Bécsi Napló, 2018 (39. évfolyam, 1-6. szám)

2018-11-01 / 6. szám

8 BECSI NAPLÓ 2018. november-december Könyvbemutató kapcsán A Külügyi és Külgazdasági Intézet és a Kisebb­ségekért­­ Pro Minoritate Alapítvány rendezésében Duray Miklós, Martonyi János és Németh Zsolt köz­reműködésével Budapesten a Külügyi és Külgazda­sági Intézetben került sor 2018. november 5-én Csóti György Magyarok Európában c. gyűjteményes köte­tének bemutatására. Martonyi János volt külügyminiszter, Németh Zsolt, az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnö­ke és Duray Miklós író mutatták be Csóti György új könyvét, amely nemzetünk ezredfordulós küzdelmeit taglalja. A szerző az MDF egyik alapítója volt s a kö­zelmúltban zágrábi magyar nagykövetként szolgált. A Magyarok Európában, a Kairosz kiadványa, javarészt korábban közölt tanulmányok és cikkek gyűjteménye, de tizenöt százalékban új anyagot is tartalmaz. Azt taglalja, hogyan alakult Magyarország önálló külpolitikája 1989 után. A magyar történelem fontos harminc évét fogja át. Történészek számára hasznos forrásmunka, hiszen személyes tapasztala­tok teszik hitelessé. Skálája széles, az MDF létrejöt­tének részleteitől, az Antall-kormány megalakulásán át, a jugoszláv polgárháború leírásáig. Tagolódása hármas: Európa, a regionális politika és a határon túli közösségekre kiterjedő nemzetpolitika. Martonyi János szerint a magyar külpolitika az el­következő évtizedekben változatlanul elsősorban er­ről fog szólni. Tartalmaz a kötet néhány anekdotikus visszaemlékezést is. Antall József így mondta el Csóti Györgynek, miként szűnt meg a Varsói Szövetség: „Gorbacsov beszélgetett, nem figyelt oda amikor felolvastam a magyar javaslatot. Mikor elhallgattam, felnézett és azt mondta: harasa. Hát így lett vége a Varsói Szövetségnek.” Aki Antall József személyiségéről akar többet tudni, annak különösen jó forrásanyag található a könyvben S arról is, mi volt Magyarország szerepe az átalakulásban, amely persze, mint Martonyi János rámutatott, még ma sem zárult le. Németh Zsolt örömmel nyugtázta, hogy a rendszer­­váltók kezdik közzétenni a dokumentumokat. De egye­lőre még nincs egy polcnyi sem. Csóti György kötete bi­zonyítja, milyen érdekességek kerülhetnek napvilágra, például egy 1993-as MDF-es irat, amely azt javasolta: „Óvatosan nyissunk a Fidesz felé. Persze csak lassan.” Különös tekintettel Duray Miklós részvételére, a panel számára feltett kérdések között elhangzott, hogy a határon túli magyar közösségek körében egyre több szó esik az autonómia esélyeiről. Csóti György is úgy véli, hogy egyelőre a teljes és átfogó jogvédelem a legfontosabb. Ami pedig az elmúlt harminc év általában összegezhető tanulságát illeti, a történe­lem mozaikkövekből áll össze, s ezek mindegyike fontos lehet. Sárközi Mátyás Bakos István lobogó magyarsága Kicsit a népi-urbánus választóvonal mentén lehet megtalálni őt, a népnevelőt, a csupaszív és­­ideg embert. Ismerve és gondolatait követ­ve nem lehet elhessegetni a gondolatot, hogy valamiképpen maga alá temette vagy éppen­séggel elhaladt fölötte az idő. Nem minősí­tésnek szánt megállapítás ez, hanem csupán besorolás: hol helyezhető el ő 75 éves fejjel. Mert bizony, ha körülnézünk, csupa új fejjel van dolgunk a közéletben és a médiában. Hol vannak a régi „szép idők”, amikor úgy tűnt, sok mindennek van esélye az új Magyarország arculatának kialakításában, miközben új tí­pusú közéletiség jött létre, amiben ugyancsak körülményes még olyan személyiségekre buk­kanni, akiknek, ha nem is döntő, de valame­lyes befolyásuk