Határszéli Ujság, 1912. január-június (5. évfolyam, 1-30. szám)

1912-01-01 / 1. szám

2. oldal. Ne áltassuk hát magunkat a közeli változások hazug frázisával, ennél egyetlen lélekből fakadó sóhaj is többet ér az új célok útja után. Karácsonyi és újévi kiállítás JOHOSS '-nal. Görgey Arthur. A „Határszéli Újság" számára irta: Csűrös Ferenc dr. Két vaskos kötetben most jelentek meg a negyvennyolcas idők legnagyobb hadvezérének, Görgey Arthurnak emlékiratai ezzel­­a címmel: Életem és működésem Magyarországon 1848. és 1849. években. A könyvet feleletképen a hírneves viddini levélre s önigazolás gyanánt még 1851-ben irta Görgey, klagenfurti kényszertartózkodása idején. Német nyelven adta ki egy évre rá Lipcsében. A németet követték a munkának más nyelveken való kiadásai is. Csupán a magyar nyelvű ki­adásnak kellett éppen hatvan esztendőt várnia. Különös dolog, ha meggondoljuk, hogy Európa egyetlen nemzetét sem érdekelhették az emlék­iratok olyannyira mint éppen a mi nemzetünket. Az okot mindnyájan nagyon jól ismerjük. Görgey nevéhez egy rettenetes vád fekete foltja tapadt. A „hazaáruló“ Görgey, így emlegették az önvédelmi harc legnagyobb katonai zsenijét évtizedeken át. A nemzet bedugta fülét minden mentegetési kísérlettel szemben. Nem hallotta, mert nem akarta hallani, hogy ez a vád őrültség, a világtörténelem legnagyobb igazságtalansága, nem méltó a magyar nemzethez, mely sárba tiporja vele annak a fiának nevét, akinek mű­ködése nélkül a függetlenségi harc legdicsőbb lapjai beíratlanok maradtak volna. Görgey, akinél világosabb látású, erősebb logikájú férfia egy sem volt a negyvennyolcas időknek, világosan látta, tudta, hogy e vádat neki, bármily rettenetes és igazságtalan is, el kell viselnie. Ez ellen védekezni hiába is próbál­kozik, sikertelen lesz az mindaddig, míg a nem­zetnek e vádra szüksége lesz. Mert e vádra a mindenből kifosztott, le­tiport, csak reménységében élő magyarságnak életbevágó szüksége volt. A nemzet nem hihette el, nem volt szabad elhinnie, hogy önerejének elégtelensége és a történelmi erők kényszerűsége miatt bukott el. Ha csak meg nem akarta magát fosztani minden reménységtől a jövőben, azt a gondolatát kellett dédelgetnie, nagyra nevelnie, hogy egyedül az árulás döntötte szerencsétlen­ségbe, enélkül diadalmaskodott volna még a szövetkezett két nagy hatalommal szemben is. Erre az önáltatásra a magyarságnak oly szük­sége volt a szomorú megpróbáltatások­­ideje alatt, mint a falat kenyérre. S Görgey ezt tisztán látta. Ő maga nem is erőlködött a cáfolaton, míg látta, hogy az ő ideje még­ nem érkezett el. Viselte ezt a mindennél súlyosabb keresztet oly nyugalommal és béketűréssel, amely bámulatos hidegvérrel tudta egy szemrebbenés nélkül tűrni a legborzasztóbb csatatűzben a feje körül re­pülő golyók sivitását. Ő beletörődött abba, hogy ennek így kell lennie. Mikor a nyolcvanas években Visegrádról az egyik dunai hajón jött be Pestre, egyik mel­lette ülő úrinőtől azt kérdezte a kis fia: Ma­­muskám, ki ez a bácsi? Az anyja súgva mondta: ez fiacskám, az a hires Görgey. A kis fiú arcát elfutotta a harag pírja s hangosan kiáltotta: Igen? Ez az a Görgey ugye, aki eladta a hazát. A körülülők összenéztek, az anya kínos zavará­ban szidta a gyermeket. Ekkor felállott Görgey, odalépett a fiúhoz, a fejét megsimogatta s va­lami mérhetetlen szomorúsággal mondotta: Látom fiam még mindig hazafiasan tanítanak az isko­lában. Ám ez az idő régen elmúlt, mikor az ön­áltatás a nemzetfentartó erők közé számító­dott. Nincs szükségünk többé dajkamesékre, hogy jövendőnkbe vetett reményünk meg ne inogjon. A