Határszéli Ujság, 1913. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1913-01-05 / 1. szám

1. szám, a’ vacsora igen jó volt, a’ pezsgő is jó volt ’s a’ 34-iki is. Nyugodtunk ’s még reggel is abban a’ hiedelemben voltunk, hogy legalább is egy napig nézhetjük a’ győri szépségeket ’s e csinos várost, melly Kassán is kitesz csinosságába, mellynek Kossuth-utcáját Pestre is elhelyezhetni ’s ott is dísz lessz, de a dobnak össze hivó hangja édes merengéseinkből gyorsan felkeltett ’s a’ jó házi gazda könnyes szemekkel vált el töllünk ’s sajnálta, hogy jobban meg nem vendégelt. 7 órakor reggel mentünk el Győrből. — Kovátsék házából virágok ömöltek felénk. Győr általában szívesen vett, — elhagytuk jó reményben még megláthatni ’s gyalogoltunk úgy, hogy istenemre mondom, este jobban el nem voltam tán soha fáradva, mint ekkor — ’s ehez jött az isten szabad ege alatt a’ gyepen hálni szél és essen. Én ezt tűrtem, mert illy életet óhajtok — melly tapasztalaton mengyen keresztül. Másnap is még gyalogoltunk, ez már könnyebb volt, de mégis fárasztó, harmadnapra célt értünk, mert este későn Pándorfba jöttünk. 24-ik este mindennap láttam Kossuthot ’s csak ez vigasztalt meg némikép nem képzelt fáradozásaimba — 25-én az az tegnap kezdték látogatni a’barátok és szomszédok táborunkat. Itt volt Andrássy Kálmán, Kovács mind a’ kettő, Ekli Gyuri, Spery, Kecskényi Miska, ki engedelmet kért s feledni kérte a’ régi időt. Ő a’ 12 fontos ágyú telepnél tizedes — Fischer Pepi — ki apjáról beszélte, hogy apjának nincs nyugta a’ nagy üldözés miatt, de találkoztam még egy isten küldte fiúval, kit tán az egek küldtek, hogy minden borús percet elűzzenek keblemből. E jó fiú Smatla Gyurka, ő oda hagyta hivatalát, hogy velünk együtt éljen haljon a’ hazáért. E fiú volt mindig ’s most is az, ki napjaimat vigasztalja. Ha tán Jehova jött volna az üldözött népnek vigasztalóul, megváltóul a’ mennyekből alá — örömöm nagyobb nem lehete — véle alvék a’ faluba, hol vigan tölténk estvénk a’ horvát faluba, mert annyi való, ezen egész falu horvátul beszél — azért legnagyobb ellene a’ horvátnak. Smatla szabadsággal bir mindig táborunkba lehetni. Ez nekem lesz is legnagyobb örömöm. Továbbá holnap megyünk Bécsbe, honnét már ma 8-kor reggel haljuk az irgalmatlan ágyúzást. Kossuth ott van már 36—40 ezer kuruc legénnyel stb. Itt van még Pribék Albert, mint vadász, leégett, fekete, mint az utolsó cigány, Pribék Péter az önkénteseknél ’s tudja ég, még hány ösmerős. Mikor zászlóaljról-zászlóaljra mentünk, nem hittük a sok ösmerőst találhatni. A’ törvények itt felettébb szigorúak. Tegnap egy Balázs István nevű fiatal embert csekély csínért agyonlőttek. Láttam, megsajnáltam, de késő volt. Erről majd otthon többet szólok. Nekünk ma olvasták föl törvényeinket, leginkább értettük a’ hellyeket, hol a’ fölakasztás ’s agyonlövetés emlittetik. Táborunk egy ’s */* óra hosszát fekszik. Mondják, hogy Csillag is ugyan ez táborba van. Én legtisztább szándék mellett sem tehetem, hogy kötelességem teljesítése mellett meglátogassam. — Ezek után nem tudom, hol bondom jövendő soraimat, annyi igaz, ha élek, mához egy hétre folytatom e sorokat. Csókolva jó szüleim — kezeit, emlékekbe ajánlva magát marad mindig engedelmes fiók De. P. S. Ne vegyenek semmit rossz néven. Megfontolt dolog az. Kossuth vezérsége alatt vívni az egy hazáért — isten önökkel... tán ... 1918. évi római nemzetközi kiállításon nagy Grand Premio aranyéremmel, érdemjellel és díszoklevéllel kitüntetve Hirsch és Stark bútornagyraktára . UNGVÁR.