van napjainkban. Bármennyire szomorkásan hangzik is ez, de le kell írni, ki kell mondani, milyen sod­rásban van a világ, s ebben Magyarország is. Annyira gyors változások követik egymást, hogy szinte lehetetlen a helymeghatározás, a szereplők pedig egymás után a kulisszák mögé szorulnak. A rendszerváltozás körüli időkből biztosan akadnak jónéhányan, akik úgy véle­kednek, ők valamiképpen más Magyarorszá­got akartak, amiben nekik is megvolt, ill. meg lett volna a szerepük. Valahogy mégis rossz irányban tapogató­zom Bakos István keresésében, kitapintásá­ban. Nem politikus alkat, de a II. József értel­mében vett miniszter, aki szolgált és szolgálni akart. Élete csúcsát jelentette, amikor a Ma­gyarok Világszövetségének főtitkári tisztsé­gét töltötte be: kezében gyűltek össze a világ magyarságának ügyei, kapcsolatrendszere, agy- és idegközpont volt, ahol úgy tudta és érezte, együtt lüktet a nemzettel. Úgy, hogy szolgálta a nemes ügyet. Érzelmekkel telítet­ten, lelkesen. Ha bárki a közelébe került, meg­érezte azt a magyarságot, ami mára mégsem az, aminek az 1980-as években indult. Amikor - az egypárton kívül - még nem volt senkinek sem hatalom a kezében. Egyfajta önzetlenség, népi idealizmus hozta össze és tartotta egybe a hasonszőrűeket. Bakos István drámai leváltása megbosszul­ta magát, mert aki mai helyzetében szemléli dédelgetett Világszövetségét, meg kell állapí­tania: ez lett belőle Bakos István nélkül. Sze­mélyére nézve biztosan megalázó, elszomorí­tó, végső fokon mégis inkább elégtételt kapott azáltal, hogy mindannak az ellenkezője kö­vetkezett be, amit ő akart. Aztán mégsem hagyta annyiban, s megírta azokat a történeteket, eseményeket, amik moz­gatták a Világszövetséget. Vállalkozása nagyon keserű vádemelés nem csak azok ellen, akik kibuktatták, hanem azok felé is, akik hagy­ták, hogy a hanyatlás, szétesés útjára térjen a Világszövetség. Ma a jóvátétel azon fajtájával köszönthetjük Bakos Istvánt, hogy végső so­ron mégis ő a nyertes, mert megadatott neki az őszinte krónikás szerepe, és ez legalább any­­nyira fontos - hiszen időtálló - mint a főtitkári tisztség. Amit ő átmentett, tanulságos kordo­kumentum, amiből tanulni kell: milyen embe­ri gyengeségeken fürkészi be magát a bomlás a barátinak vélt közösségekbe, amik kezdetben a nemzetre esküdtek fel. Kevés ilyen őszinte szándékkal feltárt korrajz vehető kézbe. Bakos Istvánt meg kell süvegelni, mert helytállt és feltárt. Kijózanítóan gazdagok lettünk általa, aki valóban nem középiskolás fokon tanított és tanít, nem csak tegnap és ma, de a jövőben is. A sikertelenség ellenére beépült ő egészen a néplélekbe, munkáján és meggyőződésén keresztül hat tovább, remél­hetőleg még termékeny éveken át elevenen, erőben és épségben. Amicus XX. Bécsi Magyar Táncháztalálkozó A bécsi Napraforgók Néptáncegyüttes 2018. no­vember 17-én rendezte meg a jubileumi XX. Bécsi Magyar Táncháztalálkozót. A házigazda néptánc­együttes idén is több népzenésszel, néptáncokta­tóval és együttessel összedolgozva egy egész napos programmal várta az érdeklődőket. 