Görög katholikus szemle, 1918. július-december (19. évfolyam, 27-51. szám)
1918-07-07 / 27. szám
2. oldal, ketten hadifogságba kerültek, egy pedig megsebesült. Mindezen körülmények annyira megviselték a pár évvel ezelőtt elszenvedett súlyos betegség folytán különben is megrendített egészségű és immár 65 éves férfiú szervezetét, hogy 1916 július havában az internátustól, egy év múlva pedig az egész intézettől meg kellett válnia. Sorainkat azon reményben zárjuk le, hogy a jó Isten csakhamar visszaadja egészségét és még soká zavartalanul fogja élvezhetni szeretett családja körében a jól megérdemelt nyugalmat. Ún. EGYHÁZ. Már hazai nyelven fogja imádhatni a jó Istent. Dr. Varga Géza úrnak lapunk múlt számában megjelent cikke végéhez odabigyesztett soroknak ez a koszorús kitétele. Legalább dr. Vargha Géza úr bizonyára ezt hiszi. — Hát eddig nem imádhatta? Ki tiltotta ezt eddig? Ez mind újság előttem. Fr. Szerkesztő úr többször nyomatékosan kijelentette, hogy közöl saját véleményével ellentétben álló cikkeket is, ha abból a közre hasznos viták származhatnak és hogy minden névvel megjelenő cikkért a felelőség a cikkíróé. Ez jutott eszembe akkor, amikor elolvastam dr. Vargha Géza úr cikkét, melyben elsősorban és hatalmasan domborodik ki a cikkíró saját célja: a feltűnni vágyás és a világ folyásának a nem tudása. Azt is mondhatnám, hogy a pedagógiai érzék hiánya is. Jellemzi ezt a cikket más is. Jellemzi az e. m. főhatóság jogainak tiszteletben nem tartása, jellemzi tapintatlanság és jellemzi a fórum összetévesztése. Ma egész Máramaros lángokban áll. A nép kutatva figyeli a papság szertartásos végzéseit. Figyelmének tárgya elsősorban a székesegyház, mely szerinte hivatva van szertartásunk megőrzésére és az egyházmegye végzéseinek irányítására. Tegyük fel, hogy lehetséges dologról beszél dr. Vargha Géza úr, de tapintatos eljárás volna-e most behozni a székesegyházba olyan újítást, mely a nép fenti felfogásával merő ellentétben áll. Tapintatos dolog-e szítani a tüzet ? Azt megengedi dr. Vargha Géza úr is bizonyára, hogy fölvetett kérdése tisztán egyházi ügy. Azt is tudja bizonyára, hogy az egyházi ügyek legelső fóruma egyedül a püspöki hatóság. Miért fordul tehát ez ügyben a közönséghez ? Teoretikus vitában azt el lehet dönteni a nyilvánosság előtt is, hogy ez vagy az a dolog egyházi szempontból lehetségese, de egy névhez kapcsolni és tendenciózussá tenni a vitát nem lehet és nem szabad. Azután milyen kitétel ez: már hazai nyelven fogja imádhatni a jó Istent? Hazai nyelv a magyar, a sváb, a szász, a bunyevác, a vend, a tót, a ruthén. Melyiken fogja már imádhatni ? — Hazánkra csak akkor előnyös a már, ha a magyar nyelvet tolja előtérbe. De hát kell ezt nálunk az imádságnál előtérbe tolni? Gimnáziumi ifjúságunk eddig is magyarul imádta a jó Istent még akkor is, ha nem miatyánkot, hanem otcsónást mondott, mert magyarul gondolkozott. Természetesen föltéve azt, ha a hittanár egyáltalában megtanította imádkozni, ha szívébe oltotta az imádkozás szeretetét. Ne vesszőparipázzunk tehát és ne akarjunk az érdemek elraktározásába belefulladni, hanem neveljük a ránk bízott nemzedéket úgy, ahogy hazánk és egyházunk törvényei ezt szigorúan előírják. És