Békés, 1871 (3. évfolyam, 1-105. szám)
1871-02-23 / 16. szám
Harmadik évfolyam. Szerkesztőségi iroda, hová a lap szellemi részére vonatkozó közlemények küldendők: főutca 186. szám. „16-ik szám. Gyula február 23-kan 1871. Kiadó hivatal: Nagy Ferenc könyvkereskedése , hová az előfizetési pénzek, hirdetések, hirdetési dijak és reclamatiók küldendők.BÉKÉS Megjelen hetenként kétszer, vasárnap és csütörtökön. Előfizetési feltételek: ___ _ t ,■ ■ [UNK] Helyben házhoz hordással, POLITIKAI ES VEGYES TARTALMIT KÖZLÖNY. Hirdetések felvétetnek ; Gyulán a kiadó hivatalban; Pesten , Lang Lipót nemzetközi hirdetési irodájában (Erzsébet tér 9. sz.) Továbbá Neumann B. (Kígyó utca 6. sz.), és Singer Sándor (3 korona utca , 5. sz.) hirdetési irodájában. — Hirdetési díjak : Három hasábos Garmondsor háromszori hirdetésnél 5 kr. Terjedelmes vagy többször megjelenő hirdetések kedvezőbb feltételek mellett vétetnek fel. — Kincstári illeték minden egyes beiktatásért 30 kr. — A „Nyilttér“ben a 3 hasábos Garmondsor dija 15 kr. Kéziratok nem küldetnek vissza, egész evre fél „ negyed „ Gyula február 21. (?) Múlt számunk élén futólag felemlítettük a napi kérdések jelentőséjeit, melyek közönséget, mint sajtót a múlt héten keresztül nem csekély izgalomban tartottak, s ezek közül a lajthántúli új ministerium rejtélyes megalakításából vont következtetésekkel röviden foglalkozván, cikkünket azon ígérettel fejeztük be, hogy mai számunkban belügyeinknek szentelendünk néhány sort. S most, midőn ígéretünket beváltandó, a tollat kézbe vesszük, azon nehézséggel találjuk szemben magunkat, hogy az ígéret beváltása sokkal nehezebb feladat, mint aminő annak megtevése volt. Ugyanis hazánk belügyei, köztudomás szerint, nincsenek oly kedvező állapotban, hogy e felett dicsbeszédet tartani bárki is indíttatva érezhetné magát; míg másrészt, naponként érezve a saját tűzhelyünk körüli dolgok rendezetlenségét, az e feletti sopánkodás búbánatos kifejezésére sem érezhetünk nagy kedvet magunkban, bármennyire indokolt és könnyen átérthető lenne is egy ilynemű kifakadás; mert eltekintve attól, hogy naponként eleget sopánkodunk s — valószínűleg — fogunk még ezután is sopánkodni dolgaink rendezetlensége felett, s hogy maga e sopánkodás nem valami nagyon mulatságos dolog, ezzel még a meglevő bajokat nem orvosolhatjuk. E helyett irányozzuk figyelmünket a belügyi reformjainkra befolyással levő uj minister kinevezésekre. Az üresen állott közoktatás- és belügyministeri székek uj gazdára tettek szert, Pauler Tivadar nagyhirü egyetemi tanár, és Tóth Vilmos urakban, s bár az előbb nevezett minister tárcájának jelentőségéből mit sem akarunk levonni, mégis, tekintve, hogy a belügyőrség az, mely a ressortjába tartozó dolgok a közvetlen szükség értékével bírván — figyelmünket elsősorban igényli . A mi az uj belügyér személyiségét illeti: erről a napi sajtó már eleget beszélt. Fő tekintet alá itt leginkább az jöhet, minő törekvéseket s minő működési irányt hoz magával fontos állására az uj miniszer. E tekintetben programmja lehet az, mely tájékoztatóul szolgálhat; a programot, melyet az uj belügyér kineveztetése után a deákpárt clubbjában előadott. És valljuk meg őszintén, hogy e programmban egyszerűséget, világosságot és határozottságot találunk, ami kétségkívül megnyugtatóbb, mintha benne szép hangzású, de üres zengemények állanának, s mert e programúiban a gyakorlati fölfogás, munka-akarat és erélyesség nyilatkozataira ismerünk, őszinte reménnyel s fokozott várakozással nézünk Tóth Vilmos úr működése elé. Nem akarjuk vita tárgyává tenni a kérdést : a személyiség iránti rokonszenv vagy bizalom mily mérvű befolyást gyakorolhat az illető működési ereje és képességére, — nem akarjuk feszegetni azt : váljon az uj miniszer egyénisége és politikai múltja az irántai bizalom alapját képezheti-e, s ezen működésének a biztos irányt s habozás nélküli akaraterőt megadó bizalmat tettleg bírja-e; — álljon a dolog bármiként, ennek megítélésénél főtekintet előttünk mindig csak a tárgyilagosság