Bécsi Napló, 2008 (29. évfolyam, 1-6. szám)

2008-03-01 / 2. szám

2008. március-április BÉCSI NAPLÓ Kozm­a Sándor: Jurkovics Leopoldina (Szemere Bertalan neje), 1844 Dokumentumkötet Esterházy János szenvedéstörténetéről Tudományos konferencia keretében mutatták be január 22-én, a budapesti Sapientia Hittu­dományi Főiskolán a Kegyelem életfogytig című dokumentumkötetet, mely a felvidéki magyar­ság - tágabb értelemben az egész magyar nem­zet - mártír politikusának, Esterházy Jánosnak (1901-1957) állít emléket. A kötetet Molnár Imre történész, diplomata, polonista állította össze Esterházy testvérhúga, Mária (Mariska) naplója, levelezése és a politi­kus börtönjegyzetei alapján. A szerző eddig már két kötetet publikált Esterházy Jánosról, egy életrajzi monográfiát 1996-ban (a közelmúltban Lengyelországban is kiadták), majd a politikus születésének 100. évfordulójára egy írásaiból és beszédeiből készült válogatást. A közreadott dokumentumok Mariska 1975- ben, Lengyelországban bekövetkezett hirtelen halála után több mint harminc évig lappangtak. Mariska gyermekei ugyanis - megtorlástól tart­va - sokáig nem merték felbontani a hagyaté­kot. Csak az Esterházy halálának 50. évfordu­lójára meghirdetett emlékév szolgáltatott alkal­mat, és adott elegendő bátorságot ahhoz, hogy Mariska fia, a Krakkóban élő Piotr Mycielski feltárja, feldolgozza ezt a rendkívüli anyagot. A Molnár Imre közreműködésével ebből készült, most megjelent válogatás újabb adalék a mártí­­romságát önként vállaló, szülőföldjét el nem hagyó, és ezzel - az ajánlást jegyző Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát szavaival - a felvi­déki magyarságnak megmaradást szerző katoli­kus politikus szenvedéstörténetéhez. A mű, mely címével egyszerre utal az ember­­feletti szenvedések elviseléséhez kapott isteni, illetve a Mariska és jóakarói által kieszközölt, a halálos ítéletet életfogytiglani börtönre változ­tató köztársasági elnöki kegyelemre, először teszi közkinccsé a megrendítő dokumentumo­kat. A szövegeket fotókkal, az Esterházyról a börtönben készült fényképpel, a csehszlovák hatóságok Mariska beadványaira küldött eluta­sító válaszainak másolataival egészítették ki a kötet összeállítói. Külön fejezet foglalja össze a politikus életének főbb állomásait. Felkavaró olvasmányt jelentenek Esterházy 1945 és 1953 között papírra vetett, kurta, pár­szavas börtönjegyzetei, nemkülönben a szenve­déseit Krisztuséihoz hasonlító, életét 14 stációra osztó Esterházy János keresztútja című fejezet. A könyv újabb lépés Esterházy elhúzódó re­habilitációja felé. Leánya, a Rómában élő Alice kitartó erőfeszítéseinek eredményeként, Karel Schwarzenberg cseh külügyminiszter fáradozá­sára tavaly sikerült megtalálni az Esterházy ham­vait tartalmazó urnát egy prágai tömegsírban (Mariska hiába kérelmezte a politikus 1957-ben, a mírovi börtönben bekövetkezett halála után testvére hamvainak kiadatását, sőt a csehszlo­vák hatóságok még az elföldelés helyét sem vol­tak hajlandók közölni vele). Esterházy szülőföldjén történő eltemetésére egyelőre nincs remény, de a felvidéki magyar­ság a már életében sokak által szentként tisztelt politikus boldoggá avatási eljárása megindítá­sának lehetőségét fontolgatja. (Kegyelem életfogytig - Esterházy János szen­vedéstörténetének dokumentumai Mycielskiné Esterházy Mária feljegyzései alapján. Kiadja a Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munka­­közösség és a História Ecclesiastica Hungarica Alapítvány, Budapest, 2008.) -xx- Szente Imre Néhány fogas kérdés