Határszéli Ujság, 1910. július-december (3. évfolyam, 28-53. szám)
1910-07-04 / 28. szám
2. oldal toreszkek, a népies moziművok festőiek és kiaknázatlanok. Egy kisebb város, Nagybánya, melyről addig sohasem hallottunk, újabban közfogalom lett pusztán művésztelepe révén. Nagybánya megértette a művészet fontosságát és erejét meghaladva becézi, óvja és segíti művészeit, kik a városnak ki nem fejezhető erkölcsi, egyben anyagi hasznot is szereznek. Kecskemét vidéke egyáltalán nem mondható festőinek, mégis helyes politikával sikerült ott is művésztelepet létesíteni, melynek híre ma már vetekedik az alföldi metropolis világhírű gyümölcstermelésével. A gödöllői művésztelepet nem is említem, mert az már a nemzetközi művészeti életben is fogalommá vált. A mulasztások azonban pótolhatók. Tudomásunk van róla, hogy Jaczik Gyula, kinek eredeti tehetsége a vezető körökben is feltűnést keltett és a Művészház jó néhány képét alapítványi képének szerezte meg, hajlandó volna Ungvárott megtelepedni, ha a város neki műtermet emelne. Nem kérne nagy áldozatot a várostól, csak annyit, hogy a város a füzes kihasználatlan telepén, vagy más alkalmas helyen kevés költséggel egy művésztermet építsen, hol nyugodtan dolgozhatnék. Ennek ellenében a város társadalmába egy művészi ér jutna, mely egész éven keresztül élénken pezsgetné elolvadt társadalmi életünket, művészetre nevelné közönségünket, a tehetséges műkedvelők számára festőiskolát nyitna és középiskoláink művészi érzékű ifjait ingyenesen vezetné be a művészi látás, rajzolás és festészet berkeibe. A város tehát befektetne pár ezer koronát oly tőkébe, mely rövid időn belől gazdagon gyümölcsözne. Mert mi volna e telep következménye ? Híre szállna annak, hogy Ungvárott otthont talált a város jóvoltából a képzőművészet és az első fecske nyomában rövidesen fészket vernének azok, kiket a mostoha viszonyok elriasztottak. Sok tehetséges fiatal művész ütné fel tanyáját a város művésztelepe körül, mely fokozatosan szélesülne, fejlődnék és néhány év múlva egész kolóniánk volna. Nem légvárakat építünk, ha azt jósoljuk, hogy a művésztelep létesítése esetén szerte az országban más vélemény kelne szárnyra Ungvárról. Eddig úgy említik Ungvárt, mint piszkos, rendetlen várost. Ezután Ungvár nevének említése a művészteleppel jutna összeköttetésbe, a művészeti folyóiratok új művészeti évről zengenének, a kiállítások új művészeti irányról számolnának be és a művésztelep nyomán még az idegenforgalom is fellendülne, mert a nyári hónapokban számosan keresnék fel művészeinket, ami határozott anyagi előnynyel járna. A befektetett kicsiny tőke pár év alatt meghozná busás kamatjait, ez volna az első alkotás, mely feltétlenül sikerülne Ungvárott, csak egy kis jóakarat, művészi érzék és helyes városi politika kellene. Nem tudjuk, tett-e már Jaczik Gyula ez irányban lépéseket a városnál. Ha nem tett volna, a városnak kellene erre felhívnia és meg kellene végre értenünk, hogy a XX. században a kenyérhez attikai só, a modern lakásokhoz műtárgyak is kellenek. Meg kell értenünk, hogy bizonyos esetekben a művészi élvezet több a kenyérkérdésnél és ha érette áldozatot hozunk, ez az áldozat a legkisebb az érte nyújtott gyönyörökhöz képest. Ideje volna már, hogy jobb hire keljen városunknak és az ország közvéleménye új, nemesebb oldalunkról