Bécsi Napló, 2010 (31. évfolyam, 1-6. szám)

2010-01-01 / 1. szám

2010. január-február BÉCSI NAPLÓ Lipóczi Sarolta Az emigráns lét dokumentuma A (Bécsi) Magyar Híradó (1957—1980) arculata Dr. Lipóczi Sarolta, irodalomtörténész, főiskolai tanár (Kecskemét) 2008-ban MÖB/CH-ösztöndíjas­­ként az 1956 utáni ausztriai magyar emigráció iro­dalmának kutatásával foglalkozott Bécsben. Érdek­lődése homlokterébe került az emigráns újságírás két terméke is, a (Bécsi) Magyar Híradó és a Nemzetőr, amelyekről az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szer­vezetek Központi Szövetsége felkérésére 2008. novem­ber 20-án előadást tartott. Azóta is folytatott kutató­munkája során készült az alábbi írás. (Szerk.) Alapítás, célok, munkatársak A nyugat-európai magyar emigráció hírlapírása tör­ténetében fontos helyet foglal el a rendkívüli történel­mi helyzetben létrejött (Bécsi) Magyar Híradó. (Lásd: Ötven évvel ezelőtt indult. Bécsi Napló 2007/jan.-febr. sz. és ötven éve indult meg a Bécsi Magyar Híradó, u.o., 2007/máj.-jún. sz.). A statisztikai adatok szerint a magyar menekültek száma 1956. dec. 31-én elérte a 153.690-et. (V.o.: http://www.natarch.hu/szemle/2002­­/soos.htm) Az emigráns magyarokat segítő 26 segélyszervezetet fel­ölelő Osztrák Nemzeti Bizottság és az Osztrák Szakszer­vezeti Tanács az ENSZ Menekültügyi főbiztosának tá­mogatásával 1957. január 11-én magyar nyelvű újsá­got indított útjára Bécsi Magyar Híradó címmel. A lap alapítását Fritz Molden, a „Die Presse” tulajdonosa kez­deményezte, rajta kívül Otto Molden, a Nemzeti Bizott­ság elnöke és Fritz Kammerer, az Osztrák Szakszerve­zeti Tanács főtitkára segítették létrejöttét. A nyomta­tást a bécsi ,,Die Presse ” nyomdája végezte. Miután az Osztrák Nemzeti Bizottság 1961-ben meg­szűnt, a laptulajdonos és kiadó egy évig Fritz Molden, majd 1962-től 1980-ig, a lap megszűntéig a „Bécsi Ma­gyar Hírlapírók Köre” volt. A főszerkesztői feladato­kat 1957. augusztusáig - Paál Szabolcs néven - Szöllősy Pál, 1957-58-ig Ilosvay Ferenc, 1958-59-ig Sebestyén György, 1960-tól pedig 1979-ben bekövetkezett halá­láig Klamár Gyula látta el. Felelős szerkesztőként az alapítás idején Ilse Barbara, majd 1957- 1968-ig - ha­láláig - Edit Vasváry és 1972-ig - ugyancsak haláláig - Fóti József dolgozott. (V.ö.: Borbádi Gyula: Nyugati Magyar Irodalmi Lexikon és Bibliográfia, Hitel, Bu­dapest, 1992) A szerkesztőbizottság tagjai Sebestyén György (1964-ig), Eugen­ Géza Pogány (1968-ig) és Fóti József (1972-ig) voltak. 1972-től Klamár Gyula főszerkesztő egyedül végezte a világ öt földrészén élő magyarok­hoz eljuttatott lap szerkesztését. (V.ö.: Juhász Sári, BMH, 1980. jan. 1.) A lap munkatársai közé tartoztak még - többek között - Czettler Antal, Domahidy Mik­lós, Fercsey János, Gosztonyi Péter, Gömöri György, Halász Ernő, Hanák Tibor, Juhász Sári, Nagy Judith, Surányi Imre, Vándor Györgyi, Varga József és Varga László. (V.ö.: Borbándi Gyula i. m.) A szerkesztőbizott­ság tudósítókkal, levelezőkkel is dolgozott. Szép szám­mal említhetnénk továbbá neves magyar írókat, köl­tőket, akiknek művei - a szerkesztőség válogatása alapján - megjelentek a lapban. A kiadása első időszakában 100 000 példányban, hetente kétszer megjelenő hírlapot egy féléven át ingyen osztották az ausztriai magyar menekülttáborokban. (V.