Kárpáti Magyar Gazda, 1930 (5. évfolyam, 40-43. szám)

1930-10-12 / 40. szám

Dr. Klein Jenő úr Beregszász SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL. BEREHOVO—BEREGSZÁSZ, KÁLVIN-TÉR 2. SZÁM. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. - TELEFON: 88. Вжегкевгіо-bizottság? elsők: EGRY FERENC. Főszerkesztő: Dr POLCHY ISTVÁN. Felelős szerkesztő: Dr. BODÁKY ISTVÁN. Hirlapbélyeg engedélyezve 42-592 V./26. sz. alatt ELŐFIZETÉSI ÁRA: Egészévi — — — — 36 Ké. II Negyedévi — — — 9 К Félévi — — — — 18 « К Havi — — — — —- 3 . felhívás a tagsági díjak BEFIZETÉ­SÉRE. Pártunk a fenntartási költségek előteremté­sét illetőleg csak önerejére van utalva, így könnyen elképzelhetők azok a gondok és nehézségek, ame­lyekkel a pártvezetés anyagi része jár. Mulatságok jövedelme és egyesek adománya mellett a tagsági díjak teszik legfontosabb jövedelmi forrásunkat. Köz­pontunk és vidéki titkárságaink működése csak ak­kor lehet zavartalan, ha a tagsági díjak pontosan befolynak. Emlékeztetve arra a nagy és hasznos munkára, amelyet pártírodáink híveink érdekében végeznek, főként adófellebbezési és közigazgatási ügyekben, párttagjaink bizonyára nem fogják sze­rénytelenségnek venni tőlünk, ha arra kérjük őket, hogy az elmaradt és a most esedékesé vált tagsági díjakat, melyeknek évi összege 30­0, a lakóhelyük szerint illetékes titkári hivatalnál mielőbb befizetni szíveskedjenek A magyar ügy szolgálata bármennyire is szívünkhöz van nőve és ha az önzetlenségnek mindjárt a legvégső határáig is elmegyünk, anyagi erő nélkül hivatásunknak nem tudunk eredménye­sen megfelelni. Minden fillér, amit a magyar jogok megvédésére és a jobb magyar jövő kiharcolására fordítunk, oltárra vitt áldozat, amely lényegesen előmozdítja jogos törekvéseink sikerét, nemzeti vá­gyaink valóraválását. Testvéreink, pártunkkal szem­ben fennálló anyagi kötelezettségeiteknek is tegye­tek eleget! A október 12-ére tervezett párt­­szövetségi elnöki tanácsülés közbejött akadályok miatt elmarad. Két vándor. Irta: Gárdonyi Géza. Arra indulnak, persze, amerre az öregebbik véli. Egy cserfa alatt makkopáncsot találnak. Gyömöszö­lik azt is zsebre. Egy zsebből kidobódnak a csigák. Makkopáncs kerül a helyökbe. Aztán meg gubacsot találnak. Beleharapnak. Nem jó. De jó lesz gurigáz­­ni. Micsoda kincs ! És a csigák mind kidobódnak. Ebben a műveletben különös hang képzeti el őket. Kakuk-kakuk... Hallgatódznak. A hang tetszik. Egymásra mo­solyogva hallgatják. — Kakuk, — mondja Gyuri. De óra van itt is ? Mégse lehet óra, mert a kakuk tizenkettőnél is sokkalta többet mond. — Gyerünk oda ! De még el se indultak, valami gyönyörű nagy sárga bogár közeledik szelid szép brummogással és kereng alacsonyan a fű fölött. — Fogjuk meg ! Elfogják, nézik. Igen szép bogár ! És igen jám­bor , hogy Gyuri megnyitja a tenyerét, nem repül el, csak sétálgat föl és alá, de legkivált föl az ujjára. — Tegyük a bajszos bogár mellé. A zsebkendő nagysebten előkerül, de a bajszos bogár nincs benne. — Hova lett ? —Ni , megm­­egy ! . .. S vígan hajszolják a cserebogarakat. Belepiro­sodnak, belemelegednek, kiabálnak egymásnak, ne­vetnek. Egyszercsak arra eszmélkednek, hogy homály­zik a fák alja, homályzik a völgy, a domboldal, csak az ég tüzes még az egyik felén, mintha fénylő vértó volna, s aranysziklák benne. — Siessünk ? — mondja Gyuri. Merre is ? . . . — Erre, — véli Fercsi. S délnek mutat. — Dehogy is, — mondja Gyuri, — arra. És északnak mutat. Azonban harangszó hangzik valahonnan a távol­ból. És ők sohse hallottak harangszót. . . Állnak, hallgatódznak. A hang oly szép, oly áhí­­tatos, mintha nem is földi hang volna, hanem az ég­határ alján, az aranysziklákból hangzana. A homály nőttön nő. És nekik ismét a motyójuk jut az eszükbe. Aggodalmasan sietnek, futnak visz­­szafelé jobbra-balra a fák között. Fercsi sírva fakad : — Ne siess úgy ! — De nem találjuk meg. — lihegi Gyuri. S meg-megáll, hogy az öccsét megvárja. Az ar­ca aggodalmas. — Gyere, gyere ! A homály nőttön nő. A harang már elhallgatott. Az égen már csak hamvas hegyek állnak. A vértó is elfakult. Csak a cserebogarak brummognak. A ho­málytól