2018 harmadik szombatja nagy nap volt a Napra­forgók Néptáncegyüttes életében, hiszen idén immá­ron 20. alkalommal rendezhették meg a bécsi magyar kulturális élet egyik meghatározó eseményét, a XX. Bécsi Magyar Táncháztalálkozót. A rendezvény több éves sikerét mi sem mutathatná jobban, minthogy az elmúlt évek megszokott helyszínét, a Collegium Hungaricumot kinőve, már tavaly óta a 6. kerületi Ve­ranstaltungszentrum Mariahilf ad otthont a Táncház­találkozónak. Délután fél három felé gyermekek és szüleik kezd­ték ellepni a königseggassei rendezvénycentrum nagytermét, hiszen három órától gyermektánc vette kezdetét. A tánc mellett kézműveskedésre is volt le­hetőségük a legfiatalabb vendégeknek. A nagyteremben eközben tovább folyt a mulato­zás. Sipos Tibor, a Napraforgók Néptáncegyüttes tagja moldvai táncokkal ismertette meg a táncolni vágyó gyerek és tini közönséget. A felnőtt táncoktatáson matyó, szászcsávási cigány és kalotaszegi táncokkal ismerkedhettek meg az érdeklődők. A gálát Németh Júlia, a Napraforgók Néptáncegyüt­tes elnöke nyitotta meg köszöntőjével, majd átadva a szót, dr. Nagy Andor, bécsi magyar nagykövet méltatta beszédében az együttes 20 éves kiváló munkáját. A gálaműsort Nagy Dániel és Kalmár Eszter, a Naprafor­gók alelnöke konferálta. Az egyesület három csoportja, a felnőtt Naprafor­gók, az Ifjú Napraforgók és a Napraforgócskák mellett olyan együttesek és tánctanárok léptek színpadra, akik a Napraforgókkal az elmúlt 20 évben szoros barátságot, számos közös munkát tudhatnak maguk mögött. A 2018-as év nemcsak a táncegyüttes jubileumi gálája miatt volt fontos az együttes számára. Száz évvel ezelőtt ért véget az I. világháború. Tőkés Zsolt és Edit (H)őseinkre emlékezve című válaszúti tánc­­színházi előadásával az együttes az elesett hősökről valamint az elszakadt családokról szeretett volna megemlékezni. Eme műsorszám után maga a Tőkés házaspár gyi­­mesi táncokat mutatott be az Üsztürü zenekarral kí­sérve. A Napraforgócskák Marczis Krisztián és Kele­men Réka vezetésével „Egy kendő há­rom” címmel gyermekjátékokat mutattak be. A 2011-ben Biró Judit által alapított Napraforgócskákból mára kivált Ifjú Napraforgók „Lánytáncoltatót”, majd a felnőttekkel együtt gömöri karikázót adtak elő. A felnőtt Napra­forgók Oláh Attila „Nyuszi” „Csontok közt is” című koreográfiáját a Dűvő zenekar gömöri muzsikájára ropták. Maga a koreográfus is megvillantotta táncos tehetségét egy botoló erejéig. Oláh Attila, a pozsonyi Ifjú Szívek volt vezetője jelenleg a dunaszerdahelyi Csallóközi Táncegyüttest vezeti, valamint a Napra­forgók rendszerinti táncoktatója is egyben. A bécsi Délibáb Táncegyüttes Vág-Garam közi táncokkal lépett a színpadra. Az 1947-ben alapított csoport Linczenbold Maximilian és Szabó Rubinka koreográfiáját mutatta be. A győrszentiváni Cserék Táncegyüttessel több, mint 10 éve dolgozik együtt a házigazda Napraforgók. Eme szoros barátságot és együttműködést bemutatva közö­sen szászcsávási cigánytáncokkal kápráztatta el a nagy­közönséget a két együttes. Tőkés Zsolt és Edit, valamint az Üsztürü zenekar sem maradhatott ki a produkcióból. A XX. Bécsi Magyar Táncháztalálkozó gálaestjét egy közös kalotaszegi örömzene és örömtánc zárta. Varga István „Kiscsipás” és zenekara, a Dűvő és Üsz­türü zenekarok, Muszka György és Ilona, Cserék és Napraforgók Táncegyüttesek, a Gálaműsor fellépői valamint egykori és mindenkori bécsi táncházasok léptek színpadra. Egy ilyen nagyszabású rendezvényen nem marad­hatott el a köszönetmondás sem. Orbán-Németh Zsu­zsanna, a Napraforgók Néptáncegyüttes alapítója, volt elnöke és jelenlegi művészeti vezetője valamint test­vére Németh Katalin, volt pénztáros áldozatos munká­jának gyümölcse, hogy az együttes már két évtizede működik. Az egyesület vezetői, a Napraforgók együt­tes tagjai és segítői mind hozzájárultak, hogy immár 20. alkalommal rendezhették meg a bécsi magyar kulturális élet egyik legkimagaslóbb rendezvényét. Kalmár Eszter, KCSP ösztöndíjas A LEGNAGYOBB KÖZÖS TÖBBSZÖRÖS­­ A LEGKISEBB KÖZÖS NEVEZŐ Beszélgetés