ö.: Borbándi Gyula i. m.). A folyamatosan változó körülmények következtében 19581962-ig az újság he­tilapként, ezt követően pedig Magyar Híradó címmel 1980. január 1-ig, az utolsó számig, - ezidőtájt már csak 8 000 példányban - havonta egyszer jelent meg. Emigrációs politika Az ausztriai magyar menekültek sorsával kapcsola­tos alapvető információk iránti igények kielégítésére létrejött lap emigrációs politikáját illetően közel állt a New York-i Magyar Bizottsághoz, ami az 1956-os for­radalom utáni magyarság érdekeinek ENSZ-beli és más nemzetközi fórumokon történő képviseletének hang­­súlyozását, a magyar kérdés és a magyarországi fejle­mények állandó figyelemmel kísérését, valamint a politikai irányzatok együttműködését tűzte ki célul. (V.ö.: Borbándi Gyula: A magyar emigráció életraj­za 1945-1985. Európa Kiadó, Budapest, 1989.298.o.) A lap működésének első éveiben információkkal lát­ta el a 257 menekülttábor lakóit a letelepedéshez vagy kivándorláshoz, beszámolt a táborok életéről és a ma­gyar menekültek érdekében tett intézkedésekről, tudó­sított a magyarországi és a nemzetközi eseményekről. A nemzetközi élet híreit - előírás szerint - az Osztrák Sajtóügynökség (APA) híreiből választotta, írásokat közölt Ausztria történelméről, kultúrájáról. Első száma pl. Theodor Körner, az Osztrák Szövetségi Köztársaság elnökének 1957. január 4-én bekövetkezett halála al­kalmából tartalmaz nekrológot, amelyben méltatja az elhunyt elnököt, mint katonaviselt, politikusi pályára termett, köztiszteletben álló személyt, aki köztársasági elnökként nagy szerepet játszott abban, hogy Ausztria szabad és független ország lehessen. „Halálát a magyar nép is őszintén gyászolja, mert... a népek barátságá­nak és a magyar nép jobb sorsának nagy támogató­ját temette el Ausztria. ” (BMH, 1957. január 11.) Theodor Körner nevéhez több, a magyar menekültek befogadását segítő rendelkezés kapcsolódik. A (Bécsi) Magyar Híradó szemléletmódját az 56-os forradalom eszméihez való hűség, az állampolgári jo­gok, a szabadság és függetlenség tisztelete és a magyar kultúra ápolásának szándéka határozta meg. Elutasí­totta a magyarországi diktatúrát és bírálta annak ki­szolgálóit. Az egykor Nagy Imre oldalán álló emigrán­sok vagy emberarcú szocializmus híveiként vagy a pol­gári eszmények hitvallóiként, magyarként és európai­ként határozták meg magukat. A szerzők - Magyaror­szág tragédiáját és az emigráns sorsot elemezve - írá­saikban gyakran merítettek erőt a magyar történelem nagy alakjainak példájából. Szívesen méltatták István király művét és idézték Széchenyi gondolatait. A ma­gyarországi történelmi és politikai eseményekről egy­értelmű állásfoglalást tartalmazó híradásokat közöl­tek. Pl. Nagy Imre és társai kivégzéséről a lap gyászke­retes írásban tudósított. (BMH, 1958. június 28.) A szer­­kesztőség nagy hangsúlyt fektetett a forradalom nem­zetközi visszhangjának bemutatására is (pl. Albert Ca­mus, Hugh Seton-Watson, Luigi Fossatti írásai). A főszerkesztőként is közreműködő Sebestyén György és Ilosvay Ferenc nagyhatású cikkekben fogal­mazták meg az 56-os emigránsokat foglalkoztató legfon­tosabb kérdéseket. Ilosvay Ferenc: Miért is menekül­tünk? (BMH, 1957. okt. 15.) és Rabok legyünk vagy szabadok?