Bécsi Napló, 2008 (29. évfolyam, 1-6. szám)
2008-03-01 / 2. szám
2008. március-április BÉCSI NAPLÓ Kozma Sándor: Jurkovics Leopoldina (Szemere Bertalan neje), 1844 Dokumentumkötet Esterházy János szenvedéstörténetéről Tudományos konferencia keretében mutatták be január 22-én, a budapesti Sapientia Hittudományi Főiskolán a Kegyelem életfogytig című dokumentumkötetet, mely a felvidéki magyarság - tágabb értelemben az egész magyar nemzet - mártír politikusának, Esterházy Jánosnak (1901-1957) állít emléket. A kötetet Molnár Imre történész, diplomata, polonista állította össze Esterházy testvérhúga, Mária (Mariska) naplója, levelezése és a politikus börtönjegyzetei alapján. A szerző eddig már két kötetet publikált Esterházy Jánosról, egy életrajzi monográfiát 1996-ban (a közelmúltban Lengyelországban is kiadták), majd a politikus születésének 100. évfordulójára egy írásaiból és beszédeiből készült válogatást. A közreadott dokumentumok Mariska 1975- ben, Lengyelországban bekövetkezett hirtelen halála után több mint harminc évig lappangtak. Mariska gyermekei ugyanis - megtorlástól tartva - sokáig nem merték felbontani a hagyatékot. Csak az Esterházy halálának 50. évfordulójára meghirdetett emlékév szolgáltatott alkalmat, és adott elegendő bátorságot ahhoz, hogy Mariska fia, a Krakkóban élő Piotr Mycielski feltárja, feldolgozza ezt a rendkívüli anyagot. A Molnár Imre közreműködésével ebből készült, most megjelent válogatás újabb adalék a mártíromságát önként vállaló, szülőföldjét el nem hagyó, és ezzel - az ajánlást jegyző Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát szavaival - a felvidéki magyarságnak megmaradást szerző katolikus politikus szenvedéstörténetéhez. A mű, mely címével egyszerre utal az emberfeletti szenvedések elviseléséhez kapott isteni, illetve a Mariska és jóakarói által kieszközölt, a halálos ítéletet életfogytiglani börtönre változtató köztársasági elnöki kegyelemre, először teszi közkinccsé a megrendítő dokumentumokat. A szövegeket fotókkal, az Esterházyról a börtönben készült fényképpel, a csehszlovák hatóságok Mariska beadványaira küldött elutasító válaszainak másolataival egészítették ki a kötet összeállítói. Külön fejezet foglalja össze a politikus életének főbb állomásait. Felkavaró olvasmányt jelentenek Esterházy 1945 és 1953 között papírra vetett, kurta, párszavas börtönjegyzetei, nemkülönben a szenvedéseit Krisztuséihoz hasonlító, életét 14 stációra osztó Esterházy János keresztútja című fejezet. A könyv újabb lépés Esterházy elhúzódó rehabilitációja felé. Leánya, a Rómában élő Alice kitartó erőfeszítéseinek eredményeként, Karel Schwarzenberg cseh külügyminiszter fáradozására tavaly sikerült megtalálni az Esterházy hamvait tartalmazó urnát egy prágai tömegsírban (Mariska hiába kérelmezte a politikus 1957-ben, a mírovi börtönben bekövetkezett halála után testvére hamvainak kiadatását, sőt a csehszlovák hatóságok még az elföldelés helyét sem voltak hajlandók közölni vele). Esterházy szülőföldjén történő eltemetésére egyelőre nincs remény, de a felvidéki magyarság a már életében sokak által szentként tisztelt politikus boldoggá avatási eljárása megindításának lehetőségét fontolgatja. (Kegyelem életfogytig - Esterházy János szenvedéstörténetének dokumentumai Mycielskiné Esterházy Mária feljegyzései alapján. Kiadja a Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség és a História Ecclesiastica Hungarica Alapítvány, Budapest, 2008.) -xx- Szente Imre Néhány