Beszélő, 1991. április-június (2. évfolyam, 14-26. szám)

1991-04-13 / 15. szám - OKTATÁS - Török Monika: Hogyan lehet másképp iskolát csinálni?

Oktatás ____________25 1991. április 13. Hogyan lehet másképp iskolát csinálni? (II.) A VII. kerületi Rózsák terén van egy iszonyúan lepusztult épület. Szinte hihetetlen, hogy nem nyilvánították még életveszélyesnek. A második világháborús belövések nyomai között itt-ott jelzésszerűen és reménytelenül lóg a vakolat. A kapun belül, a lankásra kopott kalépcsőke fölött jellegzetes „iskolaszag" és zaj csap meg, csak az a furcsa, hogy egyetlen szót sem értek belőle. Ez a szerbhorvát tannyelvű általános iskola és gimnázium. Beszélő: Igazgató úr, hogyan tudnak ilyen körülmények között dolgozni? Vujity István iskolaigazgató: Most már el­viselhetőbb a helyzet, tavaly ősszel megnyílt az új kollégiumunk, így legalább a zsúfoltság csökkent egy kicsit. Abban bízunk, hogy a nehéz anyagi körülmények miatt sem fogunk kimaradni az állami rekonstrukcióból, ami legalább húsz éve aktuális. Szeretnénk egy emeletráépítést és egy tornatermet. Némelyik tantermünk olyan szűk, hogy 12-14 gyerek is alig fér bele. Beszélő: Hány gyerek jár ide? V. I.: Az általános iskolába 170, a gimná­ziumba 130 tanuló jár. Ez nem kevés, de nagyobb létszámra is lenne igény. Beszélő: Mennyiben más ez az iskola? V. J.: A humán tárgyakat anyanyelven, szerbhovátul tanítjuk, a reál tárgyakat pe­dig két nyelven. A szerbhorvát nyelvnek kiemelt az óraszáma. Szeretnénk visszatér­ni az 1960-as évek előtti gyakorlathoz, hogy minden tárgyat anyanyelven tanít­sunk. Az érettséginél itt is négy tantárgy kötelező: a magyar nyelv és irodalom, a történelem, a matematika és az anyanyelv. Ötödik és hatodik tárgyat lehet szabadon választani. Az elégséges és a közepes érett­ségi vizsga szerbhorvát nyelvből középfo­kú, a jó és jeles pedig felsőfokú nyelvvizs­gával egyenértékű. Beszélő: Kik jelentkeznek önökhöz? V. I.: Elsősorban szerb és horvát nemzeti­ségű gyerekek, de vannak magyar jelentke­zők is. Az általános iskolába inkább a nem­zetiségi gyerekek járnak, a gimnáziumba - mivel nem épül egymásra a kettő - más iskolából is jönnek szép számmal. Beszélő: Mennyire ismerik a nyelvet a jelentkezők? V. J.: Sajnos egyre kevésbé. Annak idején, amikor 1953-ban idekerültem tanárnak, még minden tanulónk perfekt kezelte a nyelvet. Most az első osztályba érkezők 80 százalékban beszélik, 10 százalékban úgy­­ahogy értik, és csak néhányan használják mint anyanyelvüket. Beszélő: Milyen a tanári gárda? V. I.: Már második éve tanít öt vendégta­nár Jugoszláviából. Rajtuk keresztül talán több anyaországi segítséget is remélhetünk. Beszélő: Nem támogatják önöket Jugo­szláviából? V. I.: Ha az anyagiakra gondol, hát egyáltalán nem. A tantestületünk a legke­vésbé sem elégedett a két anyanemzet tá­mogatásával. Szükségünk volna tan­könyvekre, segédeszközökre, módszertani útmutatókra, de nem kapunk. Beszélő: Tudnak-e továbbtanulni a gye­rekek anyanyelvükön? V. I.: Csak a szerbhorvát