ismerjen meg bennünket. Ajánljuk e kérdést a városi tanács tiszteletreméltó, Bölcs tagjainak gyöngéd figyelmébe és mi is vagyunk győződve, hogy szavunk nemi kiáltó szó a pusztában. TÁRCA. Üldöznek egy költőt. Szatíra. — A „Határszéli Újság" eredeti tárcája. — Irta: Simonyi Andor. — Egyszerre Rimfa meglepetve hagyta abba a dalolást. Csengő asszonyi nóta ütötte meg fülét. Körülnézett, és mintegy 100 lépésnyire tőlük legelésző tehén csordát látott, amelyet világcsodájára nem férfi, hanem asszony őrzött, aki cifra szűrét egy bokor árnyékába terítve vígan nótázott. Egy kívánatos szépségű, telt idomú paraszt menyecske, aki pajzán jó kedvében lehetett, mert amint a szűrén félkönyökére támaszkodva heverészett s szívreható nótáit énekelte, a fejét ide oda lóbálva ritmust vert énekéhez. No Joachim, nagy örömet hirdetek néked ! Ide nézz szívbeli pajtásom, hogyan fogják a hímes pillangót! Azután csak úgy hevenyében átkiáltott a jókedvű menyecskéhez: Adjon Isten hugomasszony! Szép magyar menyecske! Beli irigylésre méltó dolguk van azoknak az Isten adta barmoknak! A szép asszony megigazította fekete babos piros fejkendőjét s gyönyörűséges homlokáról félretolta az illetlenkedő hajfürtöket s mosolyogva kiáltott vissza. Hogy tetszettek ezt érteni tekintetes ifjú Urak? Hát csak úgy, hogy magam is szívesen lennék akár tinó, akár bika, akár birka, ha ilyen gyönyörűséges, édes szép asszony viselné gondomat mint maga, aki beillene Tündérkirály leányának. De hogyan van az, hogy semmiféle férfiút nem látok körülötte ? Hol van irigylésre méltó férje ? A szép asszony dévai hangon kiáltott át, a mi úgy a költőnek mint Joachimnak a szivét megdobogtatta : „Göndör Pali, a füzesabonyi uraság számadó juhásza unokabátyja az uramnak s annak van ma a lakodalma. Oda ment az én emberem ma minden bizonnyal, nagy kanállal eszik. A bojtárunk pedig második napja beteg. Ezért most én vagyok a főszámadó s egyedül búslakodom itt mint valami gólya. Olyan messziről azonban nem igen lehet megérteni az ifjú ur szavát, már pedig a magyar mondott szóból ért. Jöjjön közelebb a fiatal úr. A másik maradhat ott a vadkörtefa alatt — vagy éppen ha akarja, hát őt is elhozhatja magával.“ Joachim szívébe nyilallottak a szavak. Becsületes, jószívű, igazi barát volt, de a menyecskéről lemondani, azt még ő is soknak találta. Meg is szólalt: „Rimfa, édes barátom, én is átmegyek ! Ez a menyecske engem is érdekel! Ebből a mulatságból én is ki akarom venni a részemet!“ Természetes, hogy velem jössz! Részese voltál szenvedéseimnek, légy részese örömeimnek is. Azután átszólt a szép asszonyhoz: „Szivem legnagyobb vágya teljesülne, ha átmehetnék magához gyönyörűséges szép asszonyom, de aggaszt a közelében legelésző bika, mely bizonyosan nekünk rohanna, ha magához telepednénk. Jöjjön inkább maga ide hozzánk, szivem bűbájos álma, Isten legremekebb rózsaszála. Ha uridáma volna, Tündér Ilonának hívnám, de mert paraszti sorból való, Juliskának nevezem. Tündér Juliskának. Ilyen szép magyar menyecskét nem is hívhatnak másként mint gyönyörűséges édes szép Juliskának.