fogas kérdés a magyar nyelvben Folytatás az előző számunkból A talán legmakacsabb s egyben a legkártékonyabb nyelvi babona tárgyalását kezdjük a népszerű dalszöveggel: „Zöldre van a, zöldre van a rácsos kapu festve”. Erről a „van festve” szerkezetről, amely tehát a van ige egy alakjából és egy -van-ve képzős határozói igenévből áll, makacsul tartja magát a hiedelem, hogy idegen, germanizmus, kerülendő. Az iskola ludas ebben is, mint az egy határozatlan névelő üldözésében? Úgy látszik, hisz a népköltés mit sem tud e tilalomról. „Be van az én szűröm ujja kötve (vagy: zubbonyzsebem varrva)”; „Lé van a szívem láncolva, nincsen aki feloldozza”; „Rajta, rajta, Görc városa, Fehér László még van fogva” - lé széri sé száma a példáknak. Nem irtózik tőle a magyar nyelvismeret koronázatlan királya, Arany János sem. Példák a Toldiból, „mintha ördög volna belé bújva”; „a lándzsák a fal mellé voltak támogatva”; „ő is szörnyen meg vala indulva”; „öcsém el van veszve”; „most a házfalakat rakják emeletre, / akkor a tető volt kétszer újra kezdve”; „akkor is ki volt ő mindenünnen zárva”; „a király sátora vola ott felvonva”; „a sátrak el voltak rekesztve korláttal”; „Duna partban egy nagy zászló volt felütve”, stb. stb. Arany elméletileg is megpróbálta tisztázni, mikor kifogástalan s mikor magyar fület sértő az ilyen szerkezet használata, de nem talált egyértelműen érvényes szabályt. Ez pedig arra mutat, hogy van valami igazuk a gyanakvóknak is, és hogy saját nyelvérzékére van kiki utalva. Valami támogatást azonban adhatunk a nyelvérzéknek azok számára, akiknél ez kissé hiányos, egy egyszerű és könnyen megjegyezhető szabályt: a szerkezet akkor kifogástalan, hű állapotot fejel ki, nem pedig cselekvést. A fenti példák (a népköltésből és a Toldiból) azért jók, mert állapotot fejeznek ki, például a zubbonyzseb valójában meglepő bevarrottságát, hisz a zseb arra való, hogy belenyúlhasson s kivehessen belőle valamit a gazdája. A Duna partjába ütött zászló, vagy a korláttal elrekesztett sátrak is tájleírásba illő, akár festő ecsetjére méltó látvány, tehát állapot, nem pedig történés vagy cselekvés. Még világosabban egészségi vagy kedélyállapotról van szó az ilyen egyszerű közlésekben, mint „el vagyok fáradva”, „ki vagyok merülve” (röviden: „ki vagyok”), „nagyon el volt anyátlanodva”. De lássunk példákat a helytelen, rosszul vagy idegenszerűen hangzó használatra is: „a képek meg vannak nézve” - mond-e ez valamit a képek állapotáról? Megváltoztak-e a képek azáltal, hogy megnéztük őket? Ahogy a zseb megváltozott azzal, hogy bevarrták. Vagy a pohár selejtté vált azzal, hogy leejtették s most „el van törve”, „meg van hasadva”. Ez valóban állapotváltozás, amiről szó sincs a megtekintett képek esetében. Ott a cselekvés a lényeg, az, hogy megnéztük a képeket. Legföljebb tréfásan, groteszk humorral mondhatjuk, hogy a képek meg vannak nézve, mintha túl lennénk egy (kellemetlen?) kötelességén, „letudtuk” volna megnézésüket. Hasonló elbírálás alá esnek az ilyen kijelentések: a tó át van úszva (diadalmas dicsekvés számba elmegy), le vagy esve a fáról - e ténymegállapítás is történésről szól, nyelvileg tehát kifogásolható. Persze komolyan úgysem mondja senki. Ha pedig el van törve a lábad, az sajnálatos ugyan, de nyelvileg helyes, mert valóban megváltozott lábad állapota. Számos mozgást jelentő ige egyáltalán nem alkalmas e szerkezetben való használatra, hacsak nem tréfásan, mint az „el vagyok menve” (már itt se vagyok). Lehetetlenül