Beszélő 25. (1988)

1988 / 25. szám

amelyekről úgy gondolták, Moszkva hatáskörébe tartoznak. A Szolidaritás vezetői tartottak attól, hogy azzal vádolnák őket, hogy exportálják az "ellenforradalmat", nemcsak Lengyelországban rendítik meg a szovjetek uralmát, hanem a birodalom más provinciáiban is. Bizonyos azonban, hogy nem ez volt az egyetlen ok. A szakszervezeti vezetők "polonocentrizmusának" másik, kézenfekvő oka egyszerűen az idő és az energia hiánya volt. Olyan helyzetben, amikor Lengyelországra lavinaként zúdulnak az események, egymást érik a sztrájkok és tüntetések, nehéz lenne elvárni a szakszervezeti vezetőktől, hogy még arra is találjanak energiát, hogy az ország határain kívüli eseményeket figyelemmel kísérjék. Ma már, ha évek távlatából ítéljük meg, csak sajnálhatjuk, hogy a tanácsadók és kutatók közt egy sem akadt, aki folyamatosan tájékoztatni akarta volna a szakszervezet vezetőségét a szomszédos országokban zajló legfontosabb folyamatokról. És végül - last but not least - nagy szerepet játszott a Szolidaritás hite a saját erejében. 1981-ben a hadiállapot lehetősége irreálisnak tűnt. Általánossá vált az a meggyőződés, hogy Lengyelor­szágban a végső győzelem a rendszert fenntartó erők fölött már csak néhány hónapot várat magára. Azaz Lengyelország minőségileg más, mint a blokk többi országa. E koncepcióban nem maradt hely a "kommu­nizmus rabjai, egyesüljetek!" jelszó számára. Úgy tetszett, ilyen szövetségre nincs szükség, hiszen a potenciális szövetségesek amúgy is összehasonlít­hatatlanul gyengébbek, mint a lengyel ellenzék. Aztán elérkezett december 13. A Szolidaritás "önkorlátozását" igazoló érvek nyomban a hadiállapot bevezetése után mind érvényü­ket vesztették. A föld alá szorított szakszervezetet megfosztották a leg­ális szervezet státuszától. Veze­tőiknek már nem kellett figyelembe venniük, mivel vádolhatják őket: a hatalom így is a legsúlyosabb vádakkal illette őket, a hazaárulástól a terrorizmusig, összeomlott a hit, hogy Lengyelország saját erejéből kiszakadhat a kommunista táborból. Ehelyett egyre általánosabb lett az a meggyőződés, hogy együtt kell működni a szomszédos országok ellenzéki moz­galmaival. Másként kezdték megítélni a potenciális szövetségesek erejét is - a tízmilliós leg­ális szakszervezettel összevetve a kelet-európai ellenzé­kiek a társadalomtól izolált disszidensek gyenge csoportjának tűnhettek. December 13. után azonban nem volt már tízmilliós legális szakszervezet, így az összehan­olítás nyilván egész más eredményre vezetett. És végül a Szolidaritás föld alá szorítása azt eredményezte, hogy a spontán létrejövő konspi­­rációs csoportok (általában fiatalokból álltak) nem épülhettek be olyan szorosan a szakszervezet struk­túrájába, mint a december 13. előtti időszakban. E csoportok - gyakran nem is volt kapcsolatuk a Szolidaritás vezetésével - maguk jelölték ki tevékeny­ségi körüket. Csalódtak a szakszervezeti formában, ezért igen gyakran párttá vagy politikai mozgalommá alakultak át. Vannak köztük olyanok is, amelyek programjuk alapjává azt a célt tették, hogy az egész birodalom területén megdöntik a szovjet rendszert. E csoportok tervük sikere érdekében elengedhetet­lennek tartják, hogy együttműködjenek a szomszédos országok ellenzékével. Pontosan ezek a fiatalok, a Szolidaritás utáni nemzedék tagjai találták meg magukban azt az erőt és energiát, amely 1981-ben hiányzott elődeikből. Éberen figyelik az események alakulását a szomszédos országokban­­ Magyar­­országon is. Bár terveikben a politikai naivitás, a wishfull thinking hibájába esnek, azt semmiképpen sem tagadhatjuk, hogy az "antikommunista interna­­cionálé" híveinek