Bécsi Napló, 2005 (26. évfolyam, 1-6. szám)

2005-01-01 / 1. szám

2005. január-február BÉCSI NAPLÓ Hogyan tovább a népszavazás kudarca után? A történelmet nem a népszavazások csinálják, hanem egyrészt a hatalmi erőviszonyok, amelyek, ha nem is mindig, mégis igen gyakran járnak együtt ég­bekiáltó igazságtalanságokkal (lásd a mi esetünk­ben a trianoni diktátum következményeit!), másrészt a szellem és a morál által hitelesített közösségi aka­rat, amely ha nem is mindig, mégis igen gyakran ké­pes határt szabni a hatalmi kényszer durva érvénye­sülésének. Ez utóbbira is szolgáltat meggyőző pél­dákat a magyar történelem, lásd 1848. március 15- ét, 1956. október 23-át vagy éppen azt a tapasztala­tot, miszerint a kommunista diktatúra évtizedeiben meggyengült és megrontott kisebbségi magyar kö­zösségek mindinkább képessé válnak arra, hogy fel­emeljék fejüket, megszervezzék közéletüket és kép­viseljék érdekeiket. Ebben az értelemben gondolom úgy, hogy a de­cember 5-i kudarccal végződött magyarországi nép­szavazás még nem utolsó szó egy sok évtizedes nem­zetpolitikai vitában, és semmiképpen sem „harma­dik Trianon”. Nem zárta le, legfeljebb megzavarta a „békés nemzetegyesítés” másfél évtizede tartó fo­lyamatát. Őszintén szólva engem nem lepett meg kü­lönösebben a referendum eredménytelensége, mint­hogy látni lehetett, hogy maga a népszavazás gon­dolata zavaros forrásokból ered, látni lehetett, hogy a magyarországi politikai pártoknak a népszavazás­sal kapcsolatos álláspontját nem a kiérlelt és hiteles nemzetpolitikai stratégia, hanem a többnyire kicsi­nyes és prakticista jellegű pártpolitikai érdek szab­ta meg, légióként pedig látni lehetett, hogy a nép­szavazás maga teljességgel előkészítetlen volt, a vá­lasztópolgárok nagy többsége a legkevésbé sem tudta azt, hogy mire adja, milyen következményekkel adja szavazatát, ezért azután az érdekeltek több mint a fele egyszerűen otthon maradt. Ami nem jelenti azt, hogy az otthon maradók egy része, alighanem több­sége ne értene egyet a „békés nemzetegyesítés” stra­tégiai céljaival. Köszönhető mindez a népszavazás előkészítetlen­­ségének, a politikai pártok szűklátókörű önzésének, annak, hogy ezek a pártok, tulajdonképpen a politi­kai paletta mindkét oldalán, nem a népszavazás me­ritumát tartották fontosnak, hanem a 2006-os or­szágos választásokra történő felkészülést. Talán úgy gondolták, hogy a népszavazás ennek a választás­nak a főpróbája lesz. Egy valójában nemzetpolitikai jelentőségű ügyet ismét sikerült a pártpolitika ala­csonyabb színvonalára (majdnem azt mondtam: mo­csárba) süllyeszteni. Eredménye országos zavar, a kisebbségi magyarság körében fájdalmas csalódott­ság és kiábrándulás. Ez a kisebbségi magyarság ugyanis éppen annak a nemzeti („magyar-magyar”) szolidaritásnak a megrendülését tapasztalhatta, amely korábban közéleti küzdelmeinek egyik éltető ereje és erős támasza volt. Mondjuk, hatalmas és némiképp ijesztő is volt a felháborodás a határokon túli magyar közösségekben, mindenekelőtt a széke­lyek körében. Voltak elfogadhatatlan reagálások is, például midőn egy székelyföldi faluban a román rendőrnek kellett megakadályoznia a piros-fehér­­zöld trikolor felgyújtását. Hajdanán Babits volt az, aki nagy lelki kínokat okozó nemzeti és történelmi dilemmáinkban min­dig szenvedélyes józansággal és józan szenvedélyes­séggel fogalmazta meg azokat a közös igazságokat, amelyekre fel lehetett (volna) építeni a jövőt.. Mire tanít Babits? Először is arra, hogy a magyar nemzet minden geopolitikai megosztottság, minden határátszabás és persze minden népszavazás elle­nére egyetlen és egységes nemzet, amelynek