Határszéli Ujság, 1912. január-június (5. évfolyam, 1-30. szám)
1912-01-01 / 1. szám
2. oldal. Ne áltassuk hát magunkat a közeli változások hazug frázisával, ennél egyetlen lélekből fakadó sóhaj is többet ér az új célok útja után. Karácsonyi és újévi kiállítás JOHOSS '-nal. Görgey Arthur. A „Határszéli Újság" számára irta: Csűrös Ferenc dr. Két vaskos kötetben most jelentek meg a negyvennyolcas idők legnagyobb hadvezérének, Görgey Arthurnak emlékiratai ezzela címmel: Életem és működésem Magyarországon 1848. és 1849. években. A könyvet feleletképen a hírneves viddini levélre s önigazolás gyanánt még 1851-ben irta Görgey, klagenfurti kényszertartózkodása idején. Német nyelven adta ki egy évre rá Lipcsében. A németet követték a munkának más nyelveken való kiadásai is. Csupán a magyar nyelvű kiadásnak kellett éppen hatvan esztendőt várnia. Különös dolog, ha meggondoljuk, hogy Európa egyetlen nemzetét sem érdekelhették az emlékiratok olyannyira mint éppen a mi nemzetünket. Az okot mindnyájan nagyon jól ismerjük. Görgey nevéhez egy rettenetes vád fekete foltja tapadt. A „hazaáruló“ Görgey, így emlegették az önvédelmi harc legnagyobb katonai zsenijét évtizedeken át. A nemzet bedugta fülét minden mentegetési kísérlettel szemben. Nem hallotta, mert nem akarta hallani, hogy ez a vád őrültség, a világtörténelem legnagyobb igazságtalansága, nem méltó a magyar nemzethez, mely sárba tiporja vele annak a fiának nevét, akinek működése nélkül a függetlenségi harc legdicsőbb lapjai beíratlanok maradtak volna. Görgey, akinél világosabb látású, erősebb logikájú férfia egy sem volt a negyvennyolcas időknek, világosan látta, tudta, hogy e vádat neki, bármily rettenetes és igazságtalan is, el kell viselnie. Ez ellen védekezni hiába is próbálkozik, sikertelen lesz az mindaddig, míg a nemzetnek e vádra szüksége lesz. Mert e vádra a mindenből kifosztott, letiport, csak reménységében élő magyarságnak életbevágó szüksége volt. A nemzet nem hihette el, nem volt szabad elhinnie, hogy önerejének elégtelensége és a történelmi erők kényszerűsége miatt bukott el. Ha csak meg nem akarta magát fosztani minden reménységtől a jövőben, azt a gondolatát kellett dédelgetnie, nagyra nevelnie, hogy egyedül az árulás döntötte szerencsétlenségbe, enélkül diadalmaskodott volna még a szövetkezett két nagy hatalommal szemben is. Erre az önáltatásra a magyarságnak oly szüksége volt a szomorú megpróbáltatásokideje alatt, mint a falat kenyérre. S Görgey ezt tisztán látta. Ő maga nem is erőlködött a cáfolaton, míg látta, hogy az ő ideje még nem érkezett el. Viselte ezt a mindennél súlyosabb keresztet oly nyugalommal és béketűréssel, amely bámulatos hidegvérrel tudta egy szemrebbenés nélkül tűrni a legborzasztóbb csatatűzben a feje körül repülő golyók sivitását. Ő beletörődött abba, hogy ennek így kell lennie. Mikor a nyolcvanas években Visegrádról az egyik dunai hajón jött be Pestre, egyik mellette ülő úrinőtől azt kérdezte a kis fia: Mamuskám, ki ez a bácsi? Az anyja súgva mondta: ez fiacskám, az a hires Görgey. A kis fiú arcát elfutotta a harag pírja s hangosan kiáltotta: Igen? Ez az a Görgey ugye, aki eladta a hazát. A körülülők összenéztek, az anya kínos zavarában szidta a gyermeket. Ekkor felállott Görgey, odalépett a fiúhoz, a fejét megsimogatta s valami mérhetetlen szomorúsággal mondotta: Látom fiam még mindig hazafiasan tanítanak az iskolában. Ám ez az idő régen elmúlt, mikor az önáltatás a nemzetfentartó erők közé számítódott. Nincs szükségünk többé dajkamesékre, hogy jövendőnkbe vetett reményünk meg ne inogjon. A