(1957. okt. 25.), valamint Sebestyén György „Európa, hol vagy?” című (1957. okt. 25.), a forrada­lom első évfordulójára megjelentetett írásaikban pl. a bebörtönzöttekkel való együttérzést, a forradalomért hozott áldozat értelmét, a magyarok hőstettét európai­ságukért, Európa felelősségét és az európaiságba vetett hitet emelik ki. „Magyarnak s európainak lenni egy­­szerre,­földrajzi helyzetünknek, történelmünknek és minden lelki rezdülésünknek következménye, s ezért az egyszerű tény­ért a magyarságnak fegyverhez kel­lett nyúlnia. ’’(Sebestyén György, BMH, 1957. okt. 25.) Évzáró összegezés és újévi programadó Sebestyén György:,, Újévi beszélgetés Széchenyivel ” c. írása (BMH 1957. december 26.). ,A szétszórt nemzet milliós kö­zösségét a nemzeti ünnepek kötik össze. ”- állapítja meg Sebestyén „István király látomása ” (BMH, 196­2. aug. 15.) címmel publikált vezércikkében, amellyel a nem­zetet fenntartó történelmi tudatot kívánja erősíteni az államalapító bölcs felismeréseit idézve. A (Bécsi) Magyar Híradó fontos színtere volt a ma­gyar szellemiséghez, kultúrához tartozás kifejezésé­nek. Színvonalas válogatást közölt a magyar irodalom kincseiből, köztük emigráns költők és írók műveiből. A szerkesztő tudatosan nyúlt pl. Balassi, Kölcsey, Arany, Ady, Karinthy verseihez. (Pl. Arany János: Szé­chenyi emlékezete c. verse az 1958. június 28-i szám­ban Nagy Imre gyászolására jelent meg. ”Te sem hal­tál meg, népem nagy halottja! ...Egy nemzet gyásza nem csak leverő: Nép, mely dicsőt, magasztost, így magasztal, Van élni abban hitség és erő!”) A lap tük­rözte a kortársak tiszteletét Illyés Gyula, Németh Lász­ló és Kodály Zoltán iránt. Szerepet vállalt a Magyaror­szágon betiltott írások közlésében és az emigrációban élő alkotók - pl. Gömöri György, Határ Győző, Sulyok Vince, Parancs János, Tollas Tibor, Monoszlóy Dezső, Márai Sándor - műveinek bemutatásában. Az emigrá­ció első éveiben írt versekben az aggodalom az otthon maradt társakért és a haza sorsáért, a honvágy, a haza elvesztése iránti fájdalom és egyben a szabadság meg­találásának kifejezése dominált. („Európa!Fájdalmas kincs vagy te­­ magyar üldözöttnek. ” Jánosfalvy Al­bert (Svájc): Megtalált Európa­, BMH, 1958. május 7.) „ Életem értelmének tudlak, drága szabadság! ’’(Sulyok Vince / Oslo: Dagály c. verse, BMH, 1958. dec. 6.) Ké­sőbb e gondolatokhoz az integrációval járó nehézségek, a nyelvváltás, a „kettős élet” ábrázolása társult. Az iro­dalmi rovatok messze túlmutattak a lap első számában a szépirodalmi művek közlésével vállalt célon, a „tábo­ri élet” sivárságának enyhítésén. A Híradó tájékoztatta olvasóit a magyar kultúra ese­ményeiről is a nagyvilágban, pl. emigráns szerzők könyveinek megjelenéséről, előadásokról, hangverse­nyekről. Figyelemmel kísérte az emigráns zenészekből álló Philharmonia Hungarica zenekar nagysikerű sze­repléseit, a sportesemények között pl. Puskás Ferenc sikereit vagy a kecskeméti Ceglédi József atléta felké­szülését az olimpiára. Foglalkozott az emigránsok nyelvromlásának jelenségével is. (Gyermekek a né­met nyelvtengerben; BMH, 1959- júl. 1.) Egy ideig mellékleteként működött a Svájci Magyar Híradó. A (Bécsi) Magyar Híradó azonban korántsem nevez­hető olyan radikális lapnak, mint az ugyancsak 1957- ben Bécsben alapított - és Kecskési-Tollas Tibor főszer­kesztő közreműködésével - 1963-ig Bécsben szerkesz­tett, de Münchenben kiadott Nemzetőr, amely a „Szó­zat” első sorát választotta mottóként és „A magyar szabadságharcos írók lapja külföldön ” önmeghatá­rozást használta. A (Bécsi) Magyar Híradó funkciója a 60-as évek ele­jétől az emigránsok helyzetének változásával módo­sult. A menekülttáborok lakóinak száma lecsökkent, a menekültek integrálódtak Ausztriában és a világ kü­lönböző országaiban. Erősödtek a hivatalos és szemé­lyes kapcsolatok Ausztria és Magyarország között. 