a magyar nyelvben Folytatás az előző számunkból A talán legmakacsabb s egyben a legkártékonyabb nyelvi babona tárgyalását kezdjük a népszerű dalszö­veggel: „Zöldre van a, zöldre van a rácsos kapu festve”. Erről a „van festve” szerkezetről, amely tehát a van ige egy alakjából és egy -van-ve képzős határozói ige­névből áll, makacsul tartja magát a hiedelem, hogy idegen, germanizmus, kerülendő. Az iskola ludas eb­ben is, mint az egy határozatlan névelő üldözésében? Úgy látszik, hisz a népköltés mit sem tud e tilalomról. „Be van az én szűröm ujja kötve (vagy: zubbonyzsebem varrva)”; „Lé van a szívem láncolva, nincsen aki feloldozza”; „Rajta, rajta, Görc városa, Fehér László még van fogva” - lé széri sé száma a példáknak. Nem irtózik tőle a magyar nyelvismeret koronázatlan kirá­lya, Arany János sem. Példák a Toldiból­, „mintha ör­dög volna belé bújva”; „a lándzsák a fal mellé voltak támogatva”; „ő is szörnyen meg vala indulva”; „öcsém el van veszve”; „most a házfalakat rakják emeletre, / akkor a tető volt kétszer újra kezdve”; „akkor is ki volt ő mindenünnen zárva”; „a király sátora vola ott felvonva”; „a sátrak el voltak rekesztve korláttal”; „Duna partban egy nagy zászló volt felütve”, stb. stb. Arany elméletileg is megpróbálta tisztázni, mikor ki­fogástalan s mikor magyar fület sértő az ilyen szerkezet használata, de nem talált egyértelműen érvényes sza­bályt. Ez pedig arra mutat, hogy van valami igazuk a gyanakvóknak is, és hogy saját nyelvérzékére van ki­ki utalva. Valami támogatást azonban adhatunk a nyelvérzéknek azok számára, akiknél ez kissé hiányos, egy egyszerű és könnyen megjegyezhető szabályt: a szerkezet akkor kifogástalan, hű állapotot fejel ki, nem pedig cselekvést. A fenti példák (a népköltésből és a Toldiból) azért jók, mert állapotot fejeznek ki, példá­ul a zubbonyzseb valójában meglepő bevarrottságát, hisz a zseb arra való, hogy belenyúlhasson s kive­­hessen belőle valamit a gazdája. A Duna partjába ütött zászló, vagy a korláttal elrekesztett sátrak is tájleírásba illő, akár festő ecsetjére méltó látvány, tehát állapot, nem pedig történés vagy cselekvés. Még világosabban egészségi vagy kedélyállapotról van szó az ilyen egyszerű közlésekben, mint „el vagyok fáradva”, „ki vagyok merülve” (röviden: „ki vagyok”), „nagyon el volt anyátlanodva”. De lássunk példákat a helytelen, rosszul vagy idegenszerűen hangzó használatra is: „a képek meg vannak nézve” - mond-e ez valamit a képek állapotá­ról? Megváltoztak-e a képek azáltal, hogy megnéztük őket? Ahogy a zseb megváltozott azzal, hogy bevarr­ták. Vagy a pohár selejtté vált azzal, hogy leejtették s most „el van törve”, „meg van hasadva”. Ez valóban állapotváltozás, amiről szó sincs a megtekintett képek esetében. Ott a cselekvés a lényeg, az, hogy megnéztük a képeket. Legföljebb tréfásan, groteszk humorral mondhatjuk, hogy a képek meg vannak nézve, mint­ha túl lennénk egy (kellemetlen?) kötelességén, „letudtuk” volna megnézésüket. Hasonló elbírálás alá esnek az ilyen kijelentések: a tó át van úszva (diadal­mas dicsekvés számba elmegy), le vagy esve a fáról - e ténymegállapítás is történésről szól, nyelvileg tehát kifogásolható. Persze komolyan úgysem mondja senki. Ha pedig el van törve a lábad, az sajnálatos ugyan, de nyelvileg helyes, mert valóban megváltozott lábad ál­lapota. Számos mozgást jelentő ige egyáltalán nem al­kalmas e szerkezetben való használatra, hacsak nem tréfásan, mint az „el vagyok menve” (már itt se va­gyok). Lehetetlenül hangzik azonban, hogy „a tolvaj el volt