Bolond Miska, 1862 (3. évfolyam, 1-42. szám)
1862-10-19 / 42. szám
42-dik szám. Ш. évfolyam. Pest, Október 19. 1862. HETI NAPTÁR. Csütörtök, okt. 23. Egy német lap azon örvendetes felfedezésre jut hogy a magyar szerkesztők nagyon ultramontánok kezdenek lenni, mert közülök sokan vannak zárdában. Péntek, okt. 24. Némely ember elveiben olyan mint a bagaria : csak akkor marad erős, ha mindig kenik. Szombat, okt. 25. A délamerikaiak egy nyilatkozatot bocsátanak ki, hogy azok a rabszolgák nem is emberek ám, hanem csak olyan privát eigenthumok, mint a piksis, a cigárótáska, a ló vagy szamár. Megjelen minden vasárnap Előfizetési díj negyedévre 1 ft. 50 kr. félévre 3 ft. — Az előfizetés és minden reclamátió a Bolond Miska kiadóhivatalába (Barátok tere 7. sz.) utasítandó. — A kéziratok Szokoly Viktorhoz (Kalap-utca 17. sz.) küldendők. HETI NAPTÁR. Hétfő, okt. 20. Sok ember olyan mint a duda : csak akkor siűnt fel, ha nagyon szorítják, de szűk újságíró még jobban hasonlít a dudához, mert oly hangot ad, amilyet beléje fújnak. Kedd, okt. 21. Sok ember szeretne meghalni, csupán azért, ahogy már valahára más világot ér. Szerda, okt. 22. A 15 . mindig nagyobbra nő, mint akármiféle nemes gyümölcs ; de a tök azért tök marad, akárhogyan gyalulják. уф" Uj előfizetés a „BOLOND MISKA“ oet.—dec. negyedévi folyamára 1 fi 50 kr. Teljes számú példányokkal még Julius elsejétől fogva szolgálhatunk. Egy varsói tanácsos naplójából. — Belékukkant aJaraboncás Diák. — 1861. dec. 19-én. Ma nagyon megijedtem, mert az orosz kormány kinevezett municipális tanácsosnak, de nagyon megörültem, midőn 3000 ezüst rubel fizetést ígért; hanem megint megijedtem, midőn Szibériával fenyegetett, ha minden parancsát nem teljesítem, azonban ismét megörültem azon notabene olvasásánál, hogy policáj meg kozák quantum satis fog mindig szolgálatomra állani. Dec. 20-án. Ma volt ünnepélyes installátióm, ámbár nem bandérium, hanem patról kisért gubernátori exjához, kinek kezeibe tettem le az esküt. Amint hazaértem, levelet nyújtott át a szolgáló. Azt hittem, hogy üdvözlő irat s mosolyogva bontottam fel, de csakhamar elsápadtam : tőrrel, méreggel s akasztófával fenyegetett a névtelen levél, ha a nép sanyargatásának eszközévé hagyom magamat felhasználni. Gyönyörű gratuláció! Dec. 21-én. Egy szegény lengyel asszony állított meg, kinek karján két, s ruháiba csimpaszkodva három gyermek didergett. Hogy jutott ily nyomorba? — kérdem. — Férjem demonstrált, — viszonzá, — s most Szibériában, vagy a Kaukázusban van, a honnan sohasem fog többé visszatérni. — Mi volt a vétke ? — Az, hogy a legjobb tenorhangja volt, s így őt hallották legjobban, midőn a templomban a Bose cos Polskát énekelte. — Hát gyermekeidből mi lesz ? Ha éhen nem halnak, mert tápláló apjukat elszakította tőlük az orosz, hát lesznek orosz katonák, hogy az orosz dicsőségért harcoljanak! — viszontá az asszony keserűen nevetve. Megesett a szivem szegény teremtésen, s néhány képeket adtam neki. Estére a rendőrségre voltam invitálva. A director keményen a szemem közé nézett, s igy kezdett examinálni: — Mindenek előtt mi a kötelessége a városi tanácsosnak ? — Hogy részre hajlatlan legyen. — S ön mégis részvéttel hajlott egy lengyel asszonyhoz. Ez többször ne történjék. Dec. 22-én. Ülésünk volt. A fölött folytak a tanácskozások, milyen szintre festessük a városi kórház ablakainak vastábláit. Heves vita keletkezett. Kamenszky tanácsos azt ajánlotta, hogy fehérre. Klebanowszky ez ellen tiltakozott a kormány nevében, mert a fehér a lengyel sas színe s a zöldet ajánlotta. Puiszky azt vélte, hogy a zöld ily mozgalmas időkben a „remény“ jelentése által félreértésre szolgáltatna alkalmat, s a sárga szint hozta javaslatba. „Uraim ! sárga a gyülölség szine, — kiáltott fel Kolokolszky, — s az