negyvennyolcas időktől is eléggé eltávolod­tunk, hogy elfogulatlan szemmel tudjuk nézni az akkori eseményeket. Most inkább arra van szük­ség, hogy világosan lássunk s a nagy idők nagy hibáit józan, elfogulatlan világításban nézzük éppen az£rt, hogy ezekből a történelem tanul­ságait levonhassuk a jövendőre. S ezzel elérke­zett a Görgey teljes rehabilitálásának ideje. Eb­ben a munkában a világeseményeket intéző gondviselés is mintha kezére járna a mai kor­nak. A függetlenségi harc nagy szereplői közül már csak kettő van életben. Az egyik uralkodónk, aki ez eseményeknek inkább passzív szereplője volt, a másik Görgey Arthur. A végzet úgy akarta, hogy egy hosszú élet alkonyán végre mégis elérhesse Görgey, hogy a nemzet igazsá­got szolgáltat neki annyi évtized nehéz szen­vedéseiért s legalább utolsó éveit bearanyoz­hassa az a verőfény, melyet a m­ai nemzedék megértése, elfogulatlan ítélete feléje sugároz. * Görgey kétségtelenül a világtörténelem leg­kiválóbb hadvezetői közé számít. Ezt elismerték róla ellenfelei is. Az 1848—49. telén táborozása a bányavárosokban, mikor egy újoncokból álló tömeget két ellenséges sereg folytonos zaklatásai közben fegyelmezett, vitéz hadsereggé szervezett; a tavaszi hadjárat, amikor az osztrák haderőt, mely az ország meghódítását már befejezett tény­nek gondolta, zseniális vezetésével rendes nagy csatákban egymásután több ízben megverte s a határokon kiszorította; a visszavonulás Komá­romtól Aradig, mikor a túlnyomó osztrák és orosz hadtömegek között mondhatatlan fárad­ságok közben, sebláztól gyötörve együtt tudta tartani seregét egészen az út célpontjáig, Aradig s a legveszedelmesebb helyzetekből is ki tudta vágni magát ellenfelei legnagyobb bámulatára; mindezen nagy hadi tényeket tagadhatatlanul csakis rendkívüli hadvezető tehetséggel lehetett végre­hajtani. A hadiiskolák méltán veszik fel stúdiu­maik közé ezeknek leírásait. Görgey hadvezéri fölényét a maga kora is teljes mértékben értékelte. Mikor az orosz be­törés ténnyé vált s mindenki előtt világossá tett, mily kétségbeejtő helyzetbe jutott az ország, a nemzet egyértelemmel követelte számára az ösz­­szes magyar hadak fölötti főparancsnokságot, mert látta, hogy ha valaki, csakis ő tudna az eseményeknek valami jobb fordulatot adni. Az országgyűlés bizalma is teljesen feléje fordult, bár tudták, hogy a kormányzó nem szívesen látná őt a fővezéri hatalom birtokában. Egészen a végső bukásig, a fegyverletéte­lig, sőt azon túl is egy darabig a honárulás ret­tenetes vádja egyáltalán nem ütötte föl fejét. Ellenkezőleg, mindenki tőle várt valami csodát. Természetesen, Görgey minden zseniálisa mellett is ilyennel nem szolgálhatott, mert minden esz­köze a sikeres további ellenállásnak hiányzott hozzá. A fegyverletétel egymagában nem is hozta volna fejére a borzasztó gyanút, ha a további események, a győzelmes osztrákok irtózatos bosszuállása, melynek áldozatául estek legvitézebb tábornokaink s melytől egyedül Görgey menekült meg, fejére nem vonják. Ma már tudjuk, hogy Görgey, ha a cár erélyesen közbe nem veti ma­gát, szintén áldozatául esik Haynau bosszuszom­­jának. Ha ez megtörténik s ő is osztozik az aradi tizenhárom sorsában, neve a magyar tör­ténelem legfényesebb glóriájával övezett nevei közé került volna. Egyedül, hogy életben ma­radt, szolgáltatott okot a hazaárulás vádjára. A rettenetes csapás után a nemzetnek bűnbak kel­lett s a viddini levél őt dobta oda bűnbak­nak. Azok a körülmények, melyek e vádat meg­alapozni látszottak, csak később, lassan alakul­tak ki a nemzet lelkében. A fantázia, mely meg­találta jegesedő pontját a