törté­nelmi, kulturális, mondhatnám így: lelki egysége nem azon múlik, hogy a huszadik század szerencsétlen fejleményei következtében valamelyik magyar közös­ség Románia, Szlovákia és Szerbia határai közé ke­rült, vagy éppen Magyarország határai között ma­radt. A nemzet történelmi és kulturális identitását ugyanis nem az állampolgárság, az útlevél és a tár­sadalombiztosítási kártya határozza meg és fejezi ki (ámbár az sem baj, ha ezek is kifejezik), hanem mindig az anyanyelv, a kultúra a történelem és a közösségi identitás. „Magyarság - jelentette ki Ba­bits abban az eszmecserében, amelyet 1941-ben Egy­séges magyarság címmel rendezett a Nyugat című folyóirat - csak egyetlenegy van az egész világon. El se lehetne képzelni, hogy több legyen belőle; olyan lenne ez, mintha teszem azt több példány volna egy emberből. A nemzet éppannyira egyéniség, mint az egyes ember. Lehetséges-e, hogy ez a nemzeti egyé­niség lelkében széthasadozzon, ahogy előfordul kó­ros esetekben egyes embereknél is a lelki széthasa­dás? Igen, nyilvánvalóan lehetséges ez a nemzetek­nél is. Sőt mivel tökéletes egészség nincsen a vilá­gon, minden nemzet lelki életében állandóan van­nak kisebb-nagyobb hasadások. A társadalmi osz­tályok nem értik meg egymást, a tömegek vágya független a közérdektől, népi ösztön és nemzeti tu­dat elidegenednek, a jó Menenius Agrippa meséje unos-untán újrakezdődik. Az ősöktől öröklött kul­túra, amely a nemzeti közösség magasabb lelki éle­te, távolról sem fogja át a nemzet egészét, egységes­sé, ahogy kellene. Mindezek hasadás-tünetek, s mindezek többé-kevésbé megvannak nálunk is. De hogy vidékek szerint hasadozzon szét a magyarság? Hogy kisebb egységek váljanak ki belőle, amelyek pusztán a maguk külön hagyományaiból akarnának továbbfejlődni? Ilyesmire nem tud példát a történe­lem, az őskor óta, amikor népünk egy részét Ázsiá­ban hagytuk!’ „Magyarországot - olvasom Babits szavait - nem a világháború után darabolta szét először a politi­ka. Egyes részei másfél századig is különválva éltek. De magyarságuk mindenütt csak ugyanaz a ma­gyarság marad. Erdélyt fejedelmi udvara kultúr­­góccá tette. Saját története s kapcsolatai voltak, s irodalma külön színt nyert. De ez mégiscsak ugyan­annak az irodalomnak része volt, amely a Pázmá­nyokat és Zrínyiket szülte. Nem különbözött jobban, talán annyira sem, mint később például a debreceni iskola a Kazinczyékétől” Végül pedig Babits - nagy európai eszmei hagyo­mányok (így a felvilágosodás, a romantika és a szel­lemtörténeti irányzat) örököse és letéteményeseként még egyszer hitet tesz a nemzetnek, mint történelmi és szellemi entitásnak a megoszthatatlansága és egy­sége mellett. „Minden, ami lélek- szögezte le-, egy­séges és oszthatatlan. Ebben Aquinói Tamás egyet­ért Bergson Henrikkel. A lelki magyarság is egyet­len és oszthatatlan, s lényegéhez tartozik az egység. De ennek a magyar lelkiségnek lényegéhez és egyé­niségéhez tartozik a sokszínűség az egységben.(...) lelkünk és kultúránk sokféle táj színeivel gazdag. Ezer éven át szívta magába egy bekerített, külön kis világ sokféleségét, a történelmi Magyarországot, ezt a magyar glóbuszt, melynél nincsen összetartóbb és egységesebb, s egységében is változatosabb földda­rab a földön. Egyetlenegy testnek érzete mint ahogy egy az eleven test, bármennyire különbözők is tag­jai. Egy, mert egyetlen lélek járja át, egyetlen érzés és emlékezet”. Más Babist-írásokat is idézhetnék, így az 1938 ka­rácsonyán lejegyzett Gondolatok az ólomgömb alatt című személyes vallomását, amelyet halálos beteg­sége pusztító fájdalmai és félelmei között írt arról a személyes veszteségről, amelyet az ő számára a