Bolond Miska, 1862 (3. évfolyam, 1-42. szám)
1862-10-19 / 42. szám
165 ! Baron von Pomadenburg elbeszéli úti élményeit a Cassinóban. S richtig jött megint egy nap, melyben baron von Pomadenburg meglehetősen együtt kapta ismerőseit a Casinóban, azonnal lecsípvén őket, igy folytatá és végzé be úti élményeinek elbeszélését. „Tehát megérkeztem Párisba. Nem volt ez újság rám nézve, mert ahányszor csak pénzem volt, a lefolyt 12 évi szenvedés idejében mindig itt kerestem egy kis vigasztalást. Leugrom a kocsiról, füttyentek inasomnak, lovászomnak, komornyikomnak, de ugyanekkor veszem észre, hogy egy igen cifrán gallonirozott inas ugyancsak mustrára vesz. Kérdem tőle : Kit szolgálsz barátom ? s ő mondá, hogy Montmorency herceg ő kegyelmét, s azért jött ide, hogy egy magasrendű vendéget a hg kocsiján a szent-germáni palotába vigyen. „Mondják meg önök: lehetett volna csak kétkednem is, hogy ezen magas rangu vendég én vagyok ? felelet helyett a hg equipushába vetem magamat, inasom, lovászom a bakra ugrának, komornyikom pogyászommal együtt bérkocsin nyiszorgott utánunk. Montemorency hget a Madame la Princesse appartmáiban nagy társaságban találtam. Son altesse (igy nevezik a herceget a secietékben ma is) el volt ragadtatva látásomon ; azt mondta, hogy ily szerencsére elkészülve sem volt; én pedig kértem eggségét engedné meg magánszobámba visszavonulnom; mert Larochejaqueleinné asszonyság,a ki épen fia ellen schimfelt, a miért ez a Buanortistákhoz csatlakozott) már is fintorgatta orrát úti adzsaszmámra. „De oh nagy egek, minő rettenetes csapás várt rám! Komornyikom dúlt arccal jön elém, letérdel, gratiát kér nyomorult fejének, mert azon parfümjeimet, miket auszdrückliek csak Párisban akartam használni, a pakkoláskor otthona feledte. No, mondom, ebből scandalum lesz : komornyikom, mint egykor Vatel, (aki az Orleans herceg számára nem kapván meg a bestellált tengeri halakat) elvágja nyakát, kétségbeesésében. Megérdemlette volna, hogy tegye, de rajtam azért nem lett volna segítve, rögtön tehát parancsoltam, hogy álljon elő a hig valamelyik könnyebb fogata, s egyenesen Lefebre illatárushoz hajtottam. Magam szoktam az efféle vásárlásokat megtenni, mert saját ismert parfümjeimen kívül minden másfélét dekecnek, kulimásznek, paraffim- zsírnak tartok. „De életemben soha sem találtam nyomorúbb greiszleregra , mint a világhírű Lefebre boutique de parfümje. Egész sor fiolákat szedettem le a stellazsikról, s bontottam fel, de tudja a patvar, mindenikből csak káposzta, vagy szebeni brinzaszag ütötte meg orromat. Nyolcszáz frankot dobtam oda a lepecsételt üvegek és csészék felbontásáért, s már elakarok távozni, a midőn valahol a szegletben egy eddig nem látott formájú üveget látok. — Hát ez mi ? — Próbálja meg excellentiád, felelé kellő alázattal monsieur Lefebre. Felbontatom, hát a menyország leghívebben utánozott ambróziája lepi be a szobát, az utcát, a quartiert, Párist, s tán egész Franciaországot ! — Ventre saint Gris — kiáltok valódi legitimistához illő dialectussal, mi neve ezen szeraphin találmánynak ? — Még semmi — feleségesebre , de ha megengedné, bátorkodnám ezen legújabb szeremet egyenesen excellentiád nevéről nevezni. — „Legyen kívánsága“ — felelék : nyomasson aranybetűs etiquetteket , s irja rá: „Pomade du baron de Pomadenburg“ — Másnap ugyan a „Patrie“ meg a „Constitutionnel“ újdondásza azt irta, hogy a rólam elnevezett új illatszer nem egyéb, mint poloskairtó zsír, amivel a Saint-Antoine külvárosban a ronda ágyak szegletét szokták