Kecskési Máriával, Tollas Tibor özvegyével Úgy tartja a mondás, hogy híres férfiak mögött az asszonyt kell keresni. Ez szinte sohasem merült fel Kecskési Tollas Tibor és neje, dr. Kecskési Mária esetében. Mindamellett mások is a relációk, már csak az ismertség, elismertség szempontjából is. Münche­ni lakóhelyüktől függetlenül a férj szinte kizárólag a magyar nyelvűek között vált híressé mint költő, a Nemzetőr főszerkesztője. Felesége, három gyermekük anyja meghúzódott a háttérben, legfeljebb a baráti körben tudták, hogy ki is Kecskésiné, született Lányi Mária. Legfőbb ideje, hogy Tollas Tibor mellett ott álljon dr. Kecskési Mária nem csak mint feleség és anya, hanem mint nemzetközileg ismert és elismert etnográfus, igaz nem magyar, hanem német nyelven. Származásáról, családjáról mit szabad, kell tudni? Budapesten születtem 1935-ben, katolikus neve­lésben részesültem. Nehéz állítani, hogy felhőtlen gyermekkorom volt. Kilencévesen megértem a német megszállást; barátnőm és osztálytársam Schwarz Évit sárga csillaggal, majd hirtelen búcsú nélküli távozását a falunkból és az oroszok bevonulását, autónk eltu­lajdonítását. Tízéves koromban visszaköltöztünk Budapestre nagyanyámék házába. Szüleim középiskolás végzettséggel rendelkeztek, kulturált emberek voltak: irodalom, képzőművészet és zene iránti érdeklődéssel. Apám üzletvezető volt Budapesten a vendéglátóiparban. Miután megháza­sodott, önállósította magát és az Alföldre költöztek kb. 1932-ben. A vasúti vendéglőt bérelte, mellette gaz­dálkodott, kísérletezett szőlőműveléssel, baromfite­nyésztéssel. Anyám színésznőnek, Thália papnőjének készült, családalapítást nem tervezett. Tehetséges volt, Rózsa­hegyi Kálmán tanítványa, 16 éves korától színpadon játszott Ódry Árpád Renaissance színházában. Baleset következtében - táncpartnere leejtette - egy csigo­lyája eltört, így egyéves gipszágyban töltött idő után, 19 évesen feladta terveit és elfogadta a biztos öbölt, férjhez ment apámhoz. Ezután vezette a háztartást, gyereket szült majd nevelt két testvéremmel. Csak műkedvelő előadásokon lépett fel. Nyugatra kerülve hogyan került kapcsolatba Tollas Tiborral? Emberileg és világnézetileg is egy húron pendültek? Tollas Tibort 1957-ben ismertem meg Bécsben a Máltai lovagok által bérelt könyvtár és tanulóterem helyiségeiben. Mindketten ösztöndíjat kaptunk a Mál­tai lovagoktól, egyetemi tanulmányaink támogatásá­ra. Tollas Tibor hamarosan feladta terveit a Nemzetőr c. újság szerkesztése miatt. Emberileg és világnézetileg akkor még egy húron pendültünk. Jóvátételnek éreztem, ha a sokat szenve­dett, gyakran felzaklatott idegzetű embernek társa lehetek. Nem volt nehéz megszeretni. Mikor hozzámentem, tudtam, hogy nem család­centrikus személyhez kötöm életemet, hanem egy mozgalmi emberhez, akinek hivatása Magyarország és az ott élő vagy külföldre szakadt magyarság sor­sával törődni. A börtönben megfogadta, egész életét annak szen­teli, hogy egy szabad Magyarországon soha többet ne legyen politikai fogoly. Tollas Tibor a magyar ügynek volt elszánt apos­tola, mintegy Szent Pálként járta a világot. Hogyan viselte el ezt az életvitelt felesége, családja? A gyakran utazó, otthon is munkájával foglalkozó ember mellett nem volt egyszerű az élet. Különösen a gyerekek szenvedtek attól, hogy a papa este beállított vendégekkel, akik bejelentés nélkül érkeztek éjszakai szállásra Amerikából. Miközben egymás után jelentek meg Tollas Tibor­nak verseskötetei, felesége a családi teendők mel­lett elvégezte az egyetemet. Milyen szakon végzett? A