Békés Megyei Népújság, 1981. december (36. évfolyam, 281-305. szám)

1981-12-31 / 305. szám

o 1981. december 31., csütörtök KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Csanády János : Csatangol az év a végeken Csatangol az év a végeken, hófúvás az erdőszéleken, most nőtt meg igazán, mint öreg, a szelekkel dudál, nyekereg. Roppant bőrdudája: az egek, hóna alá szorítva viszi, nyekeregteti az egeket, lába nyomát hóeső veri. Ki örül ennek? A gyerekek! Szakálla erdősuhogtató. A homloka ránca: fellegek. Borzasztó jó, ha esik a hó. Csatangol az év a végeken, most előtt meg igazán, mint öreg, sírba huppan, s máris itt terem hó ruhában az újév-gyerek. Fehér Mária : Futás Most! Neki a szélnek, a napnak! Vad iramlás vihetsz, vigyél! Fülemben dübörög a nagy trapp. Friss vágta, fű-tapsos talpalás, idő-tér medrű nagy roham! Zihálj tüdő! Úgyse hallja más. Táguljatok ellustult erek! Verejték, szél fojt, zsibbadás, izmok, most szabad — feszüljetek! NÉPÚJSÁG Rajki László: Balatoni Vénusz Nem mentem be többször a gumibékáért, hanem for­dítottam a soron. Tudtam, hogy amíg anyuék távol van­nak, a felelősség Ilkát terhe­li. Ha valami baj van, őtet nyírja ki apu. Úgy nyitot­tam ki az erkély ajtaját, hogy hallják. Kiültem, és a lábamat csöngettem a mély­be. Erősen fogtam a vasat, nehogy leessek, így játszot­tam a hülyegyereket, és amikor jött Ilka, még a va­sat is elengedtem. Mit csi­nálsz, te, szerencsétlen? Ját­szom. Itt? Ha nem látnád, itt... Kiráncigálta a lábam a korlát alól, bevitt a szobá­ba és rádobott a díványra, a bolhásra. Játszotta a rémült nőszemélyt. Istenem, ha le­estél volna! Becsukta az er­kély ajtaját, és a kulcsot magával vitte. Az ajtóból még rám szólt, és közben a hajamat is megsimogatta. Bölém, nagyon kérlek, légy jó kislány, és ne rémítsd ha­lálra az embert. Megígéred? Nem szóltam semmit, csak néztem magam elé, közben pedig azt gondoltam: majd hülye leszek ... Ingyen. Annak a nagyképű majomnak. * * * Utána meg nagypapira gondoltam, aki nagymaminak szokott a fülébe bogarat ül­tetni. Az meg olyan, hogy nem bogár és nem ültetik bele a karosszékbe, nem dugják­­bele a fülbe sem, csak úgy mondják. Még az is eszembe jutott, hogy a nagyok akkor sem nyugsza­nak, és nem ülnek békesség­ben a fenekükön, ha a gye­rek nagyon csendes. Nagy­mami is olyan. Ereggy mán, nézd meg, mit csinál az a gyerek, mert nagyon csen­des ... Nagymami is mehet­ne, de könnyebb a lelkének, ha nagypapit ugrathatja. Megy nagypapi, de nem hagyja szó nélkül, nehogy a fejére nőjjön az öreglány. Ha a kezed, meg a lábad járna úgy, mint a szád, még az istened is jobban hall­gatna rád ... Persze, nagy­maminak leesne az arany­gyűrű az ujjáról, ha nem feleselhetne nagypapival. Mondja százegyig, még ak­kor is, amikor az öregje már régen kint kőtől a dongók­nál. Nagypapi csak legyint, és mosolyogva mondja a pi­pájának: Bolond lyukból bolond szél fúj... * * * . Csendben maradtam. Alig tudtam megállni. A fürdő­szoba ajtaját is halkan nyi­tottam ki, nem nyikkantott egyet sem, pedig szokott. Ezért meg anyuci borogatja a házirendet. Szólok már valamelyik lakatosnak, hogy kenje meg ezt az ajtót. Apu­ci csak ennyit mond rá: légy szíves... Ez nagyon kevés az üdvösséghez,­­ mert anyuci is olyan, mint nagy­mami. Még akkor is mond­ja a magáét, amikor mi ket­ten már a saroknál