Beszélő 24. (1988)

1988 / 24. szám

VEZETÉSI VÁLSÁG UTÁN - POLITIKAI VÁLSÁG KÖZBEN Éppen egy esztendeje, hogy lapunk - az ország egyre hangosabban politizáló közvéleményét visszhangozva - leírta: Kádárnak mennie kell. Utolsó hivatali évében a mind jobban elszigetelődő pártfőtitkár már csak késleltette az elkerülhetetlent. Politikai múltja nyomasztó teherként nehezedett politikai jelenéte. Képtelen volt szembenézni a válsággal, amelybe három évtizedes országlása torkollott. A számára érthetetlen helyzetben cser­benhagyta híres taktikai érzéke is. ő, aki mindig tudta, hogyan kell középen egyensúlyozni a személyi klikkek és politikai áramlatok között, végül a leggyöngébb klikk, a tehetetlen gerontokrácia foglya lett. Aki a vezetés egykori kádárista magvában még képviselt valamit, kivétel nélkül szembe került vele; más szövetséges után nézett, vagy magára maradt. Átlátván, hogy Kádárnak nincs jövője, még az apparátusok rendpárti elemei sem sorakoztak fel mögé. Mitosza külföldön is foszladozni kezdett. Szép csöndben levette róla kezét a moszkvai vezetés, és megvonták tőle bizalmukat a nyugati hitelekről határozó pénzügyi és politikai körök. Kádár azonban nem akarta belátni, hogy pálya­futásának vége. Még az utolsó hetekben is azzal hitegette magát, hogy néhány emberének föláldozása árán hatalmon maradhat. Lemondását csak közvetle­nül a pártértekezlet megnyitása előtt nyújtotta be, azt követően, hogy a régi Központi Bizottság - nem egészen világos, vajon az általános zűrzavar következtében-e vagy a Kádár-klikk ellen irányuló, szervezett manőver részeként - testületileg visszaadta mandátumát. Hosszú, elvakult utóvédharcával Kádár mindenki másnál erősebben befolyásolta a párt válságának alakulását - ha persze nem is a saját elképzelése szerint. Döntő része volt abban, hogy a növekvő társadalmi nyugtalanságra a pártapparátus sorainak megbomlása lett a válasz, hogy a közvélemény zúgolódása átcsaphatott a párttagság köreire, és hogy átmeneti szövetség jöhetett létre a megújulást óhajtó párttagok és az erjedés megállításában érdekelt apparátusok között: az ókádáristákból mindenkinek elege lett. . Ahhoz, hogy Kádár teljes klikkje kibukjon a Központi Bizottságból, szükség volt a pártértekez­let általános hangulatára. Hiába lett volna minden manipuláció, ha az öregeket a küldöttek 30-40 %-a magától nem húzza ki a listáról. Spontán érzelmekre vall a kibuktatottak szavazatainak erős szórása is, Gáspár Sándor a voksok egynegyedét is alig kapta meg, Havasi Ferencet csak néhány szavazat választotta el a szükséges 50 %-tól. De okvetlenül szükség volt arra is, hogy az általános hangulatnak besegítsen egy (vagy több) jól szervezett szavazógép. Ez hozhatta meg a hiányzó 20-25 % ellenszavazatot, és csakis ez magyarázza, hogy a nagy szórás ellenére valamennyi jelölt közül éppen az az öt nem kapta meg a bejutáshoz szükséges 50 %-ot, aki nem önként távozott a Politikai Bizottságból. A teljes igazságot talán soha nem fogjuk megtudni a szavazás hátteréről. De akárhogyan történt is, a régi gárda dicstelen véget ért, és bukása történelmi jelentőségű esemény. Lezárta az 1956/57 utáni korszakot, méghozzá az egykori győztesek csúfos kudarcával. S noha Kádárt nem a megmozdult társadalom buktatta meg, 32 év óta először fordult elő, hogy a hatalmon belüli átrendeződés nem maradt a hatalom belügye, hogy egy vezetői csoport eltávolításában kimutatható szerep jutott a közvélemény erjedésének és a párton belüli mozgolódásnak. A nagy kérdés most mér az: hogyan fog egymáshoz viszonyulni a társadalmi nyomás és a hatalmi manipuláció az új korszakban. A nemzedéki ellentét alapján létrejött érdekszövetségnek vége, ez már