Görög katholikus szemle, 1918. július-december (19. évfolyam, 27-51. szám)

1918-07-07 / 27. szám

2. oldal, ketten hadifogságba kerültek, egy pedig meg­sebesült. Mindezen körülmények annyira megvi­selték a pár évvel ezelőtt elszenvedett súlyos betegség folytán különben is megrendített egész­ségű és immár 65 éves férfiú szervezetét, hogy 1916 július havában az internátustól, egy év múlva pedig az egész intézettől meg kellett válnia. Sorainkat azon reményben zárjuk le, hogy a jó Isten csakhamar visszaadja egészségét és még soká zavartalanul fogja élvezhetni szeretett családja körében a jól megérdemelt nyugalmat. Ú­n. EGYHÁZ. Már hazai nyelven fogja imádhatni a jó Istent. Dr. Varga Géza úrnak lapunk múlt számában megjelent cikke végéhez oda­bigyesztett soroknak ez a koszorús kitétele. Legalább dr. Vargha Géza úr bizo­nyára ezt hiszi. — Hát eddig nem imádhatta? Ki tiltotta ezt eddig? Ez mind újság előttem. Fr. Szerkesztő úr többször nyomatékosan kijelen­tette, hogy közöl saját véleményével ellentétben álló cikkeket is, ha abból a közre hasznos viták származ­hatnak és hogy minden névvel megjelenő cikkért a felelőség a cikkíróé. Ez jutott eszembe akkor, amikor elolvastam dr. Vargha Géza úr cikkét, melyben első­sorban és hatal­masan domborodik ki a cikkíró saját célja: a feltűnni vágyás és a világ folyásának a nem tudása. Azt is mondhatnám, hogy a pedagógiai érzék hiánya is. Jellemzi ezt a cikket más is. Jellemzi az e. m. főhatóság jogainak tiszteletben nem tartása, jellemzi tapintatlanság és jellemzi a fórum összetévesztése. Ma egész Máramaros lángokban áll. A nép kutatva figyeli a papság szertartásos végzéseit. Figyelmének tárgya elsősorban a székesegyház, mely szerinte hivatva van szertartásunk megőrzésére és az egyházmegye végzéseinek irányítására. Tegyük fel, hogy lehetséges dologról beszél dr. Vargha Géza úr, de tapintatos eljárás volna-e most behozni a székesegyházba olyan újítást, mely a nép fenti felfogásával merő ellentétben áll. Tapintatos dolog-e szítani a tüzet ? Azt megengedi dr. Vargha Géza úr is bizonyára, hogy fölvetett kérdése tisztán egyházi ügy. Azt is tudja bizonyára, hogy az egyházi ügyek legelső fóruma egye­dül a püspöki hatóság. Miért fordul tehát ez ügyben a közönséghez ? Teoretikus vitában azt el lehet dönteni a nyilvá­nosság előtt is, hogy ez vagy az a dolog egyházi szem­pontból lehetségese, de egy névhez kapcsolni és tendenciózussá tenni a vitát nem lehet és nem szabad. Azután milyen kitétel ez: már hazai nyelven fogja imádhatni a jó Istent? Hazai nyelv a magyar, a sváb, a szász, a bunyevác, a vend, a tót, a ruthén. Melyiken fogja már imád­hatni ? — Hazánkra csak akkor előnyös a már, ha a magyar nyelvet tolja előtérbe. De hát kell ezt nálunk az imádságnál előtérbe tolni? Gimnáziumi ifjúságunk eddig is magyarul imádta a jó Istent még akkor is, ha nem miatyánkot, hanem otcsónást mondott, mert magyarul gondolkozott. Ter­mészetesen föltéve azt, ha a hittanár egyáltalában meg­tanította imádkozni, ha szívébe oltotta az imádkozás szeretetét. Ne vesszőparipázzunk tehát és ne akarjunk az érdemek elraktározásába belefulladni, hanem neveljük a ránk bízott nemzedéket úgy, ahogy hazánk és egyházunk törvényei ezt szigorúan előírják. És