Béke és Szabadság, 1955. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1955-05-11 / 19. szám
JÁNOSSY PROFESSZOR TALÁLKOZÁSAI VILÁGHÍRŰ ATOMTUDÓSOKKAL ! A szovjet kormány április 29-én felajánlotta, hogy a Magyar Népköztársaságnak is segítséget nyújt/ felhasználását rdró infesntnyot kutatómunka fejlesztésében AZ EÖTVÖS LORÁND FIZIKAI TÁRSUTALAT REÁLTANODA UTCAI ELŐADÓTERMÉBEN Jánossy Lajos beszámolóját hallgattam a legutóbbi moszkvai kvantum fizikai kongresszus néhány, kozmikus sugárzással kapcsolatos eseményéről. Ámultan ültem a számok, a képletek, a mezonok és neutrinok, a kiterjedt kozmikus záporok záporában, s ha kicsit gyötört is tökéletes tudatlanságom érzete, feledtette az újságírói öröm; íme, láthatsz, hallhatsz egy lelkes, tudástól izzó embert, aki úgy ejti ki ezt a szót,neutrinom, mint Ascher Oszkár azt, hogyszerelem«. Amikor a beszámoló véget ért, azzal a kérdéssel fordultam a kiváló akadémikusunkhoz, hogy néhány személyes, emberi élményéről beszéljen a moszkvai és más fizikai tudományos összejövetelekkel kapcsolatban. Döcögve indult a beszélgetés, egy kicsit úgy éreztem magam, mint akinek álmában dánul vagy flamandul kell beszélnie. Kínnem igyekeztem elővarázsolni gimnáziumban szerzett fizikai ismereteim egy-egy cserepét, de nem... nem találtuk meg a közös nyelvet. S ekkor, véletlenül, ajkamra tolult ez a név: Infeld professzor. És ez varázsnév volt, mert Jánossy Lajos egyszerre csak elmosolyodott — kedvesen, kisfiúsan — és elmondta, hogy igen, Leopold Irnfelddel Dublinben ismerkedett meg, 1949-ben. Infeld akkor Kanadából jött, s nagy érdeklődéssel hallgatta meg fiatal kollegája új tételeit néhány elméleti kérdéssel kapcsolatban. Sok mindenről beszélgettek ott Dublinban, a nagy Einsteinről, akinek Infeld legkiválóbb munkatársa volt, a kozmikus sugárzás kutatásának jövőjéről, és szóba került a tudományos humanizmus kérdése is. — Emberi magatartás, igazi humanista magatartás, enélkül nem sokat ér a tudomány! — ezekkel a szavakkal búcsúzott Leopold Infeld fiatal, új barátjától, aki ekkor már elhatározta, hogy Magyarországra jön, abba az országba, amely hazájává lett immár az igazi tudomány és az igazi humanizmus hitvallóinak. HOL VAN MÁR A KEZDETI DÖCÖ- ZÖGÉS!... ALIG GYŐZÖM JEGYEZNI AZ ÉLMENYEK SOKASÁGÁT! — Nem vitás, sok szép, egyszerűségében és természetességében is megrendítő emberi élmény, eszmévé finomuló találkozás gazdagítja a nemzetközi tudományos kapcsolatokat kereső tudományos kutató életét! Műveikből már ismertem persze Landaut, Blehincevet, Ivanenket, Vemovot és a többi, az elméleti fizika szakterületén dolgozó kiváló szovjet tudóst, de azért nagy élmény volt megismerni őket, beszélgetni, kirándulni velük. Dobrotin profeszszorral már találkoztam, mégpedig Drezdában, szintén egy tudományos kongresszuson, ahol — miután Dobrotin professzor ért ugyan németül, de német előadásra nem vállalkozott — én tolmácsoltam németül az ő orosz előadását. Oroszul persze én is inkább csak értek, mint beszélek, de a mi szakmánkban még tolmács-szerepben is fontosabb a szakmai tudás, mint a precíz nyelvtudás. Nos, hát Moszkvában az az öröm ért, hogy a kozmikus sugárzással kapcsolatos magyar kutatásokról beszámoló kis előadásomat Dobrotin profeszszor tolmácsolta németről oroszra, így hálálta meg drezdai közreműködésemet!... — Kivel