— Boldog új évet! Beszélgetés a feleségemmel. — Kedves fiam, itt volt a postás, a távirdász és az ajánlott, meg az expresz kihordó. — Négy korona. — A házmester, a viceházmester, meg a szemetes. — Hét korona. — Nem, nyolc. — Hét ?! — Nyolc. — Mert van „szemetes“ is. Úgy mint házmester és viceházmester, van szemetes és alszemetes. — Nem értem. — Én sem de így van. És ez már a nyolcadik korona. Amint itt volt a kilencedik korona, a kéményseprő is. — De hisz én nem hivattam. Csak a múlt héten volt nálunk utoljára ?! — Az mindegy, de itt volt. És ez szintén egy korona. — Édesem, én igazán nem értelek. Hisz ezen a jogon az egész város hozzám jöhet koronákért. — Jön. Egészen biztosan. A mészáros, a kút vizes, a szódavizes. A pénzkihordó és pénzbeszedő .... — Az összes jótékonycélú intézetek alkalmazottai . . . — A hitközségi szolga, szinlaposztó és kellékes. — A kellékes. Akinek a színházi bútorokat kölcsönöztem. Quo jure ? ! — Mint alkellékes. — Az más. Szeretem, ha tiszta előttem a helyzet . . . folytasd! — Most folytasd te ! — Tagja vagyok az összes kaszinóknak . . . — Itt voltak. — Dalegyleteknek. — Eljönnek. — Jótékonysági egyesületeknek... A fizetésem pedig éppen nem áll arányban az immár elviselhetetlen drágasággal. Tegnap is egyik váltómat megóvatották. — A másikat peresítették. Éppen most hozta a szolga az idézést... Egy koronát adtam neki. — A végrehajtó nem volt itt? — De igen .. . Azt mondta, boldog új évet kíván. — Koronát nem adtál neki ?! — Hová godolsz? Az összes ékszereimet adtam át.. . nehogy krajcár nélkül maradjak. Mindjárt jönnek a többi — „újévesek“. (Kívülről kopogtatás, a feleségem felugrik, veszi a retiküljét és koronák csörgése között kimegy. Egy siketnéma gyermek levelet nyújt felé: B. u. é. k. Conferencier. Valaki adta, valaha régen, Arca piros volt, szeme szelíd, Májusi napfény lángolt az égen, Melynek sugara ma is hevít. Egy kicsi, szürke, kopott levélen Szép, tiszta irás tekint felém, Azt irta benne valaki régen: Szeress, szeretlek. . . Légy az enyém . . . Papírja gyűrött, írása halvány, Keblemben hordtam titkon, bohón . . . Olvastam százszor, csókoltam balgán S hittem a szónak bus álmodón . . . És jön a többi emlék is sorba, Táncrendek, rajzok, verstöredék . . . Mind együtt van e kis koporsóba, Mit átörültem s átszenvedék . . . Egy selymes hajfürt, hímzett kis kendő S egy féltett arckép üveg alatt; A sok mosolygós, ifjú esztendő Őrzőjéül csak ennyi maradt . . . Tűnt szenvedések, kihűlt érzések Bús temetője : kicsiny doboz : Mindegyre fölsir bennem a lélek, Ha a múlt vágya kezembe hoz, Ezer emléked körülleng, rám száll, Mind édes, mind szép, s oly illanó . . . Ócska dobozban, lámpa világnál Mennyi a nézni, sírni való! . . . Krüzselyi Erzsiké. HATÁRSZÉLI ÚJSÁG. Sonettek. (Dijat nyert pályamű) I. Az én szivem a csöndből van hasítva. Mestermunka. Müvészkezek faragták. Márványának jácintos rajzait A szavak színes gyöngyével kirakták. Önönporukkal most csiszolódnak lassan A gyöngyeim. — Kis igazgyöngyszemek. Mindegyike egy-egy külön világ S mint szemek könnye, szökkenő, meleg. És csöndszivemnek biborrejtekén Fényosztó, szép, bujósdi sugárra várnak, Játszi kedvében hátha bekopog. És tékozolva, mint kincsét a fény, Színüket adják az illanó sugárnak, A szivem színét . . . ami én vagyok. II. Meleg és bíboros koporsó, Kis csókkoporsó ajkamágya, Mint ezüstszál hidegen fénylő A szemem szökkenő sugara. Piros virágai a vágynak Még nem fonódtak rá szivemre S álomkönyet sírok csupán A puhafényü csöndes estbe. Egy bus szeszélyes halk sonett Az életem . . . egy kotta tán . . . Kis hieroglifhangjegyek ezre. S fölrakni gondos alkotóm A sok szünettelt elfeledte S most . . . lejátszani nem tudom. m. Juhász Gyulához. Szavad játéka zengő, ismeretlen, Szeszélyesen és színesen virul, Biborcirába hajló arabeszken. Szivem fehér lapjára rásimul. A dalod furcsa, babonás zene, Összhangkereső siró citera, Mintha csókokat temetnél vele S lenne halódó csókok ritmusa. Hogyha a szavad átsimul puhán A lelkemen — mint köd a víz felett — Hangulatvárak épülnek nyomán. És ha a hangod lágyan megered, Mint a hegyoldal erdei patakja, A mesebimbók kinyílnak neked. Páll Rózsika. 3. oldal. Karácsonyi és újévi iltás Boross-nál. ÚJDONSÁGOK. Intérieur. Egy csöpp, aranykék, virágos leányszalonban Zongorázik egy sápadt arcú lány, Lábatlan felhő tiszta homlokán S dalában múltak alkonybiborja lobban, Nagy ezüstkancsók, vázák krizanthémje Csüggedve csüng az aranyló kékségbe, A sok nipp, színes vászon valahány Simák . . . s velük a kényes szavú lány. * S én egy délszaki pálma alatt .. . Tündérek, koboldok tréfáznak velem, S tavaszt kergetnek át a szivemen.