Béke és Szabadság, 1955. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1955-05-11 / 19. szám

F­élmilliót szalajtottak e? Pontosan 546.450 forintot. Mert 832.356-ot ter­veztünk prémiumra, annyit is hagy­tak jóvá. Mégis csak 285.906 forintot fizethet­tünk ki 149 munkásnak és alkalmazottnak. Pedig a termelési, önköltségi terveket, mindent teljesítettünk. Miért fogtuk vissza a többit? Mert pontosan 600 dolgozónk elpuskázta a maga prémiumát. Sági László mondja ezt, a Siófok melletti alsótekeri állami gazdaságban. Európa legna­gyobb — jó érzés kis ország fiának ezt a szót még leírni is! — gyüm­ölcsfaoltvány-termelő gazdaságának ő az igazgatója. Sági derék, jó­vágású férfi. Talán attól olyan barna a bőre, hogy már 1930 óta járja a gazdaság szinte örökös fényben sugárzó földjeit. Fönn az ég­ről is, a Balaton tükréről is, a gazdaság tavaly épített víztárolójáról, meg a tíz- és tízmillió facsemete és bokor halpikkelyszerű, zsenge leveleiről, mindenünnen csillogva hull a fény, csak győzze a szem ezt a káprázatot. Igen, 1930-tól! Kapált, metszett, hogy 1938-ra nagy keservesen megszerezhesse a főiskolai diplo­mát. Azóta van itt, 1947-től ő az igazgató. A derűs tájban borongó arccal beszéli, hogy örül a minisztertanács, meg a SZOT vándorzászlajának (két és fél éve élüzem a gazdaságuk, hosszú évek óta jövedelmezően termelnek!), de bánja azt az 546.000-et. Mert jó, hogy halad, fejlődik a gazdaság, de miért vannak még mindig olyan emberei, AKIKNEK A SÜLT GALAMB SEM REPÜLHET A SZÁJUKBA ... — Mert némelyek még a szájukat is restek kitátani. Dehát a disznótor nem erőszak! — folytatja Sági és dohog, mint szófogadatlan gyerekeire a jó apa. — Felnőtt emberek! És nem akarják megérteni, hiába dolgoznak be­csületesen 150 napon át,­­ha a 151. és a 152. na­pon elmaradnak. Hogy miért? Éppen az, hogy semmiért. Csak úgy. Talán késve ébred­tek, aztán tovább heverésztek, hogy »már úgyis mindegy«. Vagy az előző nap ittak. És ez: igazolatlan távollét. Furcsa jószág az em­ber ... Megszólal a főkertész is, Szászi István: — Sosem felejtem el, milyen savanyú képet vágtak a kárvallottak, amikor osztottuk a prémiumot! — Azt? Meg a Minisztertanács zászlajával járó 50.000 forintot. Ajándékba! A legjobbak­nak — veti közbe Sági. Ki a főkertész? Szemre jelentéktelen, szőke, hullámoshajú, olyan bánatos tekintetű ember. De járja csak vele valaki a határt, •beszélges­sen vele a mesterségéről! Egyszeriben tűz, elevenség fényesedik ezeken a máskor me­rengő, révedező kék szemeken. Egyszerű bog­nár az apja, az most is, az volt 1922-ben is, amikor elszegődött a faiskolába. Azóta, 33 ÉVE MEGSZAKÍTÁS NÉLKÜL ITT DOLGOZIK, most 75 esztendős. Egy munkakör nem is elég neki, ő a gazdaság méhésze is. Ilyen ki­tartó ember nevelte a gazdaság főkertészét. — Talán a saját kárukon most már tanul­nak — mélázik Szászi. — Hiszen az az 546 ezer szinte ott feküdt a lábuk előtt, a földön. Meg is dolgoztak érte, csak éppen nem vették fel. Mintha multimilliomosok lennének ... Olyan embert keresek, aki felvette. Közben a főkertész szava jár a fejemben, milyen jó, hogy így telibe találta: akaratlanul is odave­tette nekem ennek a riportnak a címét. — Józsi bácsi? Itt van a táblában­­— igazít el egy szőke lány. Éppen cigarettát sodor Mihalovics József. — Hát csak arról van szó? — mondja a kér­désemre. — De akkor sem engem kellene kér­dezni — teszi hozzá. — Mert én csak 7269 fo­rintot kaptam. — »Csak?« — Már azért, mert vannak, akik jóval töb­bet. Olyan mint én, sok van. Erdélyi Pista 11.000-en felül, ifjú Vörös is, Kovács József is, Takács Imres, Füst József is legalább annyit kapott, mint én. Mihalovics a szaporítótelepen dolgozik. Évente millió és millió vadócot nevel, oltö­kése nemcsak a vad csemeték tömegét szerzi nemessé, hanem belevág az ország földjébe is: GYÜMÖLCSÖSÖK TÁMADNAK A NYOMÁBAN EZER ÉS TÍZEZER HOLDAKON. Az ország 42.000 holdnyi almáskertjének és sok ezer hold más gyümölcsösének a fája zömmel az ő faiskolájukból került ki. Tavaly 4840, az idén e pedig 6300 hold betelepítésére