Béke és Szabadság, 1954. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)

1954-12-15 / 50. szám

Százhetven beteg fekszik az osztályán.­­ Gyógyulásuk, sorsuk, örömük és fájdal­muk egy világgal ér fel dr. Barát Irén fő­orvosnak. Mindent tud róluk, nemcsak beteg­ségük legapróbb mozzanatait, hanem számon tartja azt is, ami a kórház falain túlról szól bele életükbe. Az a fajta orvos, aki erős vál­lán sok-sok ember gondját-baját segíti hor­dozni és a gyógyítás fogalmát, önönmaga szá­mára, mindig újabb és újabb árnyalatokkal gazdagítja. Abban hisz, hogy minél fáradsá­gosabb és önfeláldozóbb munkát végez, an­nál több betegéből lesz egészséges ember. Nem úgynevezett »»sztár-orvos­“, nevét ritkán olvassuk az újságok hasábjain, csendesen és szerényen dolgozik. S ez oly természetes és magától értetődő, a­kár minden szava és gesz­tusa. Arról sem esik túlságosan sok szó, hogy az első orvosokkal, 1952-ben, a »kiváló orvos« címével és rangjával tüntették ki. , Érdekes és jelentős egyéniség. A szigorú ■fegyelmezettség és a puha nőiesség, a fanyar tárgyilagosság és a játékos humor keveredik lényében. Magasabb az átlagos termetű nők­nél és egyenes, mint a szálfa. .És amit legjob­ban bámulok benne: hogy az élet minden helyzetében milyen halkan és biztonságo­san talpraesett. Harminc esztendő óta ugyanazon a he­lyen dolgozik. Budakeszin, az Állami Korányi Tüdőgyógy­intézetnek (amelyet azelőtt Erzsébet sza­natóriuminak hívtak), a főorvosa. Pályája kezdetén kórboncnok volt Krompechner Ödön mellett, aztán a Korányi-klinikán tanársegéd. A professzor, Korányi Sándor kívánsága volt, hogy Barát Irén Buda­keszire menjen és tuberkulózissal foglal­kozzék. — A tuberkulózis ellen való harc kitölt egy életet — mondja ezt az egyszerű mon­datot, amely mástól alighanem elcsépeltnek hatna, de az ő szájából a szavak igazi ér­telmükben fénylenek. Meg is magyarázza, hogyan érti: — A tbc elleni gyógyszerek és gyógyító eljárások olyan szédítő gyorsasággal fej­lődtek, hogy az orvost állandóan új és új eredményekkel és élményekkel ajándékoz­zák meg. Vajon mit jelent az, hogy szédítő gyor­saság? Mit jelent ez hétköznapi nyelven? Hogyan is festett a tbc gyógyítása 30 év­vel ezelőtt, amikor Barát Irén Budake­szire került? — Harminc évvel ezelőtt — mondja — voltaképpen csak fektettük a betegeket és tüneti kezeléssel gyógyítgattu­k. Akkori­ban­ kezdtük el a sebészi beavatkozásokat. A sebészi eljárások csak jóval később, 1945 után indultak óriási fejlődésnek, ami egyrészt a sebészi technika kifinomulá­sának, másrészt a gyógyszereiknek, az úgy­nevezett antituberculoticumok használatá­nak köszönhető. Hogy mik ezek a gyógy­szerek? Azt hiszem, ma már a laikusok is is­merik a nevüket. A streptomycin, a PAS és az isonacid. Ezek tették lehetővé sok olyan súlyos eset műtétét is, amelyekkel kapcsolat­ban azelőtt gondolnunk sem lehetett sebészi beavatkozásra. Ilyenformán sok-sok beteg, aki azelőtt feltétlenül áldozata lett volna be­tegségének, ma meggyógyul. Hogy csak egyet említsek: a gyermekkori gyimős agyhártya­gyulladás azelőtt halálos betegség volt, ma legnagyobb százaléka gyógyítható. Ma már sok reményünk