bécsi egyetemen etnológiát és régészetet tanul­tam, majd miután 1993-ban átköltöztünk Münchenbe, jártam még négy szemesztert az itteni Afrika-szakon. Doktori diplomámat Bécsben 1972-ben vettem át. Egyetemi tanulmányai után hogyan sikerült el­helyezkednie a szakmában? Milyen területeken és terepeken végzett kutatómunkát? Az egyetemen én voltam az egyetlen, aki múzeum­ban kívánt dolgozni; ez egy kicsit lenézett munkakör volt a többi kollégák tervei mellett, akik az egyetemen szándékoztak tanítani vagy kutatni. Egyik müncheni professzoromat megkértem, je­lentsen be a Völkerkunde Museum igazgatójánál, hogy szeretnék nála dolgozni. Megtette. Kedvesen fogadtak, de elutasítottak azzal, hogy jelenleg nincs állás. Három nap múlva jött egy rövid levél az igaz­gatótól, az után érdeklődött, hajlandó lennék-e egy évig az ázsiai osztály terhére fél napot dolgozni a múzeumban? Örömmel elfogadtam, így lett belőlem muzeológus, később az afrikai részleg osztályvezetője lettem, és majdnem 15 évig igazgatóhelyettes voltam. Munkaterületem a Szaharától délre fekvő afrikai népek tárgyi kultúrája volt, illetve a tradicionális afrikai művészet kiállításainak szervezése, kataló­gusok írása. 1992-ben renoválás miatt évekre be kellett zárni a múzeumot, így nyílt lehetőségem terepkutatásra Af­rikában. Különösen két néphez jártam vissza 12 évig, 4-6 hétre Dél-Tanzániába. Onnan egy nagy, de publi­kálatlan gyűjtemény került a múzeumba, egy bencés misszionárius gyűjteménye az 1920-as évek végéről. Tehetségének és kitartó munkájának eredménye­ként megfelelő elismerésben részesült. Hol érte el a legnagyobb eredményeket, amiket kitüntetéssel is jutalmaztak? Legnagyobb elismerést maguktól az afrikaiaktól kaptam. Könyvemet nagy képanyaggal németül ír­tam, ezt csak kevesen tudták elolvasni, de áhítattal fogadták. Sok informátorom képe a könyvben örömet okozott, a helyi szertartások mestere fehér cassava liszttel fohászokat mormolva beszórta és felajánlotta őseiknek. Szakmai elismerésben nem részesültem, viszont kollégáim értékelték munkámat. Végül térjünk vissza Tollas Tibor személyéhez. Mi volt kettőjük között a legkisebb közös nevező, vagy a legnagyobb közös többszörös? Mi volt az a közös erő, ami végig összetartotta a családot? Köztünk a legkisebb közös nevezőt terepkutatásom jelentette Afrikában. Tibor nehezen viselte el, hogy hetekre távol vagyok otthonunktól, noha ő maga örökösen úton volt. De világnézeti különbségek is fel­léptek. Mint az új generáció képviselője (majdnem 15 évvel vagyok fiatalabb Tibornál), a 60-as évek egye­temistája, másként gondolkoztam mint ő és munka­társai. Mi megtanultuk, hogy minden állítást meg kell kérdőjeleznünk. A legnagyobb közös többszörös érdeklődés a magyar­ság sorsa iránt (Tibor), érdeklődés az emberiség sorskér­dései iránt (én). Gyerekeink és az irodalom szeretete. Biztosan nem könnyű ráfelelni, mégis megkér­dezem: amennyiben el tud vonatkoztatni a szemé­lyes kötődéstől, hogyan értékeli Tollas Tibort a köl­tőt, magyart és az embert? Tollas Tibor mint költő nem tartozik a legnagyobb magyar lírikusok közé, de egy kegyetlen kor énekese, a börtönélet krónikása, szülőfalujának és a fáknak sze­relmese. Talán bekerül a tankönyvekbe két verse és tíz sor az életéről, hasonlóan más magyar költőkhöz. A „Bebádogoztak minden ablakot” című leghíresebb verse mellett talán a „Fából faragott litánia” (Cs. Szabó László ezt tartotta egyik figyelemre méltó versének). Tollas Tibor jó magyar volt, emberszerető, patrióta, sovinizmus nélkül. Az interjút készítette Deák ernő

Next