honárulás vádjában, hihetetlen ténybeli tévedések és legendák töme­géből kerekítette ki azután azt a közmeggyőző­­dést, hogy a nemzet ügye el nem vész, ha Görgey el nem árulja a hazát. Azokat a tényeket, melyekre mint alapra ra­kódott a vád, Görgey mind teljes világosságba helyezi emlékiratában. Nem tagad semmit, nem szépít semmit. Elmond mindent úgy, ahogy tör­tént, hidegen szinte fagyasztó objektivitással. A legendákat hagyja legendáknak, de a tényeket okaikkal s következményeikkel teljesen föltárja, s lelke a kétségnek a valósággali ünnepi talál­kozásán, a mámoritóan ismeretlen elragadtatás forgatagába került. Izzó volt minden rezdülése szivének, színjátékot adó minden megnyilatko­zása képzelőtehetségének s mozgalmasan gyors,, minden gondolata, mely dobogó szivéből s lo­bogó képzeletéből áradt. És mégis föltorpanó egyéniségének minden forró lüktetésén átsugár­zott, mint hold­fény a háborgó tengerhullámokon, valami elandalító, elcsendesítő megnyugvás: végre rátaláltam arra, akit keresek. Mélységesen szép hangulattal ment e napon a poéta haza. Elhagyta pajtásait, megszokott időtöltéseit, s gondolatainak eddigi elborító ki­fejezőerői úgy pattantak le egyéniségéről, mint a fehér galambszárnyról nappali verőfényben a hajnali harmat. Érezte, hogy élete nagy változás előtt áll, hogy elérkezett a várva várt nap, mely hivatásához idomítja harmónia után törekvő lelkét, mely végesvégtére annyi harc, csata, itt­­ott háború után az aranyos békességben fog egyesíteni vele valakit, kit annyi éveken át ku­tatva kutatott. Álmokkal teli, leányosan fehér, selymes­­szárú krizantémumokkal behullajtott éjszakája volt ez alkalommal a poétának. S másnap ? Mi volt másnap! A téli nappal sugara csupa merő valóság- TÁRCA. Valakihez. A „H. U.“ számára írta: Szászhalmy György. Hiszem, hogy egyet álmodtam Veled, Álmomban csókoltam meg a te lelkedet, Végig csókoltam a sötét éjszakát Minden pillanatban csókot ontva Rád. Azt álmodtam, Te vagy álmaimnak álma, Ezt súgta nekem az álmok éjszakája, Azt suttogta Te vagy őrző angyalom, Azt, hogy lelkedben a Múzsát csókolom. Álmodozva egyre fohászkodom Hozzád, Ajkamon a forró szerelmes imádság : Oh na megtudnám azt, hogy szeret szived, Neked adnak, érte üdvösségemet. S lelkemben bűbájosan 20 melódiák Szerelmünket bűvös dalba­nzonganák S én ébren magamaz álmok közé gondolnám Álmatlan éjszakám, drága szép Madonnám! HATÁRSZÉLI ÚJSÁG. Kézfogó. — A „Határszéli Újság“ eredeti tárcája. — Irta: Zombory Dezső dr. Egy poéta, a ki verset sohase irt életében s kit­ ez alapon senki sem tartott poétának, egy napon szakítani kívánt az eddigi életfelfogásával. Agyában e napon csodálatosan komoly gondo­latok fakadtak. Úgy látta ugyan, hogy e cso­dálatosan szép gondolatok a szépségnek csak avval a fokával bírnak, mint a jégvirágok a déli verőfény ablakán, de szörnyen érezte az igazsá­gát annak, hogy mindezeknek el kellett követ­keznie. Ez ideig vallott gondolkozásmódja nem változott meg, az élet eseményeivel szemben hitetlen hite maradt ugyanaz, de mégis jött egy pillanat, melyben úgy érezte, hogy mindaz, amit cselekszik, olyan, melynek értéke sem az élettel, sem az élettel nem számoló hangulattal fel nem ér. E pillanat nem a mindennapiság szabályai szerint következett be. A poéta — ha nem is tartották annak — a költők rejtelme­s érzése szerint tudott szeretni. Sok-sok hangulatos óra után, milliónyi önkínzó megfigyelés árán végre odajutott, hogy van végre egy leány, kiben mindaz összpontosul, mit eddig ő csak külön-külön tudott pillanatokként felfe­dezni. Megriadva vette ezt egy napon tudomásul 1. szám.

Next