járunk. Apuci is szokött szólni, de csak magának: olyan, mint a felhúzott gramofon. Ami­kor a fürdőszoba ajtaját be­tettem, akkor sem nyikkant, pedig félkézzel bajlódtam vele, a másikban az apuci borotváját szorongattam. Le­kuporogtam a szőnyegre, és kivettem a tokból a szerszá­mot. Vigyáztam, hogy még véletlenül se nyúljak a fé­nyes részéhez, mert az éles, mint a tejesasszony hangja. Apuci is könnyen megvág­ja magát, ha nem ügyel, és olyankor timsóval nyomkod­ja a sebet. Sziszeg hozzá, mert csípi. Kétszer kellett volna köhögnöm, de visz­­szatartottam. Az orrom is szörtyögött, de azt se fúj­tam ki. A légy zúgását meg­hallhattam volna, de nem akadt egy sem, amelyik zúgjon, mert az­ apuci Che­­motoxszal egyből lelövi. Vártam Ilkát. Ha meglátja kezemben a csillámló bo­rotvát, úgy összecsuklik, mint Eleonóráéknál a sofőr bácsi harmonikája. Csuda muris lesz. * * * Forrt bennem a lekvár. Marhául pimaszok, és úgy kézelnek, mint a fuvaros bá­csi a lovát. Láttátok volna, hogy megrémült nővérem, a nőszemély! A nyomasztó csendre bejött. Nem csuk­lott össze. A két karját nyúj­totta a plafon felé, és úgy reszketett, mint a nyárfale­vél. Kiáltani akart, de a hang a torkába szorult At­tól félt, hogy megijeszt, és ijedtemben elnyisszantom a torkomat. Lábujjhegyen jött hozzám, lassan hajolt le, és alig tudta kivenni a kezem­ből a borotvát, mert annyira citerált az ujja. Lerogyott a bolhás díványra. Ott már szipákolt is, amire az átok Lacikája is átszaladt Ket­ten egy ellen, hogy nem sül le az arcukról a bőr! A két felnőtt nekiugrott az ártat­lan, kicsi Böbének. Azt mondták, hogy annyi jóér­zés sincs bennem, mint egy mákszemben. Nálamnál már többszörösen jobb embert akasztottak fel. Engem csak azért adott a mindenható, hogy nyűg legyek a felnőt­tek nyakán. Rossz órában születtem, és sokkal több hasznot hoztam volna, ha történetesen gázöngyújtó­nak születek. Mi mindennek lehordták. Közönséges bol­hának, alattomos tetűnek, ami kiszívja az utolsó csepp vérét is az ártatlan ember­nek. Úgy szóródott rám az átok, mint égből az isten­nyila. Ez egy közönséges vadászó szerszám, amivel a Jóisten gyújtogatja a szal­makazlat ... * * */ Türelmesen végighallgat­tam. Egyszer sem szóltam bele. Azon gondolkoztam, hogy jó volna sírni, de nem volt olyan ánhangom. De azért próbálgattam, erőlköd­tem, és csodák csodája: meg­jelent az első könnycsepp a szemem alján. Hurrá! Jó vastagon megnyálaztam a kezem fejét, és az árva könnycseppel együtt szétmá­zoltam a szemem alján. Most már csak a hangomat kellett hozzáigazítanom. Si­került, és a végén úgy ment, mint a parancsolat. Belelo­vagoltam magam, és azt vet­tem észre, hogy tényleg sí­rok. De még hogy! Hangosan zokogtam, és közben visítot­tam is. Ilka, meg az az átok Laci még biztattak is. Bőgj, csak bőgy, legalább tisztulsz! Teletorokkal ordítottam, a szomszédok a délutáni szu­­nyókálásból felriadtak, és le­ugrottak a sezlonról. Előbb alulról kopogtattak, fel a partvissal, azután felülről, de jó erősen, mert mozgott a csillár. Utána meg oldalról. Ott már ököllel verhették a falat. Szegény nagypapi és nagymami majd kiestek a keretből, pedig fogták egy­más kezét. A harmadik emeletről Kelemen bácsi, az ágyrajáró árva lélek, és aki egyedül, van, mint anyuci egyetlen ujja, és aki éjjeliőr a vágóhídon, és aki a padlá­son szokott