Kárpátaljai Magyar Gazda, 1927 (8. évfolyam, 14-18. szám)

1927-04-03 / 14. szám

Előfizetési díjak: (Bareg Újsággal együtt) Egész évre — — 48 Ke. Fél évre — — — 24 „ Negyed évre — — 12 „ Telefon: 88. Szerkesztik: BAKÓ GÁBOR dr. és JAROSS GYULA Egy hóra —-------4 Ke. Egyesszám — — 1 „ Hirdetések díjszabás szerint Postai befizetési lap : 30.739. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Kálvín-tér 2. (Ref. templomudvar.) Kéziratokat nem adunk vissza. і VIII. évfolyam. — 14. szám. AZ ORSZ. MAGYAR NEMZETI PÁRT (ORSZÁGOS MAGYAR KISGAZDA-, FÖLDMIVES- ÉS KISIPAROSPÁRT) POLITIKAI, GAZDASÁGI --------------- ÉS TÁRSADALMI HETILAPJA — 1 ~~ A ruszinok önvédelmi harca. Beregszász, 1927. március 31. A magyarságot lényegében véve csak másodsorban érdekli az, vájjon a ruszi­nok jogos követeléseit teljesitik-e vagy sem. Minket tisztára csak az érdekel, vájjon ezáltal, hogy az előrekapott auto­nóm törekvések győzedelmeskednek, a köztársaságba zárt magyar népnek a sorsa javuló, vagy sem. Szükségesnek tartjuk ezt kijelenteni, mert kell, hogy tisztán lássuk a ruszin autonóm törekvéseket, illetőleg azoknak a magyarság érdekéhez való viszonyát. A közelmúltban olyan események verőd­tek felszínre, amelyek me­lett vagy ame­lyek ellen nekünk is állást kell foglal­nunk, aszerint, amint azt a magyar nép érdeke megkívánja. Leszögezzük mindenek előtt azt, hogy tudatában vagyunk annak, amit Földesi Gyula, az autonóm mozgalom vezére úgy „Kiáltványban,“ mint „Яг A­utonóm Kárp­átoroszország Államjogi Vázla­tában“ is megértő szeretettel említ, hogy sokáig éltünk, mi magyarok és ruszinok együtt, sokáig volt egy a kenyerünk, a fejedelmünk és az ellenségünk. Egymás­hoz szoktunk, és tisztelettel néztük egy­más baját és törekvését. Mi a magunk részéről még hozzátesszük, hogy most, az új állam keretei között sem változott a helyzet. Nem eszik most a magyar barna és a ruszin fehér kenyeret, ha eddig fordítva is lett volna. Bizony mond­juk nektek testvéreink, hogy a tőlünk irigyelt fehér cipó, az a lágy kenyér egy­általában nem nekünk jutott, de ugy­e, nektek sem? Mondjuk, csak a bajból tornyosult fölénk több és a küzdelmünk lett elszántabb, keményebb. Itt is — az állam új kereteiben, a köztársasági államformában — egymásra találtunk ... a közös bajban, mint két mostoha gyermek. Tökéletesen megértjük a ruszin nép fájdalmát és meltatrafikodását. Ha vesénkig vágott az a körülmény, hogy a béke­­szerződéssel minket, a köztársaságba zárt magyarságot megfosztottak elsőrangú állampolgári szerepünktől, bizonyára a ruszin népet sem érintette becézően az a tragikus tény, hogy a csehszlovák állam­hoz való csatlakozásuk méltánylásaképen nekik megadott autonómiát elvesztették, még mielőtt a Saint-Germain-i ígéretek teljesítésére gondolhattak volna. Azért ezek az újonnan lángra lobbant vádak és kí­méletlen követelések, mert mindezen kö­veteléseknek az igazság és a Saint-Ger­­main-i szerződés szerint Podkarpatska-Rusban már nyolc esztendeje tényeknek és tételes jognak kellett volna lenniök. A Saint-Germain-i szerződésben szó­­ról-szóra ez áll: Csehszlovákország köte­lezi magát arra, hogy a ruthéneknek a Kárpátoktól délre fekvő területét, a Szö­vetséges és Társult Főhatalmak által meg­állapított határok között a Csehszlovák állam kebelében autonóm egység alakjá­ban oly szervezettel látja el, amely a Csehszlovákország egységével összeegyez­tethető legszélesebb körű autonómiával rendelkezik. (II. fejezet 10. cikk) Jegyez­zük meg jól, hogy ebben a szerződésben „rutének területéről“ van szó, tehát ruthén lakta területről, amely terü­let az autonómia kivívásakor a délvi­­déki magyarságnak önkéntes csat­lakozása hiányában és az autonóm területhez való tartozni akarása nélkül ugyancsak hegyes-völgyes és sze­gény tartomány lenne. Hogy ez a szerződés még mindig száraz akta, mi erről nem tehetünk. „A békeszerződésig,“ — így szólt a nagy pálfordulásakor egy ruszin egyházi és politikai közéleti tényező —­ „a magyarok jártak a hídon, a ruszinok a híd alatt; most a ruszinok fognak járni a hídon és a magyarok a híd alatt!