van arra, hogy a tbc megszűnik népbetegség lenni. A Gyógyintézet hófehér falai között beszél­getek dr. Barát Irénnel. Fehér köpenyében őmaga is beleolvad a környezetbe. A­ ren­delőszobába be-beszólnak ápolónők, orvosok. A főorvosnő a beteg minden percéről tudni akar. — Az efféle intézet — mondja — valóságos külön kis világ. Ugyanazok a problémák me­rülnek fel, mint kint a mindennapi életben. Egyik betegem ma szabadnapot kért, mert férjhez megy. A vőlegény ugyancsak a kórház betege. Itt ismerkedtek meg és mindketten nemsokára műtétre kerülnek. Azelőtt a kór­házban szövődött szerelem ritka eset volt a betegek között, mert a nőknek még csak be­­szélgetniök sem volt szabad férfiakkal. Ma a betegek sokkal szabadabban élnek, kis tár­sadalom tlakül ki, ami jótékonyan ellensú­lyozza a kórházi bezártság etegeét és nagyobb türelmet szjt. DR. BARÁT IRÉNNEL Megkérdem: voltaképpen mi az a »mun­­katherápia?« — A­­munkatherápia ötlete a múlt század végén merült fel a németországi Göttversdorf­­ban, de megvalósulásáig csak most az elmúlt négy-öt év során jutottunk el. A betegek nem könnyen voltak rávehetők arra, hogy kórházi tartózkodásuk idején dolgozzanak. Ma már rájöttek arra, hogy ha már a gyógyintézetben fognak hozzá a munkához, hamarabb tudnak­­ beleilleszkedni majd a mindennapi életbe. A gyógyulófélben lévő­ nem fertőző betegek részére a munka kondíciójavítást is jelent, edzést, amely az elpuhultság legjobb ellen­szere. Nálunk Budakeszin több beteg segít a rendelőkben, sőt a gazdasági munkákban is. A kórház területén új műhelyek épülnek, ahol a betegek orvosi felügyelet mellett kezdenek dolgozni. A műhelyekben műszerész-, asztalos-, kárpitos- és más tanfolyamok indulnak, egye­seket átképeznek, mások régi munkakörükben dolgoznak itt is. A Fodor József-szanatórium­­ban már megalakult egy műszerész-tanfolyam, az onnan kikerült gyógyultak egész munka­teljesítménnyel­­működő üzemet szerveztek a városban. — Mi az eredményük a szűrővizsgálatok­nak? — Az iskolákban, gyárakban és üzemekben kötelező, szűrővizsgálatok következtében az esetek sokkal korábbi stádiumban kerülnek kér­zelésre, amikor a betegség még panaszokat sem okoz és ezért könnyebben és gyorsabban gyógyít­ható. — Várjon a Tüdőgyógyintézet orvosai és egyéb dolgozói számára nem veszélyes-e a fertőző betegeikkel való állandó érintkezés? — Bizony elég sok az úgynevezett házi fer­tőzés. Ezért kapják a nálunk dolgozók fizeté­sükön kívül a »veszélyességi pótlékot«. A munkavédelmi bizottság foglalkozik is azzal, hogyan lehetne ezeket a fertőzéseket meg­akadályozni. Jómagam nem vagyok túlságo­san óvatos, de harminc év óta so­ha nem vo semmi bajom. Ennek legfontosabb feltétele tisztaság, a gyakori kézmosás és az átöltözkö­dés, meg a jó testi kondíció. — Mit tehet mindezek érdekében a munka­védelmi bizottság? — Például azt, hogy az alkalmazottak élel­mezését megjavítja. A betegek ellátása kieg­gítő. Megfelelő mennyiségű­­kalória és vitám! jut szervezetükbe Jó lenne, ha a dolgozó ugyanezt kapnák meg. Az ő élelmezésük »ki­szabása« egyelőre alacsonyabb, mint a be­tegeké. Aztán arról beszélgetünk, hogy mennyit dolgoznak az orvosok. — Sok a mun­ka — magyarázza dr. Bara Irén —, mert a rutin­munkán kívül tudomá­nyosan is dolgozunk, hiszen különben nem tudnánk lépést tartani a fejlődéssel. Szó vol arról, hogy hatórás munkaidőnk legyen, aká a röntgeneseknek. Eddig ezt sem sikerül elérnünk. Én például hat óra alatt el sem készülnék kórházi munkámmal. dr. Barát Irén elmondja, hogy folyóira­tokból, könyvekből értesülnek az orvos­tudomány külföldi fejlődéséről is.