tör­ténelmi ország feldarabolása okozott, vagy 1939-es A magyar jellemről című nagy nemzet karakterológiai esszéjét, amelyben nagy elődökkel - így Széchenyi­vel, Kossuthtal­­ és nagy kortársakkal - Adyval, Móricz Zsigmonddal, Kosztolányival - egybehang­zóan tett hitet a magyarság legfontosabb tennivaló­ja, azaz önmaga megőrzése, a megmaradás közös­ségi etikája mellett. Az önvédelemnek ezt a törté­nelmi parancsát Babits úgy értelmezte, mint az em­beriségnek tett szolgálatot. A magyarság - jelentet­te ki a költő - „legnagyobb szolgálatot akkor teszi a világnak, ha megőrzi nemzeti sajátságait, s megma­rad annak, ami. Nemzet vagyunk, a szó régi, szelle­mi, jogi erkölcsi értelmében, nem pedig faj, tüleke­dő fajok között, se nem valami nyomorult, kicsiny erőlködés a nagy erők félelmes csataterén. Csak nem akarunk ilyenné válni? Meg kell maradnunk nem­zetnek, léleknek, szabadnak, nemesnek, alkotónak, keleti nyugalomban, mely mindenkivel dacol, szelle­mi erőben, mely senkinél sem érzi hátrább magát. Nem átváltoztatásra, magunkból való kikelésre van szükségünk. Inkább magunkhoz való visszatérésre. Magunkba szállásra”. Folytatás a 6. oldalon 3 A MAGYAR POLITIKAI ELIT CSŐDJE VOLT A NÉPSZAVAZÁS Az MKP stabilizáló erő Szlovákiában - Beszélgetés Bárdos Gyula frakcióvezetővel Az év múltával sokan készítenek számvetést. A poli­tikában, főként a ciklus második felében ez még gyako­ribb. Bárdos Gyula pozsonyi parlamenti képviselőt, a Magyar Koalíció Pártja frakcióvezetőjét szintén mérleg­­készítésre kértük. Egy átbeszélgetett szilveszter éjsza­ka után, január elsején készült a képviselő szenei ott­honában a beszélgetés. - Milyen éve volt 2004 a szlovákiai magyarságnak? - Hosszú évek után sikerült megalkotni a Sellye Já­nos Egyetemről szóló törvényt, nagyon hosszú huzavo­na, rengeteg akadályoztatás ellenére beindult mind a három karnak a tevékenysége. Ez történelmi jelentősé­gű tett, s nagyon örülök annak, hogy ott lehettem ennek a frakciónak az élén, amikor rákényszerítettük koalíciós partnerünket arra, hogy ezt a törvényt fogadjuk el. Hang­súlyozom: állami egyetem jött létre, az állam garantálja, szavatolja a működését költségvetésében. Tudjuk, hogy önálló magyar egyetem létrehozására 1989 után szám­talan kísérlet történt, most érett be ezeknek a gyümöl­cse. Akár történelmi sikerről is beszélhetek. Siker a restitúciós törvény, a nevesítetlen földek ügyét legalább részben rendezni lehetett. Nagyon komplex kérdésről van szó. De az, hogy egy év rendelkezésére állt mindenkinek, aki korábban nem tudta rendezni a földügyeit, az mindenképpen pozitívum. Nagyon sokan éltek a kárpótlás lehetőségével. Az is jó, hogy az úgy­nevezett nevesítetlen földek nem az állam vagyonát fog­ják képezni, hanem az önkormányzatok tulajdonába kerülnek, s ők fogják eldönteni, hogy kinek fogják azo­kat rendelkezésére bocsátani. És csak jó néhány év el­múltával lehet ezeket a területeket eladni. Pozitív dolog az is, hogy a felvidéki magyar közsé­geknek lehetett olyan támogatást biztosítani, amelyet korábban nem. Létrehoztunk egy környezetvédelmi ala­pot, amely a kisközségek számára kompenzálja azt a kiesést, amit a pénzügyi decentralizáció okozott. Sze­rettük volna, ha ezek a települések legalább megkapják 92-95 százalékban azt a költségvetési összeget, amely­ben korábban részesültek. S hogy az állam ezt egy-két évre garantálja. Ezt teljes egészében nem tudtuk elér­ni, csak 87 százalékot tudtunk kiharcolni. De a környe­zetvédelmi alap megteremtése, ami szintén a mi érde­münk, pontosan a kisközségek számára jelent kompen­zációt. Főleg a csatornahálózat, a vízvezeték-hálózat kiépítésében, a tisztítóberendezések