Bécsi Napló, 2007 (28. évfolyam, 1-6. szám)

2007-07-01 / 4. szám

6 BÉCSI NAPLÓ 2007* július-augusztus EGY AGYONHALLGATOTT KÖLTŐ Tíz éve halt meg Tollas Tibor (1920. december 21. - 1997. július 19.) Neve olyan, mintha egyfajta erkölcsi, politikai, iro­dalmi vízválasztó lenne. Ha kimondjuk vagy leírjuk, hallgatóink vagy olva­sóink rögtön mintha két táborra szakadnának. Noha vélhetőleg nem két egyenlő nagyságúra. De így volt ez mindig, mióta az 1956-os forradalom leverése után, menekültként, Tibor Bécsbe megérkezett. Mert azok, akik különböző okokból ellenérzéssel tekintettek rá, azonnal ráismertek: ő az igazi, a tényleges ellenfél! Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eszméi­nek hű és bátor képviselője. Akit hitelesít közel tíz év szenvedése is Rákosiék börtöneiben. Ellenfelei jól tud­ták, hogy lejáratásával, ellene vezetett hazugság- és rá­galomhadjárataikkal milyen jelentős csapást mérhet­nek az 56-os magyar emigrációra, ha ezek sikerülnek. Ha velük sokakat megtéveszteni tudnak. Nem nehéz egyetérteni velük abban, hogy Tollas Tibor valóban a nyugati magyar emigráció egyik leg­jelentősebb, meghatározó alakja volt. Személyesebb dolgokra fordítva a szót az általánosabbakról, sietve ideírom, hogy Tiborhoz mindvégig baráti szálak fűz­tek, ha ez a barátság nem is mindig volt teljesen fel­hőtlen. Nevével 1957 tavaszán ismerkedtem meg egy jugoszláviai menekülttáborban, ahova valami úton­­módon bejutott lapjának, a Nemzetőrnek egyik példá­nya. Föllelkesített, amit abban láttam, olvashattam. Az, hogy ilyen szellemű magyar lapot ad ki Ausztriában magyar költő. Hogy több és többfajta magyar lap is megjelenik Nyugaton, arról csak akkor szereztem ér­tesülést, amikor pár hónappal később leszálltam a müncheni főpályaudvaron arról a vonatról, amelyik Jugoszláviából Norvégiába hozott. Az újságárusok ott egész sereg más magyar nyelvű kiadvánnyal is kápráztatni tudták magyar szellemi ter­mékekre szomjazó szememet, köztük az Irodalmi Új­sággal, Látóhatárral, Katolikus Szemlével, Új Hungáriá­val, Bécsi Magyar Híradóval. Megvettem magamnak belőlük mindazt, amire csak futotta a belgrádi norvég nagykövettől útravalóul, útipénzként kapott német márkákból. Néhány héttel később már küldtem is hét versemet a Nemzetőrnek. Tibor már a lap szeptember 1 -ji számában közölt a küldeményből. A következő lap­számból pedig kiderült, hogy versküldeményem úgy fogták fel Bécsben, mint részvételemet a lap verspá­lyázatán, amit egyúttal meg is nyertem. A megosztott pályadíjból száz Schillinget ítéltek oda nekem - ez lett első nyugati tiszteletdíjam. További meglepetésként ott találtam mind a hét versemet az október végén megjelentetett „Füveskert”-ben, amelyik az „eredeti” váci börtönversek mellé kiegészítést kapott olyan ké­sőbb nevessé vált nyugati magyar költők verseivel is, mint Lőkkös Antal, Thinsz Géza, Vitéz György. Mind­ezt csak példaként említem itt meg Tibor önzetlen nyi­tottságára, konvencióktól idegen szerkesztői gyakor­latára. Ettől kezdve rendszeresen jelentek meg írásaim a Nemzetőrben. Tiborral személyesen is megismerked­tem még azon az őszön, amikor e norvégiai magyar körök meghívására Oslóba