységben. Nemcsak költő, szobrász és festő vagy, hanem egyéb művészi tevékenységet is folytattál, így például te tervezted az ausztriai Szentkorona emlékművet, meg egy Mindszenty-emléket is. Mi vitt arra, hogy részt vegyél a Szentkorona Emlékmű-pályázaton? Belső igény? Nem! Feladat talán. Legtöbbször a szükség vagy a körülmények késztettek ilyesmire. Az emlékműre pl. elég sok pályamű érkezett még Magyarországról is, csak hát vagy olyan monumentális tervek, amelyeknek a kivitelezése meghaladta az emigráció anyagi erejét, vagy olyan modern elképzelések, amelyek sehogysem illettek a Mattsee-i tájba, két hársfa közé és egy hatalmas tiroli kereszt mellé. Bombasztikus „irredenta jellegű” tervek szóba sem jöhettek. Az idő meghaladt, elfogadható terv sehol. Eszembe sem volt mások elé tolakodni, de hogy ne legyen botrány, végül is készítettem három tervet, ezek közül választotta ki a bírálóbizottság (dr. András Mária művészettörténész, dr. Bogyay Tamás történész és dr. Kecskési Mária etnológus) a megvalósítandó tervet. „Klasszikus stílusú”, falusi keresztút-stáció lebegett a szemem előtt. Ezt választották ki s az elkészült emlékművet 1983-ban Karl Berg, akkori salzburgi érsek szentelte fel azon a helyen, ahol a koronát egy kettéfűrészelt benzines hordóba rejtve, elásták. Nem szóltál még a máriacelli Mindszentyemlékről. Előzménye az, hogy Máriacellben az 1650 körül épült, méreteivel is impozáns barokk Rózsafüzér-stáció, amely a bazilika építőmestere, Domenico Sciassia munkája, idők folyamán annyira megrongálódott, hogy öszszeomlás fenyegette. Az újjáépítéskor a magyar emigráció vállalta a X. stáció rendbe hozását, amely most magasan az országút felett, egy hatalmas sziklatömb alatt messziről is látható. 1977-ben 1500 zarándok jelenlétében szentelték fel s ahogy a díszes vörösmárvány tábla hirdeti, Mindszenty hercegprímás, valamint a háború és az októberi szabadságharc áldozatainak emlékére. Nos, ezt az emléktáblát is én terveztem meg és bécsi szobrásznövendékek faragták ki. A „Magyar Stáció” (Mindszenty Station) azóta Máriacell egyik látványos nevezetessége. Mi ösztönzött arra, hogy - amint írásaidból látszik - munkásságod egy jelentős részét szántad a külföldön lévő magyar emlékek felkutatására? Nézd, az Európában vagy bárhol a világon fellelhető magyar emlékek számbavételét és dokumentálását csak a kint élő magyar írók, tudósok végezhetik el. Ilyen irányban a kutatás még az ötvenes években elindult. Sajnos, a szép tervek nem valósultak meg olyan mértékben és teljességben, ahogy kívánatos lett volna. De még így is van dicsekedni valónk. Néhány példát mondok: az emigráció fedezte fel - az otthoniakat évekkel megelőzve Simone Martini Altomonte-ban (Kalábria) lévő Szent László képet. Hasonlóképpen Mécs László ismeretlen „Magyarok Misekönyve”-t, amit az Életünk hasábjain ismertettem, aztán odahaza kiadták 13 évvel később, az elsőség érdemét is maguknak vindikálták. Más. Nem tudok róla, hogy valaha is írtak volna Landshut/Schönbrunni Rákóczi-forrásról! - rajtam kívül! Keresztül-kasul utaztam egész Ausztriát Nagy Lajos királyunk legendájának képzőművészeti emlékeit kutatva s erről egy könyvecskét adtam közre. Megjelent Münchenben 1995-ben. Fia valaki kézbe veszi „Szerelmes napló és hogyan tovább?”, 1997-ben megjelent finom kis könyvedet és nézegeti a melléklet rajzait, festményeit, fényképeit, velem együtt arra a megállapításra juthat, hogy hosszú és boldog út áll mögötted. Egyetértesz ezen megállapításommal? A Szerelmes napló csupán csak egy fél év lírai története. Valóban kitartóan és talán nem terméketlenül fogyasztottam az éveket. Az is való, hogy jósorsom sok mindentől megkímélt, utóvégre megéltem két világháborút, forradalmakat, román megszállást, hadifogságot, menekülttáborok szegénységét, hazátlanságot, mégis az események viharaiban legtöbbször szélárnyékba kerültem. Hogy boldog voltam-e? A körülményekhez képest, életem második felében csaknem igennel felelhetnék. Mert nem kellett soha megalkudnom, és mégis élek. Ez a legtöbb UDVARHELYI OLIVÉR