Határszéli Ujság, 1911. január-június (4. évfolyam, 1-27. szám)

1911-01-02 / 1. szám

2. oldal e­ zött. Egy kiszakított kép volt az a törté­nelemből. Mintha nem is 1910-ben, hanem 1848-ban élnénk, mintha eleven testet nyertek volna olvasmányaim. Tán különös, de a kép úgy tűnt fel nekem, mintha va­lami régi vár casamatáiban összegyűlt hon­védcsapat várná a jelt a rohamra............. Csak futó érzés volt ... Az ezüstös haj­szálak, a hófehér szakál, a megtört derék, lehajtott fő mutatták, hogy ezek itt már békés öregek, kik nem ragadnak több szu­ronyt. Feltűnt, hogy a 150 ember közül csak egynek, Szőke Sándor bátyámnak hiányzik egyik lába. Ott hagyta el valahol Szászsebesnél. Nagyon valószínű, hogy akkor nem igen érthettek az amputációhoz vagy — sajnos — igen gyengén állhatott a magyar sereg egészségügyi szolgálata. Türelemmel vártak az öregek, míg a fizetésnél a sor rájuk került. Zsoldot húz­nak, mint a katonák. Az altiszt 21, a köz­vitéz 15 fillért naponta. Ezenkívül az apróbb kiadások fedezésére pótdíjat kapnak. Az altisztek ötös csoportonként 10 korona 50 fillért kapnak, de a közharcosoknak már fejenként számlálják le az 1 , 50 fillért, mert szegény öregek .... esetleg nem tudnának megosztozkodni ... A fizetést Dobó Béla számvizsgáló úr teljesíti, kinek Szirmai hadnagy segít. Újabb meglepetés­sel tapasztaltam, hogy a számvizsgáló úr sem az a bürokrata pénzügyi tisztviselő. Az 1 korona 50 fillérek mellé mindenkinek juttat néhány jó szót. Érdeklődik az öregek iránt; látszik Dobó úron is, hogy hivatását nem tartja kimerültnek a „számfejtéssel, hanem az öregek gondozását is annak te­kinti. Amint előszólítja az öreg katonákat, a legtöbb név jó magyar hangzású: Csor­dás, Farkas, Kiss, Horváth Mihály, Fekete stb., bár akadnak német nevűek is, de ke­vesen : pl. Deutsch, Kellner, Wiener, Stern­huk stb. Különösen sok az erdélyi ember. Ezek Bem katonái voltak. Megható látvány volt, a­mint — sokan bizony — csoszogó léptekkel, de katonás tartással odalépnek a számvizsgáló asztala elé. Egy pillanatra, feszes, katonás tartást erőltet magára az öreg, feszesen szalutál, de már nem bírja a 80 néhány éves derék, visszagörbed és reszketve nyújtja ki kezét a néhány, százszorosan megérdemelt gara­sért, amit a nemzet bizony-bizony elég szűken juttat. A zsold kifizetése után dr. Véghely orvos úrral folytattuk a szobák látogatását. Csak el-elnéztem, amint Ferenc József ka­tonaorvosa gyengéd figyelmességgel és szeretettel látogatta sorba Kossuth Lajos katonáit. Mindenütt barátságos arcok fo­gadják. Látszik, hogy az öregek szeretik orvosukat, ki mindegyiküket név szerint ismeri, tudja szokásaikat, bajaikat, hogy ki hová, melyik szobához tartozik. Mindenütt ragyogó tisztaság, csin. Csak a falakon látható itt-ott kéznyom. „Folyton tisztogatjuk, „jegyezte meg az orvos,,, de igen gyakran fordul elő, hogy egy-egy öreg rosszul lesz és a falnak támaszkodva tud csak szegény, szobájába vánszorogni.“ A­mint a szobákon végig megyünk, az érde­kesebb honvédek előtt megállunk. Ez a mi derék Bakay barátunk, — szólt az orvos, — a zenészünk, mikor jó kedve kerekedik, harmonikázni szokott nekünk. Világtalan, de egyenes tartású, szép szál ember. Az öreg Zombor, a honvédek „pénztárnoka“. Ezt a megtisztelő titulust azzal érdemelte ki, hogy az állampénztártól ő hozza minden hónapban a Haynau-alapítvány kamatait. (46 honvéd kap ebből 10—10 koronát havonta.) Büszke is rá. De most már — mondja szomorúan az öreg — kisérőt is kell vinnem, hátha rosszul lennék az utón és valami rossz ember elvenné tőlem a pénzt.