megépítésében. A felvidéki kistelepüléseknek ezekre nagyon nagy szük­ségük van. Nem az uniós csatlakozással kezdtem, hanem a szá­munkra legfontosabb dolgokkal, de világos, hogy má­jus elseje óriási változást jelentett. Ennek jelentőségét azonban szerintem csak a későbbi generációk fogják értékelni. De az, hogy mi is az Unió tagjai lettünk, ugyan­úgy mint Magyarország, vagy mint Szlovénia jelzi, hogy Szlovákia ledolgozta korábbi hátrányát, nem kis mér­tékben a Magyar Koalíció Pártjának köszönhetően. A másik oldalon ez viszont problémát okozott, a magyar­magyar kapcsolatokban gondot jelentett a vajdaságiak a kárpátaljaiak számára. És még az erdélyiek számára is! Ezt valahogyan rendezni kell. S ilyen szempontból csúfos kudarcnak és az egész magyar politikai elit csődjének tartom azt, hogy hagyták a kettős állampol­gárságról szóló népszavazást ilyen mederbe terelődni.­­ Erről feltétlenül szerettem volna tudni az álláspon­todat.­­ Ebben a kérdésben a kormánykoalíció és ellenzék egyaránt csődöt mondott. A magyar politikai elitnek ez nagyon sötét korszaka. Csak remélni tudom, hogy most Szabadkán (Bárdos Gyula január 5-én utazott Szabad­kára - B.L.) elkezdődik egy folyamat, ahol a határon túli magyarok és szervezetek megpróbálják elmondani el­képzeléseiket. Ezeket aztán természetesen a magyar országgyűlésnek kell valamilyen módon törvénybe ön­tenie, vagy olyan intézkedéseket foganatosítani, hogy a magyar-magyar kapcsolatok az uniós tagság ellené­re, vagy javára rendeződhessenek. Semmiképpen nem lehet azt megengedni, hogy ne tudjon találkozni a ma­gyar a magyarral, illetve, hogy ez problémát jelentsen neki. Itt van mit tennie a magyar diplomáciának, a ma­gyar politikának! Reméljük, hogy sikerül ledolgozni a mostani deficitet. Jó volna visszatérni az 1996-os ma­gyar-magyar csúcshoz, amikor a határon kívüli magyar­ság kérdéseiben sikerült konszenzust kialakítani.­­ Rontott a népszavazás és annak rettenetes kam­pánya a magyarországi hivatalos kapcsolataitokon? - Természetesen. Az elmúlt időben amúgy sem vol­tak olyan fényesek ezek a kapcsolatok. Nagyon nehéz lesz ezt a csorbát kiküszöbölni, nagyon nehéz lesz a kapcsolatokat rendezni. A legsúlyosabb bűn az, hogy a határon túli magyarság a magyar belpolitikai csatá­rozások eszközévé vált. Ez óriási hiba. Olyan nagy az ellentét a kormánykoalíció és az ellenzék képviselői kö­zött, hogy nagyon nehéz lesz valamilyen módon egy olyan konszenzust megteremteni, ami valóban építőjel­legű lesz. - A szabadkai találkozás nem jelent valamiféle de­monstratív határon túli összefogást? Ha már a magyar politika ilyen erkölcsi mélységbe zuhant, valamiféle pél­dát a lehetséges kilábalásra? - De, pontosan ezt jelenti. Óriási hiba volt, hogy az Eu-s tagságot megelőzően nem volt Magyar Állandó Értekezlet. Már akkor föl kellett volna készülni, hogy hogyan tovább május elseje után. A Magyar Állandó Értekezleten a népszavazás előtt az összes határon túli magyar szervezet elmondta véleményét, azt, hogy ha már ez a helyzet kialakult, akkor el kell menni, és igen­nel kell szavazni. Ha már hagyta a magyar politikum, hogy a dolgok idáig fajuljanak. Mert tudjuk, hogy közbe­léphetett volna az Alkotmánybíróság, a Választási Bi­zottság, elmondhatta volna a véleményét, legitim mó­don leállíthatta volna ezt az egészet. Nem tette. Ezen az értekezleten óriási ellentét volt, főként a kormányko­alíció és a határon túli összes szervezet között. Ez nem jó. A mindenkori magyar kormánnyal normális viszonyt kell fenntartani, de a mindenkori magyar kormánynak is velünk. Függetlenül attól, hogy a kormány milyen beál­lítottságú. Mert az itt élő lakosok