Az Őslakó, 1943. január-november (6. évfolyam, 1-45. szám)

1943-01-03 / 1. szám

2. t­­dul egyetlen intézmény fala sem hirdeti az orosz szurony által megdicsőült Petőfi Sándor emlékét; 2. ruszinságunk a magyar haza­szerető atyai gondoskodása folytán a magyar szellemi nagyságok kultu­szán kívül a ruszin szellem mind szebben kibontakozó értékeiben mindenkor találhat magának kul­tusz­tárgyat és semmi szüksége sok­ezer kilométernyi messze ködökből ideerőszakolt, szomorú múltú jelké­pekre. Szent meggyőződésünk, hogy ha itt mi azt kérjük, hogy távolítsák el jelenlegi helyéről a Puskin táblát, egyetlen ruszinnak sem jut eszébe azt hérni, hogy tegyék fel a ruszin tannyelvű épület falára, egyszerűen azért, mert semmi közük hozzá, nem érdekli őket. Állítom, hogy Kárpát­alja ruszinjához vérileg, lelkileg min­denkor Petőfi Sándor és nem Pus­kin Sándor van közelebb. Ennélfogva, mert senkit sem ér sérelem, szerényen, tisztelettel elő­terjesztem kérelmemet, tekintettel arra, hogy az épületben jelenleg a pokoli orosz mezők sebesült és be­teg honvédhősei kaptak szállást, eme negyedik erőteljes ok alapján is, kérem az épület felett ez idősze­­rint rendelkező hatóságot, hogy csen­desen szó nélkül támaszttasson a falhoz egy létrát és emeltesse le Puskin márványtábláját. S hogy Pus­kint se érje sérelem, tegyék be a táblát a Lehoczky múzeumba, Mun­kács gazdag történelmének egyik beszédes bizonyítékául. Nem a magam nevében kérek, nem egyedül vagyok. Sok sok jó magyar ember nevében szólok, ne­hogy a szép művészi tábla méltatlan úton kerüljön le jelenlegi, örökösnek hitt tartózkodási helyéről. Hazafias tisztelettel: Aláírás. AZ ŐSLAKÓ Aki már 120 éves és sohasem volt élőbb, mint ma Az ajtónk elé állott újév első napjának első órájában volt 120 esz­tendeje, hogy Kiskőrösön megszüle­tett Petőfi Sándor, aki a művelt vi­lágban a szellem szárnyain minden eddigi magyarnál kiadósabban hord­ta körül nemzetünk hírét és dicső­ségét. Hosszú századok múlhatnak el, amíg Isten Petőfihez hasonló aján­dékot ad egy-egy nemzetnek. Sem nálunk, sem másutt nem igen van vagy nincs, több oly halha­tatlanság, mint a Petőfié, aki nem­csak szobrokban és utcanevekben, nemcsak könyvtárak polcain és tu­dós professzorok előadásaiban él, de ható és életformáló erőként lesen van minden magyar szívben is. Egészen bizonyos, hogy ha a muskátlisablakú, mestergerendás, gólyafészkes falusi, porták könyvál­lományát jegyzékbe foglaljták, az előfordulás számát tekintve a Biblia után mindjárt Petőfi következnék. Nincs magyar ember, a legelő­­, későbbtől a legegyszerűbbig, akinek lelkében és egészen halála órájáig ott ne zsongna egy-két Petőfi-vers, de legalább is egypár Petőfi-sor. Nincs magyar ember, akinek gondolkozásához, látásához és ér­zéséhez néhány vonást, színt, hangu­latot ne adott volna Petőfi költésze­te, amely valóban csak az utolsó magyarral tűnhetik el erről a föld­ről. A magyar lélekről, a magyar életről és a magyar földről már számtalan, mégpedig jobbnál jobb, szebbnél szebb könyvet írtak és ké­pet festettek, de mindezeknél hűbb tükör a Petőfi költészete, amelyben hazánk tündéri tájait és népünk minden jellemvonását akkor is tisz­tán és élesen lehetne látni, ha va­lamely elképzelhetetlen nagy sze­rencsétlenség következtében elsüly­­lyedne, eltűnne egész Magyarország és vele minden magyar ember. Bár Petőfi költészete tele van mélységes, fenséges gondolatokkal és lehelletszerű, eszményi finomsá­gokkal, amelyekben a legműveltebb elme és legfelmagasztosultabb szív is igaz gyönyörűséget találhat, ezért elsősorban mégiscsak a nép költője. Az egyszerű nép értelmi színvonalá­hoz és érzelmi világához mért nagy­szerű­ versein kívül változatos, vi­szontagságos élete, az 1848—-49.