Kárpátaljai Magyar Gazda, 1927 (8. évfolyam, 14-18. szám)
1927-04-03 / 14. szám
Előfizetési díjak: (Bareg Újsággal együtt) Egész évre — — 48 Ke. Fél évre — — — 24 „ Negyed évre — — 12 „ Telefon: 88. Szerkesztik: BAKÓ GÁBOR dr. és JAROSS GYULA Egy hóra —-------4 Ke. Egyesszám — — 1 „ Hirdetések díjszabás szerint Postai befizetési lap : 30.739. Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Kálvín-tér 2. (Ref. templomudvar.) Kéziratokat nem adunk vissza. і VIII. évfolyam. — 14. szám. AZ ORSZ. MAGYAR NEMZETI PÁRT (ORSZÁGOS MAGYAR KISGAZDA-, FÖLDMIVES- ÉS KISIPAROSPÁRT) POLITIKAI, GAZDASÁGI --------------- ÉS TÁRSADALMI HETILAPJA — 1 ~~ A ruszinok önvédelmi harca. Beregszász, 1927. március 31. A magyarságot lényegében véve csak másodsorban érdekli az, vájjon a ruszinok jogos követeléseit teljesitik-e vagy sem. Minket tisztára csak az érdekel, vájjon ezáltal, hogy az előrekapott autonóm törekvések győzedelmeskednek, a köztársaságba zárt magyar népnek a sorsa javuló, vagy sem. Szükségesnek tartjuk ezt kijelenteni, mert kell, hogy tisztán lássuk a ruszin autonóm törekvéseket, illetőleg azoknak a magyarság érdekéhez való viszonyát. A közelmúltban olyan események verődtek felszínre, amelyek melett vagy amelyek ellen nekünk is állást kell foglalnunk, aszerint, amint azt a magyar nép érdeke megkívánja. Leszögezzük mindenek előtt azt, hogy tudatában vagyunk annak, amit Földesi Gyula, az autonóm mozgalom vezére úgy „Kiáltványban,“ mint „Яг Autonóm Kárpátoroszország Államjogi Vázlatában“ is megértő szeretettel említ, hogy sokáig éltünk, mi magyarok és ruszinok együtt, sokáig volt egy a kenyerünk, a fejedelmünk és az ellenségünk. Egymáshoz szoktunk, és tisztelettel néztük egymás baját és törekvését. Mi a magunk részéről még hozzátesszük, hogy most, az új állam keretei között sem változott a helyzet. Nem eszik most a magyar barna és a ruszin fehér kenyeret, ha eddig fordítva is lett volna. Bizony mondjuk nektek testvéreink, hogy a tőlünk irigyelt fehér cipó, az a lágy kenyér egyáltalában nem nekünk jutott, de ugye, nektek sem? Mondjuk, csak a bajból tornyosult fölénk több és a küzdelmünk lett elszántabb, keményebb. Itt is — az állam új kereteiben, a köztársasági államformában — egymásra találtunk ... a közös bajban, mint két mostoha gyermek. Tökéletesen megértjük a ruszin nép fájdalmát és meltatrafikodását. Ha vesénkig vágott az a körülmény, hogy a békeszerződéssel minket, a köztársaságba zárt magyarságot megfosztottak elsőrangú állampolgári szerepünktől, bizonyára a ruszin népet sem érintette becézően az a tragikus tény, hogy a csehszlovák államhoz való csatlakozásuk méltánylásaképen nekik megadott autonómiát elvesztették, még mielőtt a Saint-Germain-i ígéretek teljesítésére gondolhattak volna. Azért ezek az újonnan lángra lobbant vádak és kíméletlen követelések, mert mindezen követeléseknek az igazság és a Saint-Germain-i szerződés szerint Podkarpatska-Rusban már nyolc esztendeje tényeknek és tételes jognak kellett volna lenniök. A Saint-Germain-i szerződésben szóról-szóra ez áll: Csehszlovákország kötelezi magát arra, hogy a ruthéneknek a Kárpátoktól délre fekvő területét, a Szövetséges és Társult Főhatalmak által megállapított határok között a Csehszlovák állam kebelében autonóm egység alakjában oly szervezettel látja el, amely a Csehszlovákország egységével összeegyeztethető legszélesebb körű autonómiával rendelkezik. (II. fejezet 10. cikk) Jegyezzük meg jól, hogy ebben a szerződésben „rutének területéről“ van szó, tehát ruthén lakta területről, amely terület az autonómia kivívásakor a délvidéki magyarságnak önkéntes csatlakozása hiányában és az autonóm területhez való tartozni akarása nélkül ugyancsak hegyes-völgyes és szegény tartomány lenne. Hogy ez a szerződés még mindig száraz akta, mi erről nem tehetünk. „A békeszerződésig,“ — így szólt a nagy pálfordulásakor egy ruszin egyházi és politikai közéleti tényező — „a magyarok jártak a hídon, a ruszinok a híd alatt; most a ruszinok fognak járni a hídon és a magyarok a híd alatt!