látogatott. Ennek során közösen kerestük fel a nagy norvég költőt, Arnulf Overlandot, aki híressé vált szép verssel köszöntöt­te a magyar forradalmat. Ez a vers, fordításomban, megjelent a Nemzetőrben is, meg a „Gloria Victis”­­ben is (München 1966). Erre a könyvre, Tollas Tibor talán legfontosabb alkotására, később részletesebben kitérek. Nemzetőrbeli rendszeres közléseim és Tiborhoz fű­ződő baráti kapcsolatom sokakban ellenérzést váltot­tak ki. Élőszóban és levelekben próbáltak rávenni arra, hogy „szakítsak” Tiborral is, meg lapjával is. Különö­sen kitűnt ezen a téren az akkor Bécsben tanulmányo­kat folytató, egyébként Amerikában élő, Kannás Ala­jos költő és pszichológus. Baráti hangú levéláradata akkor apadt el egyik napról a másikra, amikor nyilván­valóvá vált előtte, hogy nem tud eltávolítani a Nem­zetőrtől. Pedig akkor még nem tudhattam, hogy 1963 októberében is, meg 1965 nyarán is felkereste a buda­pesti belügyi szerveket, és segítségüket kérte a Tollas Tibor elleni akciójához. Ez a Kannás-féle befeketítő hadjárat Tollas Tibor ellen azonban eredménytelen maradt, hasonlóan a müncheni Benkő Zoltánnak és Mikófalvy Lajosnak az 1960-as évek második felében indított akció-sorozatához, amely a „Fekete Füzet” (München 1967) megjelentetésével érte el csúcs- és végpontját. Ezekről az eseményekről és akciókról igen jól dokumentáltan megírt kis könyvben számol be a bécsi Juhász László a „Fehér Füzet. Tollas Tibor igazsá­ga” című munkájában, melyet Lezsák Sándor Antoló­gia kiadója jelentetett meg (Lakitelek 2006). Kannás aknamunkájának hatósugarára jellemző lehet, ezért megemlítem, hogy az ez év januárban fiatalon, 57 éve­sen elhunyt kiváló költőhöz, Nagy Gáspárhoz fűződő baráti kapcsolatom is Kannás miatt futott holtvágány­ra 2-3 évvel ezelőtt. Nagy Gáspár ugyanis, Kaliforniá­ban járva, kapcsolatba került Kannás Alajossal, aki ekkor még mindig nem hagyott fel a Tollas Tibor és a Nemzetőr ellen folytatott aknamunkájával. Annyira nem, hogy még Nagy Gáspárt is sikerült meggyőznie, s a Kannást védő Gáspár nem fogadta el az én ellenér­veimet se. 2006-ban Budapesten, a Mundus Magyar Egyetemi Kiadónál, Szakolczay Lajos szakavatott szerkesztésé­ben, megjelentek Tollas Tibor összegyűjtött versei és műfordításai. Jól bizonyítja ez a vaskos kötet, hogy milyen gazdag és sokoldalú Tibor életműve. S nem csu­pán az úgynevezett „börtönversekre” lehet itt hivat­kozni, bár már önmagukban ezek is maradandó doku­mentumát képezik a korszak kultúrtörténetének. Leg­ismertebb darabja, a „Bebádogoztak minden ablakot” nélkül nem képzelhető el egyetlen magát teljesnek te­kintő antológia sem. Nem véletlen, hogy éppen ez a verse vált leginkább ismertté a világban szétszórtan élő magyarság között is. Köztudott, hogy gyakran, szin­te évente kellett előadókörútra indulnia, hogy a Nem­zetőr és annak különböző kiadványai megjelentetésé­hez, munkájukhoz, ily módon szerezzen anyagi támo­gatást. Tiborék a magyarság szolgálataként fogták fel ezeket a körutakat, melyek jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy a magyar 1956 emlékét és a magyarság­hoz való tartozás tudatát megőrizzék a diaszpórában élő magyarok