Bereg, 1895. (22. évfolyam, 1-52. szám)

1895-01-06 / 1. szám

BEREG 1. szám. — XXL évfolyam. Beregszász, 1895. január 6. 886. sz. Beregvármegye főispánja. Van szerencsém az állandó választmány t. tagjait az 181­5. január hó 14-én délelőtt 10 órakor a vármegye székházának kis tanácster­mében tartandó ülésre meghívni. Beregszász, 1894. deczember 30. Lónyay Sándor, főispán. — Uj tiszti állás a vármegyénél. E napokban érkezett meg vármegyénk főispánjához azon belügyminiszteri értesítés, hogy a megyei árva­szék személyzete egy harmadik ülnöki állással fog szaporittatni s az ehhez szükséges költség már az 1895. évi belügyminiszteri költségvetésbe fel lévén véve, ezen tiszti állás már január 1-től rendszeresítettnek tekintendő. Mintegy utólagos pótlása ez azon mulasztásnak, hogy a múlt évben engedélyezett újabb megyei dotáczióból csupán a járási és a központi közigazgatási személyzet fizetése és létszáma emeltetett, az árva­ ügyek ellátására azonban semmi újabb dotáczió nem jutott s továbbra is két referens­nek kellett megbirkózni a gyámügyek azon munka­anyagával, melyek elintézésére más ha­­sonnépességü és területű megyékben 4 — 5 fo­galmazó van alkalmazva. Megnyugvással fogja venni a közönség a belügyi kormány ezen újabb intézkedését, mely bizonyára meg fogja hozni áldásos gyümölcsét a gyámügyi téren, hol még mindig sok a javítani és építni való. Nem mu­laszthatjuk el egyúttal jelezni, hogy az új állás rendszeresítését kiválóan vármegyénk főispán­jának köszönhetjük, ki a gyámügyek javítására is kiterjesztette munkás figyelmét.­ yilt levél. Beregszász, 1894. deczember hó 31. Kedves Barátom! Mire és sorok napvilágot látnak, ismét egy év merül el a századok tengerében. A múlan­dóság és enyészet eme változhatlan forgásának láttára lelke­m visszaszáll a múltak emlékeire; elbolyong annak tarka képei között s édesen pihen­tek azoknál az időknél, a mikor még az alma ma^tporos padjait látogattuk s a pálcza­­verésejt^^pdélemhte hatása alatt­­tanulva a la­­*s.n~es £^rog konjugatlót, álmodtunk a jöven­dőről. Én már akkor beláttam a jövőbe s meg­jósoltam neked, hogy előbb-utóbb hírlapíró is lesz belőled. A te véghetetlenül szelíd és türelmes tem­peramentumod, mely nem lobban fel a múló szenvedélyek lángjánál s higgadtan vonja meg a helyes mértéket a köz és magán dolgok s az egyének ereje, jelentősége és befolyása felett, már magában hordja a siker magvát s mindenki fölött alkalmatásba tesz tégedet azon czélok megvalósítására, a melyeknek egyik hatalmas eszköze volt a múltban s lesz a jövendőben is a »Beteg«. Szivem egész melegségével, lelkem egész bensőségével üdvözöllek tehát abból az alka­lomból, hogy a »Bereg« szerkesztésének fele­lősségteljes gondját ismét magadra vállaltad s ezen tényed által a megyei közélettel újból kontaktusba léptél. Nem a bibliai tékozló fiú tér meg az ősi, a családi tűzhelyhez, miután dúsgazdag öröksé­gének morzsáit is elprédálta, hanem a szerető anya öleli keblére elárvult gyermekét, a ki a hosszas és czéltalan bolyongások után sóvá­rogva vágyakozik s kitárt karokkal cseng a kezek felé, a melyek ötét a bölcsőből kiemel­ték; beszélni, járni és cselekedni megtanították. Mert valójában úgy áll a dolog, hogy a mióta te, 13 évi fáradságos, ideg- és lélekrontó munkálkodás után a »Bereg« szerkesztésétől visszaléptél s édes gyermeked mostoha kezekbe került: az általános megyei érdekek istápo­­lására alapított ez a lap folyton cserélte a gaz­­­dákat; mindig híjával volt az állandóságnak s még azok a kitűnő férfiak sem tudták a rokon­­szenv és kelendőség bizonyos mértékét bizto­sítani a lap számára, a kik annak vezetését ideig-óráig kezükbe vették s elismerésre méltó erőfeszítéssel igyekeztek azt a közvélemény szócsövévé átalakítani, jelentőségét és hordere­­jét a köztudatba átvinni. Ennek a szerény írásnak a keretében, a­melynek lapjai nem a múlt idők hullámverései­­nek ecsetelésére, hanem az öröm és megelége­dés s baráti érzelmek számára vannak lefoglalva, — nem lehet hasábszámra fejtegetni azon oko­kat, -- részletesen ismertetni azon külső té­nyezőket és befolyásokat, a melyek a »Bereg« viszonyaiban ezt az elszomorító és kedvezőtlen állapotot megteremtették s a megyei közérdekek lelkiismeretes szolgálatára hivatott ezt az orgá­numot az egészséges és tárgyilagos kritika itélő­­székéről leszállítva, igen sok esetben személyek és magándolgok kultuszába szegődtették. Annyi azonban bizonyos és a »Beteg« életében is bevált az a közmondás: »Si due facient idem­, non est idem.