Beszélő, 2007. január-június (3. folyam, 11. évfolyam, 1-6. szám)
2007. január / 1. szám - KULTÚRA - Bátorfy Attila: A drog, a zaj és a nem normális - Az elektronikus tánczenei kultúra mint morális pánik Magyarországon
sűrűn forgott a rajongók kezében (Kömlődi 1999; Kömlődi-Pánczél 2001). Koncepciójukban egyik sem történeti munka volt. Kömlődi elméleti és összművészeti kontextust adott, mely azóta visszacseng szociológiai, kultúrtörténeti, posztmodernista tanulmányokban, míg a közös könyv sajátos szempontú szelekciót nyújtott az általuk fontosnak tartott haladó magyar és külföldi dj-kről, producerekről, kiadókról, megtűzdelve néhány esszével. A más zenei közegből érkező érdeklődők a Z Magazinban találhattak technotörténelmet szintén Kömlőditől (Z Magazin, 1998/T-VI.), ám a nagyközönség leginkább a beat- és rocknemzedék tagjai által szerkesztett könnyűzenei lexikonok sommás és nem ritkán értékítélettől sem mentes meghatározásaiból tájékozódhatott. A kultúrakutatók a Replika Technokultúra címen megjelent számából szerezhettek némi tudomást a történtekről (Replika, 2000/39.). Legutoljára talán Kertész András foglalta össze a műfajokat a Kultúra és Közösség folyóiratban (Kertész 2003). 1999-re az angol és német szociológia Sarah Thornton taste cultures elmélete mentén - amit a zenei preferenciák köré épített fel - gyakorlatilag kivesézte a parti- és klubkultúrát, és olyan új kutatási divatok felé vette az irányt, mint David Muggleton poszt-szubkulturalista megközelítése vagy Andy Bennett neo-törzsei (Muggleton 1997; Bennett 1999, 2005). Horkai Anita OTDK-díjnyertes, 1999- es, Screenagerek - A techno-kultúra megjelenési formái a mai Magyarországon című dolgozatában mégis arra hivatkozik, hogy: „konkrétan... techno-partikra vonatkozó szakirodalom nem létezik” (Horkai 1999, 7.). Némiképp érdekes, hogy Fejér Balázs az MTA ugyanazon sorozatának berkein belül ’97-ben már publikálta ragyogó művét, A partit (Fejér 1997, 2000). Horkai egyébként sok helyen elismeri, hogy főleg a „nyelvre”, a kódra, helyszínre és életkorra vonatkozó előfeltevései hibásak voltak, de a hazai technokultúra egységes képét már ő sem véli tarthatónak (Horkai 1999, 5.). Rácz József és Geresdi Zsolt ennek ellenére 2001-re datálja a magyar mainstream techno és house és az underground goa és drum&bass vonal különválását (Rácz-Geresdi 2001). A hazai kutatásokban még mindig sokszor találkozunk azzal az igénnyel, hogy ideológiailag behatárolják a technokultúrát. A vallási, transzcendentális élményre irányuló rituáléjelleg hangsúlyozása, a technokultúra egyetemes szeretetének igehirdetése, a globális house-nemzet és a hedonizmus a külföldi szakirodalmakban alapos újragondolás alá esett (Coliin 1997; Reynolds 1997, 1998), és ma már csak elégikus memoárokban tűnhet a partikultúra a valaha volt kultúrák legjobbikának. Egységes kép ma már aligha létezik, egy kultúra aktusai pedig csak jelek, de nem érvek. Vályi Gábor 2003-ban egy sokkal átfogóbb, alternatív szemléletről ír, amelyben nem feltétlenül az elektronika számít, hanem a zene bizonyos szempontú szelekciója, a széles körű érdeklődés és egy addicionális életmód (Vályi 2003). A magyar szociológia hagyományosan a mainstream-underground mentén választja ketté a műfajokat, holott minden egyes műfajnak van földalatti - amit a rádiók, televíziók nem támogatnak, csupán független orgánumok és önszerveződő portálok — és fogyasztásra termelt produktuma. Angyalosy Eszter 2002-ben ezt érzékletesen észrevette, de ő is hátra levő feladatának gondolta, hogy általános értelmezést adjon az „egészről” (Angyalosy 2002, végig). A technokultúrára vonatkozó leírásoknál gyakran találkozunk olyan értékmérő szavakkal, mint Horkainál a „screenagerek”, amit Ruskhoff neutrális jelzőként akart meghonosítani a szaknyelvben, Béninél „önimádat és gyökértelenség”, Lajtainál „nárcisztikus személyiségjegyek”, amik az ifjúságiszubkultúrák szinte bármelyikére megfeleltethetők lennének (Horkai 1999; Béni 2000; Lajtai 2000). Ezekkel könynyen összemoshatók Szapu Magda előítéletekre, a „divatkövetésre”, „igényességre”, „hivalkodásra” és „nagyképűségre” vonatkozó adatai (Szapu 2002, 396-406.). Az antropológiai leírás viszont csak a külsőségeket akarja bemutatni, és kvantitatív-kvalitatív adathalmazokból akar következtetni, nem magát a kultúrát akarja megérteni. A populáció felmérése során a kérdőíves-interjús módszer sem igazán célravezető, mert Magyarországon a disco-house-technorave fogalmak a kívülállók (Horkai 1999, 24-25.) és sok bennfentesnek tartott számára is ugyanazt jelentik. A partira és diszkóba járás rítusa pedig nem feltétele a beavatottságnak.