nevetni, le is kiabált az ablakon: ölik azt a kölyköt? Mért nem fogják már be a pofáját...?! Be­tojt a két hőzöngés. Nem biztattak tovább, hanem le­guggoltak hozzám, és szinte egyszerre mondták: Böbém, ne sírj ... Kicsi Böbe, nyug­hass ... Ilka töröl­gette a könnyeimet. Lacikája meg simogatta a hajamat. Gon­doltam, kihasználom a ked­vező szeleket, mert a sógor­bácsi szerint bolond ember az, aki nem fogja be a vi­torlákba a kedvező szeleket. Nem hagyom abba a sírást, mert olyan máris az egész. Lehet, hogy aaég majd az ajtót is verik, az egész utca kihajol az ablakon és a sa­rokról a rendőr bácsi ide­jön. Na, mi van, elvtársak?! öljük egymást, öljük...? * * * Feltételeket szabtam ma­a­gamban. Csak akkor ha­gyom abba, ha Ilka megpu­szilja a könnyes szememet, és ez az átok Lacika meg­lobogtatja könnyes sze­mem előtt a tízest... Már­­már azt hittem, be kell dobnom a törülközőt... Ezt olyankor csinálják a nagyok, amikor kesztyűt húznak, és a kifeszített trótél között ütik egymást, de csak sportból... Egy harmadik, aki fehér inget visel csokornyakken­­dővel, az csajt körbe-körbe táncol és hergeli őket. Akkor boldog az istenadta, ha az egyik a másiknak jó nagyot a szájára, vagy az orrára ver. Kívül is áll még két pasas törülközővel, meg ve­derrel. A vederbe köpnek, amikor nincs más dolguk. A törülköző meg arra jó, hogy legyen mit bedobni, ha a sok ütéstől kóvályog az illető. De akkor már rendszerint késő, mert annyi ereje sincs, hogy megtörülközzön. Nyil­ván azért dobják be neki, hogy érezze az atyai jóindu­latot, ha már se köpni, se nyelni nem tud ... * * * Ilka dobta be a törülköző­jét. Kétszer egymás után megcsókolta a szememet, és nem ráncigált, hanem szé­pen feltett a bolhás dívány­ra. Ez nagyon jól esett, és egy kicsit meglágyított. Kezdtem bánni az egész cir­kuszt, mert Ilka is egészen megpuhult, és éreztem, hogy mindig jobban és jobban vi­­zesedik a hajam. Nagyon szorosan átölelt, és sírt Il­kám, nagyon keservesen sírt az én, drága, jó nővérem. Egy szó nem sok, annyit sem mondott. Csak sírt, és én is vele sírtam, de ez már más­milyen volt. Hajgatódzott a kicsi szívem és szorult a he­lyén. Nem zörgött már senki. Kelemen bácsi sem kiabált, hogy öljék meg azt a bestiát. Laci sem hetvenkedett már, csak állt a nagy mulya a bolhás dívány mellett, és bámult bennünket. Én is na­gyon szorítottam Ilkát. A fejemet belefúrtam az ölé­be, fogtam a derekát, a fene sem mondatta velem, mégis mondtam: Ilkám, drága Il­kám, ne sírj, soha soha nem leszek rossz... A takarék malacomban volt még egy nyavalyás két­forintos. Ilkának adtam. Ve­gyen rajta valamit, csak ne sírjon. Attól már mosolygott, és úgy sírt mosolyogva. Csoór István: Nagyok és kicsik Erkély és borotva Rajki László: Orsi portréja Petőfi Sándor : Reszket a bokor, mert Reszket a bokor, mert Madárka szállott rá. Reszket a lelkem, mert Eszembe jutottál, Eszembe jutottál, Kicsiny kis leányka, Te a nagy világnak Legnagyobb gyémántja! Teli van a Duna, Tán még ki is szalad. Szívemben is alig Fér meg az indulat. Szeretsz, rózsaszálam? Én ugyan szeretlek, Apád-anyád nálam jobban nem szerethet. Mikor együtt voltunk, Tudom, hogy szerettél. Akkor meleg nyár volt, Most tél van, hideg tél. Hogyha már nem szeretsz, Az isten áldjon meg, De ha még szeretsz, úgy Ezerszer áldjon meg! Pest, 1846.

Next