bekenni, no de a canaille mindig szemtelenül hazudik, ha a Saint-Germainben valami elegáns nouveauté-t találnak feltalálni. „Kurz und gut, helyrehozván Vatelem hibáját, haza mentem , kiöltözködtem „a quatre epeingles“ s úgy jelentem meg a salonban, hol már kétségbe kezdtek esni hosszas kimaradásomért. Öt perc alatt középpontja lettem a társaságnak : még Laroche Maqueleinné asszonyomnak is félbe kellett hagynia panaszait szenátorfia ellen ; minden szem rám tekintett, minden fül csak szavaimat leste. Alg szerencsésnek érzé magát, hogy Montalembert grófot nekem bemutathatta. „A gróf első kérdése volt: „Ugyan gyönyörű bárócskám, nem mondhatná meg nekem hamarjában, hogy mennyire megy már azon összeg, melyet Pesten az „Idők Tanúja“ a „magyarok nagylelkű jótevőjének“ számára összegyűjtött s Rómába szándékozik küldeni ? Egyátalában nem értettem, hova céloz az én kis Montalemberttem. Nem hihettem róla, hogy malitjából a baron von Bachot nevezte volna nagylelkű jótevőnek ? De feltalálám magamat s felelek : — Parancsolj magadnak egy csésze theátricummal, s ha lenyelted az utolsó kannállal, meglesz a felelet.' — Papirt, plajbászt hozattam, telegrafiroztattam az illető adreszhez. És még el sem olvadt a gróf fundsájában a cukor, már jött a válasz: „az okt. 11-ki kimutatás szerint 107 ft 30 kr pest. ..“ — „Ez is jó — felelé a gróf, bár magában véve még nem lesz épen egészen elég a casteltidardói sajtóhiba kikorrigálására. Néhány napot eldoradói gyönyörök között töltöttem a Hotel-Montmorencyban. Egyszer fzüstök mellett így szólt hozzám a herceg: — Drága Pomadenburg, ön egészen megfosztja magát Páris örömeinek élvezetétől. De önnek tudnia kell, hogy ha a tiszta szemen szedett legitimistákon kívül mást nem is fogadok el, de azért egyátalában nem veszem rész névén, ha barátaim másutt is megfordulnak, a Boulevardszinházakban, a Tuilleriákban, az Akadémiában, a Mabille-ben, s más ezekhez hasonló helyeken. A tőlem telhető legszebb szavakban köszönöm meg a monseigneurnek világot látott emberhez illő nyilatkozatát s még aznap este bevezetettem magamat az öreg Thiers urhoz, akinél a legtarkább társaságot találtam. — Házigazdámnak azonnal megmondtam, hogy jeles történeti műveinek eredeti kiadását magam is láttam a Ráth Mór könyvárus Ausztagkaszenjében. — Thiers ur el volt ragadtatva beszédemre. „Félrenézek: hát az ifjú Dumas-t hozzák felém. Jól lepirongattam a könnyelmű szeleburdit, és szemére hánytam, mily lelketlenség volt tőle: azt a szép kameliás hölgyet hektikába ejteni. Vacsora alatt a mogorva vén Guizot-t ültették mellém , alig szólott hozzám, de eltaláltam, mi baja lehet az ily tudós embernek, s mondom neki: ha tisztelt kegyed megint valami uj könyvet talál firkantani, kérem, küldjön hozzám csakúgy bérmentetlenül s minden zsenirozás nélkül előfizetési ívet; bárói szavamra ígérem, hogy egyszerre 10 példányra praenumerálok. Az öreg úr azonnal észrevette, hogy nem mindennapi szomszédja akadt, s innentül nyájabban diskurálgatott velem. Megjegyzem , hogy egész idő alatt egy viccet sem hallottam tőle. Okos ember lehet, de unalmas fráter. Venio nunc ad fortissimum virum. A dolog így történt. Miután már a kis kutya is azt ugatta, hogy mily komplet gentleman időzik most Párisban, egyik társaságból a másikba vezettek. Egy ízben a félhivatalos lapok szerkesztőinek klubjába vittek, ahol a „Patrie“ és „Constitutionnel“ szerkesztőit fülön fogván, odanyújtom fejemet orruk alá, hogy szagolják meg parfümömet, s húzzák vissza rágalmaikat, mintha a „Pomade du baron de Pomadenburg“ csak poloskairtó zsír volna. Különösen pedig vettem észre, hogy Leguerroniere uram akar hozzám dörzsölődni. Es mondá: „Tegnap egyik ostoba cikkemért a császárné pincérmesterétöl 24 palack 1687,ki bordeauxit kaptam ajándékba: mit mondanál rá, bárom, ha egy párt közölük kihörpentenénk ? — „Vicomte! — felelém, ötleted nem rész s én nem vagyok azon ember, a ki a társaságot rontani szokta.