futva, szaladva, menekülve, meg volt lépve, olaj­ra volt lépve, meg volt lógva”. Máig sincs végérvé­­nyesen tisztázva, jó-e az „el van utazva”. Akik jóváhagy­ják, azzal érvelnek, hogy egészen mást jelent, mint az egyszerű „elutazott” s a távollét, amit kifejez, igenis állapot. Ebben lehet valami. De nekem valahogy nem volt még sem kedvem sem alkalmam használni, s vi­­szolygok is tőle, annyira sültnémet (er ist verreist) a magyar fülnek. A van igére és alakváltozataira (vagyok...vannak; voltam...voltak) épült szerkezetek közül, mint látjuk, még van helye a pro és kontra vitának. Amit a nyelv­védők szinte egyhangúlag „germanizmusként” elítél­tek s máig joggal kifogásolnak, az a lesz és főleg a lett ige alakjaival és a­­va/ve határozói igenével képzett szószerkezet, mely a német passzívum tükörfordítása: meg lett mondva; a javaslatok el lettek fogadva, fel lettem kérve, stb. Itt sem állapotról esik szó, hanem cselekvésről/történésről, méghozzá szenvedő (passzív) formában, ehelyett, megmondták, a javasla­tokat elfogadták, felkértek. A németben wurde, a svéd­ben blev felel meg a lett igének, a germán nyelvek szo­kott passzívuma. A magyar nyelvérzék nem csak azért utasítja el, mert idegen, hanem mert szerinte a többes harmadik személlyel kifejezett határozatlan alany, amellett hogy magyaros, rövidebb is, és minden kö­rülírt szerkezetet fölöslegessé tesz. (Azonban, mint föntebb láttuk, a mai nyelvben mégiscsak jelentkezik az igény egy passzívumra, ezt vannak hivatva kielé­gíteni a körül igés esetlen körülírások.) A léti igés szerkezetektől különböző, jóval eny­hébb elbírálás alá esnek a lesz igések. Ennek oka a lesz ige kettős természetében rejlik: egyrészt a van létige jövőideje (futuruma), másrészt önálló jelentéssel bíró ige: „válik valamivé”. Mint a van ige paradigmájába tartozó harmadik tempus alkalmas az állapotról szóló­­va/ve szerkezetek jövő idejének ki­fejezésére, például ebben a mondatban: ma kell be­vásárolnunk, mert holnap zárva lesznek, az üzletek. Arany János, aki soha le nem írt volna egy ilyen frá­zist, hogy „vétkéért még lett büntetve”, a Toldiban ezt a mondatot adja Lajos király ajkára az álnok Tol­di Györgyről: „vétkéért még lészen büntetve”. Egy másik példa: „A kapu be lett zárva” - ezt soha nem mondanám, de igenis jónak tartom „a kapu be lesz zárva” mondatot, például ebben az összefüggésben: „Mire hazaérünk, a kapu be lesz zárva”. E két mon­dat közt ugyanis más különbség is van, nem csak az időviszony, nem mondhatjuk, hogy az egyik múlt­, a másik jelenidejű. Ha a „kapu be lesz zárva” monda­tot áttesszük múlt időbe, ezt kapjuk: „a kapu be volt zárva”, nem pedig azt, hogy „be lett zárva”. Emlékszem, falusi elemi iskolánkban így fenyegette még rosszalkodó társát a „vigyázó”: „be leszél mond­va!” Természetesen ez is németes. Ellenben kifogásta­lan ez a mondat: „Holnap pihenned kell, el leszél fá­radva az éjszakai műszak után”. Míg ugyanis az előbbi mondat cselekvést, az utóbbi állapotot fejez ki. Persze így is mondhatjuk: „Holnap pihenned kell, bizonyára fáradt leszél.” De mint láttuk, nincs okunk kínosan kerülni a határozat igeneves szerkezetét. Akik ezt teszik, éppen túlzott óvatosságuk miatt fejezik ki magukat esetlenül, idegenszerűen. „Ez a pohár törött”­­ ehelyett: „el van törve”. Tisztában vagyok azzal, hogy ezer példával sem tudnám meggyőzni azt, aki idegenkedik a -va/-ve szerkezettől, s a ”törö”-nyelves megoldást tartja ma­­gyarabbnak, tömörebbnek. Próbáljuk meg ”törö”­­nyelvén a fönti példák némelyikét: ”az én zubbony­zsebem