Béke és Szabadság, 1955. július-december (6. évfolyam, 27-51. szám)
1955-07-20 / 29. szám
számára érthetetlen adatokat tartalmaz: a pályaszakasz emelkedése tíz fok, a teljes fékút hétszáz méter... — Magának mindent tudnia kell? — kérdem tréfásan. — Örvényesi viszonylatban mindent. A szakasz az enyém, én felelek érte. Gondolkodik, hogyan tudná egyszerűen megmagyarázni azt, ami évtizedek óta valósággal jellemének része, cselekedeteinek rugója: a vasúti szabályzat fegyelmét, amely számára a lelkiismeret s a szív legelsőtörvénye. — Nekem, mint a jó feleségnek mindig terített asztallal kell várnom a vonatot. De arról az asztalról nem hibázhat, nem hiányozhat soha semmi... Öntöz a kertész A szél mintha csökkenne odakint, a parti fűzfák meg-megpihennek, fáradtan intenek ágaikkal, elég volt. Megyünk öntözni. Most látom: gazdag virágos kert az egész állomás. A kút előtt nagy körben muskátli, a perron ágyasaiban vörös indikána, török szegfű, hortenzia, dália, begónia, kannavirág, piros szegfű, itt-ott futó rózsa. A sorompó mellett kis patak fénylik, annak a medre szépen kicementezve, rajta apró, hidacskák s felette fehér lécekből összerótt mesebeli rózsalugas. — Hát ezt ki varázsolta ide? — A kertész. — S hol a kertész? Elmosolyodik. — Itt. Én vagyok. Meg a váltóm, a Németh Imre. Ketten vagyunk örvényesi pályaőrök. Huszonnégy óra szolgálat, huszonnégy óra szabad. Akkor kertészkedünk. — S a magokat, palántákat ki adja? — Az államvasút. Mikor milyet. Abból gazdálkodunk. — Szépen gazdálkodtak. — Kedvünkre van. Öt esztendeje a vonal legszebb állomása vagyunk. Szóval mindig megnyerjük a szépségversenyt. Kaptunk oklevelet, pénzjutalmat. Már nemcsak a virágokért, hanem, hogy az egész állomás mindig olyan, mintha tegnap építették volna. És rend van a szolgálatban is. — Az asztal mindig felterítve... — Szigorúan. Éjjel nappal, fagyban, hőben. Csakúgy, mint most. Csak tisztelegni kell ! Az épület homlokán megszólal a lágyszavú jelzőharang. Fülöp András leengedi a sorompót, aztán veszi a kézilámpást, derekára csatolja a petárdás dobozt s kiáll a vágány mellé. — Milyen vonat jön? — kérdem. — Gyorsteher. Áthaladó. — Tehát csak tisztelegni kell. Mosolyog. — Azt csak hiszi az utas... Amikor itt átrobog egy vonat, annak minden gondja, baja, hibája, sérelme az enyém. Futtában vizsgálom, lélegzetnyi idő alatt, a szememmel, a fülemmel meg az orrommal egyszerre. Égnek-e a mozdonylámpák? Hát az ajtók? Csukva-e mind? A rakomány nem baleg valahol, nem szóródik, romlik, pusztál? Csapágy nem melegszik — mert annak szaga van — féktuskó nem szorul? Nem hallani-e furcsa zajt, rendellenes kopogást? Zárlámpa szabályosan ég? — S ha valamit észrevesz? — Telefonálok a következő állomásra, Dörgicsére. Vonatot megállítani, ez meg ez a hiba. Tulajdonkép mi, őrházak, áldomások kézről kézre adjuk a szerelvényt. — S a tisztelgés? — Illem. Udvariasság. A vonatnak kijár. — S a vonat visszaköszön? — A mozdonyvezető rendszerint. S a kalauzok is, ha látnak. Virrad Földvár felett A hosszú egyenes végén felbukkan a közelgő vonat lámpája. Néhány másodpercig még hallani a szél szüntelen zajongását, a fákat s a Balatonig nyúló rét nyugtalan, suhanó neszett. Aztán a mozdony, mint vihar a viharban, lobogó kazántűzzel, egy félmeztelen test bronzarany árnyékával berobban az áldomásra. Csörömpölnek az ütközők, csattognak a kerekek. Én csak egyféle zajt hallok: megy a vonat. Fülöp András mozdulatlan arccal figyel. A szerelvény elkabrog a sorompó előtt. A vörös zárlámpa szabályszerűen ég. — Minden rendben volt? — Igen. S most újra a sorompó következik, aztán a napló s a várakozás. Mögöttünk, a szoba-konyhás lakásban asszony, a nagyleány (óvónő Balatonfüreden) s a nyolcéves kisfiú. A pályaőr két nagyobbik fia »kis szolgált katonák« Budapestennek. Vasmunkások. Az öreg néhai felül a motorjára s a szabad huszonnégy alatt meglátogatja őket. Máskor a kertet ápolja vagy a »háztájin« dolgozgat, babbal, burgonyával, paradicsommal, paprikával tölti az időt. — Hosszúak az éjszakák? — kérdem — Ó, ne higgye. Jön egy vonat, aztán megint egy, megint egy s mindjárt virrad. Ott szemközt, Földvár felett... — Éjszaka van utas? — Ritkán. Kicsi falu Örvényes, alig negyven porta. De ami érdekes kérem, száz év alatt nem épült benne annyi ház, mint most egyszerre. Nappal fogy a jegy. Egy ember megy az arácsi téglagyárba, az asszonyok a füredi piacra, a gyerekek iskolába, néha valaki Pestre. Szóval így szemre csendes. De a tehervonatok éjjel-nappal járnak, abban nincs szünet. Az nem marad ki soha, akárcsak az élő testben a szívverés. Szorítjuk lefele a kocsiforduló idejét, mert, hogy országos érdek, természetesen s abban mi, pályaőrök erősen részeltetve vagyunk. A szél lassan elánja magát s átvonul a túlpartra. Csend van. Pihen a világ. Az országút néptelen, a falu alszik. A hold megáll az égen s néma mozdulata,ál ledobja ezüst páncélját a Balaton vizére. A táj olyan, mintha álombéli kép lenne, amelyen halványkék fények, lágy vonalak emlékeznek, talán a szerelemre, talán az ifjúságra, talán száz esztendő előtti órák szépségeire. S akkor csendesen, akárha muzsika volna, megszólal a kettős harang. Aztán leszalad a sorompó. Majd megjelenik egy kézilámpás, jön, megy, roppant magányosan s végül a sín mellett megáll. A pillanat különösen szép, noha nem rejt semmi rendkívülit. Örvényes megálló ébren van s készül, hogy vonatot fogadjon. Vajda István A pályaőr »civilben« feleségével háztáji gazdaságában dolgozik (Ráth Károly felv.)