Kárpáti Hiradó, 1932. január (9. évfolyam, 1. szám)

1932-01-01 / 1. szám

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Mukajevo (Munkács), Körösvég-utca 33. Telefon 161. Keletszlovenszkói szerkesztőség: Kassa, Fő-u. 29 Felelős szerkesztő és laptulajdonos : S I M & N NENYHÉRT dr. Megjelenik hétfő kivételével mindennap Egyes szám ára 1 ck. Egy hóra 18 ck negyedévre 50, egész évre 200 ck 1932 Elmúlt ismét egy esztendő. Egy esztendő, melyet méltán a szenvedések esztendőének nevezhetünk. Minden vállalat felállítja e napon az elmúlt esztendő mérlegét, minden iparos és üzletember összegezi bevételeit és kiadásait. Az igy nyert számok megmutatják munkádnak eredményét. Mi is, mielőtt új esztendőt megkezdenék, megell, hogy álljunk egy pillanatra és kell, hogy visszapillantsunk éltünk utolsó 366 napos útjára. A mi utunk nehéz és göröngyös volt, mérlegünk passzív, mert kisebbség életünk tizenharmadik esztendeje ép oly mostoha, sőt mostohább volt, mint az előző évek gazdasági krízis soha nem látott munkanélküliséget s ezzel nyomort és éhséget, a kormány rossz adópolitikája gondtez^s baktatot és elkeseredést idézett elő. ^telmult esztendőben kisebbségi ■■tentékeny frontváltozta- H HBjt, a nyomor, ' létkorl^ésS^^Mhátérbe szorította !, l .«dósokéi. -r. Bz 1920 1924 es/*v'n\ köztá sasig pénzben .:Hó, boldog éveiben rámnijpi az itteni kisebb'-’égellenes HHH-'a, a hibás gazdagodásra, Wrkot demagógiával vádoltak, a mai gondterhes idők pedig igazolják politikánk helyességét. Ma már nem vádolhatnak demagógiával, hamis jelszavak terjesztésével, ma beszélnek helyettünk a füst■élküli gyárkémények, a leszerelt fűrésztelepek, az elbocsátottak és éhezők százezrei. Ma már nem kell kulturális elnyomatásról beszélnünk, elegendő csupán rámutatnunk a bezárt magyar iskolákra, gazdasági intézményeink szinte erőszakos tönkretételére, a népszámlálásra, a választási terrorra stb. s akkor már a legelfogultabb ellenfelünk is kénytelen elismerni elkeseredésünk jogosságát. Csupán utalnunk kell arra, hogy miként akadályozzák a hatóságok a magyar pártok röpcéduláinak terjesztését, miként gátolják a magyar gyermekek segélyezését célzó akciókat és végül minő középkori módszereket használnak a nagyrészt igazságtalanul kivetett adók behajtásánál, akkor százszázalékosan bebizonyítottuk, hogy menynyire uralkodik nálunk az igazság és humanizmus. A mi mérlegünk passzív. Mi tönkrementünk, lerongyolódva, jajveszékelve nyomorgunk, közben pedig az egykori szegényesen élő hatalmon levők meggazdagodva, bőségben, pazar életmódot folytatnak. A múltak szomorú tapasztalatain okulva, nem remélhetünk még most sem javulást. A gazdasági válság, nyomor és nincstelenség oly mérvű, hogy ezeken csupán radikális módszerekkel, a népek önrendelkezési jogának érvényesítésével és a népek legszélesebb önkormányzatával lehet segíteni. Enélkül minden foltozás eredménytelen és értéktelen. E radikális módszerektől azonban a hatalmon levük egyrészt félnek, mert attól tartanak, hogy ezáltal elvesztenék bevételi forrásaikat, másrészt pedig ez végét jelentené a már régen csődöt mondott bosszúpolitikának. Félve lépjük át az 1932-es év küszöbét, szívszorongva lessük, hogy mily áldozatokat követel majd tőlünk az új esztendő, melynek hajnalán nem boldogságot — mert erről még álmodoznunk sem szabad — de erőt és kitartást kívánok magyar testvéreimnek, hogy ‘.a reánk váró megpróbáltatásokat a jövőbe vetett erős hittel elviselhessük. ■ Tonhaizer Sferencz Francia lapvélemény: Az osztrák-magyar-csehszlorák közeledés egy dunai államszövetség útját egyengeti Páris, dec. 31. Az Oeuvre mai szájában Hertz örömmmel üdvözli az Ausztria, Magyarország és Cselmovákia közeledésére vonatkozó híreket. A békeszerződések szerterombolták az egykor összefüggő területeket — írja — és néprajzi, gyakran önkényes határok közé siklatásával megcsonkították a dunai államok termelőképességét. Ennek tulajdonítható, hogy a dunai kis államok elszegényedtek és a nagyobb állítóotk súlyos gyámságot gyakorolhattak felettük. A