Határszéli Ujság, 1911. január-június (4. évfolyam, 1-27. szám)
1911-01-02 / 1. szám
2. oldal e zött. Egy kiszakított kép volt az a történelemből. Mintha nem is 1910-ben, hanem 1848-ban élnénk, mintha eleven testet nyertek volna olvasmányaim. Tán különös, de a kép úgy tűnt fel nekem, mintha valami régi vár casamatáiban összegyűlt honvédcsapat várná a jelt a rohamra............. Csak futó érzés volt ... Az ezüstös hajszálak, a hófehér szakál, a megtört derék, lehajtott fő mutatták, hogy ezek itt már békés öregek, kik nem ragadnak több szuronyt. Feltűnt, hogy a 150 ember közül csak egynek, Szőke Sándor bátyámnak hiányzik egyik lába. Ott hagyta el valahol Szászsebesnél. Nagyon valószínű, hogy akkor nem igen érthettek az amputációhoz vagy — sajnos — igen gyengén állhatott a magyar sereg egészségügyi szolgálata. Türelemmel vártak az öregek, míg a fizetésnél a sor rájuk került. Zsoldot húznak, mint a katonák. Az altiszt 21, a közvitéz 15 fillért naponta. Ezenkívül az apróbb kiadások fedezésére pótdíjat kapnak. Az altisztek ötös csoportonként 10 korona 50 fillért kapnak, de a közharcosoknak már fejenként számlálják le az 1 , 50 fillért, mert szegény öregek .... esetleg nem tudnának megosztozkodni ... A fizetést Dobó Béla számvizsgáló úr teljesíti, kinek Szirmai hadnagy segít. Újabb meglepetéssel tapasztaltam, hogy a számvizsgáló úr sem az a bürokrata pénzügyi tisztviselő. Az 1 korona 50 fillérek mellé mindenkinek juttat néhány jó szót. Érdeklődik az öregek iránt; látszik Dobó úron is, hogy hivatását nem tartja kimerültnek a „számfejtéssel, hanem az öregek gondozását is annak tekinti. Amint előszólítja az öreg katonákat, a legtöbb név jó magyar hangzású: Csordás, Farkas, Kiss, Horváth Mihály, Fekete stb., bár akadnak német nevűek is, de kevesen : pl. Deutsch, Kellner, Wiener, Sternhuk stb. Különösen sok az erdélyi ember. Ezek Bem katonái voltak. Megható látvány volt, amint — sokan bizony — csoszogó léptekkel, de katonás tartással odalépnek a számvizsgáló asztala elé. Egy pillanatra, feszes, katonás tartást erőltet magára az öreg, feszesen szalutál, de már nem bírja a 80 néhány éves derék, visszagörbed és reszketve nyújtja ki kezét a néhány, százszorosan megérdemelt garasért, amit a nemzet bizony-bizony elég szűken juttat. A zsold kifizetése után dr. Véghely orvos úrral folytattuk a szobák látogatását. Csak el-elnéztem, amint Ferenc József katonaorvosa gyengéd figyelmességgel és szeretettel látogatta sorba Kossuth Lajos katonáit. Mindenütt barátságos arcok fogadják. Látszik, hogy az öregek szeretik orvosukat, ki mindegyiküket név szerint ismeri, tudja szokásaikat, bajaikat, hogy ki hová, melyik szobához tartozik. Mindenütt ragyogó tisztaság, csin. Csak a falakon látható itt-ott kéznyom. „Folyton tisztogatjuk, „jegyezte meg az orvos,,, de igen gyakran fordul elő, hogy egy-egy öreg rosszul lesz és a falnak támaszkodva tud csak szegény, szobájába vánszorogni.“ Amint a szobákon végig megyünk, az érdekesebb honvédek előtt megállunk. Ez a mi derék Bakay barátunk, — szólt az orvos, — a zenészünk, mikor jó kedve kerekedik, harmonikázni szokott nekünk. Világtalan, de egyenes tartású, szép szál ember. Az öreg Zombor, a honvédek „pénztárnoka“. Ezt a megtisztelő titulust azzal érdemelte ki, hogy az állampénztártól ő hozza minden hónapban a Haynau-alapítvány kamatait. (46 honvéd kap ebből 10—10 koronát havonta.) Büszke is rá. De most már — mondja szomorúan az öreg — kisérőt is kell vinnem, hátha rosszul lennék az utón és valami rossz ember elvenné tőlem a pénzt.