Beszélő, 2008. július-december (3. folyam, 13. évfolyam, 7-12. szám)
2008. október / 10. szám - BEFEJEZETLEN MÚLT - Révész Béla: Pártállami intimszféra
lalkozó fejezeteknél hiányolta, de tágabban a korszak egészének feltárásához is nélkülözhetetlennek tartotta. Amint Kőszeg Ferenc némi iróniával megjegyezte: „Ungváry mestere, Romsics Ignác az ilyenkor szokásos laudáció helyett szabályos opponensi véleményt adott elő, az ámuldozó hallgató azt várta, hogy a végén beírja a könyvbe az osztályzatot: 5-ös alá.” A maga részéről Kőszeg azonban a munkát - miközben magát a vállalkozást perre csillagos ötösre minősítené - Ungváry előző nagy művével, A magyar honvédség a második világháborúban című monográfiával összehasonlítva csak négyesre értékelné. Legfőbb ellenvetése, hogy az Elhallgatott múlt kevésbé történeti monográfia, mint inkább „információkban rendkívül gazdag történeti, szociológiai, statisztikai áttekintés”, melynek második fele „példázatos, de egyenetlen színvonalú történetek sorozata”. A kérdés az, hogy Ungváryéknak szándékukban állt-e monografikus igénnyel nyúlni a témához, vagy valami kevesebbel is megelégedtek. Ők maguk tanulmánygyűjteménynek nevezik a kötetet, amelyben a kutatások jelenlegi állását kívánták összefoglalni, pontosabban a szerzők többéves munkájának eredményeit akarták az olvasó elé tárni. (Ez talán magyarázza a nemzetközi kontextus Romsics által említett elmaradását is.) A közölt tényekkel és összefüggésekkel pedig a Belügyminisztérium III. Főcsoportfőnökségével kapcsolatos mítoszok lerombolását kívánták elősegíteni. Morális alapállásuk szerint mindezek közelebb vihetik az olvasót „egy reálisabb történeti kép kialakításához, ezáltal pedig a társadalmi megbékéléshez”. (12. o.) Irányt nyit a kötet szakmai bírálatának sorában Nagy-Csere Áron recenziója az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára elektronikus folyóiratában. Formai kifogásainak zöme (ellentmondásos címadás, sematikus vezetői életrajzok, „esettanulmánynak nevezett »novellák«”, hiányos szakirodalom) azon szarkasztikus véleményének igazolását hivatott szolgálni, hogy Ungváryék könyve azért korszakos alkotás, mivel - noha szándékuktól függetlenül - „narrációjában posztmodern fogások egész sorát alkalmazó tudományos munka még nem született magyar nyelven”. Tartalmi vonatkozású azonban az „Egy átlagos IlI/III-as vezető életútja” modell (96. o.) elutasításának indoklása, ezt Nagy Csere „a társadalomtörténet teljes félreértésének, végletes leegyszerűsítésének” tekinti. Mivel nem csak a vita okán érdekes Ungváryék képlete, nem felesleges egészében idézni az ominózus vezetői életútmodellt (96. o.): „1932-ben, egy délkelet-magyarországi kistelepülésen született szegény sorban (ma lenne 76 éves). Alapfokú iskolai tanulmányai elvégzése után alkalmi vagy segédmunkát végzett, illetve kétkezi szakmát tanult. Alacsony szocio-ökonómiai státuszából a kiemelkedést az állampárt (az MDP, illetve MSZMP) mobilitási csatornái biztosították számára. A hadseregből, pártiskoláról vagy az illetékes KISZ pártszervek ajánlásával munkahelyéről került az állambiztonsági szolgálatokhoz, az 1956-os forradalom leverése után, átlagosan 1958-ban. (Az ÁVH-sokat leszámítva átlagosan 1962-ben!) 15-18 év szakmai munkája során sikeresen alkalmazkodott a változó politikai igényekhez, a »megrendelők« irányelveihez. A rendszer iránti hűségét aktív pártmunkásként is bizonyította, ezzel egyszersmind szert tett olyan kapcsolatokra is, amelyek az MSZMP-ben is segítették előmenetelét. A hatvanas évek végétől várható karrierjét már káderutánpótlási és iskoláztatási tervekben rögzítették. Hiányos általános és szakmai műveltségét folyamatos tanulással igyekezett pótolni. Majd szakmai sikerek, egy-egy állambiztonsági részterület megfelelő kezelése után került a lll/lll. vezető pozíciójába. Kinevezését nyugdíjazásig (olykor késleltetett nyugállományba helyezéséig) megtartotta. Munkássága során szerzett 12 kitüntetéssel, 13 jutalom emlékét őrizve, az átlagosnál magasabb, de nem kiemelkedő nyugdíjjal vonult vissza szolgálati évei alatt megszerzett szolid, ámde az 1970-es évek óta fel nem újított budai otthonába.” A recenzens ez esetben „a fikció és valóság, irodalom és történelem határainak Hayden White-ból táplálkozó tudatos elmosását” valószínűsíti, amely így alkalmazva - külön rámutatva az idézet utolsó mondatára - a társadalomtörténet „paródiájához” vezet. Nem biztos azonban, hogy társadalomtörténeti módszertant