Beszélő, 1998. január-március (3. folyam, 3. évfolyam, 1-3. szám)
1998. január / 1. szám - BESZÉLŐ ÉVEK 1970 - Bodor Pál: A Kriterion éve avagy hogy jelenhetett meg 1970-ben Kallós Zoltán Csángó balladáskönyve Romániában?
neti alapozás igényét.” Dávid Gyula részletesen szól az ekkor induló, „s később rendkívül népszerűvé vált” Téka sorozatról (amelyről az Új Magyar Irodalmi Lexikon egyébként azt írja, hogy Csehi Gyula és Mikó Imre kezdeményezte; ez tévedés, ők a kiadó felkérésére az új sorozat első nagyszerű - szerkesztői voltak, nem kezdeményezői; e sorok szerzőjének birtokában van Csehi Gyula saját kezű helyesbítő-pontosító levele arról, hogy ki kezdeményezte a Tékát). A továbbiakban Dávid Gyula a művészeti kismonográfiákról ír, majd hangsúlyozza: „...hosszú szünet után 1969-ben egyszerre négy népköltési gyűjtemény lát napvilágot, s megjelennek az első filozófiai és nyelvtudományi munkák is. (...) A kiadónak még az átszervezés előtt összeállított és kibocsátott munkaterve 251 címet tartalmaz, amelyekben többéves és széles kitekintésű távlati terv körvonalai rajzolódnak ki: sorozatok, népköltési gyűjtemények, kötetek az erdélyi magyar művelődés múltjának feltárására, a romániai magyar nyelvjárások atlaszai (elsősorban a csángó nyelvjárások atlaszairól van szó - B. P. megj.), a romániai magyar írásbeliség lexikális számbavétele (nyilván elsősorban a Szabó T. Attila akkor már, a kiadó profiljával lázadó ellentétben, szerződésileg elfogadott és finanszírozott Erdélyi Szótörténeti Tárára, eredeti címén Erdélyi Magyar Oklevél Szótárára céloz a szerző - Szabó T. Attila a Kortársnak adott interjújában vallott arról, hogy a szótár kiadásának kockázatát és gyönyörű terhét a hatvanas évek második felében még az Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi szerkesztősége vállalta - B. P. megj.), a romániai magyar irodalom áfogó bibliográfiája... E tervek valóra váltása és a romániai magyar könyvkiadás profiljának a kor igényeihez való igazítása azonban már az 1969 végén létrehozott új nemzetiségi kiadóra, a Kriterion Könyvkiadóra, valamint a többi, magyar nyelvű kiadványok megjelentetését is vállaló országos és területi kiadóra hárul a hetvenes évektől kezdve. ” Sajnos, az Új Magyar Irodalmi Lexikonban mind a romániai Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi osztályáról, mind a Kriterion történetéről sommásan felületes a tájékoztatás. Az elsőről halványan, célzásszerűen sem jelzi a lényeget, nevezetesen: a profilban és volumenben lezajlott erős változásokat — a második intézmény elődeiről, születési körülményeiről pedig nem szól egy szót sem. Már-már nevetséges, hogy miközben a Kriteriont előzmények nélküli, 1970-ben született kiadóként kezeli, szemrebbenés nélkül emlegeti már az „1960-as évektől” a kiadóra jellemző műveket! A Kriterion első évtizedéből pedig legfőképpen olyan vonzó példákat, jelentős teljesítményeket említ, amelyek „lekötése”, tervbe iktatása még a meg sem említett elődkiadó érdeme. Az igazság az, hogy a romániai magyar szellemi életben megteremtek volt a bölcs taktikázás, az építve-előkészítés, a mosolyogva lázadás elemei. Egyszer majd Domokos Géza és mások megírják: az igazi, titkos baráti szövetségek tisztességes román értelmiségiekkel (például M. Sorával, az Irodalmi Kiadó másik, román főszerkesztőjével), a mindenáron megnyerendő, de nem baráti partnerek „megvásárlása” (megvesztegetése?) mondjuk egy-egy könyvük magyarra, németre s más nyelvekre fordításával, olykor, kivételes esetekben a fenyegetés, a zsarolás milyen szerepet játszott a lehetetlen körülmények között is lelkünk szerint kötelező teljesítmények kikovácsolásában. Ma már megírhatom például, hogy A magyar helyesírás szabályai (Budapest, Akdémiai Kiadó) évtizedekig nem volt behozható Romániába, például azért, mert szerepelt benne ez a szó: anyaország. Képtelenek voltunk megmagyarázni a jó szándékú budapesti illetékeseknek is a kínos és nehézkes csatornákon, hogy két-három évtizede (Dél-Erdélyben legalább harminc éve) hozzáférhetetlen helyesírási tanácsadó hiánya mekkora gondokat okoz a pedagógusoknak, az iskolákban, a szerkesztőségekben és egyebütt: a korrekciós igények teljesítése lehetetlen volt, hiszen (nem oktalanul) a nacionalista hatalmi diktátumnak melyik budapesti nyelvész akadémikus kívánt volna megfelelni? Volt azonban egyéb gond is: az idegen szavak szótára sem érkezett be addig soha - no meg, természetesen, nem tartalmazta azokat a románból átvett jövevényszavakat, amelyek már csak közigazgatási okokból is megkerülhetetlenek lettek a „helyi” magyarban. Például a hajdani járásoknál nagyobb, a régi megyéknél kisebb területi egységek neve románul „rajon” volt, s bármennyire idegen szó, bármennyire letűnt is azóta szerencsésen mind a térképről, mind a nyelvből akkor létezett, s magyar szavunk nem volt rá. Bakos Ferenc szótárát tehát a legsürgősebb romániai magyar szükségleteknek megfelelően át kellett volna szűrni-rostálni a romániai magyar helyesírási szótárba, kiegészítve a „működő” román szavakkal. Nos, röviden: a kiadó végül Szabó T. Attilát kérte fel, győzze meg budapesti kollégáit és tanítványait, adják beleegyezésüket ahhoz, hogy egy romániai magyar nyelvész munkaközösség a mi ottani, akkori szükségleteinkhez igazítsa, dolgozza át a pesti kiadványt. Szükséges volt ez azért is, mert számos, itt talán kifejteni sem érdemes okból az Akadémiai Kiadónál megjelent kötetet igen gazdag, részletes, bevezető Helyesírási tanácsadóval kellett kiegészíteni pótlandó számos más hiányt is. (Nota bene: az Irodalmi Kiadó azért közben igyekezett más utakon is tenni egyet s mást a nyelvhelyesség