Kárpáti Magyar Gazda, 1931 (6. évfolyam, 9. szám)

1931-03-01 / 9. szám

VI. évfolyam 9. szám. ÁTI Hirlapbélyeg engedélyezve 75493—IV­—30. sz. alatt. Vasárnap GAZD KERÜLETINEK HIVATALOS :S'K Kt StPREO SPART 4MAGTAH MEtlIETi PART­. 'tCFRHI.FTiNFK HIVATALOS SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: BEREHOVO—BEREGSZÁSZ, KÁLVIN-TÉR 2. SZÁM. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. — TELEFON: 88. Szerkesztő-bizottsági elnök: EGRY FERENC. Főszerkesztő: Dr POLCHY ISTVÁN. Felelős szerkesztő: Dr. BODÁKY ISTVÁN. ELŐFIZETÉSI ÁRA: Egészévi — —------36 К­. Félévi--------------18 . San-Fornos Negyedévi — — — 9 . Havi-------------------3 . Miért nem szeretnek minket? Így sóhajtott fel egy cseh napilap, amikor meg­tudta, hogy egy lengyelországi sportünnepélyen a vendéglátó lengyelek feltűnően udvariatlan maga­tartást tanúsítottak a cseh vendégekkel szemben ! A cikk megállapítja, hogy Magyarország a külföld előtt hovatl­­ább tokönszenvesebb, míg Csehszlo­vákia lépten-nyomon is­arátságtalan fogadtatásra ta­lál. Felsorolja, h­ogy Olaszország nyíltan és állandó­an támogatja Magyarország törekvéseit, hogy Ang­liában igen nagy nevű politikusok, sajtófejedelmek egyre növelik a magyarbarátok táborát, hogy ennek az irányzatnak már Franciaországban is nagyon sok a híve, de egyenesen megdöbbentő az a tény, hogy Lengyelország, a szláv testvérnemzet, az az ország, amely az ő születését, az ő függetlenségét ugyan­csak a »Ententenak« köszönheti, mint Csehszlová­kia, miért mutat még ez az állam is barátságtalan arcot Csehszlovákia felé. Miért ? — Miért ? ! Az a tény, hogy a lengyel sportközönség a szo­kásos udvariasságot is félretéve a cseh sportolókkal szemben ellenszenvét nyilvánította, egymagában véve még nem volna olyan nagyfontosságú ese­mény, hogy ezzel az esettel bővebben foglalkoz­zunk. De teljesen igaza van a cseh lapnak abban, hogy a cseh nemzetet ért sérelem azért érdemel különleges figyelmet, mert a lengyel testvérnemzet részéről megnyilvánult ellenszenv komoly intélem­én­y I eh"­»­, válna -em ba,­áa az oly az után, amelyen barátokat szerezhet. Miért nem szeretik sehol sem Csehszlovákiát ? — erre a kérdésre maguk a csehek találhatják meg a választ : — a hibát ne annyira önmagukban, mint a külképviseletükben keressék. Csehszlovákiát a külföld előtt kezdettől fogva egyetlen ember képvi­seli, a nagylábon élő kisember : Benes külügyminisz­ter. A kezdet kezdetén még voltak sikerei. Csak­hogy ezekben a sikerekben az ő személyének iga­zában semmi része sem volt. Akkor a győztes nagy­hatalmak halálra ítélték a lefegyverzett Osztrák- Magyar Monrchiát és nagyon könnyű volt a hely­zete az utódállamoknak, köztük Csehszlovákiának is, hiszen a "kezét sem kellett kinyújtania a volt Monarchia javai után — kéretlenül is az ölébe dob­ták azokat. Benes hosszú éveken át abból élt, hogy a nagy­hatalmak ajándékát úgy könyvelte el, mintha azo­kat az ő munkája szerezte volna meg. Teltek, múltak az évek és Csehszlovákiának saját jól felfogott érdekében kötelessége lett volna megmutatni, hogy megérdemli a nagyhatalmak aján­dékát, hogy ki tud alakítani egy demokratikus álla­mot, hogy gazdasági jólétet tud teremteni a saját portáján, hogy félre tudja tenni a gyűlöletet, hogy a kisebbségeivel valóban úgy bánik, mint ahogyan azt a békeszerződések szelleme előírja. Csakhogy Benes külügyminiszternek esze ágá­­ban sem volt, hogy ezeknek a kötelességeknek ele­get tegyen. Az ő demokráciája abban merül ki, hogy múljék el minden hatalom, minden anyagi és szellemi érték, amely nem az ő vak eszköze. Gaz­dasági jólét helyett napról-napra egyre szedi áldo­zatait a gazdasági válság, amelyről Bechyne a leg­utóbb nyíltan megmondotta, hogy sokkal nagyobb és sokkal végzetesebb , mint amennyire ezt hiva­talos körök eddig beismerték. Ami jó és szép, az ebben az országban mind k­isorvadóban van, de ma­­ld.hr.g a gyűlölet .