mostani válságos helyzet azonban szükségszerűen közelebb hozza egymáshoz az érdekeikben egymásra utalt államokat és megszünteti a nagyobb államok befolyását. Ausztria, Magyarország és Csehszlovákia közeledése végeredményében egy dunai államszövetségnek egyengeti az útját. A munkácsi elbocsátottak Az alábbi cikket a tizenhárom éve sínylődő munkácsi elbocsátottak küldték be lapunkhoz azzal a kéréssel, hogy azt más magyar lapok is vegyék át. Igen tisztelt Szerkesztő úr, az 1932. év beköszöntével úgy érezzük, nekünk is illik hasonló „boldog újévet“ kívánnunk mindazoknak, akik tizenhárom éve nem hallgatják meg jajszavainkat, könyörgésünket, panaszainkat, követeléseinket. Nem égbekiáltó igazságtalanság-e az, hogy mi, ennek a földnek szülöttei, akiket önhibánkon kívül bocsátottak el, tizenharmadik éve jogos nyugdíj nélkül szenvedünk a demokratikusnak mondott kormányrezsimek alatt. Nem égbekiáltó igazságtalanság-e, hogy az elhaltakon kívül még ma is körülbelül ötven családos ember éhezik, kínlódik s minden lépés nyugdíjának kiutaltatása érdekében eredménytelen? Hogy is történt az velünk, vasút a sokkal? Egy soviniszta bizottság szállott ki 1919 nov. 1 én Schleiden főfelügyelő vezetésével a munkácsi vasútállomásra, hogy kivegye gyermekeink szájából a mindennapi kenyeret és bennünket földönfutóvá tegyen, bár azt, mint embereknek nem volt szabad megtenniük, mert mi nem tagadtuk meg a szolgálatot, sem pedig a fogadalmat. Erre bizonyíték, hogy Hostás ezredesnek 1919 április havában mindannyian letettük a hűségesküt, majd 1919 augusztus havában tudomásunk szerint kapjanek főfelügyelőnek a szolgálati esküt. Az letett eskü igy hangzott: »Én a csehszlovák köztársaságnak hűségesen teljesitek szolgálatot, megvédem szárazon, vizen és tűzön és a hivatalos titkokat megtartom. Isten engem ugy segéljen. Ezt az esküt mindannyian alá is irták s az aláirt esküt a bizottság magával vitte. Úgy látszik, Schleiden főfelügyelő úrnak sok volt az alkalmazottak száma s 1919 névén személyesen járt itt bizottsággal, hogy a családapákat eltájvolítsa a szolgálatból és hogy azok gyermekei szájából kivegye a mindennapi kenyeret. Schleiden főfelügyelő úr különösen kezelte az ügyet. Azt kérdezte tőlünk : akarunk-e szolgálatot teljesíteni és letesszük-e az esküt a csehszlovák köztársaságnak ? Mi igennel feleltünk, mire a főfelügyelő úr azt a kijelentést tette, hogy ha le is tesszük az esküt, a csehszlovák köztársaság nem kötelezi magát arra, hogy bennünket eltartson, bármelyik percben elbocsát! Mi azt mondottuk, hogy ilyen körülmények között felesleges volt a fáradtság, ez az eskü 6 hónap alatt már a harmadik eskü lett volna Éhre. konturk p@?y ^egyedi*? paairo,pár pár sort, amire ez volt írva: „Nem reflektálunk szolgálataikra Schleiden inspektor.“ Hogy 60 napon belül jogunk van az* állást megkérvényezni, arról nem tett említést az írás. Ez 1919-ben történt, amikor még törvénykönyvet nem adtak ki s igy nem tudhatták meg a jogi formákat. Schleiden főfelügyelő ezekkel a szavakkal intett el bennünket, Taköryós Köztársasági Elnök úr! Mi, elbocsátottak nem a 13. havi fizetésről beszélünk, hanem a 13. évi nyugdíj- és fizetésnélküliségről ! — Véres verejtékkel megkeresett fizetéseinkből évtizedeken levontak nyugdíjalapra, hogy legyen miből öreg napjainkra élni s most nincs, aki a nyugdíjat visszafizesse. Végigtekintünk naponta magunkon és családunkon és látjuk, hogyan élünk ebben a boldog, demokratikus országban: ruha nélkül, éhesen és hideg lakásban ! Sérelmünk orvoslását kérő szavunk süket fejekre talál. 1928 évben az elbocsátott tanári és tanítói kar megkapta nyugdíját, de a vastag törvénykönyvben a mi részünkre már nem találtak paragrafust arra, hogy mi is megkapjuk a fizetésünkből levont nyugdíjat. Ezek után ismételten kívánunk sorsunk intézőinek hasonló boldog újévet. A munkácsi elbocsátott vasutasok feljajdulása A városi mozgóban január 2., 3., 4- 16OVos német beszélőfilm ■ Vizsgálati fogságban . Főszerepben: Gustav Fröhlich, Albert Bassermani*.