hangzik azonban, hogy „a tolvaj el volt futva, szaladva, menekülve, meg volt lépve, olajra volt lépve, meg volt lógva”. Máig sincs végérvényesen tisztázva, jó-e az „el van utazva”. Akik jóváhagyják, azzal érvelnek, hogy egészen mást jelent, mint az egyszerű „elutazott” s a távollét, amit kifejez, igenis állapot. Ebben lehet valami. De nekem valahogy nem volt még sem kedvem sem alkalmam használni, s viszolygok is tőle, annyira sültnémet (er ist verreist) a magyar fülnek. A van igére és alakváltozataira (vagyok...vannak; voltam...voltak) épült szerkezetek közül, mint látjuk, még van helye a pro és kontra vitának. Amit a nyelvvédők szinte egyhangúlag „germanizmusként” elítéltek s máig joggal kifogásolnak, az a lesz és főleg a lett ige alakjaival és ava/ve határozói igenével képzett szószerkezet, mely a német passzívum tükörfordítása: meg lett mondva; a javaslatok el lettek fogadva, fel lettem kérve, stb. Itt sem állapotról esik szó, hanem cselekvésről/történésről, méghozzá szenvedő (passzív) formában, ehelyett, megmondták, a javaslatokat elfogadták, felkértek. A németben wurde, a svédben blev felel meg a lett igének, a germán nyelvek szokott passzívuma. A magyar nyelvérzék nem csak azért utasítja el, mert idegen, hanem mert szerinte a többes harmadik személlyel kifejezett határozatlan alany, amellett hogy magyaros, rövidebb is, és minden körülírt szerkezetet fölöslegessé tesz. (Azonban, mint föntebb láttuk, a mai nyelvben mégiscsak jelentkezik az igény egy passzívumra, ezt vannak hivatva kielégíteni a körül igés esetlen körülírások.) A léti igés szerkezetektől különböző, jóval enyhébb elbírálás alá esnek a lesz igések. Ennek oka a lesz ige kettős természetében rejlik: egyrészt a van létige jövőideje (futuruma), másrészt önálló jelentéssel bíró ige: „válik valamivé”. Mint a van ige paradigmájába tartozó harmadik tempus alkalmas az állapotról szólóva/ve szerkezetek jövő idejének kifejezésére, például ebben a mondatban: ma kell bevásárolnunk, mert holnap zárva lesznek, az üzletek. Arany János, aki soha le nem írt volna egy ilyen frázist, hogy „vétkéért még lett büntetve”, a Toldiban ezt a mondatot adja Lajos király ajkára az álnok Toldi Györgyről: „vétkéért még lészen büntetve”. Egy másik példa: „A kapu be lett zárva” - ezt soha nem mondanám, de igenis jónak tartom „a kapu be lesz zárva” mondatot, például ebben az összefüggésben: „Mire hazaérünk, a kapu be lesz zárva”. E két mondat közt ugyanis más különbség is van, nem csak az időviszony, nem mondhatjuk, hogy az egyik múlt, a másik jelenidejű. Ha a „kapu be lesz zárva” mondatot áttesszük múlt időbe, ezt kapjuk: „a kapu be volt zárva”, nem pedig azt, hogy „be lett zárva”. Emlékszem, falusi elemi iskolánkban így fenyegette még rosszalkodó társát a „vigyázó”: „be leszél mondva!” Természetesen ez is németes. Ellenben kifogástalan ez a mondat: „Holnap pihenned kell, el leszél fáradva az éjszakai műszak után”. Míg ugyanis az előbbi mondat cselekvést, az utóbbi állapotot fejez ki. Persze így is mondhatjuk: „Holnap pihenned kell, bizonyára fáradt leszél.” De mint láttuk, nincs okunk kínosan kerülni a határozat igeneves szerkezetét. Akik ezt teszik, éppen túlzott óvatosságuk miatt fejezik ki magukat esetlenül, idegenszerűen. „Ez a pohár törött” ehelyett: „el van törve”. Tisztában vagyok azzal, hogy ezer példával sem tudnám meggyőzni azt, aki idegenkedik a -va/-ve szerkezettől, s a ”törö”-nyelves megoldást tartja magyarabbnak, tömörebbnek. Próbáljuk