• n£4 Ennek a gyűlöletnek a gyúpontjában áll Magyaors­zág. A köztársaság ha­tárán belül élő magyarság pedig az ,humán, ame­lyik robotol, amelyik akkor is szendved, ha a nagy­hatalmak foglalkoznak az ő ügyével — és szenved akkor is, ha nem foglalkoznak vele. Miért nem szeretik a cseheket a külföldön ? Egyenesen Benes szerencsétlen, kétbalkezes külpo­litikája miatt. Ez az ember mindenütt igyekezett Magyaror­szág hitelét lerontani­­ — az eredmény , — amint azt egy cseh lap megállapítja —, hogy Magyaror­szág a külföldön egyre gyarapítja őszinte barátai számát, míg Csehszlovákia sok régi barátját elve­szítette. Benes már nyíltan kimondotta, hogy ő csak olyan kereskedelmi szerződést köt meg, amelyik Csehszlovákiának előnyt nyújt, másképpen nem ! ! Tehát ő csak olyan szerződést köt meg, amely nem igazságos megegyezésen alapszik, hanem amelyik­nek a célja : előny kicsikarása ! Csakhogy kettőn áll már a vásár ! Ezért került Csehszlovákia szerződé­sen kívüli állapotba Magyarországgal szemben és félős, hogy Ausztriával sem juthat megegyezésre. Ha ilyen iramban halad Benes az ő végzetes útján, ak­kor rövidesen megkondul a lélekharang a cseh ipar felett ! A Benes politikájának a számlájára írandó, hogy Csehszlovákia nem tett eleget a békeszerződések azon rendelkezéseinek, amelyek a kisebbségek jo­gait szabályozzák. Hiába mozgósítja ő a külföldi saj­tót, amelyben fennen hangoztatja, hogy itt jó dolga van a magyarnak, amikor ellenbizonyítékképpen fel lehet vonultatni az arcpirító kiutasításokat, a régi nyugdíjasok nyomorát, a becsukott iskolák lé­gióit, a magyar sajtótermékek kizárását, amikor rá lehet mutatni arra, hogy a földreform hány száz­ezer holddal tette szegényebbé az őslakosságot,­­ amikor végeredményben a jogállapotot jogbizonyta­lanság, a jólétet ínség, a nemzeti kultúra fejleszté­sének szabadságát — a legerőszakosabb elnemzet­­lenítési törekvés váltotta fel. Barátságos magatartást és őszinteséget­­. 1­2.tt.ól v­árhatunk, -akivel szemben mi is Barátsáhon-:14?- - és őszinték vagyunk. Szakítani kell hát a gyűlölet politikájával. Meg lehet és meg is kell találni a barátságos érintkezés alapfeltételeit. El kell hárítani mindent, ami ezen az úton keresztbe áll ! Ha az állam felelős tényezői végre belátják, hogy rá kell térni arra az új csapásra, amelynek az útmutatói az őszinteség, az igazság és végül a ba­rátság, — akkor már elindulás előtt tegyék félre Benest, mert Csehszlovákiát a külföld felé ez az ember többé nem képviselheti, sem frakkban, sem ■ nyakkendő nélkül — nem hisz neki senki sem c­sak, amit a János tisztelendő lát. Csak Péter ma­radt a szoba közepén. Lábujjhegyre állva nézett az utcára a három úri személy háta mögött. Pataky András csak úgy tántorgott hazafelé, mint azelőtt. A haját, szakálát nem nyiratta azóta, kalapot nem viselt. Olyan volt a feje, mint valami fehér oroszláné. A keze emelgetésével kisérte a nó­tát, s nagyokat lódult közben. A kutyája hiven bal­lagott utána. A tántorgásban is hol jobbra, hol bal­ra kisérte a gazdáját, mintha ő is részeg volna. Egyszer azonban valami csontot vagy kenyér­héjat talál a Maros az utón . Eléje kanyarodik a gaz­dájának, s a lába közé keveredik. Pataky András uram