Görög katolikus szemle, 1932. január-december (4. évfolyam, 1-23. szám)

1932-01-10 / 1. szám

2 GÖRÖG-KATOLIKUS SZEMLE 1932 január 10. sík csoport is, számra talán kisebb, de még min­dig elég jelentős, amelyhez a görög-katolicizmus sem mint hitéleti, sem mint társadalmi jelenség eljutni nem képes, amelyre hatást gyakorolni módja nincs, hacsak nem a Görög-katolikus Szem­lének vékonyságához képest elég kiadósan kriti­zált papirosa útján. Két tény, amelyekből nagyon messzemenő következtetéseket lehetne vonni. De talán egy­szerű konstatálásuk is elég. Famulus. xmxxmmmmmxmmxxxm Intézményeink megvalósítása. A hálás köszönettel, melyet itt én mondok dr. Sztankay Andornak az internátus-kérdés­­ről szóló cikkért, azt hiszem, voltaképen egész társadalmunk tartozik. A számítások, melyeket közzétett, legalább véleményem szerint, a leg­nagyobb mértékben érdekesek és jogosultak arra, hogy a legközvetlenebb érdeklődők nagyon ala­posan foglalkozzanak velük. Reméljük, hogy ez meg fog történni és hogy dr. Sztankay egyéb reménykedései is hiánytalanul be fognak válni, ami nem volna csekélység. Mert körülbelül azt jelentené, hogy az internátus-kérdés, legalább középiskolai alakjában, megoldott problémának volna tekinthető. A kérdésnek ezt a részét tehát kapcsoljuk ki, annál inkább, minél alaposabb a cikkben kifejezett föltevés. Mert annál kevesebb okunk és jogunk van vele ebben az esetben foglalkozni s az egyetlen, amit nemcsak tehetünk, hanem kötelességünk is tenni, az, hogy valamennyien hálát és köszönetet mondjunk érte azoknak, akiknek érdeméből meg fog valósulni. Maradna a kérdés másik ága: a főiskolai internátus, amelynek dolga, a legoptimistább szemmel nézve is, még a problematikus jövő kér­dése. Pedig a Komlósi Andor aggályai éppen a m­ai időkben nem mondhatók egészen alaptala­noknak —­ s ha nem is : a dr. Sztankay adatai láttán, melyek szerint egy tanulónak havi el­látási költsége legalacsonyabban is ötven pengőt jelent, — én nem tudok mást tenni, mint meg­ismételni, amit már egyszer mondtam. Teljes­séggel képtelen vagyok megérteni, hogyan, a nélkülözéseknek micsoda heroikus méretei árán képesek papjaink, tanítóink csak két gyermek neveltetését is kibírni, mikor ebben az összeg­ben még nincs benne sem tandíj, sem tanszerek, sem könyvek, sem semmi, de semmi egyébnek a költsége ! Nem is szólva a más foglalkozású szülőkről... Tehát: főiskolai internátus. Mink van hozzá? Tudomásom szerint valami 20.000 pengő, ami pedig összegyűlt valami öt esztendő alatt. Kell a megvalósításához viszont valami kettőszáz­ezer. Vagyis, ha az eddigi ütemben halad a dolog tovább, úgy valami negyvenöt esztendő múlva hasznát láthatják majd a mai adakozóknak az unokái. Negyvenöt év .. . másfél emberöltő . . . nem mondom, hogy akkor is nem lenne áldásos, nem mondom, hogy ez a temérdek idő bármiben is csökkentené a mostani kezdeményezők és ada­kozók minden elismerésre méltó érdemeit; de merem állítani, hogy maga ez az egy megfonto­lás nem megvetendő kerékkötője az egész moz­galomnak. Más szóval: esedezve kérném azokat, akik oly nemes önzetlenséggel szegődtek az eszme szószólóivá, vegyék fontolóra azt az ötletet, amelyet előbbi cikkemben fölvetettem. Vagy, ha az nem valósítható meg, valamely másikat, de olyat, amelynek révén akármilyen szerény formában, de minél előbb, ha lehet, már a jövő tanévben létesülhetne ez az internátus is. Nem hiszem, hogy csalódnék abban a reményemben, hogy egy meglevő, működő, élő s majdnem azt mondhatnám: megfogható intézmény javára az az agitáció, amelyet kifejtenek, sokkal ered­ményesebb lenne, mint így, a nagyon is légvár jellegével ható eszme mellett. Nincs okom nem bízni vakon a dr. Sztankay számításaiban, akkor pedig a meglevő összeg bőven elég volna