“ Bizony, ezeréves testvéreink, mi A győzhetetlen császár igazsága. (Történet a török megszállás idejéből.) A janicsár nevetve kihúzta süvegéből a fakanalat, beledugta a tejbe s felkavarta. — Jó tej e, mit piszkálod, — mondta a magyar asszony mérgesen. A katona lenyalta a kanalat s törökül mondott valamit, mire a többi csúnya veresruháju fickó röhögni kezdett. Az asszony mérgeskedve pislogott rájuk. — Nincs pénzed emellette törökre, pedig anélkül nem adom. A janicsár mintha megértette volna. — Pizet, — mondotta s a kaftánja szár­nyára ütött. — Pizet! — Add ide ! — felelt az asszony. — Adide, — mondta a janicsár s felvette a csuprot. — Jézusmáriám, — sápitott az asszony s kétségbeesve nézte, hogy hajtja fel a török a drága jó tejet s mi lesz az öt dénárral ? Szerette volna hasbavágni a pribéket, de ha azt mondta, hogy van pénze, tán megadja. Nézze hát, ahogy a janicsár nagy kortyok­ban nyelte a tejet, amit a majorosgazda azért osztott el köztük, szegény zsellérasszonyok közt, mert kidobolták, hogy a teheneket úgyis elviszik. Igaz, pénzért jó áron, tizenkét forintot doboltak, trombitáltak, de a forintosokat nem lehet fej­ni ... S azért mégis, ő is inkább csak kihozta a táborba a köcsög tejet, mint a gyerekeknek adja, mert öt dénárt hirdettek érte s öt dénárért bőrt vehet, sarura valót magának s a két gye­reknek, vagy kendőt vagy kősót . . . Ez mind végigiszonyodott benne, mig a török bezabálta az egész csupor tejet. — Adide, — mondta ekkor a janicsár s odaadta a csuprot. — Add ide a pénzem ! — kiáltotta az az asszony, — add ide a pénzem ! — Pizet, — nevetett a katona s ráütött most nem a kaftánjára, hanem a kardjára, azzal másik kezét csókra nyujtotta. Összenézett a többivel, akik úgy nevettek, majd meghaltak a jó tréfán, avval megfordult, hogy tovább sétáljon. Az asszonyban azonban felforrt a vér: — Huj, te hárombavágott pofáju disznó, — kiáltotta s ráköpött a kezére, — elinalsz az én tejemmel, hogy fűlj meg tőle, hát az öt dénár ? hát az én sarum, meg a kendő, meg a kősó ... Mint a zápor hullott a szitok a janicsárra, aki darabig állta, akkor nyakon ütötte az aszonyt s elment nagyhetykén röhögve. Távolabb szekeresek voltak, akik a parancs és dobszó szerint kenyeret, búzát, baromfit hoztak a faluból. Nyugtalanok lettek, mert sej­tették, mi történt. — Marja nenő, — kiáltották — mi baja, Marja nenő ? — Jaj, viszi a pénzem a pokolravaló, viszi az öt dénáromat, — sikoltotta Mária nenő s eszeveszetten futott a megszökött janicsár után. A falusiak komoran néztek össze, a hátuk is lubbőrzött, ők is a jövő bajokat érezték. Tudja azt mindenki, mit jelent az ilyen hirdetés, hogy fizetnek mint a köles. Csak már ez a nenő meg ne bomolna, még verekedés lesz s akkor egy két szúrás olcsón esik. — Hallgasson, nenő galambom, — kia­báltak neki s félve nézték a beláthatatlan so­kaságot.­­Mintha már mind idegyülne. De a nenő nem hagyta a magáét, olyan hangja volt, mint a réztrombita s ömlött a szá­jából a szitok mint a jégeső A törökök nagy nyugalommal vették körül s komoly arccal hall­gatták, de a végén olyan tömeg közepén állt a nenő, hogy se előre, se hátra ; volt jancsár, nincs jancsár. A nenő csak jajgatott s látva, hogy senki se bántja, még jobban tépte magát, mint a nyavalyatörés. Hirtelen megbomlott, kettévált a tömeg s törökül kiabáltak, csak később értette meg Mária nénő, hogy a padisah-t kiáltották. Nagy lovakon nagy török basák jöttek, no gondolta a nenő, most van ideje a dénárokról szólni.

Next