Az Őslakó, 1941. július-december (4. évfolyam, 26-45. szám)
1941-07-06 / 26. szám
A cseh megszállás alatt megjelent XIII. évfolyamon keresztül. •Az Onlakó« Podk. Rua magyarjába, őslakossága jogainak, érdekeinek haraona és szószólója. Tiszteli mindenki meggyőződését, nemzeti és vallási érzését. Hirdeti a nemzetek, félékeletek, társadalmi osztályok közötti megértés és béke szükségességét, de vétót kiált az igazságtalanságnak és elnyomásnak, hangot ad az elnyomottak és igazságtalanságot szenvedők fajának. Hirdetési árak: 1 mm. sor egyszeri közlése 10 f„ szöveg hirdetés 15 fillér „nyílttér“, „beküldetett“ vagy bármelyik más rovatban 20 fillér. Megjelenik a felszabadult Munkácson, IV. évf. 26. szám, 1941. julius 6. •Az őslakók jelszava: Igazság és egyenjogúság. Küzd az iazságért és egyenjogúságért tiszta s törvényes eszközökkel a magyar újságíráshoz méltó hangon. Az egyénnel csak e kör szempontjából foglalkozik. A család és magánélet küszöbén át haza lép. — Egyéni célok és érdekek szolgálatában nem tö _Szerkesztőség Kossuth-u. 1. Telefon: 23-33. Kiadóhivatal: Kőrösvég-u. 16. Telefon: 23-88. Előfizetési ár: Egy egész évre 10 Pengő Negyedévre 2.50 Pengő POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP Alapította és a cseh megszállás alatt szerkesztette: V°***JT Aladár laptulajdonos. Az új magyar honvedi magyar hadak régi útján Ahol már annyi háború dúlt s amelyet annyi magyar vér is áztatott, ismét Galicia földjén menetelnek katona fiaink. Biztosak vagyunk benne, hogy megállják a helyüket és bőven fognak hírvilágot szedni, noha a had, viselés hősei és művészei, a németek mellett nem könnyű dolog feltűnni. Igaz, nem hazai határokról kellett — hála Istennek — az ellenséget kiverni, szörnyű szuronyerdejének még csak baljós árnyéka hullott ránk, de azért téved, aki azt hiszi, hogy csupán hangzatos elvekért, szép, magasztos, de a magyar mindennapi élettől messze eső eseményekért rántottunk kardot és vetettük össze vállunkat a németekével. Ahol a bolsevizmussal leszámolásra kerül a dolog, a magyar onnan nem maradhat el, mert kevés népnek van a vörösök számára annyi visszafizetni, visszaütni valója, mint nekünk. Akire közülünk éjjel ráült a lidérc, az még most is Kun Béláékkal álmodozik. Ha már régtől kezdve nem a vörös volna az izgató szín, annak tartanók 1919 óta, amikor felülkerekedett egy időre és sírt ásva a hitnek, a becsületnek, a múltnak, vörös papírral s vászonnal aggatta tele Magyarországot. Ha csak annyit is tud valaki, hogy eljött az idő, amikor fejére lehet ütni a bolsevizmusnak, mód van rá eltaposni a kígyót, már akkor sem tarthatja indokolatlannak a magyar hadbaszállást. De más okunk is volt rá. A mi hadirendbe történő felsorakozásunk a németek mellé: fizetés, hálánknak tettekben való lerovása felszabadulásunkért, továbbá Kárpátaljáért, a keleti részekért, Erdélyért és Bácskáért. Emellett még ugyancsak jó tőkebefektetés is, amelynek bő kamatja — reméljük — Magyarország kikerekítése, az ősi határok visszaállítása lesz. Ifjú honvédségünk — rövid kikérdezések után fővizsgáját téve — ott intézkedik az oroszok által oly könnyen szerzett galiciai tájakon, apáinak 1914—1918-ban esettt lábnyomait keresve, amelyek előre, befelé jelzik az utat. Abban az Oroszország ellen vonult és diadalra törő Horthy-hadseregben benne van minden társadalmi osztályunk. De azért mind számban, mind arányban legtöbben, legsűrűbben mégis a kisgazdák, a földművesek, a más portáján és más kenyerén élő gazdasági cselédek. A világháború vértengerét is ezek duzzasztották legkiadósabban. A nekik akkor tett ígéreteket — főként a ránkszakadt magyar balsors miatt — csak kis részben tudtuk beváltani. Még nem mindenik lakik a maga házában és nem mindenik