Beszélő, 2011. július-december (3. folyam, 16. évfolyam, 7-12. szám)

2011. július-augusztus / 7-8. szám - VERS - Borbély Szilárd: Ariadné öregkorában

Borbély Szilárd Ariadné öregkorában la Az istenek kora hajnalban keltek. Még pitymallat előtt, mikor az ég alja derengett. A nap szekere nincs be se fogva, és Héliosz, a fényes isten az alvilág ösvényein bolyong még álmosan. Az istenek rögvest szövőszékeikhez ültek, és a halandók sorsának fonalát a vetélőbe berakták. Szaporán járt a nyüst, siklottak a csigán le s fel. A napok útvesztőjében vezetője volt a többieknek Ari Emerencia lánya, Ibi Adélka, aki fejőnő lett. Négykor kelt, kora hajnalban indult. Hallottuk, amikor a járdán kinn kopogott a cipője. Mi még szunyókáltunk kicsikét. Megy Adélka néni, súgta anyám félálomban. Ilyenkor­­ már nem illett mélyen aludni. Az apám ébren volt, az állatokat látta el kinn. A leghidegebb telekben be is gyújtott a spórba. Az este odakészített székkórót lobbantotta be papírral. A cementes vagy a cukros zsák barna papírjával. Nem volt nehéz. A könnyű fahamu ekkorra már kihűlt, a tegnapi tűz szétomló porrá változott. Nem volt benne parázs. A spár karikái között villanyoltás után még láttam a tűz árnyékát táncolni a plafonon. Elalvás előtt apám vagy anyám még megtömte gallyakkal, kóróval, ha volt, néhány fahasábot is vetett rá. De az ritkán ha akadt csak. Adélka alacsony volt, igen kövér, mint a jókedvű, derűs emberek. A lánya ekkor már dolgozott valahol. És néha látogatott haza csak. A fia messze lakott. Adélkának sose volt férje. És a két gyerek apja sem egy volt, úgy beszélték az istenek. Szobája mindig fülledt volt, mint a kemence, olyan melegre befűtve. Szénnel tüzelt, brikettel, amivel a kisvonaton. Inkább tojásszénnek hívták, a formája után, mert a szénport lapították két kanálformával össze keménnyé. Innen lett a neve. A vasutasoktól lehetett venni, akik a kocsikban fűtöttek, a henger alakú vaskályhákba dobtak néha. Azt árulták feketén. Ez furcsán hangzik, hogy szenet lehet venni feketén. Három-négy kocsival üzemelt a keskeny nyomtávú, a kisvasút. Kölelébe volt neki vége. Jánkról indult, majd megállt Namény szélén, a falu végén, de tovább imbolygott onnan is Csahócra, ahol leszálltunk. A falu túlvégén volt a megálló, onnan kellett át­menni a másik végére, hogy hazaérjünk, mert nálunk nem állt meg, hanem észak felé vett irányt a vonat. A két falu közt már alig is volt távolság, által­­a lehetett már látni oda. Adélka maga mint egy elomló, nagy gombolyag ült a sok cérna, szövet, drukkolt minta között. Felszabadult volt és érzéki a nevetése. Szabad volt, nem érdekelték az istenek, csak a jókedv és a pletyka. Mindenen nevetett, a rágalmakat is kinevette. Sose jött méregbe, semmi se hozta ki a sodrából. Az istenek nem szerették, de tűrték. Volt valami becsülete, ha nem is sok. A gyerekei apját valamiért titkolta nagyon. Sosem árulta el nevüket. Csak ült a túlfűtött szobában és a céllövöldében lőtt, merev tekintetű babák közt. A habszivacs ruhájuk fodrai meg mintha mindig a szélben állnának, és lebegnek örökre a krinolin meg a fodrok a szoknyaabroncs nélkül. Meg a sok kicsi horgolt csipketerítő, a nippek, varrásminták között, és mosolygott. Meg az utólag színezett fényképek a keretbe betűzve a falon. Anyámmal 3b

Next