óriási érdeme a probléma vilá­gos és pontos megfogalmazása. E pillanatban nehéz lenne egyértelműen megha­tározni, milyen irányba fejlődik a mai helyzet. Úgy tűnik, a december utáni időszakban érezhetően megnőtt társadalmi érdeklődés a szomszédok ügyei iránt tartós jelenségnek ígérkezik. Egyre több e tematikának szentelt lap és könyv jelenik meg a piacon, egyre több szakszervezeti értesítő közöl híreket és cikkeket a szomszédainknál zajló esemé­nyekről, a Szolidaritás vezetői közül egyre többen kapcsolódnak be a nemzetközi jellegű tevékenységbe (a legbeszédesebb példa a "Lengyel-Csehszlovák Szolidaritás" megalakulása, amely a Charta ’77 képviselőiből és ismert lengyel aktivistákból áll). Másrészt azonban újra meg újra megjelenik a re­­ménye annak, hogy a hatalom ismét felveszi a párbeszédet az ellenzékkel, ez pedig elfojthatja az emberi és állampolgári jogokért folytatott nemzet­közi harc gondolatát. Hasonló jelenséget figyelhettünk meg 1986-ban, amikor a szakszervezeti vezetők egy csoportja engedett a "reálisan gondolkodó" tanácsadók nyomásának, és nem írta alá a magyar felkelés 30. évfordulóján közreadott nyilatkozatot. Vannak olyan ellenzéki csoportok is, amelyek programjukban elutasítják a nemzetközi együttműködés eszméjét (ilyenek pl. a "Polityka Polska" c. lap körül csoportosuló katolikus-nemzeti demokraták). Programjuk fő célja az, hogy a blokk keretei közt több autonómiát harcoljanak ki Lengyelország számára, a szomszéd országokban élő ellenzékiekkel való kapcsolatfelvételt célzó minden kísérletet a káros és utópisztikus prométeizmus tünetének tartanak. Függetlenül attól, hogyan változik a helyzet, melyik tendencia válik uralkodóvá, a kommunista blokk keretei közt élő társadalmak közti együttmű­ködés kérdése 1981 decembere után a lengyel társa­dalmi tudat állandó eleme lett. Bizonyos, hogy a független közvélemény nagyobb része rokonszenve­zik ezzel az eszmével, kisebb számúak azok a cso­portok, amelyek elutasítják. E probléma mindene­setre, így vagy úgy, létezik és vita tárgyát képezi. Pontosan ezen alapul az egyik legfontosabb átalakulás, amely a lengyel po­litikai gondolkodásban az elmúlt években végbement. E cikk elején feltettük a kérdést: a lengyel társadalom 1988-ban ugyanaz a társadalom-e, amely­re az 1980-81-es évekből emlékezünk? A fentiek alapján megkockáztathatjuk a választ: igen, ugyanaz a társadalom, csak érettebb lett. A hadiállapot sokkja után körülnézett, és meglepetésére azt tapasztalta, hogy itt, a fal mögött, szinte karnyújtásnyira, olyan emberek élnek, akikkel összeköti a politikai érdekközösség. Egyelőre még bizonytalan abban, hogyan reagáljon erre a tényre. De már gondolkodik rajta. És ez nagy dolog. X­XX Mint a fenti cikkhez illesztett sajátos utóiratot, érdemes rövid áttekintést adni a magyar olva­sónak a keleti blokk problematikájával foglalkozó független lapokról. Az alábbi felsorolásban csak azok a lapok kaptak helyet, amelyek teljes egészük­ben a szovjet tábor ügyeivel foglalkoznak. Emellett a második nyilvánosság majd minden periodikája, beleértve az egész más jellegűeket is, rendszeresen közöl cikkeket a szomszéd országokban történtekről. E sorok írója, lévén az egyik szóbanforgó lap, az "Oboz" (Tábor) szerkesztője, tartózkodni kíván az értékeléstől, nehogy elfogultnak mutatkozzék. A címek az első megjelenés kronológiai rendjében követik egymást. Obóz - az első 2 számot még 1981-ben adták ki. 1987 végéig összesen 12 szám jelent meg, ezen kívül a szerkesztőség gondozásában 10 könyv is megjelent, köztük Csalog Zsolt M. Lajos, 44 éves c. kötete és egy válogatás a Beszélő, a Hírmondó, a Tájékoztató és a Magyar Füzetek számaiból Ka-

Next