tízezrei. Előadóestjein Tollas Tibornak sikerült az, ami őelőtte csak nagyon kevés költőnek, sőt talán csupán Mécs Lászlónak (ha a több mint száz évvel korábban élő Petőfitől eltekintünk), t.i. hogy di­namikus fellépésével és előadásmódjával tömegeket ragadjon magával, összefogja és lelkesítse őket. Nem szabadna elfeledni, hogy nagy hatású szavaló­estjei fontos missziót képviseltek azáltal, hogy bejárva szinte a földkerekség egészét és eljutva nagyon sok ki­­sebb-nagyobb magyar közösséghez, sikeresen járultak hozzá ahhoz, hogy ezek a hazájukat elhagyni kénysze­rült magyarok is megőrizzék hűségüket a forradalom­hoz és Magyarországhoz. Ezek a körutak Tollas Tibor életművének fontos és eklatáns részét képezik. Nem ritkán olvashatunk olyan kijelentéseket, amelyek költészetét (elsősorban a kilencéves rabos­­kodása idején, valamint az emigrációs években írt po­litikai verseit) konzervatívnak, retorikusnak „bé­lyegzik”. Azaz maradinak. Mozgósítani, lelkesíteni azonban csak úgy nevezett „retorikus” versekkel le­het. Másrészt Tibor költészetének távolról se ezek ké­pezik az egészét és a többségét. Elég ehhez áttanul­mányozni ezt a fentebb említett közel 750 oldalas, lírájának egészét a maga teljességében bemutató kö­tetet, amelyben megtaláljuk „magánverseit is”, me­lyekben családjáról, közelebbi szülőföldjéről, gyer­mekkori emlékeiről, a természetről ír. Kiderül ebből az is, hogy ez a nyelvi-költői konzervativizmussal vá­dolt költő számos verssel cáfolja meg ezt az állítást, amikor úgynevezett kép-verseket tesz közzé, vagy egyéb nyelvi kísérletezésekkel él. Én azonban költői-irodalmi működése kiteljesedé­sének, élete fő művének, legfontosabb vállalkozásá­nak a „Gloria Victis” Az 1956-os magyar szabadság­­harc költői visszhangja a nagyvilágban” címmel Mün­chenben 1966-ban szerkesztésében megjelent antoló­giát tartom. Ez a gyűjtemény a világ költői színe-javá­­nak az 1956-os magyar forradalomról írt verseit tar­talmazza, nyugati magyar költők fordításában. Ennek a költői anyagnak az egybegyűjtésére senki nem volt, nem lehetett nála alkalmasabb, aki nem csupán óriási ismeretségi körrel rendelkezett ehhez a világ minden szögletében, de semmiféle akadályt nem ismerő lelke­sedéssel, politikai és irodalmi szaktudással is. Volt per­sze körülötte számtalan költőbarát is, aki a maga nyelv­­területén segítségére volt az aktuális anyag egybegyűj­tésében, majd annak magyarra fordításában. De a LÉ­LEK e mögött a hosszú éveket átfogó, intenzív munka mögött­­ Tollas Tibor volt. Nála futottak össze a szá­lak. Ő tartotta a kapcsolatot mind az idegen költőkkel, mind pedig a fordítási munkák elvégzésére melléje állt barátokkal és azokkal, akik „csupán” beküldői voltak azoknak a verskincseknek, amikre erre-arra rábukkan­tak, tudatos kutatással vagy véletlenül ráleltek. Ezek között az idegen költők közt számtalan nagy, elismert költőt találhatunk, de szívünket a névtelenebbek írá­sai is épp oly erővel ragadják meg, mert belőlük is a magyarság iránt érzett megbecsülésük és szeretetük, 1956 történelmi tettének elismerése sugárzik felénk. Fontosnak tartom annak a kiemelését, hogy a for­dítói munkában olyan