lehet, s reméljük, hogy úgy az országgyűlési többség maga, mint a többi pártok is az őszinte igyekezet és a tevékenység gyakorlati emberét tekintendik főképen az uj ministerben, kinek a maga elé kiszabott és programmjában felsorolt feladatai, hogy mielőbb beteljesüljenek — édes mindnyájunk érdekében szívből kívánjuk. A szombati kasinói bál. Ha csak egy szikrányi poesis volna bennem, egész füzet költeményt tudnék összeírni a szép szemek sugarairól, az eperajkakról, a junói termetről, a csalogány hangok zengéséről, és mit én tudom mi mindenről, mondom, én poéta nem vagyok, meghagyom nekik a tárgyat, énekeljenek róla ők, én hideg néző publicum voltam a terem egyik sarkában, hanem azért egy titkos mosoly, egy lopott pillantás, egy lépés sem kerüli ki figyelmemet. S igy nagy dolgoknak lesznek hallói olvasóim. A csinosan diszitett terem elég korán kezdett népesedni — mi talán a kivételek közé tartozik. — Az érkezettekkel nőtt a fény, élénkült a társaság, s megkezdődött az a mulatság, melynek leírásához uj tollal fogok — ez aztán tömör frázis. — Amint a terem megtelt, az égről minden csillag eltűnt, azt már nem vigyázhattam meg, vájjon a felhők alá bújtak-e, vagy a teremben levő hölgyek szemeiben rejték el magukat. Már akár mint volt, tény az, hogy a csillagok az égről letűntek, a teremben meg nagyon sok volt — nem hízelgők, vagy nagyitok ám. — És ha már elfogadjuk, hogy sok volt a csillag, — nem akarván következetlenek lenni — a hold és nap sem hiányzott a csoportból. És e körül forgott a kritika szekerének kenetlen kereke. Saját szempontból itélék a nap és hold szépségeit. Ábrándozó fiatal emberek a hold szelíd arcába merengve, a jövő boldogság tündér palotájában lelék magukat, a nagyobb rész a nap ragyogó sugáránál melengette titkolt érzelmeinek könnyen hevülő — bográcsát, — poétái ugrás. Azt is megjegyeztem ez estén, hogy a teremnek pompás acusticája van, különösen pedig az általam elfoglalt résznek, s igy aztán sok titkos mondatnak juték birtokába, minthogy pedig a titkolózásnak határozott ellene vagyok, biz én elmondok a hallottakból egyet mást, s ki talán fecsegéseimért neheztelne, béküljön ki azon gondolatban, hogy az épen jelen volt poétától egy kevés licenciát kölcsönöztem. — Hanem a dologra. — Ah! Más hang : ah! — Mi az pajtás, te sóhajtasz ? — És te szintén? — Oh, az én sóhajomnak nagy okai vannak. — Az enyémnek nemkülönben. — Ah! a vidék! — Nem értelek. — A vidék, a vidék behozta szépségét. — S talán azért e sóhaj ? — Igen! — Úgy barátom, mi ellenségek leszünk, sóhajunk iránya összeesik. — Mit beszélsz? Én csak most kezdelek érteni. Hah! ha ez így van! — A hang irányát követve tekintetemmel, két fiatal embert vettem észre a túlsó oldalon. Az egyik kétségbeejtő komoly arccal gomboló keztyüjét s készült azt lehúzni. — Nevét! nevét! szólt othellói szenvedéllyel szomszédja. — I.. a. — Oh mily bolondok vagyunk mi. Látod pajtás ezt előbb megmondhattad volna és már odakerültünk, hogy keztyüt húztál. — Mert már éreztem, hogy a nagy hevülésben kezemhez izzad. — Tehát te I.- t tartod bálkirálynénak, s érte a titkos sóhajok ? — Úgy van. És te? Épen oda pillantván, láttam mint scandál, Don Juan arccal a „Nagy Tükör“ poétájával , hogy „Laura arca de bájló, Én sem vagyok ám de bájból.“ — Hahaha! tört ki szomszédja s ott hagyá ábrándos társát. Ilyen intermezzo képen nem tartoztak a ritkaságok közé. Hanem most már a szemlére. Ott voltak, kiket nem csupán udvariasságból mert vidékiek említek először, hanem mert toltam akaratlanul is az ő neveiket írja le első sorba, tehát a vidékről bejöttek Keller Irma és Vámosi Laura. Nem tudom vetekedni kivántak-e csinosságban vagy szépségben, hanem csak azt tudom, ha nem akarták is ezt, úgy látszott, legalább a szemlélőnek nehéz thémául szolgált az elsőségi kérdés megfejtése. Szekér Etelka szintén igen csinosan lépett be. És ők képviselők a vidéket, s ha a vidék ennyi szépet s kellemest rejteget, csak azt sajnálom, hogy mért épen rejteget. Németh Mariska és Lujzánál megszoktuk, hogy