bevarrott”, vagy: ’az én szűröm ujja bekötött” - szebb-e, jobb-e így? S nem lesz-e ráadásul félreérthe­tő is, ha így mondom: ’’Fehér László megfogott”, ehelyett: ’’még van fogva”? Vagy ha a sebész a műtő­ből jőve ezzel lepné meg kollégáit: ”a páciens meg­­operált”, ehelyett: ’’még van operálva”? S ha kilépve a várószobába az aggódó férjjel közölné: „kedves fele­sége megmentett” - ehelyett: „meg van mentve”? Hogy a „tötö”­nyelv használata napjainkban is terjed, bárki megfigyelheti a tévében megszólaltatott interjú­­alanyok, hivatalos személyek beszédében. „A dohány­zás csak az erkélyén megengedett”, „ez a kérdés még nem eldöntött” és hasonlók hangzanak el naponta. Az egy vagy két f-vel írt múltidejű melléknévi ige­név más vonatkozásban is hozzájárul a „tötö”­nyelv terjedéséhez. Még a boldogult kádári antivilágban ol­vastam egy hazai tudósítást francia írókról, abból idézem ezt a mondatot: „Csak azért hagytuk őt a végé­re, mert a csoport legkésőbb színre lépett és egyik leg­tovább élt és dolgozott tagja volt.” Micsoda pontosko­­dó, fontoskodó, aggályosan körültekintő fogalmazás! Már a „legkésőbben” használata is az egyszerű „legké­sőbb” helyett! Hát még a múltidejű melléknévi igene­vek kényszerzubbonyos sora! Mennyivel termé­­szetesebb volna ragozott igékkel: „... mert a csoport tagjai közül ő lépett föl legkésőbb, ő élt és dolgozott legtovább”. S ha már igenevekkel, folyamatosak kellenének befejezettek helyett: „... mert ő volt a cso­port legkésőbb színre lépő s egyik legtovább élő s dol­gozó tagja”. Ám az aggályos riporter elégedetlen ezzel a megoldással: dehogy írná ő egy holt emberről azt, hogy „lépő, élő, dolgozó”! Aggodalma fölösleges: a „volt” ige ugyanis egyértelműen utal a múltra, s a mel­léknévi igenevek sora nem a múlt időt van hivatva új­ból hangsúlyozni, hanem a múltbeli egyidejűségét, folyamatosságát. Hasonló esetlenségekre már a hetvenes évek köze­pe táján fölfigyeltek a hazai nyelvápolók. Egy újsághír arról számolt be, hogy az úttörők koszorút helyeztek el „ a megyénkben született és alkotott híres emberek sírján”. Kényszerzubbonyt emlegettem föntebb; az utóbbi példa megvilágítja, mire gondolok. Az önma­gában helytálló „megyénkben született” jelző magával sodorja szegény tollforgatót a „megyénkben alkotott” hírességek képtelenségébe. Nyelvünk hajlékonyságának szép példáját láthatjuk abban, hogy nemcsak „olvasott könyvről”, hanem „ol­vasott emberről” is beszélhetünk, vagyis a befejezett melléknévi igenév még tárgyas igékkel kapcsolatban sem kizárólag szenvedő értelmű, cselekvő is lehet. Ám csak kivételesen, a cselekvő használat nem általános. Ha mégis terjedő tendenciát mutat, annak nincs okunk örülni: nem nyeresége nyelvünknek. Folytatás a következő számunkban i­ Levél NEMECSEK ERNŐNEK A Pál utcai fiúk megjelenésének 100. évfordulójára Kedves Ernő! Ugye nem neheztelsz rám azért, hogy letegezlek? Holott - bár kenyerem javát már megettem - bő­ven öcséd lehetnék, hisz Te immár száz éve, hogy életre keltél egy könyv lapjain. Hiába. Te már örök­re megmaradsz annak a kiskamasznak, amilyen­nek jó ötven évvel ezelőtt megismertelek A Pál ut­cai fiúk­ban, ahogy hősi halált haltál a Grundért. Kissé zavarban vagyok, amikor felteszem Ne­ked a kérdést: vajon tudod-e, hogy önfeláldozá­sod ellenére a Grund végül is elveszett? Ezt a na­gyon szomorú hírt meg kell tetézzem azzal, hogy regénybeli társaid és az ő leszármazóik az elmúlt száz év alatt sok más grundot is elveszítettek. Oly­annyira belejöttünk a vesztésbe, hogy Ottlik Géza, a Te