magyar költők is lelkesen részt vettek, akik egyébként nem tartoztak a Nemzetőr szer­zői közé, vagy nem egészen értettek egyet a lap és Tol­las Tibor politikai nézeteivel. De ennek az antológiá­nak a fontosságát még ők is belátták. S hadd zárjam a „Gloria Victis”-ről írt véleménynyil­vánításomat, vallomásomat néhány mondattal, melye­ket Tollas Tibor egy hozzám intézett leveléből idézek: „Végtelenül megörültem levelednek. Nemcsak azért, hogy újabb irodalomtörténetileg eddig ismeretlen versre bukkantál, hanem, hogy érzed, mennyire az utókornak szól ez a könyv és mennyire szép lesz, ha ezt a dokumentumot sikerül létre­hozni.” Szomorúan regisztráljuk, hogy a „Gloria Victis” lét­rehozása ellenére, jelentős lírai életműve ellenére, fel­mérhetetlen fontosságú és fáradságot nem ismerő magyarságmentő munkássága ellenére és annak elle­nére is, hogy hazánk több, mint másfél évtizede már a demokratikus, bár buktatóktól távolról sem teljesen mentes fejlődés útján halad. Tollas Tibor neve és élet­műve többé vagy kevésbé még ma is agyonhallgatott­nak mondható, hogy részben még ma is élni látszanak azok az ellene felhozott vádak, amelyeket pedig hiva­talosan is megcáfoltak (lásd a legfőbb ügyész 199­6 június 11-én kelt törvényességi óvását, amelyik meg­állapítja, hogy Kecskési Tollas Tibor bűnügyében mind az első, mind a másodfokú ítélet megalapozatlan és törvénysértő volt). Le kell végre szögeznünk, hogy Tollas Tibor, életével és sokoldalú, a maga nemében páratlanul értékes tevékenységével a legteljesebb mértékben rászolgált arra, hogy 1956 utóéletével kap­csolatban nevét a legelsők között említsük. Sulyok Vince Sulyok Vince 75 éves Sulyok Vince versei a XX. század mai magyar köl­tészet legfontosabb értékei közé tartoznak. A Ménfőcsanakról induló ifjú az Egri Főiskola hallgató­ja, 1956-ban a forradalom alatt a megyei újság főszer­kesztője, a Forradalmi Tanács tagja. A bukás után, hogy megmeneküljön a biztos börtöntől, elhagyta hazáját Jugoszlávián keresztül és Norvégiában tele­pedett le. Ott kapott diplomát és később az oslói Egye­temi Könyvtár főigazgatója lett. Magyarországot a távolból is hűséggel szolgálta, mint műfordító legjobb költőinkkel (Petőfi, József Attila, Illyés, Pilinszky, Weöres, Kányádi, Csoóri) ismertette meg a skandi­náv olvasókat és jelentős norvég költők, prózaírók műveit adta ki magyarul, mintegy hidat képezve a két kis nép kultúrája között. Mint történész 10 éves mun­kával elkészítette a 700 oldalas monográfiát Magyar­­ország története és művelődése címmel, amelyben a Kádár-rezsim hamis szemlélete után először mutatja be objektíven az északi népeknek hazánk történetét és kultúráját. Több verseskötete jelent meg nyugaton és 1990 után a Széphalom Műhely gondozásában hazájában is. Kevés költőnk van, aki a szülőföldről, a honvágyról, az emigráns létről olyan izzó szenve­déllyel tudjon vallani, mint ő. Ahogy ő mondja a róla készült portréfilmben: ’’néha felmerül bennem a kér­dés, hogy az embernek hány hazája lehet. Mi teszi a hazát hazává? A szülőföld? Vagy hazámmá vált-e Nor­végia az­által, hogy 50 éve itt élek? Lehet-e egyáltalán második hazáról beszélni? Vagy hazámmá vált-e