itt eljutottam azon állításomhoz, hogy talán hiányzik dr. Vargha Géza úr cikkéből a pedagógiai érzék. Tudja azt mindenki, hogy nagy baj a tót s a ruthén vidékeken az, hogy nemcsak a civil hatóságok emberei, hanem még a fiatal papok és tanítók sem tudják a nép nyelvét. Ennek következménye aztán egyrészt az, hogy nem tudják a vezetők a nép bizalmát­­ megnyerni, ingerültek az őket meg nem értő néppel szemben, másrészt pedig az, hogy kényelmi szem­pontból — mert nehéz, kellemetlen nekik a néppel érintkezni — kerülik a népet, a szorosan vett hiva­talos teendőkön kívül nem érintkeznek a néppel, nem lesznek igazi vezetői a népnek. Mi a teendő tehát? Azt az ifjúságot, mely egykor vezetője lesz a népnek, megtanítani a nép nyelvére, a nép szertartá­sának szeretetére, gondolkodásmódjának a megértésére,­­ a népet pedig megtanítani a magyar nyelvre, a haladás szeretetére és ha majd ez a két szembe jövő útt egyszer találkozik, ha m­jd a nép a magyarul be­szélő, a magyarul gondolkozó vezetőket megérti, ha majd teljesen fogékony a haladás iránt, akkor felléphet majd dr. Vargha Géza úr világmentő terveivel. Addig azonban állítsunk fel iskolákat a népnek s tanítsuk ott a tót és a ruthén népet mindannak a szeretetére, ami magyar. Igaz, hogy a babérokat nem mi fonjuk majd fejünkön koszorúba, hanem utódaink, de ez ne bántson minket, mert jutalom nemcsak a medália, hanem a jól végzett kötelesség tudata is. És itt van a különbség dr. Vargha Géza úr és én közöttem. Ő ungvári politikát űz, melyben az én van elő­térben, én egyházmegyei és hazai és pedig magyar hazai politikának vagyok a híve, melyben az egyház­­megyei és a magyar érdek van előtérben, az én pedig nagyon hátul kullog. Eszembe jut itt a Naukának egy adomája . . . . Mi a per? — Én húzom a tehén szarvát, ellenfelem a farkát, az ügyvéd pedig ez alatt nyugodtan feji a tehenet. — Ez a per. — A mi vitánk is körülbelül ez. Csak az a kérdés, hogy a közjó feji-e vitánk alatt a tehenet. Ha igen nem bánom, vitatkozzunk a végletekig, ha pedig más, akkor több szavam nincs e kérdésben.* Sz. * Bezárjuk a vitát, mert már most látjuk, hogy más feji majd a tehenet s nem a közérdek. Szerk. Az ukrán egyházból. {be) 1. Az oroszországi gör. kath. hívek elszórva élnek Oroszországban ; önálló püspökségük nincs, csupán egy vicarius generalis áll a missziós papok élén, aki Kievben székel. Ez a vikárius a napokban terjedelmes jelentésben számolt be a lembergi érseknek az orosz­­országi uniós mozgalmakról. Ebből vesszük a következő híreket. Magában Kiewben ma nincs gör. kath. templom, eddig egy latin templomban végezték ideiglenesen az istentiszteleteket, amely azonban kicsinek és alkalmat­lannak bizonyult. Az uj templom felépitéseére a kiewi városi tanács telket ajánlott fel az egyházközségeknek, addig is egy ideiglenes barokktemplomban végzik az istentiszteleteket. Az építendő templom költségeinek fe­dezésére a lembergi érsek elrendelte, hogy egy vasárnap az egész Galíciában gyűjtést rendezzenek. A kiewi gim­náziumokban már külön gör. kath. hitoktatás folyik. 