itt eljutottam azon állításomhoz, hogy talán hiányzik dr. Vargha Géza úr cikkéből a pedagógiai érzék. Tudja azt mindenki, hogy nagy baj a tót s a ruthén vidékeken az, hogy nemcsak a civil hatóságok emberei, hanem még a fiatal papok és tanítók sem tudják a nép nyelvét. Ennek következménye aztán egyrészt az, hogy nem tudják a vezetők a nép bizalmát megnyerni, ingerültek az őket meg nem értő néppel szemben, másrészt pedig az, hogy kényelmi szempontból — mert nehéz, kellemetlen nekik a néppel érintkezni — kerülik a népet, a szorosan vett hivatalos teendőkön kívül nem érintkeznek a néppel, nem lesznek igazi vezetői a népnek. Mi a teendő tehát? Azt az ifjúságot, mely egykor vezetője lesz a népnek, megtanítani a nép nyelvére, a nép szertartásának szeretetére, gondolkodásmódjának a megértésére, a népet pedig megtanítani a magyar nyelvre, a haladás szeretetére és ha majd ez a két szembe jövő útt egyszer találkozik, ha mjd a nép a magyarul beszélő, a magyarul gondolkozó vezetőket megérti, ha majd teljesen fogékony a haladás iránt, akkor felléphet majd dr. Vargha Géza úr világmentő terveivel. Addig azonban állítsunk fel iskolákat a népnek s tanítsuk ott a tót és a ruthén népet mindannak a szeretetére, ami magyar. Igaz, hogy a babérokat nem mi fonjuk majd fejünkön koszorúba, hanem utódaink, de ez ne bántson minket, mert jutalom nemcsak a medália, hanem a jól végzett kötelesség tudata is. És itt van a különbség dr. Vargha Géza úr és én közöttem. Ő ungvári politikát űz, melyben az én van előtérben, én egyházmegyei és hazai és pedig magyar hazai politikának vagyok a híve, melyben az egyházmegyei és a magyar érdek van előtérben, az én pedig nagyon hátul kullog. Eszembe jut itt a Naukának egy adomája . . . . Mi a per? — Én húzom a tehén szarvát, ellenfelem a farkát, az ügyvéd pedig ez alatt nyugodtan feji a tehenet. — Ez a per. — A mi vitánk is körülbelül ez. Csak az a kérdés, hogy a közjó feji-e vitánk alatt a tehenet. Ha igen nem bánom, vitatkozzunk a végletekig, ha pedig más, akkor több szavam nincs e kérdésben.* Sz. * Bezárjuk a vitát, mert már most látjuk, hogy más feji majd a tehenet s nem a közérdek. Szerk. Az ukrán egyházból. {be) 1. Az oroszországi gör. kath. hívek elszórva élnek Oroszországban ; önálló püspökségük nincs, csupán egy vicarius generalis áll a missziós papok élén, aki Kievben székel. Ez a vikárius a napokban terjedelmes jelentésben számolt be a lembergi érseknek az oroszországi uniós mozgalmakról. Ebből vesszük a következő híreket. Magában Kiewben ma nincs gör. kath. templom, eddig egy latin templomban végezték ideiglenesen az istentiszteleteket, amely azonban kicsinek és alkalmatlannak bizonyult. Az uj templom felépitéseére a kiewi városi tanács telket ajánlott fel az egyházközségeknek, addig is egy ideiglenes barokktemplomban végzik az istentiszteleteket. Az építendő templom költségeinek fedezésére a lembergi érsek elrendelte, hogy egy vasárnap az egész Galíciában gyűjtést rendezzenek. A kiewi gimnáziumokban már külön gör. kath. hitoktatás folyik. 