ilyen tréfával nagyon póruljárhatnánk. Én az ablaktáblák pirosra festését indítványoznám. Erre kacaj támadt, hogy is nehépen néhány nap előtt hozták be a kórházba azokat, kiket a kozákok a templomokban s az utcákon megkardlap és éreztek, s igy a piros táblák a kiontott piros vért jelentenék. A fekete szín épen úgy, mint a kék szin nem találtak viszhangra: az első, mert gyászt, az utóbbi pedig, mert állhatatosságot jelent. „Festessük hát a táblákat szürkére ! — kiáltottam végre én közbe, mert ezzel mind a kormánynak, mind a lengyeleknek hízelegni fogunk; a kormánynak, mert a minden oroszok hadseregének uniformisa szürke; s a lengyeleknek, mert a szürke félgyászukat jelenti." E terv elfogadtatott. Dec. 23-án. Azt hittem, hogy tegnapi politikával teli eljárásomért két oldalról is fog kitüntetés érni, hogy t. i. a lengyelek részéről népszerűséget, s a kormány részéről évdijjal összekötött érdemkeresztkét nyerek; s hát ki gondolná! ma reggel egyszerre csak csörömpöl az ablakom, s egy petárda pottyan be azon, mely pokoli zajjal épen az Íróasztalomon pattant szét; ezzel egyidejűleg következő cédulkát röpített be az ismeretlen kéz: „Ez a szürke ablakokért, te szürke orosz!“ Félóra múlva pedig jön egy kis hivatalszolga, s egy nagy hivatalos levelet nyom a markomba, mely igy hangzik : „A guberniumtól----Ezennel tudtára adatik, hogy hivatalától felfüggesztetik, a rendőri felügyelet alá helyeztetik , ön szürke lengyel! Különben az ablaktáblák tubákszintire fognak festetni.“ Silvester napján. A múlt héten nagy baj ért. Négy esztendős kis fiascskámnak prémes lengyel süveget nyomtak a fejébe, s a dajka úgy vitte őt sétálni a szászkertbe. Valami kozák egyszerre csak lekapja a süveget az én Adasim fejéről, mire ez pityeregve kiáltott rá, hogy adja vissza a sapkáját. A katona nevetve mutatott fügét, mire Adasim meg nyelvet öltött rá. Ebből nagy tumultus támadt, mire közbe lépett a rendőrség, erőhatalommal szétoszlatta a tömeget, a gyermeket dajkástól bekísérte, ki tudta, hogy kié , s miután a gyermek sipkája volt a csődülés oka, s miután „a családfő hozzátartozói minden tetteiért felelős“, engem fogtak be, s egy hétig s citadellába csuktak. Ma szabadultam ki, 1862. jan. 17-én. Megint rendeletet kaptam a kormánytól régi tanácsosi székemet elfoglalni. Mentegettem magamat, hogy beteges vagyok, de erre azt jegyezték meg, hogy hát akkor majd elküldenek egy kis légváltoztatásra, s igy mégis csak előnyösebbnek találtam az újra-kinevezést elfogadni. 1862. febr. 10-én. Amint reggel kilépek a kapumon, hogy a városházára menjek, a kövezeten egy nyomtatványt pillantok meg. Kíváncsian veszem fel, hát a Kolokol egyik újabb száma volt, s a legelső benne, a szemembe ötlött,következő cikk: „Akasztófa virágok, vagyis: azok névjegyzéke, kik mint lengyelek legnagyobb sanyargatóink s igy akasztófára kijelöltettek.“ Nagy megütközésemre a lisztában nevemet a tizenkettedik helyen találtam. Másnap. Ismét a citadellában ülök. Ez különösnek látszhatik, pedig magyarázata nagyon egyszerű: valami rendőr figyelemmel kisért, midőn azt a talált lapot oly megütközéssel olvastam, s ezen irántam tanúsított figyelemnek következése a lett, hogy este házkutatást tartottak nálam. — Megtalálták az egész Orosz birodalomban tiltott Kolokolama számát, s az elég ok arra, hogy börtönbe jussak. Tobolszk, ápril 20-án Tehát végre mégis ide jutottam, s ki tudja, nem tartozom-e ezért hálával az orosz kormánynak ? Mert mind a két résznek akartam szolgálni: honfitársaim akasztófára szántak, a kormány pedig Szibériába küldött. Az első csak a jövőbe helyzeti ábránd, de az utóbbi valóság, melyik roszabb, hogy az ábránd valósulását megakadályozza a valóság, vagy hogy e valóság nem ábránd ?... De tollamat le kel tennem, mert nyusztot lőni hajtanak . . .