Beszélő, 2000. július-november (3. folyam, 5. évfolyam, 7-11. szám)
2000. július-augusztus / 7-8. szám - BEFEJEZETLEN JELEN - Hoffman, E.: A pokol alkalmazásai - Novick, P.: A holokauszt Amerikában
luk összetettségét, a kollektív emlékezet mitikus archetípusokra egyszerűsíti a múlt eseményeit. Fő célja nem a megértés, hanem a kollektív önazonosság örök igazságainak megjelenítése, a hűség és a közösség iránti lojalitás erősítése, és bizonyos csoportok érdekeinek szolgálata. A leggyakrabban emlegetett példa ma az 1389-es koszovói ütközet szerepe a mai szerb nemzeti öntudat alakításában, a örök nemzeti mártíromság képzetének felkeltésében. Novick úgy véli, hogy a holokauszt Amerikában hasonlóan hatékony szimbólummá vált. A holokauszt jelképvilágát mai értékek és ideológiai szándékok alakítják, és adott érdekek, ügyek szolgálatában áll. A tézis alátámasztására Novick könyve számos meggyőző bizonyítékot sorakoztat fel. Nem a holokauszt-emlékezet bevett forrásaira, memoárokra, irodalmi és képzőművészeti alkotásokra összpontosít, hanem a holokauszt mint politikai jelenség mindennapi forrásaira: a hivatalos retorikára, a közvéleményre, az általánosan bevett képzetekre. Csak a nagyközönség számára is ismert filmek érdeklik, a Schindler listája vagy az Anna Fratik naplója. De a fő forrás a sajtó, a televízió, hivatalos állásfoglalások, és az amerikai zsidó szervezetek dokumentumai. Ezek a források olykor zavarba ejtő képet rajzolnak a holokauszt-emlékezet amerikai történelméről. Különösen a háború utáni éveket taglaló fejezet kelthet megdöbbenést. Novick finom, mégis drámai elemzéssel tárja fel a hallgatás okait. Az nem új felfedezés, hogy a háború után Amerikában a holokausztot hallgatás övezte. A téma hiányzott a közéleti diskurzusból. Az Amerikába érkező túlélők megdöbbenéssel tapasztalhatták a tragédia iránti látszólagos közönyt. A bevett magyarázat a hallgatásra ez idáig pszichológiai természetű volt: az amerikai zsidók bűnösnek érezték magukat, hogy nem tettek többet az európai zsidók megmentéséért, ezért nem akartak beszélni róla. Vagy: a tragédia olyan elképzelhetetlenül szörnyű volt, hogy mindenki úgy érezte, nem is lehet róla beszélni. Novick elveti ezeket a közkeletű pszichologizáló magyarázatokat, és sokkal kézzelfoghatóbb okokra mutat rá. Mindenekelőtt rámutat arra, hogy kezdetben a holokausztot nem tekintették olyan tragédiának, amely alapvetően és minőségileg különbözött volna azoktól az atrocitásoktól és szörnyűségektől, amelyek a háborúban érték az embereket. Időnek kellett eltelnie, amíg a soa mint önálló történeti jelenség, körvonalazódni kezdett. A „holokauszt” terminus nem is volt használatos az 50-es évekig. Bár a háború után számos kép és dokumentum került nyilvánosságra a felszabadított koncentrációs táborokról, kezdetben senki nem gondolta azt, hogy ezek a borzalmak speciálisan a zsidókkal lennének elsősorban összefüggésben. Eisenhower elszörnyedt a látottakon, de amikor a táborokról beszélt, úgy írta le őket, hogy azokban „a nácik politikai foglyokat őriztek”. Margaret Bourke-Whites döbbenetes buchenwaldi képein nem zsidókat láttak, hanem a „nácizmus áldozatait”. Ráadásul, amint Novick rámutat, történetesen az amerikaiak által felszabadított táborok foglyainak többsége nem is zsidó volt. De amikor az első híradások érkeztek a zsidó áldozatok tömegéről, még akkor úgy hitték, hogy a megsemmisítés ugyanúgy érintett más csoportokat is. Raphael Lemkin lengyel zsidó, a „genocídium” szó feltalálója, az ENSZ népirtásról szóló konvenciójának egyik kidolgozója is úgy értékelte, hogy „a nácik ki akarták irtani a lengyeleket és az oroszokat, meg akarták semmisíteni kulturálisan és demográfiai értelemben is az elzászi francia lakosságot és a Karintiában élő szlovéneket. Majdnem sikerült elérniük azt a céljukat is, hogy kiirtsák az európai zsidóságot és cigányságot”. A népirtás ilyetén általánosításában, azaz lényegében „zsidótlanításában”, amint Novick kimutatja, nagy meglepetésünkre az amerikai zsidó szervezetek is jócskán kivették a részüket. A magyarázat az, hogy a háború utáni politikai légkör aggodalommal töltötte el őket. A háború után nem sokkal a Szovjetunió megítélése megváltozott: hős fegyvertársból világot fenyegető veszély lett. Ezzel párhuzamosan a megvetett, aljas ellenség Németországából a demokratikus szövetséges Németországa lett. A zsidó szervezetek is alkalmazkodtak a megváltozott politikai környezethez. Novick számos memorandumot, kommünikét idéz, amelyekben a zsidó szervezetek arra szólítják fel képviselőiket, hogy ne mondjanak ellenséges, „irracionális” dolgokat Németországról, és inkább ne beszéljenek a nácik faji alapú népirtásáról. A meghatározó befolyású zsidó szervezetek ezzel kapcsolatos óvatosságát az Egyesült Államokban újjáéledő antiszemitimus is növelte. Különösen ódzkodtak attól, hogy a zsidók mint örök áldozatok jelenjenek meg a köztudatban. Blokkolta őket a „zsidók azok kommunisták” közkeletű vádja, amely az antiszemita propaganda része volt már a háború előtt és alatt is. A McCarthy-meghallgatásokon bevádoltak jelentős része is zsidó volt, nem beszélve az olyan elhíresült kémügyekről, mint a Rosenberg házaspár esete. Mindezek nem javították a politikai légkört, amelyben a holokauszt emlékezete ismét csak a zsidókra irányíthatta volna a figyelmet, és ezt el akarták kerülni. A második világháborús menekültekről szóló törvény tervezetében a zsidó szervezetek képviselői igyekezték homályban hagyni, hogy az egykori deportáltak túlnyomó többsége