­»De azét mégis jó lenne részt vennünk­ egy-eg kongresszuson, ahol az aktuális problémá­kat minden oldalról megvitatják.« 1948-ban a nemzetközi orvoskongresszuson sok kül­földi orvos járt itt s a gondolatok kicseré­lése igen termékeny volt. Miközben beszélgetünk, eszembe jut, hogy nemrégiben színházban találkoztam Bara Irénnel. (Szenvedélyes színházlátogató!) A szünetben alig egy-két szót tudtam vele váltani, mert percenként üdvözölte valaki Ilyenféle párbeszédek hangzottak el: »»És vagyok a Horváth Margit« — mondta egy sápadt, szőke asszony. — »»Emlékszik rán a főorvosnő? Húsz évvel ezelőtt voltam a kórházban betege.« Emlékszik, hogyne em­lékezne! Még azt is tudta pontosan, hogy mi volt a betegsége. Bámulatos a memó­riája. Nem ritkaság, hogy valakit húsz év távlatából is megismer. És, aki valaha is a betege volt, azt örök bizalom fűzi hozzá . Hány betege volt pályája során? Számol. Együtt számolunk. Az eredmény húszezer. Szédületes szám. Barát Irén nemcsak meggyógyítja bete­geit, hanem elindítja sokuk életét is, foglal­kozik további sorsukkal. Gyógyult betegek később is hozzáfordulnak ügyes-bajos dol­­­­gaikkal. Újabban közügyekkel is foglalkozik. Nem­régiben nevezték ki a fővárosi bíróság mellett «működő igazságügyi szakértőnek. — És »öreg napjaimra«­­— mondja némi derűs öngúnnyal — még a politika síkjára is terelődtem. A XII. kerületi Hazafias Nép­frontbizottság alelnökének választottak meg. Szőnyi Jenő elnök igen nagy buzgalommal von be a közügyekbe. Ezek a közügyek vi­szont rendkívül érdekelnek engem. Az a ter­vem, hogy a XII. kerület számára tüdőgondo­zót rendezzünk be, népszerű orvosi előadá­sokat szervezzünk és felkeltsük az érdeklődést a közegészségügy iránt. Fontos az is, hogy a lakosság jobban értse és értékelje az orvosok munkáját. A körzeti orvosok ebben a kerü­letben rettenetesen túlterheltek, nehezen tud­ják elvégezni a rájuk szabott mulikat. Reggel­től estig járják a hegyvidéket. Az egyik vasár­nap találkoztam, egy inspekciós orvossal, aki este 9-kor a negyvenkettedik látogatását vé­gezte. Egyébként az ország kórházi ágyainak körülbelül tíz százaléka a XII. kerületben van, és ez is fontos feladatokat ró a kerületi Népfrontbizottságra. Ilyen gazdag és sokrétű az élete, öröme, a mások­ öröme és gyógyulása. És talán az, hogy mindenki szereti, aki a közelébe kerül. Baráti körében sok a kiváló író és a nagy művész. Igen nagyra becsülik és közben kényeztetik is. Ő­reg anyáskodik felettük és ha története­sen betegek, vagy más problémákkal küzde­nek , mellettük áll. Mert számára az ember­ről való gondolkodás az élet igazi értelme. Gách Marianne Dr. Barát Irén röntgenfelvételt vizsgál­ó Jónás Pál •— Magyar Fotó­felv 18

Next