Béke és Szabadság, 1955. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1955-05-11 / 19. szám

JÁNOSSY PROFESSZOR TALÁLKOZÁSAI VILÁGHÍRŰ ATOMTUDÓSOKKAL !­­ A szovjet kormány április 29-én felajánlotta, hogy a Magyar Népköztársaságnak is segítséget nyújt­­/ felhasználását rd­ró infesntnyot kutatómunka fejlesztésében AZ EÖTVÖS LORÁND FIZIKAI TÁRSU­­TA­LAT REÁLTANODA UTCAI ELŐADÓ­TERMÉBEN Jánossy Lajos beszámolóját hall­gattam a legutóbbi moszkvai kvantum­ fizikai kongresszus néhány, kozmikus sugárzással kapcsolatos eseményéről. Ámultan ültem a számok, a képletek, a mezonok és neutrinok, a kiterjedt kozmikus záporok záporában, s ha kicsit gyötört is tökéletes tudatlanságom ér­zete, feledtette az újságírói öröm; íme, lát­hatsz, hallhatsz egy lelkes, tudástól izzó em­bert, aki úgy ejti ki ezt a szót,­­neutrinom, mint Ascher Oszkár azt, hogy­­szerelem«. Amikor a beszámoló véget ért, azzal a kér­déssel fordultam a kiváló akadémikusunkhoz, hogy néhány személyes, emberi élményéről beszéljen a moszkvai és más fizikai tudomá­nyos összejövetelekkel kapcsolatban. Döcögve indult a beszélgetés, egy kicsit úgy éreztem magam, mint akinek álmában dánul vagy flamandul kell beszélnie. Kínnem igye­keztem elővarázsolni gimnáziumban szerzett fizikai ismereteim egy-egy cserepét, de nem... nem találtuk meg a közös nyelvet. S ekkor, véletlenül, ajkamra tolult ez a név: Infeld professzor. És ez varázsnév volt, mert Jánossy Lajos egyszerre csak elmosolyodott — kedve­sen, kisfiúsan — és elmondta, hogy igen, Leo­pold Irnfelddel Dublinben ismerkedett meg, 1949-ben. Infeld akkor Kanadából jött, s nagy érdeklődéssel hallgatta meg fiatal kollegája új tételeit néhány elméleti kérdéssel kapcso­latban. Sok mindenről beszélgettek ott Dub­­linban, a nagy Einsteinről, akinek Infeld leg­kiválóbb munkatársa volt, a kozmikus sugár­zás kutatásának jövőjéről, és szóba került a tudományos humanizmus kérdése is. — Em­beri magatartás, igazi humanista magatartás, enélkül nem sokat ér a tudomány! — ezekkel a szavakkal búcsúzott Leopold Infeld fiatal, új barátjától, aki ekkor már elhatározta, hogy Magyarországra jön, abba az országba, amely hazájává lett immár az igazi tudomány és az igazi humanizmus hitvallóinak. H­OL VAN MÁR A KEZDETI DÖCÖ- ZÖ­GÉS!... ALIG GYŐZÖM JEGYEZNI AZ ÉLMENYEK SOKASÁGÁT! — Nem vitás, sok szép, egyszerűségében és természetességében is megrendítő emberi él­mény, eszmévé finomuló találkozás gazdagítja a nemzetközi tudományos kapcsolatokat kereső tudományos kutató életét! Műveikből már ismertem persze Landaut, Blehincevet, Iva­­nenket, Vemovot és a többi, az elméleti fizika szakterületén dolgozó kiváló szovjet tudóst, de azért nagy élmény volt megismerni őket, be­szélgetni, kirándulni velük. Dobrotin profesz­­szorral már találkoztam, mégpedig Drezdá­ban, szintén egy tudományos kongresszuson, ahol — miután Dobrotin professzor ért ugyan németül, de német előadásra nem vállalko­zott — én tolmácsoltam németül az ő orosz előadását. Oroszul persze én is inkább csak értek, mint beszélek, de a mi szakmánkban még tolmács-szerepben is fontosabb a szak­mai tudás, mint a precíz nyelvtudás. Nos, hát Moszkvában az az öröm ért, hogy a kozmikus sugárzással kapcsolatos magyar kutatásokról beszámoló kis előadásomat Dobrotin profesz­­szor tolmácsolta németről oroszra, így hálálta meg drezdai közreműködésemet!... — Kivel