Határszéli Ujság, 1913. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1913-01-05 / 1. szám

2. oldal, választói tervezetével akar. — Megkezdődtek a kiválások, — élükön egy miniszterrel.Napról­­napra jelentkeznek a disszidensek, mint a­hogyan 1903-ban ezek jelezték a szabadelvű párt összeomlását. — Ne legyünk azért optimisták. Legyünk elkészülve, hogy a haldoklás hosszú ideig fog tartani. Fel fogn­ak ezek használni minden eszközt, hogy életüket ideig-óráig fenntart­sák. Valljuk be, társadalmunk gyenge, a füg­gésnek ezer és ezer a szála és ezt a kormány jól ismeri, — hisz ezen alapszik egész válasz­tójogi tervezete. — De merítsünk erőt a törté­nelem azon tanításából, hogy a reakciót lehet ideig óráig erőszakkal fenntartani,­­ de állandóan nem. Az eszmét, a liberális, de­mokratikus haladást semmi sem tarthatja fenn rohanó útjában ! 1911. évi párisi nemzetközi kiállításon nagy Grand Prix aranyéremmel, érdemjellel és díszoklevéllel kitüntetve ISIS IS IMI butornagyáruháza UNGVÁR. Utopia-e ? A „Határszéli Újság“ számára irta: Karpinecz Emánuel. „Ádám és Éva utódai nagyon elszaporod­ván nem fértek el ama helyen kénytelenek voltak egymástól elválni, miután lakhelyük földjének ter­ménye, folyóvizeinek hala, erdeinek vadja nem volt elegendő testi szükségleteik fedezésére. Mi­előtt elváltak volna, eredeti helyük megjelölésére egy nagy emlékművet , tornyot kezdenek épí­teni, hogy azt a föld minden pontjáról meglát­hassák. De a művet nem fejezhették be: az Úr, mert az ő segítségül hívása nélkül fogtak hozzá az építéshez, megzavarta nyelvüket, s mert egy­mást nem értették meg, kénytelenek voltak el­­széledni, s az emlékmű befejezetlen maradt. Nemcsak a katholicizmus ókori legendái, hagyományai, szentírása, de majdnem minden más vallás felekezete is megemlékezik eme — az emberiségre nézve végzetes bomlásról — el­szakadásról; nagyon természetes és igaz: a nép szaporodásával beállott az a kényszerhelyzet, hogy az egy közös ős törzsei kénytelenek voltak el­válni — s mert az emberi elme oly gyarló — idővel nemcsak az emlékmű abbahagyásakor meglévő nyelvek formálódtak, de az éghajlati viszonyoknak — emberi foglalkozási ágaknak legmegfelelőbb új — nyelvek — tájszólások — kifejezések keletkeztek annyira, hogy el lehet mon­dani: minél tovább több és több nyelv lesz, s a tulajdonképeni bábeli zűrzavar nem akkor volt — de most van. Az emberiség egyedeit­, törzseit­, népeit­, nemzeteit annyi érdekellentét választja el egy­mástól, — hogy azt gondolná az ember: a föl­dön élő milliók érzése, gondolatvilága — erköl­csi felfogása sohasem fog találkozni. A nagy va­gyoni eltolódások — földrajzi szélsőségek, távol­ságok, klimatikus behatások, faji jellegzetességek­hez hozzájárul az eltávolodás egyik legnagyobb okozója a nyelvi sokféleség. A tudomány-, ipar-, kereskedelem-, közle­kedés sok gátat romboltak már le, de hol va­gyunk még attól,­­ hogy az ideális szempontból kívánt helyzet meglegyen ? A tudomány alapele­meit, főelveit majdnem minden nemzet egyformán lírja és kultúrálja, de — szótár, tolmács nélkül mire sem megy; az ipar, kereskedelem propagá­lására hivatottak, csak úgy boldogulnak — ha X az Y — és Y az X nyelvét ismeri és tudja; egyedül a közlekedésnél vannak olyan egyöntetű megállapodások, szabályok (zászlólengés, világító­torony színjelei, vasutak figyelmeztető jelzései,­ melyek láttára minden hajós, vasutas tisztában van teendői felől.* Érzi mindenki: — kicsinyek és nagyok, különösen az utazók, hogy tenni kellene valamit, hogy az ellentétek eltüntetése eminens érdeke van az emberiségnek. Eme gondolattól vezéreltetve okoskodtak, próbálkoztak sokan, hogy egy az egész világra szóló , az emberiség minden egyede által el­sajátítható nyelv megkonstruálása révén az em­beriséget legalább nyelvileg összehozzák; a többi eltolódás, a. m. a faji — klimatikus — érzelmi csakis egy jó, minden fő nyelvcsalád szókincsei­ből megszerkesztett nyelv elfogadása — akcep­tálása és használata révén lenne eliminálható — ha nem is teljesen, de kitartó energiával el lehetne annyit érni, hogy legalább egy földrészen lakó népek a közös nyelv hasonlata alapján értelem­ben — és értelemben közelednének egymáshoz. A sok próbáltatásnak lett is eredménye: az esperanto nyelv az, mely az összes fő nyelv­családok lényegesebb