Beszélő, 1991. január-március (2. évfolyam, 1-13. szám)

1991-03-16 / 11. szám - MÁRCIUS 15. - Hitelesen márciusi

22 1991. március 16. Hitelesen márciusi A nőnapot már lekéstem, de azért hadd küldjem kézcsókomat Malgorzatának No­­wa Hutába, Lenkának Hradec Královéba, Ulrikének a néhai Karl-Marx-Stadtba. Meg az itthoniaknak is, persze. Minden táborbe­li leánynak, asszonynak, aki valaha is itt a pesti butikokban, a nagy Simeoninál, a Váci Tízben, avagy odalent a balatoni sátrakban próbálta megszerezni úgy-ahogy kurrens, divatos, úgy-amennyire nyugatias minijét, maxiját, trikóját, blúzát, kabátkáját. Ha ők nincsenek, már talán én sem lennék! De nem volt hiba, jöttek, vettek, öltöz­ködtek a külhoniak meg az itteniek. Még mindig jobb volt a kádári feketepiac kínála­ta, mint a Vasil Bilak-féle szabásminta vagy a honeckeri kolorit. Ebből a terjedelmes hölgypiacból azután az állásából kirugdo­sott, deklasszált, lejárt igazolvánnyal som­­polygó ellenzék is elélhetett. Aki értett hoz­zá, szabhatott, varrhatott, a másik meg kel­mét festhetett a mosógépében. Amíg működött az átkozott masina! Mert ha megállt, elromlott, már köthetted is fel magad. A feketepiac egy napig sem tűri el a termelési alapok hiányát. A hazai javí­tó-szerelő iparról meg­tudjuk, hogy milyen. ...De ez a legújabb szerelő mintha jónak ígérkezne. Már egy órája zörög, szöszmötöl a fürdőszobában. Ez mintha tényleg meg akarná csinálni a masinát. ...Távoztában meg: „Mesterem, mennyivel jövök?... Hogyhogy semmivel?... Jaj, mesterem, csak nem akar valamire megtéríteni?" De nem kellett sem Jehovát, sem Shrii Shrii Anan­­damurtit követnem, maradhattam kedvelt erkölcsi fertőmben. Hát akkor? A végén már annyira zavarban vagyok, hogy a ká­dári időkben legvalószínűtlenebbet, a leg­fantasztikusabb feltevést rántom elő: „Csak nem úgyszintén zenész, uram?" „De még mennyire, uram!" Debrecenbe kéne men­ni... Szalay Miklós, katolikus hitben megke­resztelt, de amúgy inkább kurucnak nevelt, kossuthi, köztársasági alapállású fiatal­ember, végzős fizikushallgató 1972. már­cius 15-én reggel az Erzsébet hídon jött ke­resztül. Buda felől érkezett, és Újpestre, a Műszaki Fizikai Kutatóintézetbe tartott. Ve­le volt majdnem kész szakdolgozata, ezt akarta megmutatni a témavezetőjének. Odalent, a Petőfi téren már nagyban folyt az állami ünnep. Patriotikus és internacio­nalista térzene hangfoszlányait hozta a szél. Azután más hangokat is. Miklós messziről recsegő, brummogó orosz beszédnek vélte. Ezt azért megnézem - mondta magában. Lejött a térre, besorolt a tömegbe. Tényleg egy szovjet generális szónokolt odalent. Utána a budapesti párttitkár azt magyarázta el, hogy Petőfi Sándor törékeny alakja mindenekelőtt az MSZMP-ben, Ká­dárban, Biszkuban, Komócsinban teljesedik ki. Meg azokban a kis ifjúgárdistákban, aki­ket nagy peckesen, trombitaszó, dobpergés mellett e napon avattak fel. Ezért lengették oly diadalmasan a sok „Hűség a néphez - Hűség a párthoz" feliratú táblát. Mintha még a hatalmas díszjelvényeket viselő tit­kosrendőrök is Petőfi örökét érezték volna. Olyan derűs, ünnepélyes magabiztossággal igazoltatgatták az itt-ott csoportba verődő fiatalokat. Miklós jól tudta, hogy mennie kéne már. De valahogy itt fogta a republikánus neki­­keseredés. „Ej, beh pöffeszkedtek, dölyfös­­ködtök itten, beh rázzátok ti a vörös ron­gyot!" Ott álldogált hát, zsebre dugott kézzel. Ezzel is mutatta, nem vesz ő részt ezekben az állami történésekben. S hogy, hogy nem, a zsebében