“ Sok öreget kérdeztem, hogy van megelégedve. Mind azt felelte, hogy igen jól, csak hát az öregség .... A konyhában éppen akkor készült el az ebéd, a­hogy beléptünk. Étvágygerjesz­tően nézett ki az étel. Kitűnő borjú és sertéshúst kaptak az­nap az öregek. Álta­lában igen jó élelmezésben részesülnek. Legszomorúbb látványt a súlyos be­tegek osztálya nyújt 6—7 halódó, súlyos beteg feküdt akkor ott. Itt láttuk a legöre­gebb honvédet, a 96 éves Gladics Jánost, a tót honvédet. Járni már nem tud, de mikor az orvos odalép, tisztelettudóan emeli le sipkáját. Egy másik beteg pénzét olvasta; mikor zsoldjából 30 koronát összegyűjt, azt mindig elküldi leányának. Végül Páll Gerő őrmestert és Mezei József hadnagyot látogattam meg szobá­jukban. Páll Gerő korát meghazudtoló, vidám kedves öreg úr. Friss emlékezetével igen érdekes epizódokat beszélt el a sza­badságharcról. Ő maga a kolozsvári filozfiai fakultás hallgatója volt. 17 éves korában állott be honvédnek a 12. zászlóaljba. Részt vett majdnem minden erdélyi ütkö­zetben, köztük a véres piskii csatában. — Mikor Bemről kérdezősködtem, érdekes történetet mondott el róla, mely ha nem is lenne úgy, akkor is jellemző. Egy ízben Bem tábornok az előőrsöket vizsgálta. E közben az egyik székely katona rákiált az öregre: Apó! Ne jöjjön ide, mert ide csapnak a golyók. Mivel Bem nem is ügyelt a katonára, ez ölbekapta a kis ge­nerálist és a tartalékhoz vitte. Mezei József hadnagy szintén Bem katonája volt. Kiss Ernő ezredessel állt a magyarokhoz huszárezredével, a­hol 46 óta mint kadét szolgált. Petőfit látta a segesvári ütközet előtt néhány órával Héjasfalva és Ördögfalu kö­zött Bonyhádnál. Petőfi halálát úgy adja elő, hogy a költő a hadi irodával volt, melynek pénztárát az oláhok vagy szászok kirabolták, a személyzetet leölték és a holt­testeket, — köztük Petőfiét is, — a Küküllő vizébe dobták. Nyugalomban, csendben élik le az öreg honvédek éltük alkonyát. — Az utolsó évekig a múzeumnál, különféle könyvtá­rakban teljesítettek felügyelői szolgálatokat. Ezt két éve megszüntették, mert már öre­gek .... Elbeszélgetik, elpipázgatják a napot az agg harcosok és igy telnek a napok. Őszinte örömmel győződtem meg, hogy jó kezekben vannak. Gyöngéd és figyelmes ápolásban részesülnek. A nemzet elismerése és áldása kiséri azokat, a­kik gyöngéd ápolásukkal elviselhetővé teszik éltük alkonyát. TÁRCA. A kremonai hegedűkészítő mesterek titka." (A hegedű mibenlétének ismertetése.) A „Határszéli Újság“ számára irta: Orlovszky Frigyes. Mindenki tudja, hogy a kremonai iskola mesterhegedűit tartják a legjobbaknak. A laikus meglepetve olvas egy Stradivarius, Guarnerius, vagy Amati mesés áráról. Holmi kis száraz fából készült alkotmány ára 10003 korona, 20000 márka sőt 50000 márka is. A művész azonban jól tudja, hogy a drága jószág megszerzése már fél sikert jelent, mert csekély fáradsággal tömör, messzire ható és kellemes színezetű hangot lehet előidézni, holott új hegedűn nagyobb erőfeszítéssel is cse­kélyebb eredményt, hiányosabb színezetű hangot