Beszélő, 2000. július-november (3. folyam, 5. évfolyam, 7-11. szám)

2000. július-augusztus / 7-8. szám - BEFEJEZETLEN JELEN - Hoffman, E.: A pokol alkalmazásai - Novick, P.: A holokauszt Amerikában

luk összetettségét, a kollektív emlékezet mitikus archetípusok­ra egyszerűsíti a múlt eseményeit. Fő célja nem a megértés, hanem a kollektív önazonosság örök igazságainak megjelení­tése, a hűség és a közösség iránti lojalitás erősítése, és bizonyos csoportok érdekeinek szolgálata. A leggyakrabban emlegetett példa ma az 1389-es koszovói ütközet szerepe a mai szerb nemzeti öntudat alakításában, a örök nemzeti mártíromság képzetének felkeltésében. Novick úgy véli, hogy a holokauszt Amerikában hason­lóan hatékony szimbólummá vált. A holokauszt jelképvilágát mai értékek és ideológiai szándékok alakítják, és adott érdekek, ügyek szolgálatában áll. A tézis alátámasztására Novick köny­ve számos meggyőző bizonyítékot sorakoztat fel. Nem a holo­­kauszt-emlékezet bevett forrásaira, memoárokra, irodalmi és képzőművészeti alkotásokra összpontosít, hanem a holokauszt mint politikai jelenség mindennapi forrásaira: a hivatalos reto­rikára, a közvéleményre, az általánosan bevett képzetekre. Csak a nagyközönség számára is ismert filmek érdeklik, a Schindler listája vagy az Anna Fratik naplója. De a fő forrás a saj­tó, a televízió, hivatalos állásfoglalások, és az amerikai zsidó szervezetek dokumentumai. Ezek a források olykor zavarba ej­tő képet rajzolnak a holokauszt-emlékezet amerikai történel­méről. Különösen a háború utáni éveket taglaló fejezet kelthet megdöbbenést. Novick finom, mégis drámai elemzéssel tárja fel a hallgatás okait. Az nem új felfedezés, hogy a háború után Amerikában a holokausztot hallgatás övezte. A téma hiányzott a közéleti dis­kurzusból. Az Amerikába érkező túlélők megdöbbenéssel ta­pasztalhatták a tragédia iránti látszólagos közönyt. A bevett magyarázat a hallgatásra ez idáig pszichológiai természetű volt: az amerikai zsidók bűnösnek érezték magukat, hogy nem tettek többet az európai zsidók megmentéséért, ezért nem akartak beszélni róla. Vagy: a tragédia olyan elképzelhetetle­­nül szörnyű volt, hogy mindenki úgy érezte, nem is lehet róla beszélni. Novick elveti ezeket a közkeletű pszichologizáló ma­gyarázatokat, és sokkal kézzelfoghatóbb okokra mutat rá. Mindenekelőtt rámutat arra, hogy kezdetben a holokausztot nem tekintették olyan tragédiának, amely alapvetően és minő­ségileg különbözött volna azoktól az atrocitásoktól és szörnyű­ségektől, amelyek a háborúban érték az embereket. Időnek kellett eltelnie, amíg a soa mint önálló történeti jelenség, kör­vonalazódni kezdett. A „holokauszt” terminus nem is volt használatos az 50-es évekig. Bár a háború után számos kép és dokumentum került nyilvánosságra a felszabadított koncent­rációs táborokról, kezdetben senki nem gondolta azt, hogy ezek a borzalmak speciálisan a zsidókkal lennének elsősorban összefüggésben. Eisenhower elszörnyedt a látottakon, de ami­kor a táborokról beszélt, úgy írta le őket, hogy azokban „a ná­cik politikai foglyokat őriztek”. Margaret Bourke-Whites döbbenetes buchenwaldi képein nem zsidókat láttak, hanem a „nácizmus áldozatait”. Ráadásul, amint Novick rámutat, törté­netesen az amerikaiak által felszabadított táborok foglyainak többsége nem is zsidó volt. De amikor az első híradások érkez­tek a zsidó áldozatok tömegéről, még akkor úgy hitték, hogy a megsemmisítés ugyanúgy érintett más csoportokat is. Rapha­el Lemkin lengyel zsidó, a „genocídium” szó feltalálója, az ENSZ népirtásról szóló konvenciójának egyik kidolgozója is úgy értékelte, hogy „a nácik ki akarták irtani a lengyeleket és az oroszokat, meg akarták semmisíteni kulturálisan és demog­ráfiai értelemben is az elzászi francia lakosságot és a Karintiá­­ban élő szlovéneket. Majdnem sikerült elérniük azt a céljukat is, hogy kiirtsák az európai zsidóságot és cigányságot”. A nép­irtás ilyetén általánosításában, azaz lényegében „zsidótlanítá­­sában”, amint Novick kimutatja, nagy meglepetésünkre az amerikai zsidó szervezetek is jócskán kivették a részüket. A magyarázat az, hogy a háború utáni politikai légkör aggoda­lommal töltötte el őket. A háború után nem sokkal a Szovjet­unió megítélése megváltozott: hős fegyvertársból világot fe­nyegető veszély lett. Ezzel párhuzamosan a megvetett, aljas el­lenség Németországából a demokratikus szövetséges Német­országa lett. A zsidó szervezetek is alkalmazkodtak a megvál­tozott politikai környezethez. Novick számos memorandu­mot, kommünikét idéz, amelyekben a zsidó szervezetek arra szólítják fel képviselőiket, hogy ne mondjanak ellenséges, „ir­racionális” dolgokat Németországról, és inkább ne beszélje­nek a nácik faji alapú népirtásáról. A meghatározó befolyású zsidó szervezetek ezzel kapcso­latos óvatosságát az Egyesült Államokban újjáéledő antiszemi­­timus is növelte. Különösen ódzkodtak attól, hogy a zsidók mint örök áldozatok jelenjenek meg a köztudatban. Blokkolta őket a „zsidók azok kommunisták” közkeletű vádja, amely az antiszemita propaganda része volt már a háború előtt és alatt is. A McCarthy-meghallgatásokon bevádoltak jelentős része is zsidó volt, nem beszélve az olyan elhíresült kémügyekről, mint a Rosenberg házaspár esete. Mindezek nem javították a politi­kai légkört, amelyben a holokauszt emlékezete ismét csak a zsidókra irányíthatta volna a figyelmet, és ezt el akarták kerül­ni. A második világháborús menekültekről szóló törvény ter­vezetében a zsidó szervezetek képviselői igyekezték homály­ban hagyni, hogy az egykori deportáltak túlnyomó többsége

Next