végigvágódik a porban, s a Garibaldi nóta ab­bamarad. A Maros egy két harapásra belül helyezi a ke­nyérhéjat. S megtér ismét a gazdájához. Tudja, hogy ott szokott maradni, ahol elbukott, hát szépen oda­fekszik melléje a fejéhez. Pataky András azonban kevállotta az elbukást. Négykézlábra igazodott, aztán két lábra. Az arca eltorzult. Ahogy a szeme kimeredt, olyan volt, mint a vadketrec oroszlánja, mikor a gazdája ostorral lép be hozzá. Fölemelte a botját, s végigvágott a ku­tyáján. A Maros kutya kínos sikítással szaladt odébb. — Szegény állat ! — sajnálkozott Juliska. A mester is a fejét rázta : — Különb gazdát is lelhetne. — De ha egymáshoz tartoznak, — vélekedett János. Ezalatt a Maros alázatosan sompolygott vissza a gazdája lábához, s a fejét nyöszörögve kézlelen forgatta Pataky előtt. (Folyt, köv.) Pöhölyék. * Irta : Gárdonyi Géza. VI. János hét évig nem volt otthon. Az apja azt akarta, hogy beleszokjon, belene­velődjön az úri ruhába. Meg is változott a fiú. Az arca gyönge, városi színű ; a haja rövidre nyírott ; a keze vékony és fehér. Illik neki a kékposztós kis­­papi reverenda, akárcsak az oltárképből lépett vol­na ki. Mikor először ment végig a falun, a kis­gye­rekek hozzászaladtak s kezet csókoltak neki. Az asszonyok pedig megsimították a reverendáját : — De finom ! de puha ! Péter mezítláb és gatyában lépdegélt a bátyja mellett. Tizenhat éves kamasz volt már akkor. Vál­las és erős, mint az apja, s olyan magas mint Já­nos. Napon bámult arcáról büszkeség sugárzott, hogy kispap a bátyja. Az után leszakított az akác­fáról két virágfürtöt. Az egyiket a maga kalapja mellé tűzte. A másikat a bátyjának szerette volna adni, de az nem pillantott a virágra. Hát Péternek mást kellett kitalálni, hogy kedveskedhessen. — Tudok egy szarkafészket, — mondotta fon­toskodva. Már tollasok. — Ne bántsuk szegényeket, — felelte János, — inkább a mester úrhoz menjünk. A mester úr bizony megöregedett a hét eszten­dő alatt. A felesége halála meg egy nehéz tüdős gyulladás harminc esztendőt vénített rajta. Bizony már nem húzza ki a nyakát a gallérjából, mikor ter­­­met. Csak úgy nyugodtan eregeti az éneket, mint mikor az orgona mellett ül. Ezelőtt hét évvel nem volt egy szál ősz haja sem, ma meg barna nincsen. Fehér a bajusza is. — Juliska, Juliska ! — kiáltotta az ör­egség reszkető hangján. Gyere csak, ki van itt ? A szobából egy tizenhatéves rózsaszínruhás le­ányka futott elő. Benzines üveg a kezében. Bizo­nyosan az apja kabátját tisztogatta vele. Egy pillana­tig tétovázva állott meg az ajtóban. A szeme elnyi­­tott. Aztán elmosolyodva nyújtotta a kezét : — Én megismerem, — szólott, — de . . . ön . . . ön megismer-e ? Olyan mellett­ szorítan furcsa volt, hogy má­szták egymást. Gyerekkorukban tegeződtek. Péter pirultan állott a tornácon. Nem mert volna bemenni a szobába, ha a mester be nem h­­zza. — Gyere, — mondotta az öreg, — ha már itt van a bátyád. A mester erővel a díványra ültette Jánost. Pé­ter az ajtó mellett a székre ült. Csak a lábujjai ér­ték a tarka posztószél-szőnyeget. És csodálkozva nézett a bátyjára : micsoda az az, hogy a díványra ültetik ! — Bizony kisasszony, — mondotta János, — ha másutt találkozunk, meg nem ismertem volna. — Én pedig, — felelte Juliska meleg szembené­zéssel, — megismertem volna. . . önt ezer ember kö­zött is. Pillanatnyi csönd támad, amibe belehallatszott az utcáról a Garibaldi nóta. Ezen mindnyájan elmosolyodtak. — Még mindig korhely az öreg ? — kérdezte János. S az ablakhoz lépett. S valamennyien az ablakhoz mentek, hogy lás­

Next