“ Sok öreget kérdeztem, hogy van megelégedve. Mind azt felelte, hogy igen jól, csak hát az öregség .... A konyhában éppen akkor készült el az ebéd, ahogy beléptünk. Étvágygerjesztően nézett ki az étel. Kitűnő borjú és sertéshúst kaptak aznap az öregek. Általában igen jó élelmezésben részesülnek. Legszomorúbb látványt a súlyos betegek osztálya nyújt 6—7 halódó, súlyos beteg feküdt akkor ott. Itt láttuk a legöregebb honvédet, a 96 éves Gladics Jánost, a tót honvédet. Járni már nem tud, de mikor az orvos odalép, tisztelettudóan emeli le sipkáját. Egy másik beteg pénzét olvasta; mikor zsoldjából 30 koronát összegyűjt, azt mindig elküldi leányának. Végül Páll Gerő őrmestert és Mezei József hadnagyot látogattam meg szobájukban. Páll Gerő korát meghazudtoló, vidám kedves öreg úr. Friss emlékezetével igen érdekes epizódokat beszélt el a szabadságharcról. Ő maga a kolozsvári filozfiai fakultás hallgatója volt. 17 éves korában állott be honvédnek a 12. zászlóaljba. Részt vett majdnem minden erdélyi ütközetben, köztük a véres piskii csatában. — Mikor Bemről kérdezősködtem, érdekes történetet mondott el róla, mely ha nem is lenne úgy, akkor is jellemző. Egy ízben Bem tábornok az előőrsöket vizsgálta. E közben az egyik székely katona rákiált az öregre: Apó! Ne jöjjön ide, mert ide csapnak a golyók. Mivel Bem nem is ügyelt a katonára, ez ölbekapta a kis generálist és a tartalékhoz vitte. Mezei József hadnagy szintén Bem katonája volt. Kiss Ernő ezredessel állt a magyarokhoz huszárezredével, ahol 46 óta mint kadét szolgált. Petőfit látta a segesvári ütközet előtt néhány órával Héjasfalva és Ördögfalu között Bonyhádnál. Petőfi halálát úgy adja elő, hogy a költő a hadi irodával volt, melynek pénztárát az oláhok vagy szászok kirabolták, a személyzetet leölték és a holttesteket, — köztük Petőfiét is, — a Küküllő vizébe dobták. Nyugalomban, csendben élik le az öreg honvédek éltük alkonyát. — Az utolsó évekig a múzeumnál, különféle könyvtárakban teljesítettek felügyelői szolgálatokat. Ezt két éve megszüntették, mert már öregek .... Elbeszélgetik, elpipázgatják a napot az agg harcosok és igy telnek a napok. Őszinte örömmel győződtem meg, hogy jó kezekben vannak. Gyöngéd és figyelmes ápolásban részesülnek. A nemzet elismerése és áldása kiséri azokat, akik gyöngéd ápolásukkal elviselhetővé teszik éltük alkonyát. TÁRCA. A kremonai hegedűkészítő mesterek titka." (A hegedű mibenlétének ismertetése.) A „Határszéli Újság“ számára irta: Orlovszky Frigyes. Mindenki tudja, hogy a kremonai iskola mesterhegedűit tartják a legjobbaknak. A laikus meglepetve olvas egy Stradivarius, Guarnerius, vagy Amati mesés áráról. Holmi kis száraz fából készült alkotmány ára 10003 korona, 20000 márka sőt 50000 márka is. A művész azonban jól tudja, hogy a drága jószág megszerzése már fél sikert jelent, mert csekély fáradsággal tömör, messzire ható és kellemes színezetű hangot lehet előidézni, holott új hegedűn nagyobb erőfeszítéssel is csekélyebb eredményt, hiányosabb színezetű