szélesre szabott, rikító, nagy nemzetőrszalagba akadt a keze. Minden­esetre felvette. Ettől mindjárt jobban érezte magát. Szerencséje, hogy az otthoniak, a szülők nem látták a jelenetet. Mert indulása előtt nagyon szavát vették Miklósnak, hogy Új­pestre, csakis Újpestre megy. A fiatal fizi­kusjelölt ugyanis már előző márciusban is beszedett egy rendőri figyelmeztetést. A jó kedvét azonban nem tudták elvenni, hiszen ekkor történt, hogy a fiatalok nagy csoport­ja otthagyta az állami ünnepet, és elindult a Kossuth tér felé. Miklós mindössze csak azon bánkódott, hogy senki nem ismert már jóformán semmilyen márciusi nótát, verset, mondókát. Mikor huszadjára is csak a Himnuszt, Szózatot, Gábor Áront hallot­ta, elege lett. Elcsípte az atillában, Petőfi­­hajtókában parádézó színinövendéket, Gal­­kó Bencét. Felrángatta a Parlament lépcső­jére. „Kezdd el a Talpra magyart, pajtás, ad­dig én fedezlek!" De nem sokáig hősköd­­hettek, mert a kormányőrök gyorsan lefog­ták, és másnap reggelig a parlamenti őrszo­bán aszalgatták őket. Miklósnak tehát múltja, tradíciója volt. De már nemcsak neki, hanem magának a független ünneplésnek is! „Csakúgy, mint tavaly!" - kiabálták, akik a Petőfi-szobor mögött gyülekeztek. Annyi volt csak a ter­vük, hogy hóvirágot raknak Kossuth Lajos lábaihoz. De KISZ- és pártvezénylet nélkül! Menet közben Miklós megállapította, hogy a szimbólumok, versek, énekek terén egy év alatt nem sokat javult a helyzet. De máskülönben jól haladt a dolog. Fene essen Újpestbe meg a műszaki fizikába! Frivol nótára gyújtott: „Debrecenbe kéne menni, pulykakakast kéne venni!" A srácok körü­lötte röhögtek, jó marhaságnak találták, át­vették a nótát. Mennyi jó, újdonsült koma! - örvendezett Miklós. Kezdte úgy érezni, nem a szovjet generális van itthon e város­ban, hanem ő. A hóvirágos menet lassan poroszkált. A motorizált rendőrség gyorsabb volt. Mire a Kossuth-szoborhoz értek, azt már sűrű rendőrfal vette körül. Elrugdosták a virágo­kat. „Menjetek innen a kurva anyátokba!" - ordítottak a gyerekekre. Azok zsörtölődve átvonultak a Bat­­thyány-mécseshez. Most is a rendőrség volt a gyorsabb. Megszállta a terecskét, lesben állt a sarkokon, így már, méterekre a gumibottól, nehéz a történelemre, Kossuthra, Petőfire koncent­rálni. A vakmerő fickók meg talán a provo­kátorok félhangosan szidni kezdték a rend­őröket. Miért nem hagyják őket ünnepelni? A jámborabbaknak az jutott eszébe, hogy még nem ebédeltek. Szalay Miklósnak meg az, hogy valamit csinálni kell, mert különben odalesz a füg­getlen ünneplés szépsége. Tanácsos lesz oszolni, de méltósággal. Felugrott hát az örökmécs lépcsőjére. „Nagyok voltatok, srácok - mondotta. - Ne a rendőrökkel, ba­kákkal, altisztekkel civakodjatok hát. A lé­nyegről elmélkedjetek!" Miközben így beszélt, azt érezte, hogy egy kéz a nadrágszárát ráncigálja. Azt hitte, felcsúszott a zoknijáról, ezért lenyúlt, hogy megigazítsa. Ekkor meg a kezét ragadták meg. Lerántották, bevágták egy URH-ko­­csiba. Szalay Miklóst, a '72-es márciusi per első­rendű vádlottját a dr. Gyürky István-tanács húsz hónapi börtönre ítélte izgatás bűncse­lekménye miatt. Idézem az ítélet indoklá­sát: (Szalay Miklós vádlott) „A fiatalokat »lá­zadóknak« nevezte, jogosnak tartotta felvo­nulásukat, megmozdulásukat, és felhívta őket arra, hogy a lényegre irányítsák a gyű­löletet, hiszen lázadásuk jogos. Ennek ered­ményeként - vallomásukból is kitűnően - az intézkedő rendőröket drasztikus szavak- Március 1g.

Next