negyvennyolcas időktől is eléggé eltávolodtunk, hogy elfogulatlan szemmel tudjuk nézni az akkori eseményeket. Most inkább arra van szükség, hogy világosan lássunk s a nagy idők nagy hibáit józan, elfogulatlan világításban nézzük éppen az£rt, hogy ezekből a történelem tanulságait levonhassuk a jövendőre. S ezzel elérkezett a Görgey teljes rehabilitálásának ideje. Ebben a munkában a világeseményeket intéző gondviselés is mintha kezére járna a mai kornak. A függetlenségi harc nagy szereplői közül már csak kettő van életben. Az egyik uralkodónk, aki ez eseményeknek inkább passzív szereplője volt, a másik Görgey Arthur. A végzet úgy akarta, hogy egy hosszú élet alkonyán végre mégis elérhesse Görgey, hogy a nemzet igazságot szolgáltat neki annyi évtized nehéz szenvedéseiért s legalább utolsó éveit bearanyozhassa az a verőfény, melyet a mai nemzedék megértése, elfogulatlan ítélete feléje sugároz. * Görgey kétségtelenül a világtörténelem legkiválóbb hadvezetői közé számít. Ezt elismerték róla ellenfelei is. Az 1848—49. telén táborozása a bányavárosokban, mikor egy újoncokból álló tömeget két ellenséges sereg folytonos zaklatásai közben fegyelmezett, vitéz hadsereggé szervezett; a tavaszi hadjárat, amikor az osztrák haderőt, mely az ország meghódítását már befejezett ténynek gondolta, zseniális vezetésével rendes nagy csatákban egymásután több ízben megverte s a határokon kiszorította; a visszavonulás Komáromtól Aradig, mikor a túlnyomó osztrák és orosz hadtömegek között mondhatatlan fáradságok közben, sebláztól gyötörve együtt tudta tartani seregét egészen az út célpontjáig, Aradig s a legveszedelmesebb helyzetekből is ki tudta vágni magát ellenfelei legnagyobb bámulatára; mindezen nagy hadi tényeket tagadhatatlanul csakis rendkívüli hadvezető tehetséggel lehetett végrehajtani. A hadiiskolák méltán veszik fel stúdiumaik közé ezeknek leírásait. Görgey hadvezéri fölényét a maga kora is teljes mértékben értékelte. Mikor az orosz betörés ténnyé vált s mindenki előtt világossá tett, mily kétségbeejtő helyzetbe jutott az ország, a nemzet egyértelemmel követelte számára az öszszes magyar hadak fölötti főparancsnokságot, mert látta, hogy ha valaki, csakis ő tudna az eseményeknek valami jobb fordulatot adni. Az országgyűlés bizalma is teljesen feléje fordult, bár tudták, hogy a kormányzó nem szívesen látná őt a fővezéri hatalom birtokában. Egészen a végső bukásig, a fegyverletételig, sőt azon túl is egy darabig a honárulás rettenetes vádja egyáltalán nem ütötte föl fejét. Ellenkezőleg, mindenki tőle várt valami csodát. Természetesen, Görgey minden zseniálisa mellett is ilyennel nem szolgálhatott, mert minden eszköze a sikeres további ellenállásnak hiányzott hozzá. A fegyverletétel egymagában nem is hozta volna fejére a borzasztó gyanút, ha a további események, a győzelmes osztrákok irtózatos bosszuállása, melynek áldozatául estek legvitézebb tábornokaink s melytől egyedül Görgey menekült meg, fejére nem vonják. Ma már tudjuk, hogy Görgey, ha a cár erélyesen közbe nem veti magát, szintén áldozatául esik Haynau bosszuszomjának. Ha ez megtörténik s ő is osztozik az aradi tizenhárom sorsában, neve a magyar történelem legfényesebb glóriájával övezett nevei közé került volna. Egyedül, hogy életben maradt, szolgáltatott okot a hazaárulás vádjára. A rettenetes csapás után a nemzetnek bűnbak kellett s a viddini levél őt dobta oda bűnbaknak. Azok a körülmények, melyek e vádat megalapozni látszottak, csak később, lassan alakultak ki a nemzet lelkében. A fantázia, mely megtalálta jegesedő pontját a