íródnak egy fiatalabb kollégája szerint: „ta­lán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalma­sabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolog­nak tartsuk a győzelemnél - mindenesetre igazibb tulajdonunknak. ” De azért azt is tudnod kell, hogy eddig - míg legyőzőink rendre elenyésztek - mi minden vereségünket túléltük és áll még a Pál­­utca is! És a vörösingeseket mégis csak kizavar­ták a Füvészkertből... Kedves Ernő! Igazából azért írok Neked, hogy elmondjam: akárhogyan is alakult a Grund sor­sa, a Te áldozatod nem volt hiábavaló - nevedet most már örökre csupa nagybetűvel írjuk! Mint ahogy azokét a fiúkét is, akik ott a Pál utca kör­nyékén - félszáz évvel utánad - szintén életüket adták a Grundért. Tudd meg, Ernő, hogy a Te tör­téneted nemcsak az itthoni, hanem a környező országokban élő magyar olvasóknak is egyik leg­emlékezetesebb olvasmánya, és hogy híred - a több mint harminc nyelvre lefordított regény és a hat filmváltozat révén­­ az egész világon elterjedt! A Te példád ma is él és hat: azt üzeni minden em­bernek, hogy ami nagyon kedves nekünk, azért ki kell állnunk, még ha ez „rövidtávon ” nem is kifi­zetődő. Mert az élet enélkül csak szolgaság... Remélem, a következő száz évben is velünk maradsz, hogy unokáink unokáinak is kedves ol­vasmánya lehessél, és nem az el semmiféle okos­kodó tanügyi reform! Hiszen a jövőben is lesznek einstandoló pimaszok és megvédendő grundok - példáddal továbbra is adj erkölcsi erőt a gyengék­nek és a jó ügyek védelmezőinek! Több mint fél évszázados barátsággal üdvözöl: Gereben Feri bátyád (vagy öcséd?) tanár és olvasáskutató JELEN SZÁMUNK KÉPEI Elismerést érdemel, ha valamely közösség ápolja és tiszteletben tartja elődeinek emlékét. Az Oberpullendorf­ felsőpulyai székhelyű fiatal Közép-burgenlandi Magyar Kultúregyesület hagyományos farsangi bálja mellett gondosko­dik arról is, hogy elevenen hasson a történeti emlékezet. Kraxner József mérnök évek óta gyűjti a városka és járásszékhely múltjára vo­natkozó adatokat; célja mindkét Pálya törté­netének feldolgozása könyvalakban. Idén már­ciusban ismét kiállítással lépett elő az egyesü­let. Szintén Kraxner Józsefnek köszönhetően a Szt. István házzá átalakított volt Rohonczy kas­télyban KOZM­A SÁNDOR (1808-1873) mű­veinek bemutatásával emlékezett és emlékezte­tett a biedermeier festőre születésének 200. év­fordulója alkalmából. A művész ugyan nem Pu­­lyán, hanem a Vas megyei Simaságon született, ellenben édesanyja, Rohonczy Teréz helyi szü­letésű volt, édesapja szintén Pulyán élt és halt meg 1850-ben. Tanulmányai és vándorlásai után végül Sándor is Pulyán telepedett meg apja birtokán. 1849-ben várandós élettársát, Josepha Freimeiert is Pulyára hozta, aki hat gyermeket hozott neki a világra, és akivel 1862- ben kelt hivatalosan is egybe. Közben Angliá­ban és Franciaországban tartózkodott, neveze­tesen Brockyval ő képviselte a magyar festésze­tet az 1850-1851. évi londoni Világkiállításon. Ebben az időben az angol királyi család tagjai­ról készített arcképeket, de ekkor festette meg az emigráns Szemere Bertalant is, akinek neje, Jurkovics Leopoldina szintén pulyai volt. Kozm­a Sándor korának gyermekeként telje­sen beleillik történetesen a kortárs magyar fes­tészetbe. Habár rajzokat is készített, tehetsé­gét inkább környezete ismert alakjainak meg­örökítésével domborította ki. Egyik legmegka­­póbb alkotása, az Ecce homo a felsőpulyai Szt. Ferenc templomban látható. Kései házasságkö­tése miatt mintegy ezzel akarta kiengesztelni egyházát.

Next