találkozott még Moszkvában? — Hosszú lenne felsorolni, s talán az újság­olvasónak nem is mondanak sokat, vagy legalábbis nem eleget a nevek. Zacepin, Szkeljecin, Wetzler... No, de várjon csak, hadd mondom el, hogy az egyik előadás után, a szünetben egyszerre csak felém jön egy élesarcú, fekete férfi. Ismerős volt, ismerős, de bizony hirtelen nem tudtam, hol is talál­koztam vele. S amikor az ismerős ismeretlen a nevemet mondta, kissé szégyenkezve kérdez­­tem meg, kihez is van szerencsém? — Bruno Pontecorvo vagyok! — mondta a fekete férfi és valóban, csak azzal menthettem magam előtt is magamat, hogy még az előbbi érdekes előadás problémái jártak fejemben, amikor nem ismertem meg a méltán világhírű atom­mag-fizikust, aki mind tudományával, mind bátor, harcos politikai állásfoglalásával be­bizonyította, hogy átérzi és átlátja az emberi haladás nagy ügyét... Hiszen én Pontecorvo professzort még 1949-ből ismerem, Edinburgh­ból, együtt voltunk ott a fizikusok világkong­resszusán és ott beszélgettünk egymással, ér­tékeltük Powell, Deckroft és más fizikusok elméleteit, munkásságát. Pontecorvo most is barátian viselkedett, nem haragudott meg, hogy nem ismertem fel rögtön és bár, sajnos, nem volt sok időnk az elmélyültebb társal­gásra, kellemes és derűs emléket őrzök mos­tani­­találkozásunkról is. A TOVÁBBI BESZÉLGETÉS SORÁN Ki­­I DERÜL, HOGY JÁNOSSY AKADÉMI­KUS HOSSZABB IDEJE TUDOMÁNYOS LEVELEZÉSBEN ÁLL DE BROGLIE HA­LADÓ FRANCIA FIZIKUSSAL, de erről majd csak akkor hajlandó részletesebben be­szélni, amikor a levelezés tudományos vonat­kozásait feldolgozta. Einstein?... Nem, saj­nos, a­­nagy öreg­­ gel nem­ volt alkalma ta­lálkozni. Joliot-Curie? ... Vele Budapesten találkozott, amikor a francia atomfizikus át­utazóban volt. A találkozás minden percére emlékszik, de sajnos, nem volt sok a percek száma ... Szívesen emlékszik vissza találko­zására a Nobel-díjas Max Bornnal, Lin-hu kínai fizikussal, akit még Dublinből ismert, s akit — már mint a Kínai Népköztársaság állampolgárát és tudósát — most Moszkvában látott viszont, ahol egy érdekes elméletet ter­jesztett elő... És nem feledi a kalauz fel­kiáltását, amikor a szovjet—lengyel határon találkoztak egy lengyel tudósküldöttséggel, amelynek minden tagja, mint barátokat üdvö­zölte a magyar tudósokat: — Ni, a tudósok, nem egy népből valók, mégis barátok! — Hát igen, — mondja, s elgondolkodik, mintha csak egy kiterjedt kozmikus záporral kapcsolatos problémához kellene hozzászólnia, — hát igen, mi tudósok, nemcsak a tudomány barátai vagyunk, minden nép barátai... . ANOSSY LAJOS ÓRÁJÁRA NÉZ. — EL­SZALADT AZ IDŐ. Megint kis zavart­­ság bontakozik ki közöttünk, mint az interjú kezdetekor. — No lám, ezek az újságírók — vélem kiolvasni a szeméből —, miről nem beszéltetnek!... A zavar azonban mosollyá válik az arcán, amikor búcsúzik. S ennek a szelíd, elnéző, emberséges mosolynak emléké­vel nyújtom át laikus cikkemet egy tudósról, akinek szigorú műszavai, számokban kifejez­hető, magas régiókban járó tudománya mö­gött, vegyétek észre, laikusok, az éltetek do­bogó szívet! Antal Gábor Infeld és Jánossy professzorok Varsóban Az 1949-es edinburghi fizikus-kongresszus csoportképe. Jánossy Lajos az első sorban balról a harmadik. A harmadik sorban balról a harmadik Bruno Pontecorvo. Középen (a szakállas) a Nobel-díjas Max Boán

Next