Beszélő, 1991. január-március (2. évfolyam, 1-13. szám)
1991-03-16 / 11. szám - MÁRCIUS 15. - Hitelesen márciusi
22 1991. március 16. Hitelesen márciusi A nőnapot már lekéstem, de azért hadd küldjem kézcsókomat Malgorzatának Nowa Hutába, Lenkának Hradec Královéba, Ulrikének a néhai Karl-Marx-Stadtba. Meg az itthoniaknak is, persze. Minden táborbeli leánynak, asszonynak, aki valaha is itt a pesti butikokban, a nagy Simeoninál, a Váci Tízben, avagy odalent a balatoni sátrakban próbálta megszerezni úgy-ahogy kurrens, divatos, úgy-amennyire nyugatias minijét, maxiját, trikóját, blúzát, kabátkáját. Ha ők nincsenek, már talán én sem lennék! De nem volt hiba, jöttek, vettek, öltözködtek a külhoniak meg az itteniek. Még mindig jobb volt a kádári feketepiac kínálata, mint a Vasil Bilak-féle szabásminta vagy a honeckeri kolorit. Ebből a terjedelmes hölgypiacból azután az állásából kirugdosott, deklasszált, lejárt igazolvánnyal sompolygó ellenzék is elélhetett. Aki értett hozzá, szabhatott, varrhatott, a másik meg kelmét festhetett a mosógépében. Amíg működött az átkozott masina! Mert ha megállt, elromlott, már köthetted is fel magad. A feketepiac egy napig sem tűri el a termelési alapok hiányát. A hazai javító-szerelő iparról megtudjuk, hogy milyen. ...De ez a legújabb szerelő mintha jónak ígérkezne. Már egy órája zörög, szöszmötöl a fürdőszobában. Ez mintha tényleg meg akarná csinálni a masinát. ...Távoztában meg: „Mesterem, mennyivel jövök?... Hogyhogy semmivel?... Jaj, mesterem, csak nem akar valamire megtéríteni?" De nem kellett sem Jehovát, sem Shrii Shrii Anandamurtit követnem, maradhattam kedvelt erkölcsi fertőmben. Hát akkor? A végén már annyira zavarban vagyok, hogy a kádári időkben legvalószínűtlenebbet, a legfantasztikusabb feltevést rántom elő: „Csak nem úgyszintén zenész, uram?" „De még mennyire, uram!" Debrecenbe kéne menni... Szalay Miklós, katolikus hitben megkeresztelt, de amúgy inkább kurucnak nevelt, kossuthi, köztársasági alapállású fiatalember, végzős fizikushallgató 1972. március 15-én reggel az Erzsébet hídon jött keresztül. Buda felől érkezett, és Újpestre, a Műszaki Fizikai Kutatóintézetbe tartott. Vele volt majdnem kész szakdolgozata, ezt akarta megmutatni a témavezetőjének. Odalent, a Petőfi téren már nagyban folyt az állami ünnep. Patriotikus és internacionalista térzene hangfoszlányait hozta a szél. Azután más hangokat is. Miklós messziről recsegő, brummogó orosz beszédnek vélte. Ezt azért megnézem - mondta magában. Lejött a térre, besorolt a tömegbe. Tényleg egy szovjet generális szónokolt odalent. Utána a budapesti párttitkár azt magyarázta el, hogy Petőfi Sándor törékeny alakja mindenekelőtt az MSZMP-ben, Kádárban, Biszkuban, Komócsinban teljesedik ki. Meg azokban a kis ifjúgárdistákban, akiket nagy peckesen, trombitaszó, dobpergés mellett e napon avattak fel. Ezért lengették oly diadalmasan a sok „Hűség a néphez - Hűség a párthoz" feliratú táblát. Mintha még a hatalmas díszjelvényeket viselő titkosrendőrök is Petőfi örökét érezték volna. Olyan derűs, ünnepélyes magabiztossággal igazoltatgatták az itt-ott csoportba verődő fiatalokat. Miklós jól tudta, hogy mennie kéne már. De valahogy itt fogta a republikánus nekikeseredés. „Ej, beh pöffeszkedtek, dölyfösködtök itten, beh rázzátok ti a vörös rongyot!" Ott álldogált hát, zsebre dugott kézzel. Ezzel is mutatta, nem vesz ő részt ezekben az állami történésekben. S hogy, hogy nem, a