a pártértekezleten megmutatkozott. A beszédek uralkodó témái és a tapsok eloszlása arra engednek következtetni, hogy a küldöttek inkább voltak megnyerhetők valamiféle lazán körvonalazott demokratizálás, mint a rendteremtés jelszavának. Kézzelfogható eredmények helyett azonban csak két új PB-tagot kaptak, Nyers Rezsőt és Pozsgay Imrét. A megszavaztatott állásfoglalás a fontosabb módosító indítványokat nem tartalmazza; semmire nem kötelező, holt szöveg, akárcsak korábbi változatai. Ami pedig az új Politikai Bizottság erős embereit illeti: Grósz és Berecz nem csinált titkot belőle, hogy az ún. pártegység helyreállítását és a hatalom megszilárdítását tekinti elsődleges céljának. S a harmadik erős figura Lukács János, a pártszervezési ügyekben felelős KB-titkár - alighanem ő irányította a kulisszák mögött a pártértekezlet gépezetét - minden valószínűség szerint úgyszintén az apparátusok rendteremtési érdekét fogja képviselni az új vezetésben. Lesz-e erő, amely ellensúlyozza a rendcsinálá­­si törekvéseket? Ha lesz, úgy tűnik, nem a párttag­ság körül fog gyülekezni. Kádárék látványos bukása nem leplezheti el, milyen lehangolóan gyöngének bizonyult a pártértekezlet a vezetés manipulációi­val szemben. Még azt sem volt képes kiharcolni, hogy a módosító indítványokról egyenként szavaz­hasson. A követelés elhangzik: az elnöklő Hámori Csaba zavarba jön, nem tudja, mit tegyen. Kiáltá­sok a teremből: szavazzunk külön-külön. És ekkor fölemelkedik a helyéről Kádár János, félretolja Hámorit, s közli a gyülekezettel: semmi szükség külön szavazásra. A rendreutasított küldöttek pedig megjuhászodva felemelik a kezüket: mindössze négy ellenszavazattal fölhatalmazzák a szövegező bizottságot, hogy azt csináljon az Állásfoglalás tervezetével, amit akar. A már bukott Kádár egyetlen közbeszólással képes volt leinteni a pártértekezletet. A pártértekezlet persze nem a párttagság; a küldötteket felülről válogatták össze. De volt-e erő a zúgolódó párttagságban, hogy kikényszerítse az alulról fölfelé való követ állít­ást? Történt-e kísérlet a megújulás híveinek horizontális megszerveződésére? A harag valódi volt, az apparátusok megzavarodása is valódi volt - de ha nincs a zavar, az elégedetlenség, aligha tört volna át. Miért ne szerelnék le, miután az apparátusok rendezték soraikat? Valóban, miért is ne? Azért, mert nemcsak a párton belüli erőviszonyokon múlik. A pártveze­tés generációs válságának vége, de az általános politikai válság maradt. Vegyük sorra a nehézségeket, melyekbe az új vezetés rövidesen beleütközik. Először a közvélemény állapota nem kedvez is a rendteremtésnek. Az alapos sze­mélycserék persze néhány hónapra lecsillapítják a kedélyeket. A lakosság némi reményt csihol ki magából, vagy legalábbis várakozó állás­pontra helyezkedik. A várakozási idő azonban nem lehet hosszabb pár hónapnál. Immár egy évtizede folytonosan növekszik a rés a hatalom ígéretei és a társadalom tapasztalatai közt. A reformok, kibontakozási programok, megújulási ígéretek szavatossági ideje egyre zsugorodik. Ha az új vezetés nem tudja meggyőzni a közönséget arról, hogy ezúttal - nem úgy, mint 1978 végén, 1982-ben, 84-ben, 85-ben, 86 végén, majd 87 nyarán és koraőszén - valóban fordulat következett be, akkor hamarosan újrakezdődik a bizalmi válság. S a Grósz-vezetés mindjárt létrejöttének pillanatában előkészítette a válság kiújulását.­­ Túlságosan jól sikerült a pártértekezlettel szentesíttetett határozat áramvonalasítása. Az Ál­lásfoglalás senkit nem győz meg róla, hogy a sze­mélyek kicserélődésén kívül bármi is történt. Általános megrökönyödést keltett, hogy az újdonsült főtitkár nem mondott le miniszterelnöki

Next