14 pap működik Kiewben ; innen indulnak különböző missziós utakra : Odesszába, Jekaterinoszlávba, Polta­­vába, Zsitomirba stb. 2. A h­olmi kerületben egykor igen szépen virág­zott az unió ; Lengyelország felosztása folytán azonban orosz uralom alá került s az unitus papoknak menekül­niük kellett. A hosszú szenvedésnek és üldöztetésnek a breszt litovszki béke vetett véget, mikor is a h­olmi ke­rület ukrán uralom alá került. Ettől az időtől kezdve a schizrantikus papok elhagyták a h­olmi kerület híveit úgy, hogy most azoknak annyi papjuk sem maradt, hogy in artikulo mortis a híveknek segítségére legye­nek; pap nélkül temetnek s a gyermekek keresztelet­­lenül nőnek fel. E nagy szükségükben megható szavakkal fordultak a galíciai egyházba papokért és kijelentették, hogy készek felvenni az uniót. 3. A h­olmi kerületben kiélesedett a harc a görög és latin szertartásu papok között. A galíciai gör. kath. papok sz. Pál apostol társulata gyűlést tartott ez ügyben, melyen mintegy 200 pap jelent meg. A gyűlés felháborodással bélyegezte meg a h­olmi területen mű­ködő latin szertartásu papság hallati­n terrorját a lengyelesítés és latinosítás érdekében. Feliratot dolgo­­­zott ki az apostoli szentszékhez, amelyben kéri őszent­­ségét, hogy védje meg az uniót azon a területen, amelyen annyi sok vér folyt ki „az unióért s nem a latinságért.“ A felirat elsorolja, hogy »ez a föld tele van az unitus egyház szent emlékeivel. Drohobicsban kapta Danilo király a pápai követtől a királyi koronát, Cholmban működött az unió megszilárdításán a híres Terleckij püspök (1630—1649), akihez VIII. Urbán pápa ezeket a szavakat intézte: ,Ch­rushének, általatok remélem a Kelet megtérését.­ Brestben egyesült — folytatja a felirat — egyházunk Rómával, amely kezes­kedett szertartásunk épségben maradásáért s nem kí­vánta, hogy latinok csupán, hogy katholikusok legyünk. Itt fekszik Zamosce város, ahol újraébredésünk neve­zetes zsinatját tartottuk. Itt fekszik Bila, ahol az unió szent vértanújának sz. Jozafátnak hamvai pihennek. Kinek volna több joga Choimhoz, mint a gör. kath. ukrán egyháznak?“ belemerült a tekintete s kezdte nem érezni a fájdalmat s egyszerre csak azon vette észre magát, hogy nem fekszik, hanem áll. A nővér elbóbiskolt az ágya mellett, s ő lassan kifele indult a betegek között. Az utolsó kocsiban volt s nem találkozott senkivel. Úgy látta, hogy egy-egy beteg riadtan rátekint, amint elhalad mellette s mikor a lejáróhoz ért, mint egy pehely lépett le a vonatról s érezte, hogy puha bársonyos fűben van a lába. A vonat lassan álmatagon haladt tovább a töltésen és sokáig nézett utána, amíg a kanyarodónál teljesen el nem tűnt. Nem vette észre senki, hogy meglógtam, gondolta s elmosolyodott azon, hogy mennyire fog csodálkozni a nővér, ha felriad szunyókálásából és őt nem találja ott. Boldogan felnevetett s olyan könnyűnek érezte magát, mint egy lepke. A blúzát kigombolta s a véres inget is kitárta a mellén, hogy annál jobban érje a hús éjjeli levegő. A kezére nézett s úgy megörvendett, mikor meglátta a virágjait. Elviszem anyámnak mondta s körülnézett, hogy hol is van. Hegyeket látott, amerről jött s épen ott állt, ahol a síkság kezdődött. Reggelre otthon leszek gondolta s lassan elindult a kis folyó partján, a gyalogösvényen. A patak csendesen aludt a medrében s a nád meg a sás közt a viz tetején úszkáltak a csillagok. Felnézett az égre s a holdat