a fák, bokrok feketék. — Ne siess úgy ! — Gyere ! Már a Gyuri szeméből is csöpög a könny. — Gyere, gyere .. . És sietnek, sietnek, meg-megállnak, nézgelőd­­nek. A homály kék-sötét fátyolként terjed ez. És a világnak nincs széle­ vége semerre. Egy helyen haraszt zördül meg a lábuk alatt. Fercsi elbukik valami fagyökérben és sir. Gyuri is leül melléje és némán uidogál. A homály már oly sötét, hogy a fák csak fekete néma árnyékoknak látszanak. Álló, hallgató, árnyé­kok. Némelyik olyan, mint valami óriás ember, aki ringyes-rongyos köpönyeget visel. De hát azért fák, azok, fák. Az esti párában a lombok, füvek zöldjé­nek illata terjed ez. És rejtelmes csöndes a világ kö­röskörül. Csak olykor búg el a magasban egy-egy láthatatlan éji bogár, mintha egy-egy eltévedt orgo­na-hang volna. Aztán ismét csendes a világ. Fercsi ridogál : — Édesanyám ! Édesanyám ! ... Gyuri is ridogál : — Meghaatt . . . — Édesanyám ! .. . — Hiába hívod, mert meghaatt. Sohse látjuk ? — Nem tudom . . . Eltemetik. Hónap eltemetik. A mentők eltemetik. — Fedbe ? — Oda. — Nem gyön ki ? — Nem tudom ... — Édesanyám !.. . A beszélgetésbe bús szünet szakad. Fercsi bele­nyúl a nadrágocskája zsebébe és kidobálja a guba­csot. A fejetlen katona is a kezébe akad. Azt meg­hagyja. És ülnek könnyes szemmel, gondolkodva. A csendben valamelyik közeli fán egy édes tün­­dér-sipocska szólal meg : fű, fű, fű, tyiu-tyiu,tyiu... Elálmélkodva és elgyönyörködve hallgatják. Va­lami madárka lehet. Hol ? A homályban nem látha­tó. De a madárka bizonyosan ott lakik a fán .. . Tyiu-tyiu-piji-piii-píii !. . . S a dalocska oly boldog, oly megnyugtató, oly altató ... A levegőben is álompárák terjedeznek. Csak az éji madárka dalol tovább : Fű, fű, fű ... Fercsi a Gyuri ölébe hajtja a fejét és hallgat, mozdulatlan marad. Gyuri is elhanyatlik a haraszton és a szeme be­zárul. A csillagok előtündökölnek a magasságban. (Vége.) ■ ­Névváltoztatás —­­I . f . parancsszóra! Ezt a parancsot szívesen teljesítjük. Ezentúl ezen a néven jelenünk meg : »Kárpáti Magyar Gazda.« Olvasóinknak magyarázattal tar­tozunk, miért történt ez a névcsere ? Hát hatósági parancsszóra történt. Ezentúl tilos a »Ruszinszkó« nevet használni, mert országrészünk hivatalos neve: »Podkarpatska Russ.« Mindeddig teljes jóhiszeműséggel használtuk a »Ruszinszka« nevet. 12 évig nem volt is ezért sem­mi baj. Pedig a hatóságok mi reánk magyarokra kü­­l­­ön vigyáztak — és meg kell adni, hogy nagyon­­ ügyeltek reánk. És most tizenkét év után egyszerre csak tilos a »Ruszinszkó« elnevezés. Pedig ez a szó, hogy »Ruszinszkó« nem magyar, de tisztára szláv szóképzés . Szláv nyelven Németországot Nemet­­skónak, Lengyelországot Polskónak, Ausztriát Ra­­kouskónak, Magyarországot Madarskónak mondják, tehát mi alkalmazkodtunk a szláv nyelv szóképzé­sének a törvényeihez. Azért is használtuk szélté­­ben a Ruszinszkó nevet Pocskarpatska Russ helyett, mert a magyar ember nem szereti a mássalhangzó­kat halmozni — beletörik a nyelve. És most erre akarnak minket rákényszeríteni ! •­­ Ugyanis az történt, hogy a Munkácson megjelenő­­ »Őslakó« című újság szerkesztője és tulajdonosa R. Vozáry Aladár hatósági utasítást kapott arra, hogy a Ruszinszkó elnevezést ne használja. Amidőn Vo­záry védekezésül rámutatott arra, hogy ezt a nevet immáron 12 év óta nemcsak széltében használják, hanem még a hatóság is tudomásul vette a »Ruszin­­szkói Magyar Hírlap« és Ruszinszkói Magyar Gaz­da« nevének bejelentését,­­— az ungvári rendőrigaz­gatóság azzal válaszolt, hogy a Ruszinszkói Magyar Hírlapot is eltiltotta a »Ruszinszkó« név használa­tától. Nem köthetünk ki a rendőrigazgatósággal, mert különben a mi lapunk sem jelenhetnek meg. Kész­ségesen eleget teszünk a felhívásnak. Nem használ­juk többé a Ruszinszkó szót. De még csak nem is haragszunk. Hiszen egészen derék dolog az, hogy az ungvári rendőrigazgatóság intézkedése adja meg nekünk a lökést arra, hogy ezután a mi lapunk ne­ve egészen magyar legyen. Rendben van ! A nevünk ezután : »Kárpáti Ma­gyar Gazda.« Különben pedig maradunk, akik ed­dig voltunk : a törhetetlenül magyarok lapja. A szerkesztőség.

Next