úgy az épületbérre, mint a berendezésre s az esetleges átalakításokra. Viszont a 10% haszon, még a remélhetőleg megnövekedett adomány­összeg mellett is, nem kicsinylendő évi gyara­podását jelentené magának a tőkének. Vegyék fontolóra annál is inkább, mert ennek az adománygyűjtésnek — ez esetben — egy másik módja is kínálkoznék. Megszállt területi lapokban oldalakat töltenek be azoknak az ado­mányoknak nyugtázásai, melyeket az ottani magyarság a beregszászi internátus céljaira gyűjt. Szabó Jánosok, Nagy Péterek és Kis Józsefek adakoznak ott öt-tíz kiló babokat, búzákat, miegymást és ezek a öt-tíz kilók összegükben vagyontételeket tesznek ki. Pénz, készpénz — az alig akad az adományok sorában , aminthogy köztudomású tapasztalati tény az, hogy a föld­mívestől könnyebb kikunyerálni egy szakajtó életet, mint az annak megfelelő néhány fillért. Nem lehetne-e ezt nálunk is megcsinálni? Nem láthatná-e el Szabolcs burgonyával, Zemplén hüvelyesekkel, a Hajdúság búzával, Abaúj ká­posztával, Makó hagymával, Szeged paprikával ezt az internátust, amely a sertéshízlalásra, itt Pesten, úgysem támaszkodhatnék. Nem volna-e lehetséges ezt valahogy megszervezni anélkül, hogy mindenik falu azt keresse, nem harap-e nagyobbat az adományokból a másik falu szülötte, mint az övé? Nem lehetne-e erre a kunyeruló deputációra összehozni a mi embereinket? Hiszen gondolják meg: az egész egy rövid kis félóra, amíg együtt kellene tartaniuk. Azután húzhatnának megint zavartalanul szanaszéjjel... Bereghy Albert. TÁRCA Futok az étel fénye után... Futok az élet fénye után Elesett, bukott lelkek nyomán, Fáradtan, szomjan, kiéhezve, Szent áhítattal közeledve. Előttem ázok és sírhantok . . . A fény még messze távol ragyog, Zarándok lelkem csak útra kél, Rohan mint nyáron a forgószél. Szilaj kedvemnek nincs akadály, Utamra nem száll bús ködhomály, Arcom is olyan mint az élet, Reménnyel, kedvvel s hittel élek. És ha majd egyszer oda érek, Tudom, hogy vissza sose térek. Farkas Antal: A vízkereszt. Alkonyodik a Kárpátok alján, a leáldozó nap vörös fénnyel világítja meg az óriási hegyeket, melyek gyűrűalakban vesznek körül egy kis falut, a Volócot. Jobbról, az óriási hegyek közül kimagaslik a «Firczák»-havas, mint egy békét és türelmet hir­dető apostol a rutén föld felett. Egy nagy ma­gyar püspökről nevezték el ormán zászló van, vagy talán a nagy magyar püspök palástja az, hogy védőleg lengjen a rutén föld felett reményt, bizalmat ébresztve. A keserű pohár elmúlására emlékeztesse e népet, melynek nemcsak atyai püspöke volt egykor, de hatalmas szószólója a parlamentben minden ügyes-bajos dolgában. Balról a vereckei hegyek, a milleniumi emlék­oszloppal, zúgást, dübörgést hallatnak. Alkonyodik, megszólalnak a harangok a ma­gas dombon épült, fenyőfákkal körülvett hármas­­tornyú fatemplom tornyában. A nép ünneplő ruhában, ájtatosan kivonul házaiból. Vízszen­teléshez sietnek, bizakodva, remélve, hogy a szenteltvíz eltisztít minden rosszat, ami nem oda­való, megszabadítja a falut minden ellenségtől. Óvatosan tekintenek szét, suttogva beszél­nek, mert minden bokorban ellenséget vélnek, félelemmel tekintenek a papiak felé, mely szem­ben a templommal fákkal és cserjékkel körülvett kert közepén fekszik. A templom és a papiak között hegyi patak tükörsima jéggel, léketvágó emberekkel, hogy a vízszentelésre előkészüljenek. Nyugtalanul, telve izgalommal néznek a papiak felé, szemeik némán integetnek, vájjon nincs-e ott valami baj? nem vitték-e el ismételten áldozópapjukat, mint már annyiszor, mert magyar és hazafi. Suttogva szólnak egymáshoz, — halljátok a zúgást a vereckei hegyek felől? Sokan lódobogást, kardcsörtetést hallanak és mondogatják halkan, imádkozva — talán meg­ismétlődik a második ezer