olyannak látta, mint egy nagy Mári-Terézia tallért, amit a vándor a korcsma asztalán görget unalmában. Elgondolkozva ment s a bakkancsa csikorgott az ösvényen, ahova a kavicsot kimérték a kis folyó medréből. Szeretek nyári éjjel utazni, mondta magában s milyen jó, hogy leugrottam arról a bolond vonatról. Hallottam, amikor a nővér azt mondta a másiknak, hogy reggelre meghalok. Ugy­e hogy nem haltam meg?! Lassan megvirradt. A hold lement s nemsokára keletről égni kezdtek a felhők. Egyszer lefestem a nyári napkeltét, gondolta s a képet otthon az ágyam fölé fogom akasztani. Csak múljon el a háború! A nap feljött s a mezők teljesen megvilágosodtak. A hegyek eltűntek s csak a körvonalukat látta, ha hátranézett s a kis város tornya mindjobban nőtt előtte. Már emberekkel is találkozott. Asszonyok, lányok, gyerekek ünneplőbe öltözve, imádságos könyvvel haladtak az utón a városka felé. Pünköst van! bökött a homlokára. Misére én is otthon leszek. Harangszót is hallott Már elsőt harangoznak, s meggyorsította menését. A városka végén, a folyón szép kis kőhíd volt s ünneplő ruhás gyerekekkel volt tele. Gyorsan keresztül haladt rajta s úgy találta, hogy az útszéli kereszt nagyon meg van öregedve. Általában azonban az volt a véleménye a városkáról, hogy nem változott sokat, mióta utoljára otthon járt. Az embereknek fel sem tűnt a véres ruhája, úgy látszik, az emberek teljesen hozzá­szoktak a háborúhoz, gondolta s egy fehér ruhás lányt látott kijönni egy udvarból. Sapkájához emelte a kezét s a lány megszokottan bólintott. Az önkéntes csodál­kozott 3 éven át akart menni a másik oldalra megkér­dezni a szőke lánytól, hogy talán nem ismerte meg , mikor szembejött vele az anyja imakönyvel a kezében. — Jó hogy jössz, — mondta az anyja nyugodtan s homlokon csókolta, legalább együtt megyünk misére. A virágot, amit a fia hozott, betette az imakönyvébe. — Tudtam, hogy ma hazajössz, szólt s a kalács nagyon jól sikerült. Bementek a templomba, tele volt zöld ággal s tekintve puha füves, illatos szénával. A szentek a zöld lombok közül néztek le az ájtatos népre s a füstölő illata egybevegyült a friss fa illatával. A mise alatt az anyja imádkozott, ő meg énekelt. Olyan jókedvűen, vidáman, igazi áhítattal énekelt, mint még soha. Mise végén, mikor kijöttek a templomból, az anyja azt mondta: — Most menj egy kicsit Annuskával sétálni a fa­sorba. Nézd meg őt is, mert már nagyon várt haza. De délre pontosan otthon légy ebédelni! A lány már várta az utcán. Fehér ruhában volt s nagy kék kalapja alól kiszabadulva libegett néhány szőke hajfürtje. Kis fekete imakönyvét még a fiú vette neki születésnapjára. — Pista, mondta a lány, mikor kezet fogtak, vártam magát s azért egy cseppet sem lepődtem meg, mikor megpillantottam az utcán. Jöjjön, menjünk ki a fasorba, egy kis mondanivalóm van a maga számára. A fasor tele volt sétálókkal. Templom után mindig idejött ki a kisváros közönsége. A fiú lassan haladt a leány mellett. Még gyermekkoruktól fogva szerették egymást s szüleik is megnyugodtak sorsuk felett. A sétálók lassan elmaradoztak s a Kálvária utján találták magukat, hol Jézust lehetett látni képeken, amint a kereszt alatt roskadozik. GÖRÖG KATHOLIK­US SZEMLE, 1918. julius hó 7.

Next