Spa­nyolország, „harmadik hazává”, azáltal, hogy évente két-három hónapot töltök ott egészségügyi okokból és még nagyon megszerettem a spanyol tájat? Ezekre sehol nem találtam feleletet”. Sulyok költészetében a fény mitikus erejű, akár a Kisalföld a ménfőcsanaki szőlődombok szelíd fényeiről álmodik, akár a Norvég fjordok gyémántként ragyogó világáról mesél... Sulyok Vince 75. születésnapja alkalmából gratulálunk a ne­ves költőnek, a műfordítónak, az oslói Egyetemi Könyv­­tár volt főigazgatójának, a történésznek, a Bécsi Napló szerkesztőségi tagjának! Kívánunk neki erőt, jó egész­séget, hogy mindazt, amit alkotói pályáján még elter­vezett meg tudja valósítani. Isten éltesse! Jánosi Antal Elhunyt Domokos Géza (Új Magyar Szó 2007. június 28.) Hetvenki­lenc éves korában 2007. június 26-án Marosvá­sárhelyen elhunyt Domokos Géza író, szerkesztő és politikus, az RMDSZ alapító elnöke. Tisztelői június 30-án 10 órakor, a sepsiszent­györgyi Tamási Áron Színház előcsarnokában felállított ravatalnál vehettek tőle végső búcsút. A gyászszertartás ugyanitt kezdődött 13 óra­kor. A kiemelkedő erdélyi magyar személyisé­get a zágoni temetőben helyezték örök nyuga­lomra. Domokos Gézát az RMDSZ saját ha­lottjának tekinti. „Halálával felbecsülhetetlen veszteség érte a romániai magyarságot, korunk egyik kiemel­kedő erdélyi magyar személyiségét veszítette el” - állapítja meg részvétnyilvánító közlemé­nyében a szövetség vezetősége emlékeztetve, hogy Domokos Géza közösségépítő munkás­ságát 1997-ben Kisebbségért Díjjal, 1998-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend középke­resztjével, 2003-ban a Magyar Tudományos Akadémia Hazám-díjával ismerték el. Domokos Géza 1928. május 18-án született Brassóban. 1969 és 1990 között a F Criterion Könyvkiadó alapító-igazgatója volt. Irányítása alatt a kiadó a magyar szépirodalom és tudo­mányos élet tekintélyes műhelyévé vált. Domo­kos Géza 1961-től az Irodalmi Könyvkiadó fő­szerkesztőjeként, majd 1969-től 1990-ig a FCriterion Könyvkiadó alapító igazgatójaként, a kommunista rendszer legsötétebb éveiben is eredményesen küzdött a magyar kultúra fenn­maradásáért. Irányítása alatt több mint három­ezer kötetet, köztük a magyar irodalom, a ma­gyar tudományosság legjelesebb alkotóinak munkáit sikerült megjelentetni, az általa veze­tett intézményekben jelentős szellemi műhelyt alakított ki nemcsak a romániai magyarság, ha­nem a többi romániai kisebbség alkotói szá­mára is. Domokos Géza meghatározó szerepet ját­szott a magyar érdekvédelmi szövetség felépí­tésében: 1989 decemberében az RMDSZ ala­pítója, a szövetség első elnöke, 1992-ig parla­menti képviselője volt. Domokos Gézának je­lentős része volt abban, hogy az erőszakos asszi­miláció évtizedei után a magyar közösség az etnikai türelmetlenség, a gyűlölet helyett a pár­beszéd és az együttműködés útját, az erőszak helyett a demokratikus politikai eszközöket vá­lasztotta. Töretlenül kitartott politikai hitval­lása mellett egy rendkívül nehéz időszakban, 1990 és 1993 között, amikor az RMDSZ elnö­keként mindent megtett a magyarellenes erő­szak megfékezéséért, és nem hagyta, hogy le­térítsék a magyar közösséget a