hangot lehet elérni. Mindjárt első kérdés az, hogy nem lehetne-e valamely kiváló mesterhegedű hű lemásolásával olyan hegedűt készíteni, amely 10—15 évi szorgalmas kezelés után a modelt jóságban elérje? A tapasztalat azt bizonyítja, hogy nem. Egy-egy másolat jobban sikerül, s idővel igen jó hangszerré lesz, más ellenben annak dacára, hogy a legjobb minőségű fából van készítve s a leggondosabb munkával, évek során át nem javul számottevő módon s később sok használat után sem fogja a modellt megközelíteni. Ez a körülmény, valamint az is, hogy ugyanazon mester különböző művei nem teljesen azonosan vannak készítve, arra a következtetésre vezet, hogy csak bizonyos főelvek a közösek ugyanazon mester különböző műveinél, a kidolgozás részletei ellenben a rendelkezésre álló anyag sűrűségi és rugalmassági viszonyai szerint különböznek. Ha tehát a hangszerkészítő pl. egy Stradiváriusi mintájú hegedűt akar készíteni, akkor a pontos lemásolással nem ér célt. Lemásolhatja a kerületet, de a lemezek vastagságainak megállapítása a munkába vett fa minőségétől teendő függővé s csak ekkor lehet szó kielégítő sikerről. Hogyan kell ennek történni, azt a következőkben ki fogom fejteni. Annyival is érdekesebb e kérdés ismertetése, mert a hegedűkészítésnek, mint műiparágnak fejlődését sok ideig akadályozta az a hiedelem, hogy az olasz iskola legnagyobb mesterei utólérhetetlenek. Ma már minden beavatott tudja, hogy e kiváló mesterek néhány egyszerű kísérleti fizikai ismeret továbbá körző és vonalzó s legegyszerűbb számítássegélyével érték el szép eredményeiket, sok próbálgatás és kísérlet után. A mi feladatunk tehát a ránk maradt mesterművekből kiolvasni a főelveket. A hegedű egyike az emberiség azon kincseinek, a melyhez lassan és sok botorkálás után jutott el. Teljes elméletét még senki meg nem irta s annak a kremonai mesterek sem voltak birtokában s amit elértek, az főleg tapasztalatok hosszú sorának az eredménye. Erre a meggyőződésre jut az ember, ha megvizsgálja a különböző görbületű körnvekből összetákolt külső formát s tekintetbe veszi, hogy az olasz iskola mesterei a mai mathematikai segédeszközöknek nem voltak birtokában. Amit erre vonatkozólag tudhattak, az nem igen lépi túl egy mai jobb gimnazista tudományát s épen azért ne keressünk műveikben valami csodálatosan mélyremenő mathematikai belátást. Egyszerűen jól tudták a hangtan idevágó alaptanait, az interferencia (hullámtalálkozás) és álló hullámok keletkezésének törvényeit. Azt azonban el kell ismernünk, hogy a mai hegedű berendezése, a gerenda és lélek (Stimmstock) alkalmazása a maga egyszerűségében és főleg kiváló hatása miatt geniális gondolat, melynél jobbat ez ideig nem lehetett kitalálni. Hogy az olasz mesteriskola jó eredményeinek titkát megérthessük, a hegedű mivoltát és lényegét fogom megismertetni. A hegedű leglényegesebb részei: a nyak, a hangszekrény és a ráfeszített húrok. Ha húrokat játszhatás végett nyakkal ellátott deszkalapra feszítjük, a deszkalap a húr rezgéseit követi és erősíti. A nyert hang azonban még igen gyönge, bár a lehető legfinomabb és színezete csakis a húr minőségétől függ, a deszkalap kevéssé befolyásolja , holott az igazi hangszekrényes hegedűnél a hangszínezet a hangszekrény alakjától HATÁRSZÉLI ÚJSÁG, 1. szám.