“ Ivás közben lelkesedésbe jöttünk, s a ’ hires Haus- und Hofjournalist [mondá: „Pomadenburg !egyet gondoltam: kettő lehetne belőle. Nem volna jó, holnap kirándulni Saint- Cloudba? Látogassuk meg Napoleon császárt, én bemutatlak, és ő felsége igen fog örvendeni, ha ily tökéletes külföldi gavallért megismerhet. — „Vicomte ! — felelém — ha cikkeidben és brochürjeibm is ily elmés és találékony vagy, még híres ember válhatik belőled. Topp én felcsapok, annyi mindenféle embert ismertem meg már Párisban, hogy collectio tekintetéből önök Napóleonja ráférhet a többihez. Egyébiránt tán örvendhetnék is ezen alkalomnak, mert a többi között én is szeretnék, már egyszer egy kérdést intézni ezen nem mindennapi emberhez. — Annál jobb — válaszold Lagueroniére — s ha ő felsége megfelel kérdéseidre, s megmondja, amit eddig miniszterei előtt is elhallgatott, nagy szolgálatot tehetsz vele Európának, és a mindig gyanakodó börzéknek. Másnap délután 1 órakor Bacciochi ceremóniamester, bevezetett engem a Herr von Zweite december kabinetjébe. — Pfuj — ez volt előszava — báró úr, talán csak nem kénytelen az én rosz trafik cigarámat szívni ? Tessék, itt a legjobb einschwerzolt szivar, amit valaha fináncminiszter elkonfiskált a határszélen. Leültünk, tété a tété, s ily discursus támadó közöttünk. — Sok dolga van önnek/sire ? — Ahogy jön. Most épen egy új kiegyenlítési programmot csináltunk a római kérdésben ; nem tudom, lesz e sikere ? — Ugyan hagyjon fel sire, az ilyen kiegyenlítési kísérletekkel, hiszen magam is körülbelül az effélék hallása elől szöktem meg Pestről. Hiába fordírozzuk, hogy a cseresnye már márciusban megérjen, ha tudjuk, hogy apr. vége előtt még nem is virágzik a fája. Mikor eljön az ideje, meg lesz a kiegyenlítés is, akár csináltunk programmokat, akár nem. Napóleon csak nézett rám . . . úgy látszik meglepte tiszta,világos, s az egyszerű józan ész diktálta tanácsom, szeméből olvastam ki gondolatát. Mintha mondta volna : Ha csak tizedrész ennyi esze volna az én Thouvenelemnek, azóta régen kitöröltük volna a diák gramatikából ezen igének: non possum, non potes, non potest, non possumus, non potestis stb. egész conjugatioját. Aztán kérdő tőlem : „Mit írnak rólam, az újságok azon országban, ahonnan a báró úr jött ?“ — Nagyon sok szépet és jót. Antonelli politikájának barátai egészen önbe vetik bizalmukat. Ha a maulmacher Ratazziék azt mondják : Róma övék lesz, legjelesebb újságaink azt felelik: míg Napóleon él, addig paszus sem lesz abból.• No már azt szeretem, ha ily jó renomméban vagyok előttük. Tartsa meg az ég őket egészségben, és keményítse meg fejek lágyát minél jobban. — Sire! ön megígérhetné nekem , már csak az én kedvemért is, hogy tovább is fügét mutat a piemontéreknek. — Hát nem olvassa ön ezt mindennap a „Francéiban ? Lássa, ha én személyesen ígérnék valamit, a rosz világ nem hinne önnek , de én odautasítom önt, ahol minden schwarz auf weisz nyomtatva van. Még sok mást is beszéltünk együtt, de nemesi parolámra megígértette velem, hogy azokról mások előtt nem beszélek. Csak annyit szabad mondanom: Napóleon rettenetesen