14 pap működik Kiewben ; innen indulnak különböző missziós utakra : Odesszába, Jekaterinoszlávba, Poltavába, Zsitomirba stb. 2. A holmi kerületben egykor igen szépen virágzott az unió ; Lengyelország felosztása folytán azonban orosz uralom alá került s az unitus papoknak menekülniük kellett. A hosszú szenvedésnek és üldöztetésnek a breszt litovszki béke vetett véget, mikor is a holmi kerület ukrán uralom alá került. Ettől az időtől kezdve a schizrantikus papok elhagyták a holmi kerület híveit úgy, hogy most azoknak annyi papjuk sem maradt, hogy in artikulo mortis a híveknek segítségére legyenek; pap nélkül temetnek s a gyermekek kereszteletlenül nőnek fel. E nagy szükségükben megható szavakkal fordultak a galíciai egyházba papokért és kijelentették, hogy készek felvenni az uniót. 3. A holmi kerületben kiélesedett a harc a görög és latin szertartásu papok között. A galíciai gör. kath. papok sz. Pál apostol társulata gyűlést tartott ez ügyben, melyen mintegy 200 pap jelent meg. A gyűlés felháborodással bélyegezte meg a holmi területen működő latin szertartásu papság hallatin terrorját a lengyelesítés és latinosítás érdekében. Feliratot dolgozott ki az apostoli szentszékhez, amelyben kéri őszentségét, hogy védje meg az uniót azon a területen, amelyen annyi sok vér folyt ki „az unióért s nem a latinságért.“ A felirat elsorolja, hogy »ez a föld tele van az unitus egyház szent emlékeivel. Drohobicsban kapta Danilo király a pápai követtől a királyi koronát, Cholmban működött az unió megszilárdításán a híres Terleckij püspök (1630—1649), akihez VIII. Urbán pápa ezeket a szavakat intézte: ,Chrushének, általatok remélem a Kelet megtérését. Brestben egyesült — folytatja a felirat — egyházunk Rómával, amely kezeskedett szertartásunk épségben maradásáért s nem kívánta, hogy latinok csupán, hogy katholikusok legyünk. Itt fekszik Zamosce város, ahol újraébredésünk nevezetes zsinatját tartottuk. Itt fekszik Bila, ahol az unió szent vértanújának sz. Jozafátnak hamvai pihennek. Kinek volna több joga Choimhoz, mint a gör. kath. ukrán egyháznak?“ belemerült a tekintete s kezdte nem érezni a fájdalmat s egyszerre csak azon vette észre magát, hogy nem fekszik, hanem áll. A nővér elbóbiskolt az ágya mellett, s ő lassan kifele indult a betegek között. Az utolsó kocsiban volt s nem találkozott senkivel. Úgy látta, hogy egy-egy beteg riadtan rátekint, amint elhalad mellette s mikor a lejáróhoz ért, mint egy pehely lépett le a vonatról s érezte, hogy puha bársonyos fűben van a lába. A vonat lassan álmatagon haladt tovább a töltésen és sokáig nézett utána, amíg a kanyarodónál teljesen el nem tűnt. Nem vette észre senki, hogy meglógtam, gondolta s elmosolyodott azon, hogy mennyire fog csodálkozni a nővér, ha felriad szunyókálásából és őt nem találja ott. Boldogan felnevetett s olyan könnyűnek érezte magát, mint egy lepke. A blúzát kigombolta s a véres inget is kitárta a mellén, hogy annál jobban érje a hús éjjeli levegő. A kezére nézett s úgy megörvendett, mikor meglátta a virágjait. Elviszem anyámnak mondta s körülnézett, hogy hol is van. Hegyeket látott, amerről jött s épen ott állt, ahol a síkság kezdődött. Reggelre otthon leszek gondolta s lassan elindult a kis folyó partján, a gyalogösvényen. A patak csendesen aludt a medrében s a nád meg a sás közt a viz tetején úszkáltak a csillagok. Felnézett az égre s a holdat