meg ”törö”nyelvén a fönti példák némelyikét: ”az én zubbonyzsebem bevarrott”, vagy: ’az én szűröm ujja bekötött” - szebb-e, jobb-e így? S nem lesz-e ráadásul félreérthető is, ha így mondom: ’’Fehér László megfogott”, ehelyett: ’’még van fogva”? Vagy ha a sebész a műtőből jőve ezzel lepné meg kollégáit: ”a páciens megoperált”, ehelyett: ’’még van operálva”? S ha kilépve a várószobába az aggódó férjjel közölné: „kedves felesége megmentett” - ehelyett: „meg van mentve”? Hogy a „tötö”nyelv használata napjainkban is terjed, bárki megfigyelheti a tévében megszólaltatott interjúalanyok, hivatalos személyek beszédében. „A dohányzás csak az erkélyén megengedett”, „ez a kérdés még nem eldöntött” és hasonlók hangzanak el naponta. Az egy vagy két f-vel írt múltidejű melléknévi igenév más vonatkozásban is hozzájárul a „tötö”nyelv terjedéséhez. Még a boldogult kádári antivilágban olvastam egy hazai tudósítást francia írókról, abból idézem ezt a mondatot: „Csak azért hagytuk őt a végére, mert a csoport legkésőbb színre lépett és egyik legtovább élt és dolgozott tagja volt.” Micsoda pontoskodó, fontoskodó, aggályosan körültekintő fogalmazás! Már a „legkésőbben” használata is az egyszerű „legkésőbb” helyett! Hát még a múltidejű melléknévi igenevek kényszerzubbonyos sora! Mennyivel természetesebb volna ragozott igékkel: „... mert a csoport tagjai közül ő lépett föl legkésőbb, ő élt és dolgozott legtovább”. S ha már igenevekkel, folyamatosak kellenének befejezettek helyett: „... mert ő volt a csoport legkésőbb színre lépő s egyik legtovább élő s dolgozó tagja”. Ám az aggályos riporter elégedetlen ezzel a megoldással: dehogy írná ő egy holt emberről azt, hogy „lépő, élő, dolgozó”! Aggodalma fölösleges: a „volt” ige ugyanis egyértelműen utal a múltra, s a melléknévi igenevek sora nem a múlt időt van hivatva újból hangsúlyozni, hanem a múltbeli egyidejűségét, folyamatosságát. Hasonló esetlenségekre már a hetvenes évek közepe táján fölfigyeltek a hazai nyelvápolók. Egy újsághír arról számolt be, hogy az úttörők koszorút helyeztek el „ a megyénkben született és alkotott híres emberek sírján”. Kényszerzubbonyt emlegettem föntebb; az utóbbi példa megvilágítja, mire gondolok. Az önmagában helytálló „megyénkben született” jelző magával sodorja szegény tollforgatót a „megyénkben alkotott” hírességek képtelenségébe. Nyelvünk hajlékonyságának szép példáját láthatjuk abban, hogy nemcsak „olvasott könyvről”, hanem „olvasott emberről” is beszélhetünk, vagyis a befejezett melléknévi igenév még tárgyas igékkel kapcsolatban sem kizárólag szenvedő értelmű, cselekvő is lehet. Ám csak kivételesen, a cselekvő használat nem általános. Ha mégis terjedő tendenciát mutat, annak nincs okunk örülni: nem nyeresége nyelvünknek. Folytatás a következő számunkban i Levél NEMECSEK ERNŐNEK A Pál utcai fiúk megjelenésének 100. évfordulójára Kedves Ernő! Ugye nem neheztelsz rám azért, hogy letegezlek? Holott - bár kenyerem javát már megettem - bőven öcséd lehetnék, hisz Te immár száz éve, hogy életre keltél egy könyv lapjain. Hiába. Te már örökre megmaradsz annak a kiskamasznak, amilyennek jó ötven évvel ezelőtt megismertelek A Pál utcai fiúkban, ahogy hősi halált haltál a Grundért. Kissé zavarban vagyok, amikor felteszem Neked a kérdést: vajon tudod-e, hogy önfeláldozásod ellenére a Grund végül is elveszett? Ezt a nagyon szomorú hírt meg kell tetézzem azzal, hogy regénybeli társaid és az ő leszármazóik az elmúlt száz év alatt sok más