1964-ben az osztrák-magyar diplomáciai kapcsolatok nagykövetségi szintre emelkedtek. A hetvenes évek elejétől Magyarország más nyugati kapcsolatai is javu­lást mutattak. Az emigrált magyarok azonban továbbra is tele vol­tak kételyekkel a magyarországi viszonyokat illetően és sokan nem is tudtak kiegyezni a magyarországi hely­zettel. Abban hittek, hogy kritikai magatartásukkal befolyásolni tudják az otthoni bel- és külpolitikai dön­téseket. (V.ö.: Borbándi Gyula: Az emigráció életraj­za 1945-85.Európa Kiadó, Budapest, 1989- 254.o.) A kételyeknek a (Bécsi) Magyar Híradó is hangot adott. De működési terepe a politikai színtérről egyre inkább a magyar kultúra ápolásának területére helye­ződött át: a magyarság, mint szellemi, kulturális közös­ség működésére, az anyanyelv, a magyar hagyományok, a magyar kultúra megőrzésének, ápolásának, a magyar nemzeti identitás átélésének igényére és az ezekkel kap­csolatos szerepvállalásra. Ennek megfelelően a lap be­számolt pl. az 1960-ban Szépfalusi István vezetésével Bécsben megalakult Bornemissza Péter Társaság mun­kájáról, a magyar szellemiség egységét megvalósítani szándékozó programjairól, az 1964-ben létrejött „Europa” Jugend-, Kultur- und Sportverein” (később ,E Europa ”-Club) magyar kulturális összejöveteleiről és a Bécsi Magyarok Kultúregyesületének tevékenységé­ről. Tájékoztatott más nyugat-európai magyar kulturá­lis egyesületek és társaságok, irodalmi műhelyek tevé­kenységéről is, pl. az Új Látóhatár (1958) a Magyar Mű­hely (1962) c. folyóiratok megjelenéséről. Az anyagi támogatás hiánya és a csökkenő példány­szám következtében azonban a lap egyre nagyobb nehézségekkel küzdött. Klamár Gyula, aki 20 évig a lap főszerkesztője volt, hosszú időn keresztül fent tud­ta tartani a Híradót, amelynek jellegét személyisége is meghatározta. Klamár Gyula „Szeizmográfszerű ér­zékenységgel reagált a legkisebb hírre is, amely a magyar olvasót érdekelhette. ” (Juhász Sári, BMH, 1980. jan. 1.) A kortársak visszaemlékezései alapján a főszerkesztőt humanizmus, magyarságszeretet, az eu­rópai kultúrához való ragaszkodás és a politikai tole­rancia jellemezte. (V.ö.: Gosztonyi Péter. BMH, 1980. jan.1.) Egy pályatárs megállapítása szerint „Klamár nem magyar politikai lapot akart kiadni, hanem olyan magyar újságot, mely csak kényszerűségből lát itt napvilágot, melynek a jelen politikai konstelláci­óban a külföld a legmegfelelőbb megjelenési hely, hiszen csak így tarthatja meg függetlenségét, párton­­kívüli jellegét és egyensúlyra törekvő objektivi­tását. ’(Hanák Tibor, BMH 1980.jan.1.) A 30 évvel ezelőtt megszűnt lap 23 éves történetét felidéző írásunkat annak utolsó számából idézett gon­dolattal zárjuk: „Egy oldódó, biológiailag és eszmei­leg is gyengülő emigrációban a toleráns európai magyarság őrzőjének lenni nem könnyű feladat. ” (Búcsú az olvasótól, BMH, 1980. jan. 1.) Versek a tengerről A tenger a végtelenség, a szabadság, a szép­ség, az idők szinte elképzelhetetlen távolának jelképe. Az ókorban élő Propertius Itália dicséreté­ben ír a tenger zavajló hullámairól, Vergilius meg a Cynthia Baseban című versében egy léha lányról szól, aki „az isteni tenger százalakú tán­cát lejti.” Az angol költők is gyakran írnak a tenger­ről: Matthew Arnod a doveri partról, a tengeri dagályról, a brit tengerparti sziklákról, John Masefield a ’’tengerlázról, matrózdalról”, Moro az óceánról, Londonban, Keats pedig a tenger szépségeirőll vall. Wondsworth A velencei