-i szabadságharcban való vezérszerepe és titokzatos hősi halála is minden­esetre hozzájárult ahhoz, hogy a falu szemében és szívében olyan népszerűség vegye körül, amelyet költő valaha is aligha érhet utól. Petőfi e földön töltött rövid 26 év után már csaknem egy század óta halott, de azért annyira idősze­rű ma is, hogy a most induló új ma­gyar életnek nem is lehet más köl­tője, más lelkesítője, csak ő. Mindent a magyar népért és a magyar földért: ez az ő költészeté­nek a foglalata, de egyúttal ez a mai magyar politika programja is. Felemelni a magyar falu értelmi és anyagi színvonalát, kifényesíteni erényeit, eltüntetni hibáit, nemcsak Petőfi költészetének az elgondolása, de mai politikusaink hitvallása is. Ledönteni a társadalmi osztá­lyok közötti válaszfalakat, egy nagy testvéri közösségben fogni össze az egész, magyar nemzetet, egyenlő pá­lyafutási lehetőséget biztosítani a­d haza minden hű és becsületes fiá­nak. Petőfi költészetével együtt hir­detik és követelik napjaink hivata­los és hivatásos vezetői is. Azt a hősi világszemléletet és életformát, amely szerint hazánkért és nemzetünkért zúgolódás nélkül, boldogan vállalnunk kell minden munkát, lemondást, kockázatot, a íj halált is, amely világszemlélet és­­ életforn­a a szebb holnap, az új Eu- Eu­rópa és az új Magyarország alappil­­jj­­ére, már Petőfi felállította és sa­­­­ját személyét illetőleg példát adó be­­j­­­sületességgel és következetességgel be is tartotta. Ezelőtt udvari költőik voltak, ezentúl nemzeti költőkre lesz szük­ség. Az új életet kezdő magyar nem­zet költője adva van: Petőfi. Ha valaki megfogalmazná az új magyar élet nemzeti parancsát s egyúttal leszűrné Petőfi költészeté­nek a tanítását, azt látná, hogy a kettő szinte szóról-szóra megegye­zik. Egyformán azt mondják: És Petőfi, amikor eljött a nagy próbatétel napja, a hazáról, a köte­lességteljesítésről, a magyar virtus­ról szóló örökszép verseire vérével ütött pecsétet. Ki tudja, mit vesztettünk kora halálával, de viszont az is igaz, hogy hősi veszte nélkül 26 éve nem volna az a teljes és tökéletes élet, amelyet azóta sem győzünk eléggé bámulni! Fiaink a százhalálú orosz harc­tereken most Petőfiért is fizetnek. És fizetnek nemzetünknek azért a másik nagy reménységéért, akit szintén nem lehetett visszatartani a hősi halálba való rohanástól. Illés tüzes szekere a becsület mezejéről már sok nagy és pótolha­tatlan magyart elragadott, de bő ezer esztendőnk két legkedvesebb, legbecsesebb hősi halottja mégis ez a két fiatalember A munkácsi Vöröskereszt munkássága A Magyar Vöröskereszt Egylet munkácsi fiókja az elmúlt esztendő­ben 253 asszonyt és leányt képezett ki a betegápolásra. Munkácson ket­tő hetes házi betegápolási tanfolya­mot végzett 92, hathetes önkéntes ápolónői tanfolyamot 95 hallgató. Kéthetes házi betegápolási tanfo­lyamok voltak Gát községben 25, Barkaszón 28, Beregszentmiklóson 33 hallgatóval. A tanfolyamokon minden tudnivalóra kiterjedő alapos kiképzést kaptak a hallgatók. A betegápolás, a szenvedő ember segí­tése, gyámolítása nem csak háborús feladat. Békeidőben is nagyon fon­tos, hogy legalább minden házban legyen egy valaki, aki a betegápolás alapismereteit tudja és szükség ese­tén alkalmazhatja. A legutolsó két tanfolyam záró­vizsgáját Barkaszón a községháza tanácstermében, Beregszentmikló­son pedig a Latorca újonnan épült munkásebédlőjében tartották meg. Szentmiklóson a hat legjobb hallga­tó 10—10 pengő jutalomban része­sült, a jutalmakat Horváth Ferenc Latorca titkár osztotta ki három lány részére a cég adományából és pedig: Gurnyák Máriának, Chalyav­ka Ilonának és Csekán Máriának. A másik három lánynak, Szádvári Ilo­na, Zserebák Teréz és Fodor Iloná­nak víéz Irányi István főjegyző adta ki a község által felajánlott össze­get. Ez a vizsga volt a sok között a legsikerültebb. A hallgatók fele nem tud magyarul, de megértette az elő­adásokat s lelkesen tanult, a vizsgán aztán a magyarul feltett kérdésekre ruszin nyelven felelt. Ilyenkor szo­kásos, hogy a tanfolyam vezetőjét figyelmes ajándékkal lepik meg ön­zetlen fáradozásáért. Leviczky Mik­­lósné felkérésére ajándék helyett szeretetcsomagokat készítettek honvédek részére. Roskadásig tele volt az asztal csomagokkal. Ezt,és a barkaszói hallgatók