Fejérpataky László: A királyi kanczellária az árpádok korában (Budapest, 1885)
Bevezetés
BEVEZETÉS. A magyar diplomatika kezdetével, a XI. században, általános volt a külföldön, s azzá vált, lassanként hazánkban is az elv, hogy a »sola traditio« nem elégséges valakinek jogát valamely kiváltságra vagy birtokra megállapítani; és ha valaki ily czímen kapott fejedelmétől adományt, azt utóbb írásban, oklevél kieszközlésével (testimonia litterarum) kellett megerősíttetnie. Azon hivatal, mely ezen jogot adó, kiváltságokat biztosító okleveleknek szövegezését, kiállítását a fejedelem akaratából, rendeletéből elvégezte, kanczellária nevet viseli. Ennek a hivatalnak működése tehát, ha új adományról, új kiváltságokról van szó, akkor kezdődik, mikor a király parancsot ad oklevél kiállítására; ha azonban régi oklevelek megerősítése, régi, okleveles alapon nyugvó kiváltságok megújítása van szóban, a kancellária azon fórum, mely hivatva van megítélni: jogosak-e arra az igények, nem alapul-e valamely joghamisítványon, hiteles-e valamely oklevél, melynek megerősítését, újabb formában kiadását kérik. Oklevél-kritikát gyakorol, természetesen az oklevéltani ismeretek sziík korlátai közt mozogván, melyek sokszor még arra sem képesítik, hogy XI-ik századi oklevelet két századdal fiatalabbtól megkülömböztessen. Tagjai folyton a király személyét környezik , s mint ilyeneknek, befolyásuk az oklevelek kiadása körül igen nagy. Az egyének, kik együttesen a király kanczelláriáját alkotják, eleintén szerény állásban, szűk munkakörben lépnek föl, de 1*