találkozott még Moszkvában? — Hosszú lenne felsorolni, s talán az újságolvasónak nem is mondanak sokat, vagy legalábbis nem eleget a nevek. Zacepin, Szkeljecin, Wetzler... No, de várjon csak, hadd mondom el, hogy az egyik előadás után, a szünetben egyszerre csak felém jön egy élesarcú, fekete férfi. Ismerős volt, ismerős, de bizony hirtelen nem tudtam, hol is találkoztam vele. S amikor az ismerős ismeretlen a nevemet mondta, kissé szégyenkezve kérdeztem meg, kihez is van szerencsém? — Bruno Pontecorvo vagyok! — mondta a fekete férfi és valóban, csak azzal menthettem magam előtt is magamat, hogy még az előbbi érdekes előadás problémái jártak fejemben, amikor nem ismertem meg a méltán világhírű atommag-fizikust, aki mind tudományával, mind bátor, harcos politikai állásfoglalásával bebizonyította, hogy átérzi és átlátja az emberi haladás nagy ügyét... Hiszen én Pontecorvo professzort még 1949-ből ismerem, Edinburghból, együtt voltunk ott a fizikusok világkongresszusán és ott beszélgettünk egymással, értékeltük Powell, Deckroft és más fizikusok elméleteit, munkásságát. Pontecorvo most is barátian viselkedett, nem haragudott meg, hogy nem ismertem fel rögtön és bár, sajnos, nem volt sok időnk az elmélyültebb társalgásra, kellemes és derűs emléket őrzök mostanitalálkozásunkról is. A TOVÁBBI BESZÉLGETÉS SORÁN KiI DERÜL, HOGY JÁNOSSY AKADÉMIKUS HOSSZABB IDEJE TUDOMÁNYOS LEVELEZÉSBEN ÁLL DE BROGLIE HALADÓ FRANCIA FIZIKUSSAL, de erről majd csak akkor hajlandó részletesebben beszélni, amikor a levelezés tudományos vonatkozásait feldolgozta. Einstein?... Nem, sajnos, anagy öreg gel nem volt alkalma találkozni. Joliot-Curie? ... Vele Budapesten találkozott, amikor a francia atomfizikus átutazóban volt. A találkozás minden percére emlékszik, de sajnos, nem volt sok a percek száma ... Szívesen emlékszik vissza találkozására a Nobel-díjas Max Bornnal, Lin-hu kínai fizikussal, akit még Dublinből ismert, s akit — már mint a Kínai Népköztársaság állampolgárát és tudósát — most Moszkvában látott viszont, ahol egy érdekes elméletet terjesztett elő... És nem feledi a kalauz felkiáltását, amikor a szovjet—lengyel határon találkoztak egy lengyel tudósküldöttséggel, amelynek minden tagja, mint barátokat üdvözölte a magyar tudósokat: — Ni, a tudósok, nem egy népből valók, mégis barátok! — Hát igen, — mondja, s elgondolkodik, mintha csak egy kiterjedt kozmikus záporral kapcsolatos problémához kellene hozzászólnia, — hát igen, mi tudósok, nemcsak a tudomány barátai vagyunk, minden nép barátai... . ANOSSY LAJOS ÓRÁJÁRA NÉZ. — ELSZALADT AZ IDŐ. Megint kis zavartság bontakozik ki közöttünk, mint az interjú kezdetekor. — No lám, ezek az újságírók — vélem kiolvasni a szeméből —, miről nem beszéltetnek!... A zavar azonban mosollyá válik az arcán, amikor búcsúzik. S ennek a szelíd, elnéző, emberséges mosolynak emlékével nyújtom át laikus cikkemet egy tudósról, akinek szigorú műszavai, számokban kifejezhető, magas régiókban járó tudománya mögött, vegyétek észre, laikusok, az éltetek dobogó szívet! Antal Gábor Infeld és Jánossy professzorok Varsóban Az 1949-es edinburghi fizikus-kongresszus csoportképe. Jánossy Lajos az első sorban balról a harmadik. A harmadik sorban balról a harmadik Bruno Pontecorvo. Középen (a szakállas) a Nobel-díjas Max Boán