Beszélő, 1997. január-június (3. folyam, 2. évfolyam, 1-6. szám)
1997. június / 6. szám - BESZÉLŐ ÉVEL 1964 - Popov, Jevgenyij: Lőttek Nyikitának...
Jevgenyij Popov LŐTTEK NYIKITÁNAK... Éppen „azon a napon”, 1964. október 14-én jöttem vissza Moszkvába Szibériából, ahol mint a Geológiai Főiskola elhivatott diákja, „kézi erőátviteli szakértőként” a nyári gyakorlatot töltöttem. A munka piszok nehéz volt, tajga, ökör nagyságú szúnyogok, de mert jól fizettek, még azt is megengedhettem magamnak, hogy kommunista fővárosunk kebelébe visszatérve ne álljak be a menetrend szerinti buszra hiába várakozók kilométeres sorába, hanem taxit fogjak, s mint ma egy menő újorosz, a Domogyedovói belföldi reptérről a Kijevi Pályaudvar hátsó fertályához ragasztott lepusztult egyetemi kollégiumba hajtassak. A belvároson keresztül kellett volna átvergődnünk, de lépten nyomon fekete autók hosszú karavánja zárta el utunkat (a hatalom eme örök jelképei, a hatalmas Volgák, most újra visszatérnek az orosz államférfiak feneke alá, a honi ipart a full-extrás Mercedesek uralmától ily módon védelmezni akaró ifjú alminiszterelnökünk buzgalmának köszönhetően, szirénázva kergetve el a környékről a földi halandókat. - Mi történt? - kérdezem a sofőrt, a minden hájjal megkent moszkvai taxist. - Lőttek Nyikitának... - veti oda félvállról. - Micsoda? - Hát kirúgták az öreg kukoricást. - Hruscsovot? Honnan tudod? - Egy taxis ne tudná? - felelte, s sértett önérzettel kiköpött a nyitott ablakon, megfosztva a további részletektől. 1946-ban születtem, úgyhogy végül is egész „tudatos életemet” Hruscsov alatt töltöttem. Még hétéves se voltam, amikor a Rettegett Joszif halálakor az össznépi gyász és az „egyperces néma vigyázállás” közben játékpuskából díszlövést adtam le, amit szerető, de ideológiai szigorral nevelő szüleim keményen megbüntettek, nagyanyám viszont, akinek férjét - nagyapámat -, Sztálin elvtársai már 1918-ban főbe lőttek, annál melegebben támogatott, s még nagyobb gonddal tanítgatott, hogyan kell virágnyelven Vezéreinket válogatott szitokszavakkal illetni. Nyikita Szergejeviccsel viszont eleinte nem tudtunk mit kezdeni. Elvileg imádnunk kellett volna, hisz „részlegesen” megszabadított a kommunizmustól, elindította az első „peresztrojkát”, a róla elnevezett „olvadást”, kinyittatta a lágerek kapuit („csomagokkal együtt a kijárathoz sorakozó!”), a XX. majd a XXII. kongresszuson végrehajtotta a desztalinizációt, likvidálta a hóhér Beriját, szétkergette „pártellenes csoportnak” titulált harcostársait (Malenkovot, Kaganovicsot, Molotovot s a hozzájuk csapódott Sepilovot) - egyszóval miután minden egyes családból vagy már ült valaki, vagy épp várta, hogy letartóztassák, a hálás szovjet népnek istenként kellett volna tisztelnie őt. De nem így történt. Nyikita már valahol az elején elrontotta a dolgot. Vagy nem találta a kellő hangot a hálás szovjet néppel, vagy eleve semmi komolyan vehető nem volt abban, amit csinált. Mindenesetre hatalomra jutása első pillanatától kezdve áradó bőségben teremtek róla a viccek, csasztuskák: „Megszerettem Hruscsovot. Hozzá is mennék. Az csak a baj, hátha »ott« kukoricát lelnék.” „Hruscsov látogatást tesz a kolhozban, és tréfálkozva megkérdezi: - Hát, hogy vannak, hogy vannak a kolhozparaszt elvtársak? - Hát, jól vagyunk, jól vagyunk, Nyikita Szergejevics felelik neki tréfálkozva.” Vagy később, immár „történelmi” perspektívából: „Húzza Brezsnyev a harmonikát, Hruscsov meg vígan ropja. Tönkretette az Orosz hazát. A párt két nagy balfasza.” Nem az én tisztem, hogy kikutassam, miért történt ez így, egyvalami viszont majdnem bizonyos: a közutálat egyik, ha nem a legfőbb oka épp az volt, hogy Hruscsov dogmatikus 101