köztársaság halálára ír verset - „ a Sza­badság gyermekének, a vad, örök tenger lett hű szerelmese.” A francia irodalomban Baudelaire egyik leghíresebb verse Az albatrosz. A vizek nagy madarát régi hercegnek nevezi a költő, akit a matrózok kigúnyolnak, amikor a hajó fedélze­tére hozzák. Ilyen a költő sorsa is. Verlaine ten­geri képet fest szavakkal: „reng és búg a ten­ger”. Rimbaud Tengeri verset ír: „ amerre a gát pillérei állnak, / s szögletükön tombolva a fény örvénye viharzik­­”. S „a részeg hajó jön, a ten­ger szemein csak volt az éjsötét.” José-Maria de Heredia nagyobb versciklusban mutatja be Görögországot és Szicíliát, a háborgó tengert, a korallzátonyt. Cocteau pedig Tavasz a ten­ger fenekén címmel ír verset. A Nobel-díjas olasz Quasimodo Hallom a tengert című versében így vall: „Már hallom éjszakákon át a tengert,/ lágy zúgás, fenn és lenn, sövényparton végig.” Nem felejti a „si­rály-panaszt”, az emlékek visszhangját, a sö­tét tengermorajlást. A magyar költők is gyakran szólnak a ten­gerről, Velencéről. Az egyik legszellemesebb rímjátékot Kosztolányi Esti Kornél című ver­sében találjuk: „Te régi századok velence, / Azúr, aranyló, mély medence, / Gyémántok­kal rakott szelence / Ha nem leszek, mondd, elfeledsz-e, / Velence?” Márai Odüsszeusz­­ként veszi észre a szirének énekét és a viharos tengert: „Az ősz tenger feltárta rémes torkát. / Az ének távolodott. Vijjogtak a vitorlák.” A tenger kapcsán az egyik legtragikusabb, legszomorúbb versidézet Mandelstamé, a Sztá­­lin-ellenes verset író, száműzött, szibériai fo­golytábort megjárt orosz költőé, aki Voronyezs mellől, „az ember örök tündökletes, déli toszkán halmairól” és a tengerről álmodik, így kiált fel: „Orvost! Jótanácsot! Embert!” Mandelstamot utoljára a rabtársai látták egy Vlagyivosztok melletti fogolytáborban, ahogy a jégtömbbé fagyott szemétdombon hul­ladékot keresett... Szekér Endre ni JELEN SZÁMUNK KÉPEI Amennyiben jobban körülnézünk az ausztri­ai magyarok háza táján, mindig akad felfedez­­nivaló, ha nem is közvetlen nyelvi átöröklés te­rén. MILETICS Péter is közéjük tartozik: apja 1956-os magyar, ő már nem beszél magyarul, de rákérdezve említi családi kötődését, Magyar­­ország iránti érdeklődését. Mégsem kizárólag ezért érdemes őrá figyelni, sokkal inkább mű­vészi felállása az, ami növekvő érdeklődésre szá­míthat. Az 1972-ben Bécsben született fotómű­vész nagyon sokoldalú pályán mozog, ami an­nál inkább is érthető, mivel ez számára nem is annyira kereseti lehetőség, sokkal inkább szen­vedélyből szegődött ehhez a műfajhoz. Számos, főként Ázsiában tett utazásai során egyre in­kább kibontakozott, kifejlődött azon egyéni ki­­választási képessége és látásmódja, amin ke­resztül látja és láttatja a megörökített tárgya­kat, embereket, eseményeket, jeleneteket. Széles látószögében keresgélve egyik összetett tárgysorozatából válogattunk jelen számunkba mellékleteket: a bécsi Prater egzotikusan eleven arculata jelenül meg egészen külön világot je­lentő „berendezésével”. Egészen természetes, hogy a mai technikai felszereltséggel nem nehéz kiváló minőségű felvételeket készíteni, a művé­szi mégis az „átlagos” jellegzetessé avatásában és kivetítésében rejlik. Miletits Péter szemével másként jelenül meg a Prater, mint amikor va­laki csupán szórakozási, kikapcsolódási szán­dékkal vetődik oda. Miletits Péternek sikerül az Óriáskerék bemutatásától valamennyi felvételen át az egzotikus világ valószerűségét megláttatni.

Next