politikai jogér­vényesítés útjáról. Domokos Géza 1993 után a közélettől vissza­vonultan élt, ennek ellenére emberi, vezetői magatartása, kiegyensúlyozottsága mindvégig példa volt sok romániai magyar számára. Pub­licisztikájával, önéletrajzi munkáival a romá­niai magyar közösség sorsának, dilemmáinak éles, pontos, mélyreható elemzését végezte el. MÓDOSÍTÁS ELŐTT AZ OSZTRÁK NÉPCSOPORT-TÖRVÉNY Folytatás az 5. oldalról Derültségre (valójában megrökönyödésre) termé­szetesen az ad okot, hogy 1995 óta nem emelték a népcsoportok támogatásának összegét - tehát még az évi pénzromlást, ill. az áremelkedéseket sem véve figyelembe - ugyanazon összegek további szétaprózásáról, netán átcsoportosításáról lehet szó. Emez szintén tényleges méreteket öltött mind­azon egyesületek esetében, amikre minden külö­nösebb rendelkezés nélkül rásütik a “gyüttment”, azaz nem őshonos bélyeget. Ez a bánásmód mind a Központi Szövetséggel szemben, mind pedig az 1968 után integrált cseh egyesületekkel szemben megmutatkozik. Mintegy vigaszul, vagyis hogy nem csupán a bé­csi magyarokkal szembeni jelenséggel állunk szemben, nem árt ezért utalni végül a szlovákok­ra, akiket Csehszlovákia kettéválása előtt fél év­vel külön népcsoportként ismert el az osztrák kor­mány. Netán ezt a lépést úgy akarják visszájára fordítani, hogy hét év óta nem nevezi ki a kancel­lária a szlovák tanácsot. A népcsoporttanácsok tagjainak jelölésével és kinevezésével kapcsola­tosan nem született elképzelés. Teljesen figyel­men kívül hagyva a jobbára tisztázatlan feltétele­ket a “reprezentatív” besorolást illetően a népcso­portoknak alig van mozgásterük, hiszen a Kancel­lária fenntartja magának a minősítés, majd pedig a jelöltek közül a kinevezés jogát. Annál fonto­sabbnak tartja a javaslat az 5. § (2) 1. pontjának törlését, ami kimondja, hogy a politikai pártok képviselői olyan személyek legyenek, akik vala­mely népcsoporthoz tartozásuk alapján kaptak mandátumot, ill. valamely népcsoportnak a tag­jai. Amennyiben elfogadják ezt a javaslatot, a nép­csoporttanácsokba az egyes politikai pártok bár­kit jelölhetnek, kérdéses ugyanis, hogy előzőleg kikérik-e az érintett népcsoport véleményét, elfo­gadj­ák-e esetleges óvásukat. Egyelőre törvényjavaslattal állunk szemben. A jelek szerint jogászok és egyéb szakértők bevoná­sát tervezik, mielőtt a véglegesnek tekintett szö­veg a parlament elé kerülne. Nem ártana tehát a széthúzás helyett összefogni és közösen határoz­ni, mit lehet tenni az ausztriai népcsoportok, je­lesen a magyar kisebbség fennmaradása érdeké­ben. Sajátságos kérdés ebben a vonatkozásban a bevándorlók és Ausztriában letelepülők honosí­tásával beépítésük a szervezeti életbe. Burgen­land kimondottan lehangolóan hat, ugyanis az “őshonosok” számának alakulása végkifejletre emlékeztet; a még nagyobb zuhanást az ott lete­lepülők fogják fel vagy legalábbis fékezik. Bécs­ben az örvendetes számbeli fellendülés után stagnáció várható, ugyanis Magyarország EU-tag­­sága óta az itt dolgozó magyarok között feltűnő­en csökkent a véglegesen letelepülők száma, kü­lönösen azoké, akik élnek az osztrák állampolgár­ság felvételének lehetőségével. Pannonicus

Next