honárulás vádjában, hihetetlen ténybeli tévedések és legendák tömegéből kerekítette ki azután azt a közmeggyőződést, hogy a nemzet ügye el nem vész, ha Görgey el nem árulja a hazát. Azokat a tényeket, melyekre mint alapra rakódott a vád, Görgey mind teljes világosságba helyezi emlékiratában. Nem tagad semmit, nem szépít semmit. Elmond mindent úgy, ahogy történt, hidegen szinte fagyasztó objektivitással. A legendákat hagyja legendáknak, de a tényeket okaikkal s következményeikkel teljesen föltárja, s lelke a kétségnek a valósággali ünnepi találkozásán, a mámoritóan ismeretlen elragadtatás forgatagába került. Izzó volt minden rezdülése szivének, színjátékot adó minden megnyilatkozása képzelőtehetségének s mozgalmasan gyors,, minden gondolata, mely dobogó szivéből s lobogó képzeletéből áradt. És mégis föltorpanó egyéniségének minden forró lüktetésén átsugárzott, mint holdfény a háborgó tengerhullámokon, valami elandalító, elcsendesítő megnyugvás: végre rátaláltam arra, akit keresek. Mélységesen szép hangulattal ment e napon a poéta haza. Elhagyta pajtásait, megszokott időtöltéseit, s gondolatainak eddigi elborító kifejezőerői úgy pattantak le egyéniségéről, mint a fehér galambszárnyról nappali verőfényben a hajnali harmat. Érezte, hogy élete nagy változás előtt áll, hogy elérkezett a várva várt nap, mely hivatásához idomítja harmónia után törekvő lelkét, mely végesvégtére annyi harc, csata, ittott háború után az aranyos békességben fog egyesíteni vele valakit, kit annyi éveken át kutatva kutatott. Álmokkal teli, leányosan fehér, selymesszárú krizantémumokkal behullajtott éjszakája volt ez alkalommal a poétának. S másnap ? Mi volt másnap! A téli nappal sugara csupa merő valóság- TÁRCA. Valakihez. A „H. U.“ számára írta: Szászhalmy György. Hiszem, hogy egyet álmodtam Veled, Álmomban csókoltam meg a te lelkedet, Végig csókoltam a sötét éjszakát Minden pillanatban csókot ontva Rád. Azt álmodtam, Te vagy álmaimnak álma, Ezt súgta nekem az álmok éjszakája, Azt suttogta Te vagy őrző angyalom, Azt, hogy lelkedben a Múzsát csókolom. Álmodozva egyre fohászkodom Hozzád, Ajkamon a forró szerelmes imádság : Oh na megtudnám azt, hogy szeret szived, Neked adnak, érte üdvösségemet. S lelkemben bűbájosan 20 melódiák Szerelmünket bűvös dalbanzonganák S én ébren magamaz álmok közé gondolnám Álmatlan éjszakám, drága szép Madonnám! HATÁRSZÉLI ÚJSÁG. Kézfogó. — A „Határszéli Újság“ eredeti tárcája. — Irta: Zombory Dezső dr. Egy poéta, a ki verset sohase irt életében s kit ez alapon senki sem tartott poétának, egy napon szakítani kívánt az eddigi életfelfogásával. Agyában e napon csodálatosan komoly gondolatok fakadtak. Úgy látta ugyan, hogy e csodálatosan szép gondolatok a szépségnek csak avval a fokával bírnak, mint a jégvirágok a déli verőfény ablakán, de szörnyen érezte az igazságát annak, hogy mindezeknek el kellett következnie. Ez ideig vallott gondolkozásmódja nem változott meg, az élet eseményeivel szemben hitetlen hite maradt ugyanaz, de mégis jött egy pillanat, melyben úgy érezte, hogy mindaz, amit cselekszik, olyan, melynek értéke sem az élettel, sem az élettel nem számoló hangulattal fel nem ér. E pillanat nem a mindennapiság szabályai szerint következett be. A poéta — ha nem is tartották annak — a költők rejtelmes érzése szerint tudott szeretni. Sok-sok hangulatos óra után, milliónyi önkínzó megfigyelés árán végre odajutott, hogy van végre egy leány, kiben mindaz összpontosul, mit eddig ő csak külön-külön tudott pillanatokként felfedezni. Megriadva vette ezt egy napon tudomásul 1. szám.