érdeke azt kívánja, hogy a kapcsolat normális legyen. S a mostani kapcsolat ilyen szempontból nagyon romlott. - A szlovákiai belpolitikai életet tekintve mit várhat 2005-től a felvidéki magyarság? Mekkora a mozgáste­retek? - 2004-ben a kormánykoalíció elveszítette a többsé­gét. Nekünk ad hoc jellegű többséget kell szerezni a független képviselők közül, ha el akarunk valamit érni. Húsz fölött van a független képviselők száma a 150 fős Szlovák Parlamentben. Valójában most sem a kormány­­koalíciónak, sem az ellenzéknek nincsen többsége, a függetlenek képezik a mérleg nyelvét. S ez főleg ne­künk okoz problémát, mert a mi sajátos kisebbségi prob­lémáink megoldásánál nem számíthatunk támogatás­ra. S ez 2005-ben is így lesz, s mint tudjuk, választá­sokra 2006-ban kerül csak sor. Éppen ezért volt nagyon jó, hogy az egyetem és a kárpótlás ügyét a ciklus elején el tudtuk fogadtatni. Ma már ez nem menne. De még ott van a kisebbségek kultúrájának támogatásáról szóló törvény, a kisebbségek jogállásáról szóló törvényterve­zet, amelyeket át szeretnénk nyomni a Parlamenten. Eléggé szkeptikus most vagyok ezek sikerében. A par­lamenti matematika ezt nem nagyon teszi lehetővé. A legerősebb kormánypártnak mindig van lehetősége va­lamit nyújtani a független képviselőknek, nekünk nincsen. Főként kisebbségi ügyekben nehéz a megegyezés. A kormánykoalíció legerősebb pártja, a Dzurinda-párt pedig tudomásunkra hozta, hogy a legnagyobb ellen­zéki párttal háttérmegegyezést kötött, illetve, hogy min­den fontos dologban meg tudja szerezni a Meciar-párt­­nak a támogatását, így nincs nagyon szüksége ránk. Nekünk viszont szükségünk van rájuk, mert nélkülük semmilyen kisebbségi kérdésben nem tudunk ered­ményt elérni. Eléggé inkorrekt lett a kapcsolat a kor­mányfő és az MKP között, s az utóbbi időben az MKP volt a legkeményebb bírálója Dzurindának, s az ő mód­szereinek. Ezeknek köszönhetően veszítettük el a kor­­mánykoalíciós többséget. Okulva az elmúlt választási időszak tapasztalataiból, szerencsére az említett két legfontosabb dolgot a ciklus elejére tettük. 2005-ben tehát konzerválódik az a hely­zet ami most van, s valószínűleg semmi extra dolgot nem tudunk elérni. A nagy reformokat megcselekedte a koalíció, az egészségügyi reformot, a nyugdíjreformot, az adóreformot. Ilyen módon pozitív a mérleg. Behoz­tuk a lemaradásokat. Az MKP-s miniszterek felelnek az uniós alapokból való merítésért - korábban rovásukra írták, hogy azokat nem tudjuk megfelelően kihasználni. Ma Szlovákia a legjobban meríti az alapokat. Itt ez kö­szönhető Csáky Pálnak a kormány alelnökének, aki az integrációért és a kisebbségi ügyekért felel, a regionális miniszternek s a mezőgazdasági miniszternek. Egye­düli országként a környező országok közül sikerült a mezőgazdászoknak megkapni a közvetlen kifizetések­nél az igényelt összeget. Decemberben kifizették őket. Magyarországgal, Lengyelországgal, Csehországgal ez még nem történt meg. Pedig mi indultunk legkésőbb. A környezetvédelmi miniszter munkáját is jónak értékel­jük. Az egész ország látja, hogy a magyar miniszterek jól dolgoznak, a Magyar Koalíció Pártja a kisebbségi kérdések mellett természetesen az országos jellegű kérdésekben is jól teljesít. A tátrai katasztrófa után is a két magyar miniszter vette az egész ügyet a vállára, és irányítja ma is. A politikai elemzők értékelik az MKP szerepét, stabili­­zálónak tartják. A koal­íciós partnerek viszont nem értéke­lik, mert van pótmegoldás számukra. S most is elmond­hatjuk, hogy ha kisebbségi kérdésről van szó, nagy kü­lönbség nincs a kormánykoalíció és az ellenzék között. BÖRÖNDI LAJOS Ferenczy Béla rajza

Next