Zsidó Néplap, 1920. március-június (1. évfolyam, 1-14. szám)

1920-05-28 / 11. szám

1. évfolyam Uzshorod (Ungvár, 5680. Szíván­tó 11.) 1920. május 28. 11. szám. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Főszerkesztő: Szerkesztőség és kiadóhivatal Széchenyi-tér 7 Faévekre . . 25 K || ...... . Dr. JUSZKOVITS MÓR: Megjelenik minden hét csütörtökjén. Egyetértést...! A san­remói határozat meghozta a nemzeti otthonért küzdő zsidóság győzel­mét. A szívós, lankadatlan munkát diadal­mas siker koronázta. A nagyhatalmak egy­hangú és megrendíthetetlen határozata, hogy az üldözött, agyonhajszolt zsidóság az ősi Palesztinában otthont találjon, ahol háboríthatatlanul ápolhatja kultúráját, ha­gyományait, vallásos öntudatát. A san­remói határozat azonban nem minden zsidónak dobogtatta meg szívét. A csökönyös, konzervatív rétegek, nemcsak nem örülnek a zsidó proletáriátust meg­váltó san­remói határozatnak, hanem egye­nesen nyílt és titkos aknamunkával mér­gezik meg az örömben úszó lelkeket. Kép­telen érvelésekkel, „elfogadhatatlan vallási sofizmákkal bizonyítják még mindég iga­zukat s ahelyett, hogy erejükkel és tekin­télyükkel támogatnák a nemzeti otthon be­rendezését célzó akciót, úton-útfélen meg­nehezítik a dolgozni akarók munkáját. Sajnálattal és szomorkodva látjuk en­nek a részakaratú és indokolatlan akna­munkának az érvényesülését. Nem tudjuk megérteni, hogy ma a társadalmi revolu­­ció legigazibb forongása napjaiban miként lehet — régi előítéletektől vezéreltetve — egy olyan áldásos, a nyomorgó, éhes zsi­dótömeget megváltó akció ellen dolgozni, mint amikor a Palesztinát zsidó nemzeti otthonná átalakító akció ? ! Nem tudjuk megérteni, hogy ma, amikor a nemzetek között magasabban csap fel a gyűlölet lángja, mint bármikor, miként lehet egy olyan terület berendezése ellen dolgozni, amely menedéket és védelmet nyújt az üldözött zsidóságnak és kivándorlásra kény­szerülő zsidó proletáriátusnak ?! Nem tudjuk elképzelni, hogy ez tovább így tartson. Joggal és reménykedve hisszük, hogy a túlhajtottan csökönyös kapkodás a megváltozhatatlanba való beletörődésnek első tünete. A zsidóság újjászületése ellen — tekintélyi és tradicionális okokból — küz­deni bűn és lelkiismeretlenség. Aki ezt megteszi , előbb számoljon zsidó voltával, lelkiismeretességével s kérdezze meg ma­­gábaszállva önmagától: szabad-e zsidó em­bernek a zsidóság érdekei ellen agitálni. Mi nem hisszük, hogy ne jöjjön el az egész zsidóság szolidaritása, vallási és ön­tudatos együvétartozása. El fog jönni, el kell jönni, mert miként a múlt küzdelmeit, úgy a jövő akadályait is csak egyetértés­sel és egységesen tudjuk leküzdeni. Omol­janak le a válaszfalak, ne agitáljanak a zsidóság eszményei ellen, mert nem va­gyunk méltók a jövőre, ha felemelő egye­tértés helyett kicsinyeskedő szélmalom har­cot űzünk ... Levuoth éjjeli mozaik. Irta : Ben lévi Este 10 óra van. Gyönyörű szép tavaszi este van, a csillagok teljes pompájukban ragyognak, az utca teljesen kihalt. Elgondolkodva megyek az üres utcán, míg egy bűbájos dallam gondolataim­ból — melyek messze szárnyalnak — vissza nem térít a sivár jelenbe. A házból, amely előtt meg­álltam, egy ősrégi, örökszép zsidó melódia fosz­lányai szűrődnek ki az utcára; egy erőteljes basszus — bizonyára a házigazda hangja — éret­len, visító gyermekhangoktól kisérve énekli az íri népi „zmirosz“-t. Alig veszem észre s már­ a jól kivilágított templom előtt vagyok. Bent elég mozgalmas az élet. Figyelem az egyes embereket. Néhányan áj­­tatos imába merülnek, mások szomszédaikkal foly­tatnak eszmecserét. A pihenőt tartók — mert hi­szen rá érnek egész éjjel — kisebb-nagyobb cso­portokra oszolva a napi eseményeket vitatják. Tárgy mindenütt egyforma : cionizmus. A már meggyő­ződött cionisták különféle argumentumokkal igye­keznek a gyengén ellenkező hallgatóságukat a cionizmusnak megnyerni. Közben észreveszem, hogy a templom las­san kiürül. No, ezek ügyesen csinálták — gon­dolom — már hazamennek ! Látom azonban, hogy mindenki kimegy, a kíváncsiság engem is kihajt az előcsarnokba s ekkor