olyannak látta, mint egy nagy Mári-Terézia tallért, amit a vándor a korcsma asztalán görget unalmában. Elgondolkozva ment s a bakkancsa csikorgott az ösvényen, ahova a kavicsot kimérték a kis folyó medréből. Szeretek nyári éjjel utazni, mondta magában s milyen jó, hogy leugrottam arról a bolond vonatról. Hallottam, amikor a nővér azt mondta a másiknak, hogy reggelre meghalok. Ugye hogy nem haltam meg?! Lassan megvirradt. A hold lement s nemsokára keletről égni kezdtek a felhők. Egyszer lefestem a nyári napkeltét, gondolta s a képet otthon az ágyam fölé fogom akasztani. Csak múljon el a háború! A nap feljött s a mezők teljesen megvilágosodtak. A hegyek eltűntek s csak a körvonalukat látta, ha hátranézett s a kis város tornya mindjobban nőtt előtte. Már emberekkel is találkozott. Asszonyok, lányok, gyerekek ünneplőbe öltözve, imádságos könyvvel haladtak az utón a városka felé. Pünköst van! bökött a homlokára. Misére én is otthon leszek. Harangszót is hallott Már elsőt harangoznak, s meggyorsította menését. A városka végén, a folyón szép kis kőhíd volt s ünneplő ruhás gyerekekkel volt tele. Gyorsan keresztül haladt rajta s úgy találta, hogy az útszéli kereszt nagyon meg van öregedve. Általában azonban az volt a véleménye a városkáról, hogy nem változott sokat, mióta utoljára otthon járt. Az embereknek fel sem tűnt a véres ruhája, úgy látszik, az emberek teljesen hozzászoktak a háborúhoz, gondolta s egy fehér ruhás lányt látott kijönni egy udvarból. Sapkájához emelte a kezét s a lány megszokottan bólintott. Az önkéntes csodálkozott 3 éven át akart menni a másik oldalra megkérdezni a szőke lánytól, hogy talán nem ismerte meg , mikor szembejött vele az anyja imakönyvel a kezében. — Jó hogy jössz, — mondta az anyja nyugodtan s homlokon csókolta, legalább együtt megyünk misére. A virágot, amit a fia hozott, betette az imakönyvébe. — Tudtam, hogy ma hazajössz, szólt s a kalács nagyon jól sikerült. Bementek a templomba, tele volt zöld ággal s tekintve puha füves, illatos szénával. A szentek a zöld lombok közül néztek le az ájtatos népre s a füstölő illata egybevegyült a friss fa illatával. A mise alatt az anyja imádkozott, ő meg énekelt. Olyan jókedvűen, vidáman, igazi áhítattal énekelt, mint még soha. Mise végén, mikor kijöttek a templomból, az anyja azt mondta: — Most menj egy kicsit Annuskával sétálni a fasorba. Nézd meg őt is, mert már nagyon várt haza. De délre pontosan otthon légy ebédelni! A lány már várta az utcán. Fehér ruhában volt s nagy kék kalapja alól kiszabadulva libegett néhány szőke hajfürtje. Kis fekete imakönyvét még a fiú vette neki születésnapjára. — Pista, mondta a lány, mikor kezet fogtak, vártam magát s azért egy cseppet sem lepődtem meg, mikor megpillantottam az utcán. Jöjjön, menjünk ki a fasorba, egy kis mondanivalóm van a maga számára. A fasor tele volt sétálókkal. Templom után mindig idejött ki a kisváros közönsége. A fiú lassan haladt a leány mellett. Még gyermekkoruktól fogva szerették egymást s szüleik is megnyugodtak sorsuk felett. A sétálók lassan elmaradoztak s a Kálvária utján találták magukat, hol Jézust lehetett látni képeken, amint a kereszt alatt roskadozik. GÖRÖG KATHOLIKUS SZEMLE, 1918. julius hó 7.