elegendő fa! Az igazgató közbeszól: — Mondja csak, Józsi bácsi, mióta dolgo­zik a gazdaságban? — 1924 óta. Egyhuzamban! Az igazgató kérdésére adott válasz, ez a két szó a titok nyitja, a prémiumé is, a gazdaság sokéves sikeréé is. Ilyen eredményes munkát csak tapasztalt, mesterségét szerető, összefor­rott munkásgárda végezhetett. — És a többiek, akiket említett? Sági meg Mihalovics közösen szedik össze emlékezetükből az adatokat. Erdélyi 1932, Ko­vács 1933, Füst József 1938, Vörös 1948, Ta­kács 1950 óta dolgozik a gazdaságban. •— Hát az újak? A fiatalok? Követik-e az öregek példáját? Mihalovics arra a lányra mutat, aki hozzá­irányított bennünket: — Itt van ez a Budai Ilona is. Kislány volt, amikor idekerült. Azóta, 1945 óta dolgozik nálunk. Mit kaptál prémiumba, Ilus? — 3700-at! — Látja! Az igazgató felsorol egy csomó nevet, fiata­lok, akik a gazdaságban találták meg a helyü­ket. Mind elért legalább három-négyezer forintnyi prémiumot — kivéve, aki... Ilyen »kivételest« is keresünk. Sajnos, nem nehéz találni, hiszen elegen vannak: utóvégre az a bizonyos 546.000 forint túl nagy summa ahhoz, hogy kevesen is elszalajthassák — csak úgy, elpuskázott prémiumként. Ketten vannak kézről a szomszédos táblá­ban. Éppen a »koronába metszést« végzik. Félig szégyenlősen, félig bosszúsan mondja az egyikük, egy nagy tohonya, véres ember. — Ne is emlegesse. Épp eleget kaptam érte otthon. Pedig az asszony tehet róla. Azt mond­ta, őt nem érdekli semmi, tudhatom, hogy az anyja özvegyasszony, hogy annak igazán meg kell tennem, mert már nem eszik a disz­naja. Hát ki vágja le neki a nagy dologidőben, ha a vejének többet ér az a kis napszám,­­ minthogy pocsékba megy egy szegény asszony egész évi húsnak, zsírnak valója, ha nem lesz, aki azonnal levágja. — CSAK AZÉRT A ÚSZOTT EL A PRÉMIUM! — Legfőképpen — feleli. — Nem mondom, igaz, egyszer még elmaradtam. Tudja, van az asszonynak egy kis földje. Azt mondja akkor: ő nem bánja, ő elvetette, el is kapálta a ku­koricát, babot, de azt igazán nem tu­vánhatom, hogy ő kaszálja le a kenyérnekvalót, mert az aztán igazán férfimunka. — Megtérült legalább a vámon, ami elment a réven? A szeme még most is dühre lobban: — Hogy képzeli! Azon a semmi kis aratni­­valón? Azon a 400 ölön? — Előre be kellett volna jelenteni — mon­dom. — Elkéredzkedni. Nem? — Eső után köpönyeg Az ilyesmi mindig sebesen jön. Hát még az én feleségemnél! Én mindent birok, csak a veszekedést nem. A másik kárvallott külsőre nagyon elüt tőle. Apró, fekete, keszeg ember, beszéd közben olyan felsőbbségesen nézte társát, hogy biza­kodnom kell: na, ez majd mélyebbre ás. — Magának miért ment füstbe? — A pogányságom végett. — ? — Nem hittem. Pedig már 54 tavaszán megmondták. AZT MONDTÁK, AZÉRT VAN ÚJFAJTA BÉREZÉS, MERT KIFOGÁSTALAN MUNKÁT AKARNAK. Azért adnak prémiumot. Dolgozni dolgoztam, nem is abból lett a baj. Hanem abból, hogy néha kicsit szemre. Percentre. Nem tudtam én, hogy majd képesek lesznek minden sorról fel­írni, ki szemezte, ki csonkolta! Tavaly tavasz­­szal kerültem a gazdaságba. Mikor aztán rá­jöttek, hogy elvetélt az oltás, akkor már későn volt. — A munkafegyelemmel nem volt baj? •— Nem. Nekem nem. Firnájszos vagyok én ahhoz! Elkértem magamat előre, ha kellett kukoricát kapálni, akkor arra, ha aratni, ak­kor meg amarra. — De ha előre megmondták, hogy lesz pré­mium, miért nem vigyázott? — Mondani mondták, az igaz. Csakhogy én nem hittem el. Ó, szerencsétlen felebarátom, szeretném neki mondani. Firnájszos ember — firnájszos, hitetlen emberiség! Azzal vigasztalódom, az idén már fölszedik a »földről« ezt az elpuskázott félmilliót is. Még a »multimilliomosok« is! Torna Ádám Idősebb Szászi István 33 éve egyhuzamban dolgozik a gazdaságban. 75 éves és ő a bognár is,­ia méhész is (Gink Károly felvétele) „Multimilliomosok ttUudcui uttyUüek, csak éstftKt Kft­­éittűUiót eU&UafottaU Az új almáskertek bölcsője, Alsótekeres. Ifjú Szászi Ist­ván főkertész és Kalmár Szilveszter üzem egységvezető örömmel látja, hogy nem volt fagykár (Magyar Foto felv.)

Next