év? Halkan, csaknem néma ajkakkal, remény­kedve mondogatják egymásnak — bár úgy volna. Könnyes szemekkel nézegetnek a ve­reckei hegyek felé, majd a «Firczák»-hegy felé tekintenek és Uram Teremtőm — a zászlón aranybetűk látnak ilyen felírást: — «reméljetek». Csendesen haladnak a templom felé, hogy száz és száz gyertyával a kézben, kivonuljanak lelkipásztoruk vezetésével a patak közepére, víz­szentelésre, innét fohászt küldve az Ég Urához, hogy vegye el tőlük a súlyos keresztet. Férfiak, asszonyok, leányok, gyermekek edé­nyeket visznek, hogy vizet merítsenek, bele­kiáltsanak a patak vizébe, hogy menjen, rohan­jon, zúgjon, dübörögjön, adja tudtára a tenge­reknek, az egész világnak az ő szenvedéseiket és szabadítsák meg ellenségeiktől. Özv. Kovács Györgyné egy hatéves fiúcskát vezetett, gazdájának kis unokáját, a kis Jankót, kit nagyapja szeretetből nevezett el így Janó helyett. Mindketten vízzel telt üvegeket cipeltek, csendesen mentek hazafelé, azután a kis­fiú törte meg a csendet. — Kovács néni, miért szentelik a vizet? — Azért, hogy a szenteltvíz ráhintésével a rossz emberek megjavuljanak. — Valami motosz­kált Jankó kis fejében, mert hazatérve, vacsora után, mikor a nagyapa lefeküdt, elővett egy poharat, teletöltötte szenteltvízzel és mosolyogva odakínálta a nagyapának: — Nagyapa, nem iszik vizet ? A nagyapa csodálkozott a nagy buzgólkodá­­son, de nem akarta a kis­fiú kedvét rontani, megitta. A nagymama látva a dolgot, magához vonta a gyermeket és úgy kérdezte: Mondd, miért kínáltad nagyapát szenteltvízzel? — Mert Kovács néni azt mondta, hogy­ a szenteltvíztől jók lesznek az emberek és nagy­apa sokszor haragos, nem akar mesélni, nem akarja megmondani, miért lobogott ott a szép zászló a nagy hegy tetején? mi csillogott rajta? Nem akarja megmondani miért zúgnak a vereckei hegyek? A sok néni és bácsi a vízszen­telésnél suttogott ezer évről, sisakos, páncélos lovagokról, hová lettek? Nem látok senkit, csak bocskoros embereket, miért nem vágtatnak közéjök, hogy elkerges­sék innen? A nagyapa elgondolkodva felelt Jankó uno­kájának. Úgy van, a vereckei hegyek zúgása, az emberek suttogása felhatott az Égbe, az arany­betűk a zászlón jelt adtak, hogy közelednek a magyar vitézek és elsepernek minden ellenséget! — Nagyapa, én is ott leszek a vitézek között. Együtt leszünk és kiverjük innen az ellen­séget. Kissné Volenszky Anna. =iii=iii=iii=iii=iii=!ii=iii=iii=iii=iiiEiii=m=iii=iii=m=iti=iii Mindennapi jogtudomány. Osztályrabocsátás. Gyakorta megesik, hogy az apa valamelyik lányának kiházasításul, vagy valamelyik fiá­nak hivatás vagy üzlet kezdésére még életében jelentékenyebb összeget juttat és így elhalálo­zása után vita tárgyát képezi az, hogy az előre kiadott vagyonrész beszámíttassék-e a hagya­ték felosztásánál annak a terhére, aki azt kapta. Az a gyermek, aki apja életében ily juttatás­ban részesült, rendszerint ajándéknak veszi azt és tiltakozik az ellen, hogy öröksége annak értékével csökkentessék. A perlekedés elkerülése végett tanácsos tehát, ha az apa az ily előre kiadott vagyonrészek juttatása alkalmával a fenti kérdésekben teljes határozottsággal kinyilvánítja szándékát, miután nagyon sok bíróság előtti vita származott abból, hogy az örökhagyó akaratát e tekintetben nem lehetett teljes bizonyossággal és határozottság­gal megállapítani. A magyar bírói joggyakorlat ebben a kérdésben arra az esetre, ha a szülő e tekintetben kifejezetten nem rendelkezett és részletes végrendeletet sem hagyott maga után, több rendbeli szabályt állított fel, melyet a kö­vetkezőképen foglalhatunk össze: Ha az örökhagyó után végrendelet maradt, akkor — kivéve a méltánytalan kitagadást — mindig ennek a a rendelkezéseit kell követni. Ha végrendelet nem maradt, vagy pedig a

Next