grundot is elveszítettek. Olyannyira belejöttünk a vesztésbe, hogy Ottlik Géza, a Te íródnak egy fiatalabb kollégája szerint: „talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél - mindenesetre igazibb tulajdonunknak. ” De azért azt is tudnod kell, hogy eddig - míg legyőzőink rendre elenyésztek - mi minden vereségünket túléltük és áll még a Pálutca is! És a vörösingeseket mégis csak kizavarták a Füvészkertből... Kedves Ernő! Igazából azért írok Neked, hogy elmondjam: akárhogyan is alakult a Grund sorsa, a Te áldozatod nem volt hiábavaló - nevedet most már örökre csupa nagybetűvel írjuk! Mint ahogy azokét a fiúkét is, akik ott a Pál utca környékén - félszáz évvel utánad - szintén életüket adták a Grundért. Tudd meg, Ernő, hogy a Te történeted nemcsak az itthoni, hanem a környező országokban élő magyar olvasóknak is egyik legemlékezetesebb olvasmánya, és hogy híred - a több mint harminc nyelvre lefordított regény és a hat filmváltozat révén az egész világon elterjedt! A Te példád ma is él és hat: azt üzeni minden embernek, hogy ami nagyon kedves nekünk, azért ki kell állnunk, még ha ez „rövidtávon ” nem is kifizetődő. Mert az élet enélkül csak szolgaság... Remélem, a következő száz évben is velünk maradsz, hogy unokáink unokáinak is kedves olvasmánya lehessél, és nem az el semmiféle okoskodó tanügyi reform! Hiszen a jövőben is lesznek einstandoló pimaszok és megvédendő grundok - példáddal továbbra is adj erkölcsi erőt a gyengéknek és a jó ügyek védelmezőinek! Több mint fél évszázados barátsággal üdvözöl: Gereben Feri bátyád (vagy öcséd?) tanár és olvasáskutató JELEN SZÁMUNK KÉPEI Elismerést érdemel, ha valamely közösség ápolja és tiszteletben tartja elődeinek emlékét. Az Oberpullendorf felsőpulyai székhelyű fiatal Közép-burgenlandi Magyar Kultúregyesület hagyományos farsangi bálja mellett gondoskodik arról is, hogy elevenen hasson a történeti emlékezet. Kraxner József mérnök évek óta gyűjti a városka és járásszékhely múltjára vonatkozó adatokat; célja mindkét Pálya történetének feldolgozása könyvalakban. Idén márciusban ismét kiállítással lépett elő az egyesület. Szintén Kraxner Józsefnek köszönhetően a Szt. István házzá átalakított volt Rohonczy kastélyban KOZMA SÁNDOR (1808-1873) műveinek bemutatásával emlékezett és emlékeztetett a biedermeier festőre születésének 200. évfordulója alkalmából. A művész ugyan nem Pulyán, hanem a Vas megyei Simaságon született, ellenben édesanyja, Rohonczy Teréz helyi születésű volt, édesapja szintén Pulyán élt és halt meg 1850-ben. Tanulmányai és vándorlásai után végül Sándor is Pulyán telepedett meg apja birtokán. 1849-ben várandós élettársát, Josepha Freimeiert is Pulyára hozta, aki hat gyermeket hozott neki a világra, és akivel 1862- ben kelt hivatalosan is egybe. Közben Angliában és Franciaországban tartózkodott, nevezetesen Brockyval ő képviselte a magyar festészetet az 1850-1851. évi londoni Világkiállításon. Ebben az időben az angol királyi család tagjairól készített arcképeket, de ekkor festette meg az emigráns Szemere Bertalant is, akinek neje, Jurkovics Leopoldina szintén pulyai volt. Kozma Sándor korának gyermekeként teljesen beleillik történetesen a kortárs magyar festészetbe. Habár rajzokat is készített, tehetségét inkább környezete ismert alakjainak megörökítésével domborította ki. Egyik legmegkapóbb alkotása, az Ecce homo a felsőpulyai Szt. Ferenc templomban látható. Kései házasságkötése miatt mintegy ezzel akarta kiengesztelni egyházát.