zsebében szélesre szabott, rikító, nagy nemzetőrszalagba akadt a keze. Mindenesetre felvette. Ettől mindjárt jobban érezte magát. Szerencséje, hogy az otthoniak, a szülők nem látták a jelenetet. Mert indulása előtt nagyon szavát vették Miklósnak, hogy Újpestre, csakis Újpestre megy. A fiatal fizikusjelölt ugyanis már előző márciusban is beszedett egy rendőri figyelmeztetést. A jó kedvét azonban nem tudták elvenni, hiszen ekkor történt, hogy a fiatalok nagy csoportja otthagyta az állami ünnepet, és elindult a Kossuth tér felé. Miklós mindössze csak azon bánkódott, hogy senki nem ismert már jóformán semmilyen márciusi nótát, verset, mondókát. Mikor huszadjára is csak a Himnuszt, Szózatot, Gábor Áront hallotta, elege lett. Elcsípte az atillában, Petőfihajtókában parádézó színinövendéket, Galkó Bencét. Felrángatta a Parlament lépcsőjére. „Kezdd el a Talpra magyart, pajtás, addig én fedezlek!" De nem sokáig hősködhettek, mert a kormányőrök gyorsan lefogták, és másnap reggelig a parlamenti őrszobán aszalgatták őket. Miklósnak tehát múltja, tradíciója volt. De már nemcsak neki, hanem magának a független ünneplésnek is! „Csakúgy, mint tavaly!" - kiabálták, akik a Petőfi-szobor mögött gyülekeztek. Annyi volt csak a tervük, hogy hóvirágot raknak Kossuth Lajos lábaihoz. De KISZ- és pártvezénylet nélkül! Menet közben Miklós megállapította, hogy a szimbólumok, versek, énekek terén egy év alatt nem sokat javult a helyzet. De máskülönben jól haladt a dolog. Fene essen Újpestbe meg a műszaki fizikába! Frivol nótára gyújtott: „Debrecenbe kéne menni, pulykakakast kéne venni!" A srácok körülötte röhögtek, jó marhaságnak találták, átvették a nótát. Mennyi jó, újdonsült koma! - örvendezett Miklós. Kezdte úgy érezni, nem a szovjet generális van itthon e városban, hanem ő. A hóvirágos menet lassan poroszkált. A motorizált rendőrség gyorsabb volt. Mire a Kossuth-szoborhoz értek, azt már sűrű rendőrfal vette körül. Elrugdosták a virágokat. „Menjetek innen a kurva anyátokba!" - ordítottak a gyerekekre. Azok zsörtölődve átvonultak a Batthyány-mécseshez. Most is a rendőrség volt a gyorsabb. Megszállta a terecskét, lesben állt a sarkokon, így már, méterekre a gumibottól, nehéz a történelemre, Kossuthra, Petőfire koncentrálni. A vakmerő fickók meg talán a provokátorok félhangosan szidni kezdték a rendőröket. Miért nem hagyják őket ünnepelni? A jámborabbaknak az jutott eszébe, hogy még nem ebédeltek. Szalay Miklósnak meg az, hogy valamit csinálni kell, mert különben odalesz a független ünneplés szépsége. Tanácsos lesz oszolni, de méltósággal. Felugrott hát az örökmécs lépcsőjére. „Nagyok voltatok, srácok - mondotta. - Ne a rendőrökkel, bakákkal, altisztekkel civakodjatok hát. A lényegről elmélkedjetek!" Miközben így beszélt, azt érezte, hogy egy kéz a nadrágszárát ráncigálja. Azt hitte, felcsúszott a zoknijáról, ezért lenyúlt, hogy megigazítsa. Ekkor meg a kezét ragadták meg. Lerántották, bevágták egy URH-kocsiba. Szalay Miklóst, a '72-es márciusi per elsőrendű vádlottját a dr. Gyürky István-tanács húsz hónapi börtönre ítélte izgatás bűncselekménye miatt. Idézem az ítélet indoklását: (Szalay Miklós vádlott) „A fiatalokat »lázadóknak« nevezte, jogosnak tartotta felvonulásukat, megmozdulásukat, és felhívta őket arra, hogy a lényegre irányítsák a gyűlöletet, hiszen lázadásuk jogos. Ennek eredményeként - vallomásukból is kitűnően - az intézkedő rendőröket drasztikus szavak- Március 1g.