« A hirlapírás mesterségéhez nem elegendő a technikai gyakorlottság; sőt még az emberi ismeretek széles birodalmában való jártasság és tájékozottság sem adja meg ahhoz a szük­séges képesítést; itt is mint a közélet minden nyilvánulásaiban a lélek, a szellem az, a­mely elevenít. Ez a faktor hiányzott a mi »Bereg«-ünk ve­zetéséből ; ezért emésztette a sorvasztó láz annak élete fáját azóta mindig, a­­mióta a te lelke­­ is elszállott a Beregtől s nem akadt vezető kéz, a mely az idegen czélok útvesztőjébe tévedt ezt a lapot a helyes ösvényre visszaterelje s az eredeti czélok szolgálatába visszaszegőd­­tesse. Meg vagyok győződve arról s a múltak tapasztalatain elindulva hiszem és vallom azt, hogy a te szellemed más­­képre fogja átalaki­tani a Bereget s a midőn meg van szőve a fo­nál, a mely titeket újra egyesített, ennek a lap­nak az életében egy uj, jelentőségteljes nap fog fölviradni. A rénessavnce korszaka fog bekövetkezni s lapod hasábjain nem fognak többé a Gradiu­­sok a lázadás ellen papolni. Nem az ember külső formai értékének nyomása s nem az a tekintély, a melyet a fény, a külső látszat és az üres fitogtatás ad, hanem az eszmék tiszta­sága, a felfogások kifogástalan tárgyilagossága s a közérdek azon magas szempontjai lesznek a mértföldmutatók, a melyek előtt minden jog­talan és önös magánérdek porba hull s a vá­sári lárma és az üres czifraság a maga valódi értékére száll alá. Sokkal avatottabb és tájékozottabb vagy a hirlapírás terén, mintsem hogy tanácsokat adjak s felvilágosítsalak tégedet a sajtó hatal­máról és annak feladatairól. Engedd megbízóiban, hogy a midőn most is a soha meg nem szűnő barátság édes érzel­meivel szóljak hozzád, rövid vonásokban ele­mezzem azon sarkalatos tételeket, a melyek egy vidéki és helyi érdekű társadalmi lapnak essentiáját képezik s megvédve azt a botlások­tól, egyúttal biztosítják számára a rokonszenv és érdeklődés ama hőfokát, a mely nélkül nin­csen pe­rgő élet s a nyilvánosság bármely orgá­numa csak tesped és vegetál, mint a pincze­­beli növény. A hírlapírónak, a­ki szellemi termékei könyvesházát s a rokonelmék koronkénti meg­nyilatkozásait nem csupán kenyérkeresetnek tekinti, hanem dagad beble a nemes ambiti­­ótól, hogy a nyomdafesték életet és melegsé­get árasszon szét a közélet minden vonalán, mindenek fölött erősnek, serénynek és igazsá­gosnak kell lennie. Az erő, ez az ős­elem vértezi fel őket a jogosultalan tényezők és külső hatások megro­­hanásai ellen; mert ha a hírlapíró törékeny mint a nádszál, ha megingatja és megremegteti tollát az ellentétes áramlatok gyönge szellője s a fennen kérkedő és felemelt homlokkal járó magánérdekek harczmodora is: az a hírlapíró el­vész a világ piaczának vásári zajában; nem lesz képes a közönség önzetlen támogatásából erőt meriteni s férfias bátorsággal síkra szállani a közérdek védelmére. A serénység már sokkal inkább a hirlap­írás technikájához tartozik. Ha egy lap büsz­kén hirdeti homlokán, hogy vasárnap megjelenik, annak a lapnak pontosnak kell lenni és nem szabad napokig várakoztatni magára, mert ebben a tekintetben a közönség ízlése nagyon kényes. Azok a körök, a­melyek helyi ismereteiket csak a lapból merítik, vagy közéleti szereplé­süknek méltatását az laptól várják, idegesek lesznek és bosszankodnak a fölött, ha a meg­szabott órában nélkülözni kénytelenek azt a jó barátot, a­kivel mindig szívesen elcsevegnek s örömében résztvenni, fájdalmait enyhíteni mindig készek. Ha pedig az igazság szent elvét elárulod, s gyáván kiszolgáltatod eme jeligét az önző emberek hatalmi vágyainak és tomboló orgiái­nak, ha a szenvedélyek hatalmas hullámverései alatt zsákutczába szorulva, akként