szakon, ott is csak a nyelvet. Felsőfokon más tárgyat csak magyarul lehet tanulni. Például a Bajai Ta­nítóképző Főiskolán, ahol a szerbhorvát nemzetiségi tanítókat képezik, a tantárgy­­pedagógiákat, a metodikát, a szaktárgyakat csak magyarul oktatják. Beszélő: De felvételizni csak lehet az anyanyelven? V. I.: Hivatalosan talán történelemből. De képzelje csak el azt a helyzetet, amikor a hússzoros túljelentkezés mellett valaki tolmá­csot kér, és az anyanyelvén felvételizik - hát a gyakorlatban ez óriási hátrányt jelentene. Beszélő: Jugoszláviába mehetnek to­vábbtanulni? V. I.: Hogyne. Egy államközi megállapo­dás értelmében évente 21 fő. Azonos elbírá­lás alá esünk az egyéb külföldi ösztöndíjra pályázókkal. Magyarországon kell felvéte­lizni, a magyar egyetemek mércéjének megfelelően. Pedig hát a jugoszláv fogadó intézmény talán jobban tudja, mik az elvá­rásai az oda jelentkezőkkel szemben. Nincs ez végiggondolva rendesen. Beszélő: Hogyan csapódnak le az isko­lában a mostani jugoszláviai események? V. I.: Akarva-akaratlanul is halljuk, ol­vassuk a Jugoszláviában történteket. Meg­­róbálunk józanok maradni, és a gyereke­­it is így nevelni. Nem a mi dolgunk, hogy beleszóljak Jugoszlávia belügyeibe. Ne­künk, nemzetiségieknek, az a megnyugta­tó, ha a két országnak jók a kapcsolatai. Úgyis rajtunk vezetődnek le a nagypoliti­kai irányváltások: a jugoszláviai magyarok és az itt élő szerbek, horvátok érzik meg a leghamarabb az olyan ügyeket, amilyen például a fegyvereladási botrány volt. Beszélő: Hogyan lehet nemzetiségi ön­tudatra nevelni? V. I.: Magyarország a hazánk, itt élünk, itt dolgozunk együtt a magyar emberekkel. Mindig azon voltunk, hogy a gyerekek is­merjék, szeressék a magyar kultúrát. Mi a ba­rátságra nevelünk. De nem csak a magyar­­délszláv, hanem a horvát-szerb barátságra is. Beszélő: Érez-e valamilyen változást a magyar társadalom viselkedésében a nemzetiségiekkel szemben? V. I.: Egyfajta tudathasadásos folyamatot észlelek inkább. Amit elvárnak a magyarok részére a határaikon túl, eszükbe sem jut az itthoni nemzetiségeknek biztosítani. Példá­ul teljes joggal fel vagyunk háborodva, hogy Szlovákiában a népszámlálási kérdő­íveket az­ ottani magyarok szlovákul kap­ják. De soha senkinek eszébe sem jutott, hogy itthon is lehetne a nemzetiségiek terü­letén a megfelelő nyelven kinyomtatni eze­ket a kérdőíveket. Továbbmegyek: az alkot­mány sincs lefordítva nemzetiségeink nyel­vére, ahogy az oktatási törvény vagy a Nemzetiségiek iskolai nevelési alapelvei cí­mű kiadvány sem. Más, jogos elvárás, hogy a határokon túl élő gyerek ismerje meg a magyar himnuszt, énekelhesse azt, és tisz­telhesse a magyar zászlót, a címert. Nem is értjük, miért nem örülnek Romániában, ha több ezer magyar zászló alatt felcsendül a magyar himnusz. Nagyon kíváncsi lennék, a mi toleranciánk vajon meddig tartana, ha Budapesten több ezer szlovák nagygyűlést tartana, és énekelné a szlovák himnuszt. Török Monika Nemzetiségi lét alap- és középfokon (fotó: Szilágyi Lenke)

Next