új látvány tárul szemeim elé. Az egész templomi közönség sorba áll, mintha trafikosztás lenni. De itt egyebet osztanak, nem trafikot, hanem feketekávét. Most ismét újabb dolgot fedezek fel. Hát vagy hét „úr“, akik egyébként „dhoszid“-oknak tartják magukat, ahelyett, hogy a Tora szakaszo­kat olvasnák, egyletesdit játszanak s éppen „gabe” választással fontoskodnak. S milyen komolyan te­szik ezt ! Az ember azt hihetné, hogy a világot megváltó dolgokat tárgyalják ott igy félrevonulva. Végre szerencsésen megoldották ezt a világ sorsára okvetlen fontos kérdést s felállanak. A fe­ketekávé is kifogy s a felélénkült emberek újból felveszik az imént elejtett beszélgetés fonalát, most már az előcsarnokba. Egy „úr“ rosszalásának ad kifejezést afölött, hogy a mi cáddik­jainkat Weisz Kálmánt és Stern fülöpöt, Magyar Bálinttal „le­­havdél“ egy sorba állították a múltheti „Zsidó Néplap“ álomfilmjében. Reisman, a fősavesz sincsen velünk meg­elégedve ! Nagy szó ! Méltatlankodik,, hogy felelős szerkesztőnk ígérete dacára eddig még nem szer­kesztette őt ki. — Mihez volna ez jó magának ? — érdek­lődöm. — Hát tudja — válaszolja flegmatikusan — ezáltal legalább népszerűvé tehetnék, egy kis hír­névre tehetnék szert! Nehogy fejét teljesen busulásnak adja, meg­ígérem neki, hogy e héten teljesítem kívánságát. íme! Folytatom azonban körutamat. Második stá­ció a „kiúz.“ Már kívülről hallani a malomzugás­­hoz hasonló mormolást. A gyéren világított előszobában 2—3 ember görnyed a könyv felé, míg bent nagy tömeg mo­hón habzsolja a szavakat. A politizáló csoportokat itt nem látni, min­denki a tanulással van elfoglalva. A többi kisebb templomban a hangulat kü­lönféle, de lényegileg — bár kicsinyítve — a fen­tiekhez hasonlítható. Visszamegyek. Magam elé képzelem azt az időt, amikor a zsidóság nem a Tóraadás ünnepét fogja csupán a Sevuoth-ban ünnepelni, hanem fő­képen a „chag habikurimbt” a gyümölcsérés ün­nepét, amikor majd saját ősi földjén fog örülni keze munkájának eredményén ezen a napon s mikorra már kivész a zsidóságból ez a mostani gettószellem, melyet a­­szabadságérzet büszke tu­data fog felváltani. Egyszerre kakas kukorékolást, majd ismerős hangokat hallok. „Boruch­áto . . . aser noszan laszedivi bino l’havchin bén jóm uvén lojlo.“ Úgy látszik, már reggel van . . . Egy szám ára 1 korona. A 22. paragrafus. A török békeszerződés 22. §-a a következő­­képen szól: Törökország lemond a népszövetség javára Palesztináról, a népszövetség pedig átadja a palesztinai mandátumot Angliának, azzal a meg­hagyással, hogy ott Balfour nyilatkozata értelmé­ben a zsidó nép számára egy nemzeti ott­hont létesítsen, az ott lakó vallási közösségek jogainak, úgyszintén a más országokban lakó zsidók jogainak teljes megóvása mellett. Ezzel beigazolódott Herzl azon mondása, hogy a zsidó kérdést csak úgy fogjuk tudni megoldani, ha az világkérdéssé lesz. A zsidó kérdés tényleg egy világpolitikai faktor lett és ez tette lehetővé, hogy megoldása a megvalósulás stádiumába lépett Április 24-ével megszűnt Herzl meséje mese lenni Az álomból valóság lett. Nincs jogunk többé vá­lasztani: akarunk e a szabad népek sorába lépni, nemet most már nem mondhatunk. Így hát csak egy kérdés állhat fenn: hogyan kell és hogy akar­juk az újjáépítés kérdését megoldani? A San­ Remói hírek minden igazi zsidó lélek­ben uj reményeket fakasztottak s a kishitüek és gyengék is látják már, hogy kétezer éves hő vá­gyunk beteljesedett. Aggastyánok az örömtől má­­morittasan adnak hálát Istennek, hogy elérhetté­k e nagy történelmi napokat. Az egész világon ha­lál­al dicsőítik a szent nevét, „ki min hasomajim nik­homi . . . , hakochovim mimsziloszom“. Ame­rikai testvéreink egész vagyonukat adják oda szent hazánk felépítésére. Ifjúságunk verejtékét és ha kell vérét is kész áldozni jövőnkért. Szerte a vilá­gon nagy népgyűlések adnak örömüknek kifejezést és úgyszólván mindannyian kötelességünk teljes tudatában vagyunk már. A cionizmus mint ilyen megszűnt, programmja ime beteljesedett: a zsidó nemzeti otthon a népszövetség által biztosítva lett

Next