csomagjait 150 egyenlő részre gondosan elosztva, a munkácsi csapatkórházban osztották ki karácsonykor. A legközelebbi betegápolói tan­folyamokat Beregrákos, Szolyva és Volóc községekben tartják. A Vöröskereszt kiképzett A kéntes ápolónői ige­n nagy fedésre vesznek részt a Munkács falai közé került honvédhősök fáj­dalmainak enyhítésében. Kinek adják a munkácsi zsidó szőlőket Munkács sorsába a környező szőlők már évszázadok óta erősen beleszólnak. Mégpedig nemcsak anyagi boldogulásába, hanem társa­dalmi élete kialakulásába is. Fontos érdekek fűződnek tehát ahhoz, hogy a zsidótörvények által előírt szőlő­­földreform nagy körültekintéssel, a múlton alapuló gondos jövőbenézés­­sel történjék meg. A mezőgazdaságnál is, de a sző­­lőkultúránál méginkább kívánatos, hogy a terület túlságosan ne parcel­­lázódjék szét. A ma nagyobb táb­lákból álló hegyoldalakat keskeny szalagokra tépdelni, szőlőtermelé­sünk tönkretételével jelentene egyet. Szőlőültetvényt kifogástalanul meg­munkálni és bort helyesen kezelni, csak nagy-, vagy legalább is közép­­(5 holdon felüli) birtokok tudnak. Kisembereknek a szőlőhöz nincs se tőkéjük, se szívük. Azt értjük ezen, hogy ha nem mutatkozik tavasszal termés, az évben, feléje se néz a szőlőjének. A kormányzat is tisztában van ezzel, azért határozott úgy, hogy a zsidóktól elvett szőlőket egy darab­ban juttatja vitéz katonatiszti csalá­­dok kezére. Csak az a félés, hogy elegendő számú ilyen tiszti család Munkácson nem lesz és így itteni szőlőkhöz má­sutt lakók jutnak majd, akik emiatt nem költöznek le hozzánk, hanem csak jövedelmező gyarmatbirtoknak fogják tekinteni munkácsi szőlőjü­ket. Pedig ezek a szőlők, gazdasági vonatkozásuktól eltekintve, elsősor­ban arra valók, hogy Munkács tár­sadalmi életét fellendítsék, kirándu­lóhelyül szolgáljanak, fürdőt pótol­janak és megteremtsék, vagy inkább felújítsák a szüret kultuszát. A közérdeknek, Munkács fej­lesztésének kiváló szolgálatot tenne, aki az itteni nagyobb szőlőbirtoko­kat a helybeli középosztály, főkép a tisztviselői kar tulajdonába juttatná. Hadd keletkezzenek belőlük, meg­hint tuszkulánumok, amelyek egy­részt az itteni társadalmi élet gyúj­tópontjai volnának, másrészt elsza­­kíthatatlanul Munkácshoz fűznék az illető családokat! Régebben, az el­ső világháború előtt is ezek a sző­lők voltak azok a bizonyos hantok, amelyek annyi tisztviselőfamiliát ide kötöttek. Munkács és a munkácsi szőlő­hegyek iránti szerelemmel a szí­vünkben, kérjük az illetékes költö­­ket, hogy a szó szoros értelmében vett munkácsi vitéz katonatisztek kielégítése után a még rendelkezé­sükre álló nagyobb szőlőket mun­kácsi tisztviselőcsaládoknak juttas­sák. Fokozott mértékben szól ez­­a figyelmeztetés, ez a kérelem vok i­­sunk vezetőségéhez, amelynek — mint tudjuk — az 5 holdon aluli zsi­dószőlők kiosztásánál lesz döntő szava! Izsnyéte község új kultúrházát megható karácsonyi előadás kereté­ben a legifjabb nemzedék avatta fel. Gáthy Lajos ref. lelkész segítségé­vel az állami óvónő apró növendék­­keivel adott műsort. A sok ragyo­gószemű angyalka, a puskás, dobos katonácskák, a sikerült magyar csárdás, a köszöntek, versek köny­­nyeket csaltak a nagyszámban meg­jelent közönség szemébe. Szerep­lőknek és szülőknek hosszú időkre szóló felejthetetlen élmény velt­, az est, bizonyíték arra, hogy a legki­sebb községben is lehet szépet, ne­^ mesét, maradandót alkotni, ha van­nak lelkes emberek, akik törődnek vele. Egy résztvevő arra kért ben­nünket, itt a nyilvánosság előtt fe­jezzük ki hálás köszönetét Gátipá­ lelkésznek és a kedves magyar óvó­nőnek, buzgó hazafias és nevelő­munkájukért. Az esti 2—20 filléres adományokból 10 pengőt eredmé­nyezett a Vöröskereszt javára. X Orvosi hír, Dr. Füzesi Miklós orvos fogorvos rendelőjét Árpád ve­zér úr 2 szám alatt (a híd mellett Takáts ház) megnyitotta. X Mélyen tisztelt vendégeim­nek a legboldogabb és legszerencsé­sebb újévet kívánom Varjú János söröző és borozó tulajdonr.Kosa Mun­kács, Esterházy János u. 84.

Next