véled a köz­véleményt megnyugtatni, hogy mindenkinek mon­dasz az igazság rovására valami bókot azért, hogy a csend és nyugalom szelleme lebegjen a vizek fölött; szóval ha megtagadod ama hitval­lást, a melyet lapodnak homlokára írtál s a becsületes emberek sarkcsillagául felállítottál, akkor a te életed csak ideig óráig tartó, el fog temetni a számom száraz szele; el fogja földelni nyelvedet és agyadat sivár homokréteggel, hogy többé meg ne nyilatkozhassál. Mert igazán mondotta azt a római auktor: »Justum ac tenacem propositi virum Nec civium ardor prava jubentíum, Nec vultus instantis tyranni, Mente quarit solida; . . . . Impavidum feríens ruinae. Midőn e végsorokat irom, az újév derengő hajnala szűrődik át ablakomon, biztató sugarai­val szőve be Jánusz szobrát, a mint egyik ar­­czával a múltakba tekint, másik arczával pedig a jövőbe néz. Látnoki ihlettel nézek be a jövőbe s meg­jelen előttem a szivárvány képe, a mint a múl­tat a jelennel áthidalva, reményteljes színekkel festi be a láthatárt. Föl tehát a vitorlákkal! a dagály itt van s a hajó készen áll. Vezesd be a Bereg zá­tonyra került gályáját abba a révpartba és kikötőbe, a mely után már régen vágyakozunk s a hol tégedet a munkatársak lelkes serege vár! A viszontlátásig Isten veled! Varga Sándor. ' '''\'''''VVXV-VVVVX \\\'V.\V.\\\\\\\XN\WW\\W\^\\\\'X\\\\W,\\\\%.W Válasz a „Nyilt levél“-re, mint szer­kesztői beköszöntő. Kedves Barátom! Szerkesztői beköszöntésemet »Nyilt leve­led« által egészen megkönnyítetted. Mielőtt azonban meleghangú, s baráti jó­indulataidat tükröző soraidra röviden válaszol­nék s ezzel a »Beteg»-ben majdnem öt év elmúlta után­­szerkesztői működésemet most már harmadízben újból megkezdeném, engedd meg, hogy elsőben egy kedves kötelességet róvjak le azáltal, hogy e lap szerkesztésétől legköze­lebb visszavonuló, azelőtt egyik utódom, most már elődöm, Kóródy Zoltán iránt a lap buzgó szerkesztéséért elismerésemet fejezzem ki. Elis­merésre méltó munkát végzett ő, a­ki a »Be­reg«-et a közönségnek folyvást fokozódottabb mérvű igényeihez képest irodalmi színvonal te­kintetében oly magas fokra emelte, hogy e lap a vidéki hírlapok között a legelső helyek egyikét foglalhatja el. A közönség a hivatalos elismerést — mert hiszen a közönség elvégre is nem hivatal — nem adhatja meg neki. Annyival inkább köte­lességemnek tartom tehát én mint a közön­ség ezen orgánumának jelenlegi szerkesztője — az elismerés adóját neki megadni. És most, ezen kedves kötelesség teljesítése után, egy pár szót »Nyilt level«-edre, szerkesz­tői beköszöntőül Neked, kedves barátom, fátumod az, hogy a te ajkaidnak minden megnyilatkozása egy ünnepi szónoklat s a te tollad alatt az óda-tárgy önkénytelenül hymnusz-tárgygyá magasztosul, ho­lott az előbbinek tárgya ember, vagy emberi dolog, az utóbbié pedig valamely fensőbb lény, rendszerint az Isten. Aggaszt azon körülmény, hogy mindig nagyrabecsült baráti jóindulatodban a fentebbi hozzám intézett soraid által irányomban a kö­zönség várakozását túlságosan is felcsigáztad, majd talán igen sokat s olyat várnak tőlem, a­mire én képtelen vagyok. Mert én is osztom leveledben a szerkesz­tőről vázolt felfogásodat, hogy t. i. a jó szer­kesztőnek higgadtnak, (mert a higgadtság ad erőt!) pontosnak és igazságosnak kell lennie. Ezek vol­tak irányelveim a múltban s ezek lesznek a jövőben is. Azonban tartok tőle, hogy a jó szerkesztő­nek egy lényeges kellékét, talán szándékosan, kihagytad körvonalazásodból, még­pedig talán azon hiszemben, hogy az magától értetődik, bennem az feltétlenül megvan. T. i., hogy egy jó szerkesztőnek a fentebbieken kívül hivatott írónak is kell lennie. S ha csakugyan igy gondolkozol, akkor nem vagyunk egészen egy véleményen, mert én magamat hivatott Írónak egyáltalában nem tartom s nem is tarthatom. Barátom, az Írói hivatás egész embert kí­­ván. Sok tanulás, tapasztalat, élet- és emberis­meret, sűrű gyakorlat, idő és teljes odaadás kell ahhoz, a­miknek én nagy részben hijával vagyok. A­ki csak olykor-olykor, midőn egy belső, elnémíthatatlan ösztön sürgeti, tekint

Next