“ — Az már igaz, hogy eltalálta a nevemet — válaszolt a szép asszony. — Maga nagy kópé! Mindamellett pipogya fiatalember lehet az ifjú úr, ha egy bika miatt meghátrál. Ha én legény volnék s egy szép asszony hívna magához, akihez nekem is húzna a szivem, hátha akilencfejű tűzokádó sárkány állna utamba, meghátrálnék-e ? Különben is jámbor ez a bika. Az uram nevelte s mindössze 4 éves. A kenyeret elveszi a markomból s olyan kezes, akárcsak a bárány. Ne Szilárd, ne! Gyere ide! — kiáltott a hatalmas állatnak s az mint valami kutya odacammogott a szép pásztornéhoz s a felé nyújtott kezet meg nyalogatta. Ne szép asszony — kiáltott álmélkodva az ifjú — ne legyen az én nevem Bajvívó Lengedi Rimfa, mely nevet nemsokára az egész világ zengi — ha valaha még csak álmomban is el tudtam volna képzelni oly édes, szép, érdekes asszonyt mint maga! Nem kilenc, de ezerkilenc sárkánnyal is megvívok magáért. A szivem parázs, a vérem tűz. Elepedek magáért édes angyalom! Lelkem felét, örömömnek, bánatomnak hűséges megosztóját is átviszem. Vedd csak a hegedűdet HATÁRSZÉLI ÚJSÁG. nijpfm puhái,ürdő kalapok’ iL'triyonil HU I ülm ^ ------KOVÁCS ALADÁRNÁL. Pongyolákat öt koronáért árusítok. Súlyos állapotok. A „Határszéli Újság“ számára írta: B. Ő. Sok baj emészti, sok féreg rágódik ezen a szegény országon. A törvényen kívüli állapot megakasztott mindent, de mindent. Kárt okoz ez a helyzet az iparnak, a kereskedelemnek, megzsibbasztotta a vállalkozási kedvet, az üzleti lendületet, szóval igen nagy ártalmára volt egyesnek, városoknak, tisztviselőknek, országnak egyaránt. Ha már városokról szólunk, h ugyan mit mondjunk a mi szegény városunkról ? Ungvár városának még a normális, a rendes körülmények között is igen súlyos az állapota, nehéz a helyzete, hát még ilyenkor! Az északi résznek nyugati felén fekvő sok városnak sokszorta könynyebb dolga van: a pánszlávizmus réme igen sokat használt pl. Besztercebányának, amit csak tudott a magyar állam, mindent oda dugott. A hétezer lakossal bíró Besztercebányán annyi az áll.intézet és állami hivatal, hogy a magyar állam segítő kezéből megél. Ungvár hű volt a magyar állameszméhez mindenkoron, itt az elmaradt észak-keleti részen hű őre gyanánt szerepelt mindig. E város lakossága körében magyarosodott német, tót, ruthén, lengyel stb. is a jutalom érte? Századok tűntek el s a magyar vezető államférfiak talán nem is tudták, vájjon létezik-e Ungvár. Az Ujhely-Csap közti vonalat megkapta Beregszász, a sáros falui, Ungvár törvényszéke szintén Beregszásznak jutott, ez a felügyelőség Munkácsra, a másik Ujhelyre jutott s igy sorjában. Hát kérdem, nem-e jobb sorsa van annak a városnak, amelyik pánszláv hírben van, mint a nagy domíniumok, később a kincstár által elnyomorított szegény Ungvárnak, amelyik mindenkoron híven ápolta és ápolja a magyar hazafiság szent érzelmeit. Tessék megnézni a szobráncvidéki, elsősorban a nagymihályi tót gazdákat, vájjon figyel-e reájuk annyira a magyar állam szeme, mint a zólyomi, nyitrai, árvai tót pánszlávra ? Az első hű, a másik háládatlan, az elsőnek munkájából tízszer annyi jut a másiknak, mint neki. Ilyen az élet komédiája nálunk! Nekünk, ungváriaknak, Isten és ember látja, sokkal adósunk a magyar állam s annak vezető kormánya. Az állam egyenes érdeke, hogy minket támogasson, reánk gondoljon. Holvan a törvényszékünk, s amihez elvitázhatatlan jogunk van s amelytől egy igaztalan befolyás megfosztott? Miért nincs kifejlesztve a reáliskola ? Közterheink alatt roskadozunk s a magyar állam elfogadja tőlünk, hogy egyik-másik 28. szám.