“ Bizony, ezeréves testvéreink, mi A győzhetetlen császár igazsága. (Történet a török megszállás idejéből.) A janicsár nevetve kihúzta süvegéből a fakanalat, beledugta a tejbe s felkavarta. — Jó tej e, mit piszkálod, — mondta a magyar asszony mérgesen. A katona lenyalta a kanalat s törökül mondott valamit, mire a többi csúnya veresruháju fickó röhögni kezdett. Az asszony mérgeskedve pislogott rájuk. — Nincs pénzed emellette törökre, pedig anélkül nem adom. A janicsár mintha megértette volna. — Pizet, — mondotta s a kaftánja szárnyára ütött. — Pizet! — Add ide ! — felelt az asszony. — Adide, — mondta a janicsár s felvette a csuprot. — Jézusmáriám, — sápitott az asszony s kétségbeesve nézte, hogy hajtja fel a török a drága jó tejet s mi lesz az öt dénárral ? Szerette volna hasbavágni a pribéket, de ha azt mondta, hogy van pénze, tán megadja. Nézze hát, ahogy a janicsár nagy kortyokban nyelte a tejet, amit a majorosgazda azért osztott el köztük, szegény zsellérasszonyok közt, mert kidobolták, hogy a teheneket úgyis elviszik. Igaz, pénzért jó áron, tizenkét forintot doboltak, trombitáltak, de a forintosokat nem lehet fejni ... S azért mégis, ő is inkább csak kihozta a táborba a köcsög tejet, mint a gyerekeknek adja, mert öt dénárt hirdettek érte s öt dénárért bőrt vehet, sarura valót magának s a két gyereknek, vagy kendőt vagy kősót . . . Ez mind végigiszonyodott benne, mig a török bezabálta az egész csupor tejet. — Adide, — mondta ekkor a janicsár s odaadta a csuprot. — Add ide a pénzem ! — kiáltotta az az asszony, — add ide a pénzem ! — Pizet, — nevetett a katona s ráütött most nem a kaftánjára, hanem a kardjára, azzal másik kezét csókra nyujtotta. Összenézett a többivel, akik úgy nevettek, majd meghaltak a jó tréfán, avval megfordult, hogy tovább sétáljon. Az asszonyban azonban felforrt a vér: — Huj, te hárombavágott pofáju disznó, — kiáltotta s ráköpött a kezére, — elinalsz az én tejemmel, hogy fűlj meg tőle, hát az öt dénár ? hát az én sarum, meg a kendő, meg a kősó ... Mint a zápor hullott a szitok a janicsárra, aki darabig állta, akkor nyakon ütötte az aszonyt s elment nagyhetykén röhögve. Távolabb szekeresek voltak, akik a parancs és dobszó szerint kenyeret, búzát, baromfit hoztak a faluból. Nyugtalanok lettek, mert sejtették, mi történt. — Marja nenő, — kiáltották — mi baja, Marja nenő ? — Jaj, viszi a pénzem a pokolravaló, viszi az öt dénáromat, — sikoltotta Mária nenő s eszeveszetten futott a megszökött janicsár után. A falusiak komoran néztek össze, a hátuk is lubbőrzött, ők is a jövő bajokat érezték. Tudja azt mindenki, mit jelent az ilyen hirdetés, hogy fizetnek mint a köles. Csak már ez a nenő meg ne bomolna, még verekedés lesz s akkor egy két szúrás olcsón esik. — Hallgasson, nenő galambom, — kiabáltak neki s félve nézték a beláthatatlan sokaságot.Mintha már mind idegyülne. De a nenő nem hagyta a magáét, olyan hangja volt, mint a réztrombita s ömlött a szájából a szitok mint a jégeső A törökök nagy nyugalommal vették körül s komoly arccal hallgatták, de a végén olyan tömeg közepén állt a nenő, hogy se előre, se hátra ; volt jancsár, nincs jancsár. A nenő csak jajgatott s látva, hogy senki se bántja, még jobban tépte magát, mint a nyavalyatörés. Hirtelen megbomlott, kettévált a tömeg s törökül kiabáltak, csak később értette meg Mária nénő, hogy a padisah-t kiáltották. Nagy lovakon nagy török basák jöttek, no gondolta a nenő, most van ideje a dénárokról szólni.