akaszthatja az ekéjét a saját földjébe. Látjuk, érezzük, hogy hazánkban nagyszabású szociális munka indult meg, amelynek a földreform a kis dolog, de jellemző. Csak egy csepp, de benne van az egész ég képe, az egész mai magyar világé. Beregszász megyei város népjóléti ügyosztálya kosárfonó telepet rendezett be és tart fenn, amely ipari vállalkozás egész éven át, de különösen télen, amikor tudvalevőleg eldugulnak a keresetforrások, sok munkáskéznek ad foglalkozást és vele nem is szűk kenyeret. A beregszászi különféle kosarak ugyancsak keresett cikkek, amelyek-ből szinte nem lehet eleget készíteni. Például Németország is minden mennyiséget megvesz belőlük. Ez a kosárfonótelep, ez az eléggé nem méltányolható szociális intézmény most mégis üzembeszüntetés előtt áll. Nincs nyersanyaga. Az Abaújvármegyéből, vagy még messzebbről szállított fűzfavessző ugyanis egyszerre hozzáférhetetlen lett, miután az ottani illetékes közigazgatási szervek megtiltották az idegenbe való kivitelt. Teljes joggal felvethető a kérdés: miért kell Beregszásznak kosárfonótelep, ha a hetedik vármegyéből hozzák bele a nyersanyagot? Kosárfonótelepnek — észszerű ipargazdálkodás mellett — ott van a helye, ahol fűzvessző terem. Ez annyira igaz, hogy Beregszászon is éppen azért állítottak fel kosárfonótelepet, mert közvetlen környékén, sőt mindjárt a város határán is sok és kiváló minőségű fűzfavessző nő. Amikor a beregszászi kosárfonótelepet nyersanyaghiány miatt be kell zárni s ezzel sok nagyszerűen betanult munkáskezet elütni a keresettől, ugyanakkor a Beregszászhoz nem is nagy hajításnyira fekvő Tasnád-tanyáról a legkitűnőbb fűzvesszőt hatalmas mennyiségben szállítják Kárpátaljára, hogy az ottani ruszinok dolgozzák fel iparcikké. A beregszászi kosárfonótelep, illetve Beregszász város népjóléti ügyosztálya minden elképzelhetőt megtett, hogy a határán termett fűzvesszőt kosárfonótelepe számára megszerezze, illetve megmentse, de minden igyekezete, tiltakozása, kérvényezése hajótörést szenvedett. A beregszászi fűzvesszőt vitték a ruszinoknak, a beregszászi kosárfonótelep, illetve a város szociális előadója pedig mehetett felfedező útra, messzi idegen tájakra fűzfavesszőt venni és méregdrágán Beregszászba szállítani. Szinte jön, hogy ne higyje az ember. Még az ellenkezőjét is nehéz volna elhinni, azt tudniillik, hogy a ruszinoktól hoznak el nyersanyagot magyar munkások foglalkoztatása céljából, pedig ebben több volna a logika. Semmi kifogásunk ellene, sőt inkább helyeseljük és elvárjuk, hogy a ruszinok boldogulása érdekében minden tőlünk telhetőt megtegyünk, ennek az igyekezetnek azonban feltétlenül meg kell állania annál a határnál, ahol már magyar érdekeket sért, magyar emberek útját keresztezi, vagy éppen szegi. A ruszin és a többi nemzetiség — bár van úgynevezett szent önzés is, aminek létjogosultságát kár kétségbevonni — lehet egyenjogú velünk, kaphat annyit, mint a magyar, de többet nem, mert ez az önzetlenségnek, a gavallériának már olyan túlhajtása volna, amit csak egy paraszt hajszál választ el a fának magunk alatt való vágásától, vagy ■akár a nemzeti öngyilkosságtól. Hogy a magyar kis nemzet maradt, noha lélekszáma még Mátyás király idejében is egyenlő volt az angolokéval, főként azzal magyarázható, hogy mindenkori vezetői, elsősorban a Habsburg-házból származott királyai a behívott vagy ránk jött nemzetiségeket a fajmagyarság rovására az asztalfőre ültették, nyakukban »a papa kedvence« hímzésű állkendjével, ellátták őket tyúkkal, kaláccsal nyilvánvalóvá akarva tenni a régi mondást: kutyának, gazdának hátul a helye. Legutoljára hazánk trianoni feldarabolásánál döbbentünk rá, hogy a nemeztiségek lakta s éppen emiatt elszakított (de itt-ott bizony maguktól