lehet elérni. Mindjárt első kérdés az, hogy nem lehetne-e valamely kiváló mesterhegedű hű lemásolásával olyan hegedűt készíteni, amely 10—15 évi szor­galmas kezelés után a modelt jóságban elérje? A tapasztalat azt bizonyítja, hogy nem. Egy-egy másolat jobban sikerül, s idővel igen jó hang­szerré lesz, más ellenben annak dacára, hogy a legjobb minőségű fából van készítve s a leg­gondosabb munkával, évek során át nem javul számottevő módon s később sok használat után sem fogja a modellt megközelíteni. Ez a körül­mény, valamint az is, hogy ugyanazon mester különböző művei nem teljesen azonosan vannak készítve, arra a következtetésre vezet, hogy csak bizonyos főelvek a közösek ugyanazon mester kü­lönböző műveinél, a kidolgozás részletei ellenben a rendelkezésre álló anyag sűrűségi és rugalmas­­sági viszonyai szerint különböznek. Ha tehát a hangszerkészítő pl. egy Stradiváriusi mintájú hege­dűt akar készíteni, akkor a pontos lemásolással nem ér célt. Lemásolhatja a kerületet, de a le­mezek vastagságainak megállapítása a munkába vett fa minőségétől teendő függővé s csak ekkor lehet szó kielégítő sikerről. Hogyan kell ennek történni, azt a következőkben ki fogom fejteni. Annyival is érdekesebb e kérdés ismertetése, mert a hegedűkészítésnek, mint műiparágnak fej­lődését sok ideig akadályozta az a hiedelem, hogy az olasz iskola legnagyobb mesterei utól­­érhetetlenek. Ma már minden beavatott tudja, hogy e kiváló mesterek néhány egyszerű kísérleti fizikai ismeret továbbá körző és vonalzó s leg­egyszerűbb számítás­segélyével érték el szép eredményeiket, sok próbálgatás és kísérlet után. A mi feladatunk tehát a ránk maradt mestermű­vekből kiolvasni a főelveket. A hegedű egyike az emberiség azon kin­cseinek, a melyhez lassan és sok botorkálás után jutott el. Teljes elméletét még senki meg nem irta s annak a kremonai mesterek sem voltak birtokában s a­mit elértek, az főleg tapasztalatok hosszú sorának az eredménye. Erre a meggyőző­désre jut az ember, ha megvizsgálja a különböző görbületű­ körnvekből összetákolt külső formát s tekintetbe veszi, hogy az olasz iskola mesterei a mai mathematikai segédeszközöknek nem voltak birtokában. Amit erre vonatkozólag tudhattak, az nem igen lépi túl egy mai jobb gimnazista tudományát s épen azért ne keressünk műveik­ben valami csodálatosan mélyremenő mathema­tikai belátást. Egyszerűen jól tudták a hangtan idevágó alaptanait, az interferencia (hullámtalál­kozás) és álló hullámok keletkezésének törvényeit. Azt azonban el kell ismernünk, hogy a mai he­gedű berendezése, a gerenda és lélek (Stimm­­stock) alkalmazása a maga egyszerűségében és főleg kiváló hatása miatt geniális gondolat, mely­nél jobbat ez ideig nem lehetett kitalálni. Hogy az olasz mesteriskola jó eredményeinek titkát megérthessük, a hegedű mivoltát és lényegét fo­gom megismertetni. A hegedű leglényegesebb részei: a nyak, a hangszekrény és a ráfeszített húrok. Ha húrokat játszhatás végett nyakkal ellátott deszkalapra fe­szítjük, a deszkalap a húr rezgéseit követi és erősíti. A nyert hang azonban még igen gyönge, bár a lehető legfinomabb és színezete csakis a húr minőségétől függ, a deszkalap kevéssé be­folyásolja , holott az igazi hangszekrényes hege­dűnél a hangszínezet a hangszekrény alakjától HATÁRSZÉLI ÚJSÁG, 1. szám.

Next