szókincseinek felhasználá­sával lett megkonstruálva, ha a társadalom ve­zető férfiai eltökélnék, hogy eme nyelv használa­tának általánosítása érdekében síkraszállanak — nemcsak egyes — de az összes — előbb civillizált, később a civillizálatlan államok társadalma veze­tőiről szólunk akkor, ha nem is egy — de 2—3 emberöltő múlva nem állana be az az eshetőség, hogy pl. egy bírósági tárgyaláson is tolmácsra van szükség, — mert a bíróság nem érti a de­likvens nyelvét s viszont. Hogy a diplomácia venné ennek legtöbb hasz­nát, nagyon természetes. Örvendetes, hogy az esperanto nyelv terjesz­tése érdekében épen az ungvári társadalom vezető köreiből indult meg a mozgalom. Azok pedig, kik az emberiség helyzetének javulásán töprengve a világbékét hangoztatják, vegyék programmjukba az esperanto nyelv ter­jesztését, általános elsajátítását; az iskolák dolga is megkönyül: az anyanyelven kívül csak az es­peranto kultiválása legyen kötelező — s akkor nem áll be az a lehetetlen helyzet, hogy a sok nyelvből — egyet sem fog ismerni alaposan. TÁRCA. Mutatvány a Szilágyi István-Kör évkönyvéből Versek. Néma szerelem. Élt egy ifjú, oly sápadt, halovány. Szive kesergő vággyal volt tele. — Beszéde halk, szemében méla bú, Mintha valami titkot rejtene. Csak egyszer gyűlt ki arcán gyönge pir, Várt valakit s azzal találkoza. Köszönté, de az büszkén tova ment... És nem látták egymást többé soha. Emlékek gyásza. Sokan meg gyötrik egymást, Üdvöt dobnak oda. Emlék: feledés szárnyán Repül akkor tova. Suhan bús, sűrű ködbe És vissza nem ragyog, Tova­tűnő emléknél Nincs szomorúbb halott. HATÁRSZÉLI ÚJSÁG. Május. I. Kizöldült már a május És színes lett a rét; Ha kívánjuk, virágát Bőkezűen szórja szét. A régi, bús avarra Sugárzó fényt dérit, Siet törölni lelkünk Fájó emlékeit. II. Rám intenek a gyöngyvirágok, Fürtös fejükkel hófehéren Felém hajolva bólintgatnak, Némaságukban is megértem. A múltnak fényét, boldogságát Felidézik egy pillanatra a letűnt tavaszok ragyogását Fájó szivünk is visszakapja. III. Örültem, hogy a május A tél helyébe lép, Erdők, mezők tavasznak Pompáját hirdetők. De hullt a gyümölcsfáknak Virága, levele, 1. szám. Karácsonyi és újévi kiállítás Boross­nál" Egy ungvári 48-as honvédtiszt levele atyjához. — Eredeti kézirat. — Pándorf, 1848 október 26-án. Édes jó Szüleim! Magyar honom édes földjéről tán utolsók ezen soraim, — igen, mert szülőföldem utolsó falujából is kelnek — mig — Önök tán nyugton élvezik napjaikat, (mert most semmit sem hallunk Önökről­ keleten,­­ mi addig földünk nyugati részén zaj közt töltjük óráinkat, én egy 40 ezeres magyar táborban vagyok ’s élvezem a’ barátság édes napjait, de minekelőtte a’ tábort leírnám, leirom azon eseményeket, hol levelem utolsó sorai azokat elhagyák. 21-én elindultunk Komáromból, miután egy 6 századból álló zászlóalj hált a’ Dunán a’ gő­zösön — mi, kiknek némi tekintetök van, elbo­­csátattunk a’ városba; én, Matuska, Kerekes, Tahy Feri együtt virrasztottunk — a’ hajó 5-én indult reggel ’s nemsokára kiköténk — a’ gőzös bennünket csak Gönyőig vitt. Itt gyalog kelénk útra ’s miután kissé pihenénk, Győrbe mentünk, fáradtan, mint kik nem aluvánk, Győrt nem is néztük meg, csak aludni nyugodni kivánkozánk. Kovácsék megkérettek engem hozzájok menni, de miután ők csak 2 személyre adtak qyártélyt, én elmaradtam ’s Matuska ’s Kerekessel ’s Tahy Józsival elmentünk egy pár öreg emberhez, kit Baynak hívnak. Nagy úri család szívesen vett. 6 tál ételt adott vacsorára ’s többféle bort — nyugodtunk istenül. A’ szegény öreg sokat be­szélt a’ győri francia csatáról, hol ő mint őr­nagy a’ felkelőknél sokat kell járt ’s maléro­­san. Mi álmosan végighallgattuk, mert hiába Hadd érezze a május, Hogy gyász is jár vele. IV. A tavaszi ibolyákra Könnyezve száll rá a harmat, Erdő mélyén rejtve nyitnak, Napfény rájuk nem találhat. És az ifjú üde május Felcsókolja a sok könnyet, Fájó szív is balzsamának Mily sok gyógyulást köszönhet. V. Erdők mélyén kis virágok Jól egymásra hajlanak, Szerelmesen ölelkeznek Bokrok sátrai alatt. Édes illatjuk körülvesz, Hűn kisérget utamon, Mintha újból fölépülne Sok szomorú, puszta rom. Szabó Sándor: Ócska dobozban, Ócska dobozban, lámpa világnál, Mennyi a nézni, sírni való, Öreg könyv a­lapján száraz virágszál, Illata nincs már, színe fakó,

Next