is szakadó) országrészek utakban, vasutakban, gyárakban, iskolákban, nagyszerű középületekben, tehát az állami gondoskodás megkülönböztető jeleiben mennyivel gazdagabbak, mint a megmaradt színmagyar népességű területek. Aki nem jár behunyt szemmel és bedugott füllel, annak észre kell venni, hogy az itteni magyarság a felvidéki ruszinsággal szemben nem egy vonatkozásban kezdi, magát háttérbe szorítottnak érezni, és sok nem teljesült kívánságát, reménységét azzal temeti el: igen, ha ruszinok volnánk! Nem kívánjuk mi, hogy az állampolgárokat nemzetiségük szerint osztályokba sorozzák (velünk ugyan megtették!), de azt igenis elvárjuk, sőt megköveteljük az új magyar élettől, hogy benne a magyarok legyenek az elsők az egyenlők között. Ennyit akartunk elmondani a ruszinokhoz szállított beregszászi fűzfavesszővel kapcsolatban, amely egyben a legszigorúbb vizsgálatnak nem szabad elmaradni! íme, így szeretjük mi magunkat... gerince, de azt is tudjuk, különösen ebben az újabb háborúban, hogy ennek a földhöz való juttatásnak gyorsabb és bátrabb tempóban kellene folynia, hogy így mielőbb ránk virradhasson az idő, az az igazi új magyar élet, amikor hazánk szent földje végre azoké lesz ,akik arcuk verejtékével megdolgozzák és szívük vérével megvédik! ika üzletemet a városháza épületéből, Rákóczi u. 14. sz. alá a szőrmeüzletbe helyeztem át. A n. é. vevőim további szíves pártfogását kérem Schwimmer Piroska Schönborn György gróf a Latorica r. t.-től visszaigényli a Schönborn-birtokokat A magyar kormány 1939. első felében a m. kir tárcanélküli (felvidéki) miniszter előterjesztése alapján rendeletet adott ki, mely szerint az 1938. novemberben visszacsatolt területen fekvő ingatlan elidegenítésére, vagy megterhelésére vonatkozóan az 1918. november 2-a után és 1938. november 2-a között kötött jogügylet megtámadása és az ilyen jogügyleten alapuló telekkönyvi bejegyzés törlése iránt keresetnek van helye, ha a fél az eladási ügyletet fenyegető hatósági intézkedésre, vagy kényszer alapján kötötte meg. Ez azt jelenti, hogy akik pl. fölbirtokaikat, vagy más ingatlan birtokukat cseh hatósági, földhivatali kényszer, fenyegetés alapján voltak kénytelenek eladni (erősen megterhelni), visszaperelhetik kellő igazolások és bírói eljárás révén a kényszerből eladott ingatlanaikat. E rendelkezés alapján Schönborn György gróf, illetve budapesti ügyvédje az elmúlt héten keresetet adott be a beregszászi törvényszékhez, melyben a cseh hatósági kényszer alapján történtnek mondja a volt Schönborn uradalomnak annak idején a Latorica rt. javára történt eladását, ezért kéri az illetékes bíróságot, hogy ezt megállapítva az adásvételt semmisítse meg és az egész óriási birtokot, mely ma a Latorca rt. tulajdona, kéri visszaadni Schönborn György gróf tulajdonába. E kereset, illetve annak beadása természetesen rendkívüli feltűnést keltett a mi vidékünkön. — Mindenki tudja, hogy annak idején Schönborn Károly gróf valóban nem önkéntes elhatározásából, hanem a cseh illetékes hatóságok, a földhivatal parancsa, tehát rendkívüli kényszerítő okok hatása folytán adta el — igen mérsékelt áron — a közel másfélszázezer holdnyi óriási birtoktestet, melynek túlnyomó része erdőterület. Azt is rebesgették, hogy nem kis részben azért is kényszerítették Schönborn grófra rá az eladást, mert azon elsősorban igen szépen keresett Edus, az ügyes kalmár, akit annak idején a csehszlovák köztársaság örökös külügyminiszterének, majd elnökének kellett — szintén megfelelő terror alapján — »tisztelni«. — Nem lehet vitás tehát, hogy az eladás ügyében számára a kényszer fennállott. Ennek ellenére sem hisszük azonban, hogy a bíróságok tárgyalni fogják az adásvétel megsemmisítésére beadott keresetet. Az